×

Ady Endre összes verse

Az új kiadás kérdései

Péter László

2010 // 11
Az első kiadás 80. évfordulójára

Ady 1919-ben hunyt el, összes versei azonban először csak az 1930. évi könyvhétre jelentek meg, az Athenaeum kiadásában, Sárközi György szerkesztésében. Ez még csupán a költő köteteiben megjelent versek kolligátuma, gyűjteménye volt. Csak 1936-ban egészült ki immár Ady „poéta-adminisztrátorának”, Földessy Gyulának gondozásában a kötetekbe nem került versekkel; már amit addig megtaláltak. Azóta is gyarapszik minden újabb kiadás néhány újonnan – kéziratban, lapokban – megtalált verssel. Nemrég a Tiszatájban én is közöltem addig ismeretlen zsengét. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen még Petőfi-vers is került elő költőjének halála után több mint évszázaddal.

Az esedékes új kiadásnak más gondjai vannak. Ady helyesírásának a sajátosságai, amelyek nehezítik a versek közel jutását a mai olvasóhoz, megzavarják helyesírási tudatát, fölöslegesen vonják el figyelmét a vers voltaképpeni mondandójától, eszmei tanulságától, nyelvi értékétől, szépségétől.

Adynak jellegzetes helyesírási gyakorlata volt, amely jórészt ellenkezett a kor helyesírási szabályaival is. Ezért a verseit közlő lapok szerkesztői vagy nyomdai szedői olykor a maguk tudása (nemegyszer hibás szokása) szerint „kijavították”. Ebből következett, hogy a versekben ellentmondó megoldásokat találunk, amelyek végképp nem jellemzők Adyra sem. Nem megőrzendő értékek tehát.

A kritikai kiadás tanulságai

Közben 1969-ben örvendetesen megkezdődött az Ady-versek kritikai kiadása is. Igaz, máig csupán 1909-ig jutott el az utoljára 2006-ban megjelent 4. kötet, és nem csak szakmai körökben ismeretes, hogy mivel a textológiai munka lassú, átlagon fölül fáradságos és megfizethetetlen, kevés rá a vállalkozó, mégis reméljük, készül a folytatás, és előbb-utóbb eljut 1918-ig, befejeződik.

A klasszikusok kritikai kiadásában szövegeiket, verseiket betűhíven közöljük; a nyilvánvaló elírásokat, sajtóhibákat kellő magyarázattal kijavíthatjuk. A hazai gyakorlat lényegében a népszerűsítő kiadásokban is ezt a megoldást követi, ráadásul ott még nem is okolja meg a szövegjavítást. Ezt nevezem én a klasszikus kiadások antinómiájának: annak a föloldhatatlan ellentmondásnak, hogy míg a kritikai kiadásokban (amelyeket főként tudósok, egyetemi hallgatók, az átlagnál érdeklődőbb fölsőbb középiskolások használnak) mindent töviről hegyire megmagyarázunk, addig a népszerű kiadásokban, amelyeket az átlagos műveltségű olvasók forgatnak, semmit sem. (Nagy ritkaság, ha olykor csillag alatt a lap alján egy-egy szokatlan vagy idegen szót megmagyaráz maga a költő, mint például Arany János, vagy a szerkesztő, a kiadó.) Holott éppen fordítva volna rá szükség!

Ám a kritikai kiadás egyrészt pontos képet ad egy-egy vers keletkezéséről, kézirati, hírlapi és kötetbeli sorsáról, másrészt tehermentesíti a népszerű Ady-kiadásokat; betűhív, de mai helyesírásunk szerint hibás, tehát zavar. Így tehát a népszerű kiadásokban ezeket ki lehet javítani. Nem csapjuk be vele az olvasót, kivált, ha az utószóban számot adunk az emendáció (szövegjavítás) típusairól, eljárásunk elveiről és gyakorlatáról.

Tételem: a népszerű kiadásokban, a klasszikusok „összeseiben” – ha verstani okok (rím, ritmus stb.) nem akadályozza – a verseket a mai helyesírás szerint kell közölnünk, nehogy egyrészt az olvasó esztétikai élvezetét, másrészt helyesírási tudatát megzavarjuk. Vonatkozik ez Ady Endre összes verseinek közkeletű kiadásaira is.

Mondatkapcsoló vesszők

Nemcsak Ady, hanem a kor általában hanyag volt a mondatkapcsoló kötőszók (s, és, vagy) előtti vessző kitételében. Ezt ma minden kedvezőtlen következmény nélkül pótolhatjuk, s ezzel fokozhatjuk a vers gyorsabb és egyértelműbb megértését, hiszen a vessző azonnal jelzi az olvasónak, hogy új mondat, mellékmondat kezdődik. Ady Itthon az úrfi (1914) című versének utolsó két sora így szól: „S tán sokat sír, de hogyha lehet, / Gyermekül old szivet és nevet.” Mivel az és előtt nincs vessző, nem egyértelmű: a nevet a szív párjaként főnév-e tárgyraggal vagy a nevetni ige jelen idejű egyes szám harmadik személyű állítmánya, s önmagában új mondatot alkot. Mivel előtte sírásról van szó, ellentéteként értem.

A kritikai kiadás képmellékletei közt látható kézirathasonmások bizonyítják, hogy ha később a megjelent változatokban (főként köteteiben) van is központozás, ez a szerkesztő vagy a szedő műve. Például a Harc a Nagyúrral kéziratának (2. k. 13. melléklet) első versszakában sem a sor végén, sem a ha kötőszó előtt nincs vessző. Ahogyan a közlő folyóiratnak joga volt pótolni, úgy jogunk van nekünk is a mondatkapcsoló kötőszók elől hiányzókat kitenni.

A magánhangzók hosszúsága

Az idézett mondatban a szivet másra is példa: a helyesírás szívet követel, de ezt a versritmus nem engedi meg. Nem eléggé tudatos a magyar versszeretők körében, hogy micsoda különleges kincs nyelvünknek az a tulajdonsága, hogy költőink bizonyos magánhangzóinknak (elsősorban az i~í, u~ú, ü~ű ilyen) rövid és hosszú változataival egyaránt élhetnek, mert ezzel nem vétenek értelmük ellen. Az, hogy a dunántúliak nyelvében a rövidség ma is természetes, még elfogadhatóbbá teszi ezt a jelenséget. Tudni kell továbbá, hogy az újságok, folyóiratok nyomdai előállításában 1950-ig többnyire nem különböztették meg a fönti magánhangzók hosszúságát. S mivel a költők jórészt újságokban közölték először verseiket, kéziratukban hiába is tették ki az ékezeteket, a nyomtatott közlésben ezek jórészt elsikkadtak. Ez vissza is hatott a költőkre: Juhász Gyula is, de még Babits is, noha magyartanárok voltak, többnyire elhanyagolták verseikben is a hosszúság jelölését.

Ady is a „rövid ortográfia” híve volt. A kritikai kiadás képmellékletei ezt is bizonyítják. Például a Góg és Magóg fia mind a hat új jelzője rövid. Amikor megjelent a Budapesti Napló 1905. karácsonyi számában, természetesen mind hosszú lett, s azóta így kodifikáltuk. Ugyanígy Ady eredeti sirni, sirva, hires utján a közlésekben lett a helyes sírni, sírva, híres útján (2/23).

De a példák arra intenek, hogy gondosan mérlegelnünk kell, mikor állíthatjuk vissza a helyesírás kívánta ékezetet, mikor nem. Például Az Uraknak Ura (1909) így végződik: „Rákacagott a háborura / Az Uraknak Ura”. Itt a háború u-ját nem változtathatjuk meg. Avagy: mind Juhász Gyula, mind Ady verseiben a búcsú következetesen búcsu alakban fordul elő, s nem is változtatható meg. Juhász Gyula legismertebb versében így: „A szeptemberi bágyadt búcsuzónál / szeme szinére visszarévedek” (Milyen volt…). Adynak A pócsi Mária (1910) című versében háromszor is csak így mondható ki: „S ma jönnek meg a pócsi búcsusok”; „Ma érkeznek Pócsról a búcsusok”; „Jön Mária s Pócsról a búcsusok”.

Jellemző, hogy Ady öt versének címében (Búcsú, Búcsú Siker-asszonytól, Búcsúztató, Rövid kis búcsúzó, Zsóka búcsúzója) ugyan mindkét ú ékezetes, de csak a címében! Abban, amelyiknek a szövegében is előfordul ez a szó (Búcsú), a második u mind a háromszor rövid!

Szóösszetételek

Ady sajátos helyesírásában (akár napjainkban Juhász Ferenc) mindent kötőjelezett. A példa kedvéért elég csupán verseinek betűrendi jegyzékén végigfutnunk: A hotel-szobák lakója, A ködbe-fúlt hajók, A Léda arany-szobra, A nagy hinta-játék, A perc-emberkék után, A platán-fa álma, A rég-halottak pusztáján, A rém-mesék uhuja, A tábor-tűz mellett, A vár-úr szeméremöve, Az alvó csók-palota, Az elhagyott kalóz-hajók, Az elzárt király-lyány, Az én koporsó-paripám, Az én virág-halmom, Az Isten-kereső lárma, Ázott széna-rendek fölött, Az örök halál-menet, Be szépre-nőttél bennem, Bolyongás Azúr-országban, Búcsú Siker-asszonytól, Ceruza-sorok Petrarca könyvén, Dal a Hazugság-házról, Dal a szalma-özvegyekről, Dal az inter-urbán telefonról, Délibáb-ősöm Köd-városban, Egy hervadt ibolya-csokorból, Egy régi színész-leány, Egy templom-alapító álma, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Én bús ibolya-vetésem, Fehér lyány virág-kezei, Feleselés egy asszony-verssel, Hazavágyás Napfény-országból, Héja-nász az avaron, Hulla a búza-földön, Jó Csönd-herceg előtt, Kocsi-út az éjszakában, Költözés Átok-városból, Köszvény-ország márciusa, Legenda az úr-zsiványról, Levél-féle Móricz Zsigmondhoz, Magyar-bánó magyar aggyal, Megcsókolom Csók-kisasszonyt, Mese szép Csíny-országból, Napló-töredék egy szanatóriumban, Nő-kergető fényes hazugság, Öröm-város volt a hazám, Őszi, forró virág-halmon, Séta bölcső-helyem körül, Sírás az Élet-fa alatt, Télbe-hulló ember vágya, Új tavaszi sereg-szemle, Ülök az asztal-trónon, Várás a Tavasz-kunyhóban, Virág-fohász virágok Urához, Vörös tele-Hold emléke.

Ezek java egyszerűen egybeírandó (bölcsőhelyem, búzaföld, hotelszobák, ibolyacsokor, kocsiút, platánfa, telehold stb.); másik része meg éppenséggel külön (ködbe fúlt, szépre nőttél, télbe hulló stb.).

Az Osiris klasszikusok sorozatának Láng József és Schweitzer Pál gondozta 2004. évi Ady-kiadásában az Új Versek előhangja után az első vers A mi gyermekünk (1905). Ebben Ady következő kötőjeles alakjait lehetne egybeírni: csodacsók, napvirágszemű, napsugárlelkű. Még meggyőzőbb lehet az a példa, amely az Özvegy legények tánca (1906) két utolsó sorában kívánná meg az egybeírt alakokat: „Egy-két vér-csöpp s könny-folt a falon / S egy-két bolond, verses papír-lap.” Tehát: vércsöpp, könnyfolt, papírlap.

Elavult írásmódok

Az idézett kiadás már Ady vajjon alakjait – minden külön engedély vagy magyarázkodás nélkül; ha tetszik: önkényesen – vajon-ra cserélte. („Vajon fölébred valahára / A szolganépek Bábele?” – Magyar jakobinus dala.) A könyek-et fordítva: könnyek-re. A kritikai kiadás A könnyek haszna jegyzetében azt állítja, hogy a kéziratban a cím ny betűjét Ady nny-re javította. Látatlanban esküdni mernék rá, hogy a javítás nem Adytól való, hanem a Népszava szerkesztőjétől, Révész Bélától, mielőtt az 1908. karácsonyi számhoz nyomdába adta. A régi higyje formát is az új higgye alakra javította. Tehát magától értődően megkezdte a helyesírás korszerűsítését. Ezt kell következetesen folytatni.

Az elbocsájtott alakot Láng Józsefék nem javították ki; pedig az Elbocsátó szép üzenetben már maga Ady is j nélkül írta a címet. A számítógép szerint Ady verseiben 139 ízben fordul elő a sohse; Ady következetesen így írta. Nyilván érezte, helyesen, hogy a sohase alakot rövidíti vele. Semmi sérelem nem származik abból, ha ezt mai gyakorlatunk szerint tovább rövidítjük sose alakra. Igaz, többnyire kijelentő módban használta, tehát nyelvhelyesség szempontjából a teljesebb sosem lett volna a helyes (a sose a tiltó forma), de nyilvánvaló, hogy ebbe már nem nyúlhat bele a textológus; nem csupán kegyeleti okokból, de a verstan sem engedi.

Az összes versekben 25-ször fordul elő a külömb; ezek is értelemzavarás nélkül cserélhetők a mai különb-re. 12 ugy-e mellett van már 20 ugye is; mi akadálya, hogy a 12-t is kicseréljük? Párizst is írhatnánk mai módra. A kritikai kiadás tanúsága szerint a Lázár a palota előtt (1906) és A Halál lovai (1908) című versekben Ady a sápadni igét két p-vel írta. Föltehető, hogy másutt is, de mire nyomdafestékhez jutott, a szerkesztők, szedők kijavították.

A 9 csolnak-ot, a 7 korcsmá-t, az 5 kún-t (Kúnné-t) és a 104 (!) lyány-t meg kell hagynunk, mert jellemző Adyra is, korára is. Közülük csak a csolnak zavaró (kicsit negédes, mosolyt keltő), a többi elmegy. A lyány kelet-magyarországi ejtésbeli tájszó; Veres Péter is így használta.

Ö-zése

Arra külön kell fölhívnom a jövőbeli szöveggondozók figyelmét, hogy ügyeljenek Ady következetes ö-zésére, mivel a nyomdászok, szerkesztők hajlamosak ösztönösen a maguk ízléséhez idomítani a költő szavait, és ö betűi helyébe e-t tenni. Erre pars pro toto három bizonyítékot hozok.

1995-ig, a kritikai kiadásig, a közismert Sírni, sírni, sírni című vers 4. sorában – kiadásról kiadásról öröklődve – Csengettyűzni van Csöngettyűzni helyett. Pedig Ady kéziratában ö-vel szerepel. A kritikai kiadás szerkesztője, Koczkás Sándor állította helyre. Meg is okolta: „A kézirat arra bizonyíték, hogy Ady eredendő költői szándéka szerint a Csöngettyűzni változatot érezte-vélte hitelesnek” (AEÖV 3: 329). Már első közlésekor, a Szerda 1906. november 14-i számában elrontotta valaki (föltehetően a szedő), s így került a Vér és arany (1908) kötetbe s minden további kiadásba.

Az elsüllyedt utak 7. sora így szól: S én feledtem a csendes udvart… A kritikai kiadás jegyzetéből (4: 395) azonban kiderül, hogy első megjelenésekor, a Vasárnapi Újság 1908. karácsonyi számában a jelző még úgy szerepelt: csöndes. Saját kezű (autográf) kézirata nem maradt, csak a Szeretném, ha szeretnének című kötet (1910) idegen kéztől származó nyomdai kézirata. Itt követték el a hibát: itt lett a költő csöndes alakjából az érzéketlen kiadói szerkesztő vagy nyomdai szedő kezén a hibás csendes. De a 21. sorban – elnézésből? – meghagyta! Ez a sor így szól: Vissza a vén csöndes udvarba… Lehet kétségünk, hogy a 7. sorban is így írta a költő?

Szintén a Szeretném, ha szeretnének című kötet szedőjének lelkén száradhat a következő példám. A Bolond, halálos éj 23. sorában ugyancsak a kritikai kiadásig Felöltözök alak állott, mert ebből a kötetből minden későbbi kiadás így közölte. Holott a fönnmaradt kéziratban, sőt első megjelenésében, a Nyugat 1909. március 15-i számában még helyesen volt: Fölöltözök! Ez egyben arra is példa, hogy Adyt az sem rettentette el a föl igekötő használatától, ha a vele összekapcsolt igében csupa ö hang volt. Számos hasonló alakot tudnék még verseiből fölsorolni: földörögnek, fölhördül, fölhörög, fölörjöng, fölröppen, fölröpül stb.

A következő kiadás

Bizonyára hamarosan időszerű lesz az Ady-összes új kiadása. Javaslataimat a vállalkozó kiadónak és a megbízandó szerkesztőinek figyelmébe ajánlom.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben