×

Fogarassy Miklós: Vermeer

Buda Attila

2010 // 11
Johannes (Jan) Vermeer az európai festőművészet, a XVII. századi holland aranykor egyik rejtélyes és ellentmondásos, mindamellett igen jelentős alkotója volt. Életéről kevés adat maradt az utókorra, s a neve alatt hagyományozott munkákból is csak kisszámú, alig negyven darabból álló kollekció kapcsolható bizonyosan nevéhez. Ismeretlen a tanítói, felnevelői műhely, amelynek példája és gyakorlata nyomán pályája kezdődött, s halála után – Johann Sebastian Bachhoz hasonlóan – közvetlen utódaira semmiféle hatást nem gyakorolt, munkásságát elfeledték, csak az 1800-as évek második felében kezdődött meg újrafelfedezése. Fogarassy Miklós esszéi, amelyek közül az első ennek az életműnek egy kiemelkedő alkotását, a második pedig a festészet egyik tematikus alkotóelemének megnyilvánulási formáit járja körül, utóbbit is főként a holland művészek példáira támaszkodva, bevezetést nyújthatnak az életmű megismerésébe is.

A kötetkezdő esszé, szó és kép szoros kapcsolatára rámutatva, az irodalomtudomány által is felhasznált módszer, a szoros olvasás elvének alkalmazásával közelíti meg, majd értelmezi ennek az életműnek egyik központi művét, A festőművészet címmel azonosított képet: időt hagyva a benyomások kiteljesedésének és a megértésnek. Ez a kétfelé tekintő írás, amelyben a szerzőt befogadóként nem annyira „a tiszta, normatív tudományos eredmények korrekt igazsága” érdekli, mint a látvány, illetve az általa befolyásolt és meghatározott nyelv autentikus viszonya, mai, a képi elbeszélést a leírt és a megfestett világban újrafelfedező, a művészeti ágakon átlépő elemzések számára is figyelemre érdemes szempontokat kínál. Megállapításait és következtetéseit felsorakoztató analízise két aszimmetrikus, egy rövidebb, leíró és egy hoszszabb, összefüggéseket feltáró részből áll, közöttük azonban a válaszfalak nem merevek, s a számba vehető szempontok kölcsönösen kiegészítik egymást. Az irodalmi és képzőművészeti tárgyalás közös eredetét mutatják az első, ismeretfeltáró és -összegző fejezetek, amelyek általános elvként a képzőművészetek időt kívánó megismerésére tanítanak. Az olvasónak, a szemlélőnek tisztában kell lennie azzal, hogy egy alkotás, egy életmű – habár az első benyomás lehet villámszerű is – teljes megértéséhez nem elég a kezdeti élmény, a hosszan tartó hatáshoz vissza-visszatérve, újraolvasva, újranézve kell megerősíteni, kiegészíteni mindazt, ami az első tanulmányozásra indított. Fontos e megállapítás, mivel a művészet hosszú, az élet rövid, s ezért a választás szabadsága jelentékeny értéktartalmak hordozója is egyben. A szerző szerint ugyan mások korábbi értelmezései gátjai lehetnek a jelen idejű felfedezésnek, de – feltételezhetően – ezt a kijelentést inkább megengedő értelemben használja. Hiszen a recepció korábbi állomásai nem annyira gátak, mint inkább építőkövek, amelyeket egyaránt lehet felhasználni és elvetni, ám teljesen figyelmen kívül hagyni nem; feltéve, hogy a saját, új interpretációjának is szán valami szerepet létrehozója a befogadás történetiségében. A gát csupán a vakság és a süketség.

Mi mással folytatódhatna ezt követően a tényekre koncentráló bemutatás, mint a középpontba emelt festmény „filológiai” jellemzőinek, azaz a nagyságnak, a datálásnak, a szerzőségnek, a fizikai állapotnak és a címnek a rögzítésével. S ugyanezt a célt szolgálja a látvány első felmérése, a tárgyak, elrendezésük és a két alak általános leírása, annak sorrendjében, ahogy a képen a tekintetet vezetik. Mindezek valójában az egyik fő kérdés felé irányítják a nézőt és az olvasót, ami nem más, mint magának az (érvényes) címnek a megállapítása. Vermeer képeinek ma szokásos elnevezései általában nem tőle származnak, a szakirodalomban a kiválasztott festményt is különböző szavakkal említik. Ezek egy része nem sokkal halála után jelent meg, s az esszé írója emiatt kiemelt hangsúlyt fektet az előforduló címek elemzésére. Eközben felvázolja a németalföldi festőcéhek tagjainak helyi és tematikus strukturálódását, a korabeli piaci viszonyokat, a katolikus–protestáns vallásváltás ellenére fennmaradó kulturális folyamatosságot, az antikizáló hatásokat. Ez a sok tényezőre figyelő szemlélet mutatkozik meg az életmű keletkezési színhelyét (Delft városát) és a Vermeer életét körüljáró fejezetekben is. A város leírásához, a spanyol–holland konfliktus fő vonásainak érzékeltetéséhez segítségül hívja Willem Blaeu kartográfus várostérképét, valamint az immár terjedelmes, Vermeerrel foglalkozó szakirodalom véglegesnek tetsző adatait. Rámutat azokra a veszélyekre, amelyek a kisszámú életrajzi tényt kísérhetik: a különböző spekulációkra, illetve az ideológiai aktualizálásokra; következtetései az irodalomtörténeti kutatások számára is hasznosak lehetnek. A lehetőségek szerint összeveti az életrajzi adatokat a művekkel, s leszögezi: az utóbbiak sokkal többet árulhatnak el létrehozójuk személyiségéről, mint az előbbiek. Akad természetesen néhány családi vonatkozás, néhány ismert körülmény, ezeket a szerző összefoglalja, de konklúzióként meg kell állapítania: a személyiség egyedi jelei feledésbe merültek. Az életmű azonban így is megáll az utókor előtt.

A második, nagyobb egységben, amely a festmény fogalmi leírása után a szerző szavai szerint célját tekintve „a részletek mély analízise”, saját képszemléleti módszereként az értelmezés laza vonzalmait említi. Ezzel egyfelől elhatárolódik ugyan a művészettörténet bevett módszereinek egy részétől, másfelől viszont kaput nyit egy szabadabb, a hagyományokkal értékelőbb kapcsolatba lépő megközelítés felé. E laza vonzalom rendszerességében veszi sorra a kép mélységében egyre beljebb haladva a különböző tárgyakat és a két emberi alakot. A legfőbb teret, az ábrázolt szobát először személyek és tárgyak nélkül szemléli, s más Vermeer-képekkel összehasonlítva valószínűsíti azonosságát. Eközben figyelmét többek között az ablakok száma, elhelyezkedése, a padlók mintája, a kikövetkeztethető festési technika vezeti, s a néző-olvasót, aki vele párhuzamosan az életmű és A festőművészet című munka vallatója is, virtuális sétára hívja egy delfti házban. A függönykárpit, amely egyszerre beengedi a pillantást, ugyanakkor elhatárolja a látható teret, mintáival is a helyszínről vall, a szerző pedig lakberendezési és festészeti analógiák segítségével tágítja ki magának az értelmezésnek a terét, s mutatja be meggyőzően a hosszú képszemlélés eredményeit. A további bizonyításban, mintegy az addigiak megerősítéseként, fontos szerepet kapnak a képen látható bútorok, főként a székek és az asztal. Újabb megfelelések és hasonlóságok segítségével azonosítja a Vermeer által megfestett berendezési tárgyakat, figyelmet fordítva a lábakra, a faanyagra, a faragására és a kárpitra; amelyek végső soron egy többször megörökített azonos vagy közel hasonló tárgyakkal ellátott térre utalnak.

Az asztalon található tárgyak, a térkép és a csillár, főleg pedig a két alak azonban messze túlmennek az egyszerű ábrázolás problémáin, hiszen felismerésük, megnevezésük és magyarázatuk jelentős mértékben befolyásolta az utókornak a kép üzenetét megérteni kívánó vágyát – feltéve, hogy létezett egyáltalán egy fogalmi rendszerrel megragadható szándék. A könyv, a maszk, a drapéria és társai ugyanis tág teret adnak a kapcsolatkeresésnek, illetve -találásnak, az első jelentésükön túli, a lehetséges összefüggéseket felderítő, megnevezve beleérző magyarázatoknak, amelyek – bármily frappánsak és meggyőzőek is – mindig többet árulnak el létrehozójukról, mint magáról Vermeerről. S az interpretációs talányok csak fokozódnak a két alak egyedi és egymáshoz fűződő kötelékének felfejtésében. Az esszé szerzője idéz is néhány korábbi elképzelést, miközben áttekinti a kép történetét, utókorát, illusztrálva egyben a korszellem és az értelmezői érdeklődés változásait. S természetesen melléjük helyezi saját észrevételeit, további lépésként, tudva: a teljesség elérhetetlen. Ám ebben a végső, összefoglaló értelmezésben a nyelv is szárnyal, mintegy megtermékenyülve a hosszú szemlélés állomásaitól, világosan bizonyítva, hogy szó és látvány, befogadás és értelmezés elválaszthatatlanok egymástól, egyik erősíti a másikat, s irodalom és képzőművészet nem másnak, ugyanannak a kifejezési vágynak eltérő megjelenésű, de közös gyökerű gyermekei.

Fogarassy Miklós: Vermeer, Orpheusz Kiadó, 2009

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben