×

Vajda Miklós: Anyakép, amerikai keretben

Falvai Mátyás

2010 // 10
Zaklatott, ideges nyelvezettel indul Vajda Miklós kötete, az Anyakép, amerikai keretben. Az egymásra torlódó, valamiféle kényszerességről tanúskodó jelzők, az ideges, szögletes mondatok éreztetik az olvasóval, nagy tétje van a szövegnek. Hogy ez a tét az író személyes ügye, egészen pontosan az édesanyjához fűződő, sok tekintetben ellentmondásos, mégis, valahol mélyen szeretetteljes kapcsolatának felfejtése lesz, szinte azonnal kiderül, és ezzel egyszersmind a kötet minden problematikája a mű elején exponálódik.

Az egyik ilyen kérdőjel a műfajiság kérdése. Anélkül, hogy túlhangsúlyoznánk a műfaji besorolás jelentőségét, érdemes rámutatnunk, hogy nem a szó megszokott értelmében vett regényről van szó. A szöveg, amely a fikciónak még csak a látszatában sem igyekszik tetszelegni, a memoár elemeit éppúgy felmutatja (az író privát szférájában működtetett visszatekintések révén), mint az esszé bizonyos vonásait, a gyakran bonyolult nyelvi árnyalatokat mozgósító és hallatlan ízléssel egymással kibékítő szöveg ugyanis gyakran mozdul el az értekező nyelvezet irányába. Csakhogy az értekezés tárgya ez esetben, profán módon, az anya-fiú kapcsolat lehető legszubjektívebb leírása. Ugyancsak a fikcióként olvasás ellenében hat a kötet függelékeként csatolt, eredeti levelek közlésének dokumentarista gesztusa is. Felfogható egyfajta önéletírásként is, hiszen a szerző életének biográfiai mozzanatairól sokat megtudhatunk. Úgy is mondhatnánk, olyan írásról van szó, amelyben az elbeszélő az anyja felől írja meg és értelmezi saját magát, az önreflexiónak egyetlen aspektusa, a fiúi lét vonatkozásában gondolkodik saját életéről. Ha tehát eltekintünk attól a körülménytől, hogy Vajda nem tesz mást, mint a vele és édesanyjával, valamint a kettejük között megesett és meg nem esett külső vagy lelki történésekről ír, és figyelmen kívül hagyjuk a tényt, hogy a kötet borítóján, a cím fölött olvasható név (Vajda Miklós) egyben az elbeszélő neve, és kettejük között nincs semmilyen elméleti és gyakorlati különbség, vagyis regényként olvassuk e kötetet, akkor nevezhetjük anyaregénynek is a művet. Csakhogy el tudunk-e tekinteni tőle, és egyáltalán: kell-e foglalkoznunk ezzel az egész kérdéssel? Itt ugyanis a szöveg minőségének és szépirodalmi értékének megítélése szempontjából érdekes, régóta feszegetett és vitatott döntésválasztásról van szó. Az ismert probléma lényege abban fogható meg, hogy lehet-e szépirodalmi igényű szövegként elfogadni egy olyan alkotást, amelynek legfontosabb mozgatórugója az író kvázi magánügyének írásban való feldolgozása. Magyarán: ha mégoly élvezetesen és tanulságosan idézi is meg Vajda édesanyja emlékét, és boncolgatja orvosi szikéhez hasonlatosan precíz mondatokkal viszonyuk minden apró vetületét, feltehető a kérdés, hogy nekünk, olvasóknak ehhez mi közünk van. Hol jelenik meg az a bizonyos, az író saját ügyén túlmutató valami, ami miatt érdemes volt a könyvet kiadni?

Nem célja jelen írásnak ezt a kérdést megválaszolni, és szerencsére nem is kell tovább időznünk itt, ugyanis Vajda könyve mindenben kielégítő választ ad ennek az elbeszélt tárgyon túlmutató valaminek a tekintetében. A szépíróként hetvennyolc évesen debütáló Vajda ugyanis (aki ilyen minőségében talán a legidősebb elsőkötetes a magyar irodalomban) nemcsak magáról beszél, és nemcsak édesanyjáról. Hanem édesanyján, annak szerfelett bonyolult, árnyalt személyiségén keresztül egy évszázadnyi történelemről is. Üdítően szerény vállalkozás úgy beszélni a (huszadik) századról, hogy az nem csap át megalomán családregénybe, hanem éppen annyit és éppen ott potyogtat el a századunk, múltunk és jelenünk megértéséhez vezető útjelzőkből, amennyit és ahol kell. A harmincas évek társasági elitjének megbecsült tagjával, az ismert és elismert zsidó származású ügyvéddel házasságra lépő, arisztokrata gyökerekkel és habitussal megáldott nő, Vajda Ödönné sorsát végigkövethetjük a high life-ban való tündökléstől kezdve a férjét fenyegető nyilasterroron át a deklasszálódás különböző stádiumain, a „nemesség kötelez” elvét kényszerűen feladó eszpresszótulajdonosi létig, majd egy vérlázítóan ostoba politikai kirakatper következtében a bebörtönzésig. Jóllehet a kor félistenként tisztelt színésznője, Bajor Gizi (Vajda apjának korábbi felesége, egyszersmind Vajdáné bizalmas barátnője) közbenjárására, magához Rákosihoz írott, sziporkázóan teátrális hangvételű leveleinek köszönhetően megszakítják börtönbüntetését, a változatlanul rendszerellenesnek ítélt anya végül kénytelen kilépni magyarországi keretéből, és már felnőtt fiát hátrahagyva amerikai keretbe helyezni életét: ’56-ban disszidál. Vajda kiválóan láttatja különböző életszakaszaiban e jellem árnyalatait. (A Bajor Gizi leveleit tartalmazó, igencsak beszédes kordokumentumként értékelhető függelék egyébiránt a kilencvenes évek végén látott napvilágot először a Holmi folyóiratban.) Az anya legapróbb gesztusai mélyére hatoló, páratlan pontossággal analizáló fiúi/írói megfigyelések, ezek egymáshoz lazán kapcsolódó kommentárjai olyan egészet rajzolnak elénk, amelyből azt a benyomást szerezzük, a jellem alakulása sokkal inkább ki van téve a szociális hatásoknak, mint gondolnánk, és így jutunk el a felismerésig, hogy az ilyen alapos jellemelemzés egyben történelemelemzés is. Vajda Ödönné személyiségének bonyolultsága és sokrétűsége a huszadik század tarka, egzaltált komplexitásának egyenes következménye.

A már említett, kötetkezdő zaklatottság szép lassan kisimul. A fölösleges körök eltűnnek az elbeszélésből, és mind a szó, mind a mondat, mind pedig a bekezdés, illetve a szöveg szintjén olyan mértékű nyelvi igényességgel találkozhatunk, amely valóban ritkaságszámba megy. Vajda mondatfűzése nem szokványos, sajátos ritmika, sajátos logika uralja, amely akár zavaró is lehetne, ha mondatokra szednénk a kötetet, de a szöveg egészének szintjén következetes, kiforrott nyelvvé áll öszsze. Analizáló, fanyar hangvételét adekvátan szolgálják kicentizett mondatai, beszéde mentes a prózapiszoktól, és csak nagy ritkán bicsaklik meg az intonáció is. Jó arányérzékre támaszkodó írói önkényének köszönhetően még a cselekmény szinte teljes hiánya és a pusztán jelzésértékkel kifeszített vezérfonal sem hagy hiányérzetet olvasójában.

Az Anyakép, amerikai keretben furcsa, kegyetlen szellemidézés. A vádaktól és önvádtól terhes, egyszerre szemrehányó és önmarcangoló, egyszersmind, egy távolabbi aspektusból rajongással és meghitt szeretettel teli viszonyt Vajda rövidfilmnyi, sőt szinte csak snittek erejéig feltoluló vagy egyenesen állóképnyi emlékek mentén igyekszik újrateremteni, újraélni, feldolgozni és megnyugtatóan elraktározni. Az írói attitűd legnagyobb erénye a kendőzetlen őszinteség, amely ez esetben nem marad üres szólam. Az öncsalást minden eszközzel kerülni igyekvő egyoldalú párbeszéd (amelyet Vajda folytat e figyelemre méltó asszony emlékével) nem fedi el a fia által (jól palástolva) rajongásig szeretett anya hibáit sem: beszédének, viselkedésének modorosságai éppúgy boncasztalra kerülnek, mint öregedésének stádiumai, érzelmi életének gátlásai, szeretteitől való távolságtartása, bizonyos témákban megmutatkozó merevsége, konzervativizmusa vagy éppen öregkori vallásos tévelygései, amelyek egy erőszakos, jámborságában is rendkívül kártékony szekta holdudvarába sodorták őt. Mindeközben Vajda saját magát sem kíméli. Korábbi énjeit brutális öniróniával illeti, bűneit, hibáit szinte gyónáshoz hasonlatos őszinteséggel vallja meg, és e torz, ellentmondásos, lassan és sok forrongás után felnőtté érő önképből végül kirajzolódik egy anyjáéhoz képest legalább annyira bonyolult jellem képe, amely a maga tipikus hibáival és erényeivel már egy másik generáció, egy másik Magyarország összetettségét tükrözi vissza.

Vajda Miklóst eddig lektorként, eszszéistaként, kritikusként, folyóirat-szerkesztőként és igen termékeny műfordítóként ismerhette a szakma, és az Anyakép olvasása közben érhetjük ugyan magunkat sajnálkozáson, hogy miért e kései szépírói pályakezdés, mégis inkább annak kell örülnünk, hogy megszületett ez a mű. A kötet ugyanis, ha a korábban említett problematikát nagyvonalúan lesöpörjük az asztalról, végső soron egy rendkívül szép, intellektuális, emberi alkotás.

Vajda Miklós: Anyakép, amerikai keretben, Magvető, 2009

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben