Hangban a világgal; A hazáról

Hangban a világgal

(Annyira vágytam egykor én
a szilárd Alapot, ahonnan a látás
az igazat, az oszthatatlan igazat teremti.
Aztán, mint vízcsepp, hullva
szirtfokról szirtfokra
zuhantam én,
s örökre alulról
hallod a hangom,
visszhangszerű mormolás az –)

Néző voltam, cselekvő lettem.
A néma kép hanggá omlik.
Ítéletet mond, torz ítéletet.

Hogy szerettem volna valamikor
egészben látni az ég boltozatát!
Téren, tisztáson átsétálva megálltam én,
felnéztem, felnéztem én, fel a magas égre.
Hogy így lássam!
De éreztem, mindig csak részben látom.
Balra tettem egy lépést, aztán jobbra egyet:
részben tűnt az egész.
S akkor megfogadtam:
nem látni, beszélni fogok.
Egy lépést tettem balra, aztán jobbra.
Egy lépésre álltam a saját hangomtól.
Azóta így állok.
Nem föld van alattam. Se ég fölöttem.
Hang van alattam, hang van fölöttem.

Hangban állok a világgal.

A hazáról

A villamosmegállónál volt a tisztás.
Az volt a haza. Átlósan
ösvény húzódott rajta a házig.
A házig, ahol felnőttem.
Egyik nap lezárták a tisztást.
Majd feltépték markológépekkel.
Zsaluzott járatok, fémcsövek
húzódtak a felboncolt hazában.
Lakóépület került helyére.
Elzáródott a haza. Eltűnt.
Egyik délután újra megjelent.
Máshol, máskor. Távolsági buszon
néztem a napsütötte lankákat.
Azt éreztem, mint a tisztásnál.
A hazát. Egyik falunál leszálltam.
Sétáltam a házak között.
Hallottam mondatokat, idegen nyelvjárást.
Úgy idegen, hogy a sajátom.

Egy földnyelv. Hazataláltam.