×

Duzzogó

Ladik Katalin

2010 // 11
– Amikor elolvastam Lövétei Lázár László írását, a Naptárfélét, amelyben említi a „duzzogót” is, nagyon meglepődtem.

– Azért csodálkoztál, mert a te a gyermekkori titkos rejtekhelyedről esett szó?

– Igen, azt hittem, csak nekem van duzzogóm, de hogy én neveztem-e el annak, abban már nem vagyok bizonyos. Csak arra emlékszem, ha szüleim sokáig és hiába hívogattak, akkor azt mondták: „Biztosan a duzzogóban van.”

– És ott voltál?

– Igen, ott voltam.

– És Lövétei Lázár László is ott volt?

– Nem tudom, talán. Kérdezzük meg tőle.

– És arra nem gondoltál, hogy időnként másnak is szüksége van rejtekhelyre, és hogy ő is duzzogónak nevezné azt?

– Eddig nem gondoltam erre. Most döbbentem rá, hogy egész életemben annak a néhány duzzogómnak a helyét kerestem kínkeservesen.

– Viccelsz vagy panaszkodsz, mert ez nekem patetikusan hangzik.

– Lehet, de te talán nem emlékszel, hogy Újvidéken, a nádfödeles, düledező ház bérlakásában csak a nagy konyhaasztal alá bújhattam nővéreimmel, amikor megszólaltak a légiriadót jelző szirénák.

– Valóban nem.

– Egy-egy bombázás után mindig kidőlt egy fal, de legalábbis rés támadt annak a háznak az oldalán, ahol laktunk. Az a Kiszácsi utca sarkán álló ház sarokház volt. A szomszédos utca nevére már nem emlékszem. Te emlékszel?

– Nem.

– Nem a kapun jártam be az udvarba, majd onnan a lakásba, hanem a bombázástól az utcai házfalon keletkezett résen át furakodtam egyenesen a lakásba. A „duzzogó” egy karnyújtásnyi méretű üres köz volt az utcai kerítés és a ház között. Oda jártam sírni, keseregni, ha haragban voltam a világgal. Erre már emlékezned kellene! Itt dolgoztam fel magamban a sérelmeimet, és miután megkönnyebbültem, már tiszta fejjel gondolkodhattam, és erősnek érezhettem magamat. A kerítésrésen át lestem az utcán menetelő katonákat, és elhatároztam, ha felnövök, királynő vagy varázsló leszek, legalábbis feltaláló.

– Hát persze, erre már emlékszem! Irigyeltelek is érte. Mégis megsajnáltalak. És hogy kijózanítsalak, ilyeneket mondtam: egyelőre szegény napszámos anya és írástudatlan apa gyermekeként kell élned, és miként szüleidnek, neked is szűkösségben és sok megaláztatásban lesz részed.

– Igen, ezt mondtad, ám meg voltam győződve róla, hogy amit említettél, csupán azokhoz a megpróbáltatásokhoz hasonló, amilyenek a hősöknek jutnak osztályrészül a mesékben.

– Hát igen, ilyen gondolataid voltak ötéves korodig, az első duzzogódban. Amikor azonban átköltöztél a belvárosi Szlovácska utcába, a fáskamrát néztem ki neked duzzogónak.

– Te választottál nekem duzzogót?

– Fogjuk rá: segítettem neked.

– Áruld el, miért törődsz velem?

– Inkább te áruld el, miért éppen velem beszéled meg a dolgaidat. És nem a szüleiddel, a barátaiddal, a szerelmeddel, a kortársaiddal.

– Erre ha akarnék, sem tudnék válaszolni.

– Jó, akkor folytassuk: a szagokról, a fáskamráéról akartál mesélni, nemde?

– Igen, mert a duzzogónak mindig jellegzetes volt a szaga. Nem lehet elfelejteni. Néhány év múlva, tizenegy éves koromban, Újvidék külvárosába, a magyarlakta Darányi-féle Telepre, a Kotorska utcába, nagybátyám kertes házába költöztünk albérlőként. Ott, az udvar végében, a szalmakazal lett a duzzogóm. Belefúrtam magam jó szagú ölébe, vagy felmásztam a tetejére, és onnan sokszor leugrottam. Zuhanás közben úgy éreztem, repülök. Azóta visszatérő álmom a repülés. Közel laktunk a Dunához, de még közelebb a Kis-Dunához, akivel akaratlanul bizarr vérszerződést kötöttem.

– Arra gondolsz, amikor egy hanyagul eldobott törött sörösüveg darabja csontig felvágta nagylábujjad tövét?

– Igen. Erősen vérző lábam vérszalagot hagyott a Kis-Dunától egészen a házunkig, ahol apám rögtön biciklire ültetett, és elhajtott velem a kórházba. Azóta csak víz közelében tudom elképzelni az életem, ezért meghatározó társam a folyó, a tó és a tenger. Sokat bicikliztem a Duna-parton. Mámorossá tett a sebesség, a repülésre emlékeztetett, valamint a folyó, a nedves föveny illata. Ott veszítettem el, mintegy a természet őselemeinek, a földnek, a víznek, a fénynek, a szélnek áldozva, a szüzességemet.

– Amikor, sok év múltán, egy csőtörés a vályogházacskád iszapos vizével eláztatta kézirataid egy részét, valamint féltve őrzött levelezésed Szentjóby Tamással, akivel a kortárs művészetről társalogtál levélküldeményeidben – gondoltál-e arra, hogy a sors azzal a csőtöréssel egy újabb áldozathozatalra kényszeríthet?

– Nem. Igaz, feláldoztam nyugalmasnak remélt házasságomat és jó híremet. Akkoriban, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején jelentős döntéseket kellett hoznom. Alapjában változtattam meg korábbi életem. Utazni kezdtem. A vonatban sálat, pulóvert kötöttem. A kötőtűk állandó társaim lettek. A vonat kupéja vált duzzogómmá. Amikor néhány hónappal ezelőtt a Budapest–Újvidék közötti éjszakai nemzetközi vonaton utaztam, nagyon fáradt voltam, és egy kicsit aludni szerettem volna. A szemben ülő nő azonban feltűnő-merőn vizsgálgatott, aztán megszólalt. Azt mondta: ellenállhatatlan késztetést érez, hogy tanácsot kérjem tőlem, merthogy élete jelentős döntésére készül. Azért tőlem kér tanácsot, mert erős sugárzást érez belőlem áradni, és egy hang arra biztatja, hozzám forduljon segítségért, hogy meghozhassa a döntését.

– Adtál neki tanácsot?

– Egy sugallatra hallgatva azt mondtam ki, amit a gondolataiban olvastam. Csupán az ő gondolatait mondtam ki hangosan, az ő döntéseit fogalmaztam meg. Mikor elbúcsúzott, és leszállt Szabadkán, varázslónak nevezett. Meglehet, ő is a vonat kupéját választotta az ő duzzogójának, és én mindössze a második énje voltam benne.

– Kivel társalogtál még életed folyamán?

– Akadt néhány távoli levelezőtársam, bár szűkszavú levélíró voltam. Némelyekkel ma is tartom a kapcsolatot.

– Most kivel társalogsz?

– Ezt nagyon gyakran csak utólag tudom meg. Évek, évtizedek múlva ér hozzám visszajelzés attól a személytől, aki valamikor meghallotta a hangomat, elolvasta leírt soraimat. Éppen ma, teljesen véletlenül, egy két évvel ezelőtti blogbejegyzésre bukkantam: „Csodálatos! Kedves Ladik Katalin! Csodálatosak ezek a mondatok! Régóta keresem azokat a »SZAVAKAT« (eddig keveset találtam), amik-akik mint egy bársonyos kezek simogatják a Szívemet…! Nagyon-nagyon köszönöm! Sok-sok ilyeneket kívánok! Tisztelettel, Lukács Ferenc. 2008. november 27.”

– Örülsz az ilyen leveleknek?

– Kérdésed érthető és elgondolkodtató is egyszersmind. A válasz rá azonban óvatosságra int.

– Még nekem se felelhetsz? Örök hallgatásra ítéled magad?

– Nem. Mert amit nem mondok el neked, senkinek sem mondhatom el. Más szóval, és Karinthy szellemében: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben