Hátramenet; Néztél-e szembe?; Retinopatia diabetica

Hátramenet

Csak akkor láthatom a múltat,
amikor már ismét eltűnt,
s csak úgy érinthetem meg arcodat,
hogy közben ismét szertefoszlik,
visszacsúszol a jövőbe, és egyre
kisebb leszel, egyre halványabban emlékszem,
hogy mi vár reád,
mikor omlik össze a házunk,
mikor robban szét a koponyánk
az éjszaka sötét falán,
mint az odacsapott görögdinnye,
ahogy piros bele lecsordul a feketeségbe,
de most csak robogok visszafelé,
és nem tudok megállni, mint ahogy
eléfelé sem tudtam egy pillanatra sem megpihenni,
zöldül mellettem a megsárgult levél,
barnul anyám piszkosszürke haja,
de újból csak egy villanás minden,
legalább a kakaskukorékolást
vagy a favágógép kotkodácsolását,
legalább a délutáni légyzümmögést,
legalább a vörös féklámpákkal
megvilágított arcokat,
férfiak egyhetes borostáját,
kislányok ecetes vízben öblített varkocsát,
az ázott gyapjúszvetter illatát,
a kőporos térdemből kicsorduló vért,
legalább a fáradtolajjal átitatott padlót,
legalább a vegyeslekváros kenyeret,
egy csapágygolyót, egy gesztenyét,
valamit vihetnék magammal,
de megint elrohan mellettem minden,
megint elmaradnak tőlem
a legjobb barátaim,
és csak púposodó hátukat látom,
ahogy mennek a semmi felé,
de addig még nevetgélnek,
beszélgetnek egymással,
időnként visszanéznek,
nagyon messziről emlékszem megint rájuk,
figyelem elmosódott alakjukat,
fel-felbukkan gyűrött tarkójuk
a szürkületben,
jönnék ismét velük,
bújnék ismét hozzájuk,
de nem lehet,
más-más irányba megyünk,
ki még előre, ki már hátra,
és az út mindkét végén
halál van.

Néztél-e szembe?

Ki tudja, hol lakik az ördög?
Néztél-e szembe valaha
egy fehér káposztalepkével,
és láttad-e a poklot
a dülledt rovarszemekben?
Ki mondta, hogy nagy a Sátán,
és ki mondta, hogy nagy az Isten,
és ki mondja meg, hogy mi a fontos,
és ki mondja meg, hogy mi a jelentéktelen?
Krisztus áttetsző vére
egész éjszaka csöpög egy rosszul záró csapból,
és nem tudsz elaludni,
ennyi a megváltás,
és ennyi a végtelen szenvedés is,
összekevertünk már mindent magunkban,
a mennyei elégtételt
és a kénköves megaláztatást,
van egy kertem
néhány fiatal gyümölcsfával,
aranyesővel,
magnóliával,
el-eltikkadó fűvel,
négyzetméterenként legalább egy tucat tücsökkel,
talán ők hasonlítanak legjobban a Gonoszhoz,
de hihetetlenül szépen muzsikálnak,
kint ülök, élő ember, közöttük,
jól érzem magam,
és nem merek a káposztalepkék szemébe nézni,
mert így van jól minden, ilyen összevissza,
hiszen nem több a halál,
mint a színek, hangok és érzések szétválasztása
és helyes sorrendjük megállapítása!

Retinopatia diabetica

Olyan ködös az idő nálunk mostanában,
ismételgette egyre gyakrabban apám,
amikor kezdett megvakulni,
kinézett az ablakon,
és rám emelte nedves,
katángkék szemét:
ugye, fiam, párás most is a levegő,
kinéztem én is,
igen, apám, van egy kis köd megint,
azt mondják, változik az éghajlat itt is,
régebben egész nyáron tiszta volt az idő,
és hol vannak
azok a meleg, hólyagos esők,
és utána mennyit ugráltunk mezítláb a pocsolyában,
kibuggyant a puha sár
a lábujjaink között,
és sziporkáztak az esőcseppek a villanydróton,
hát igen, egyre több a homály,
egyre több a párás nap errefelé,
köd van, ugye, fiam, köd van?
kérdezte csapott vállú,
tétován lépkedő apám kétségbeesve,
mint akinek csak egyetlen reménye maradt még,
hogy nem ő romlik, hanem a világ,
tehetetlenül figyeltem,
hogy a katáng szirmai egymásba csúsznak,
és középről eltűnik a pupilla,
sehol sincs már az én katángkék szemű apám,
és mind messzebb van zománckék szemű anyám is,
micsoda esélyt kaptam,
micsoda testamentum ez,
micsoda perverz gyönyörűség,
micsoda hatalmas remény,
hinni, hogy bennem csupa ragyogás,
és körülöttem mind teljesebb sötét,
abban bízni, hogy nem én,
hanem a világ,
és örülni ennek!