×

Szombath Attila: A feltétlen és a véges

Sturm László

2010 // 10
Szakmai berkeken kívül is közismert, hogy a „filozófusszakma” – ahogy Szombath az előszóban írja – „mára (aligha előnyére) éppúgy specializálódott, mint a szaktudományok, s javarészt szerzők és korszakok szakértőiből áll”. A bölcselettörténeti aprómunka és a relativista korszellem közegében legalábbis szakma- és korkísértés egy átfogó metafizikai összegzéssel fellépni. (Ráadásul ilyen fiatalon – a szerző 1971-es születésű –, még akkor is, ha valaki már jelentős mesterek keze alatt néhány német egyetemet szintén maga mögött tudhat, és a filozófiatörténetben is bebizonyította jártasságát egy német nyelvű, Szemjon Frank gondolatrendszerét értelmező kötettel. Az orosz emigráns bölcselő egy könyvét pedig magyarra fordította.)

Az önálló szellemi erőfeszítésről és az átfogó szemléletig hatoló belátásról számot adó mű nem azért kiemelkedő teljesítmény (hogy már itt egyértelművé tegyem az ítéletemet), mert esetleg túllépett volna minden eddigi nézeten, és váratlan, új gondolatokat vetett volna be, amelyek mellett minden eddigi tévelygésként lepleződik le. Ez aligha lehetséges. A szerző Schopenhauert átfogalmazva írja: „az újdonság a filozófiában sosem új alapgondolatokban, hanem csakis ezek új kombinációjában keresendő.” Az új meg új „kombinációk” szükségessége azt a látszatot keltheti, hogy a filozófia története állandó helyben járás és ezért állandó újrakezdés. Szombath szerint azonban az örök kérdések és válaszok kidolgozása nagyjából megtörtént, az újdonság ezek folyamatos szembesítése a konkrét, személyes korproblémákkal. És ez bizony nem tét nélküli és nem mechanikusan levezényelhető folyamat. Az imént ugyanis igencsak torzító leegyszerűsítéssel fogalmaztam (ugye, észrevették?): a filozófia nem örök válaszokat dolgozott ki, hanem a figyelem, az éberség örök irányultságait, a keresés módszerét. Ebben az is benne van persze, hogy nagyjából mit fogunk találni, de hogy pontosan és konkrétan mit, az mindig az adott személytől és az adott helyzettől (kortól, környezettől) fog függeni. A filozófia tehát nem magába zárkózó rendszer, ezért a története sem zárulhat le. Minden kor és minden személy számára újraalkotandó – de nem a semmiből. És Szombath azt is tudatosítja, hogy a filozófia, bármennyire hasznos is, ha el akarjuk érni az igazságot (meri használni és középpontba állítani ezt a szót, egy pilátusi korban!), végül csak megelőző – és esetleg kihagyható? – stáció a filozofikus élet és az igazság megélésének útján.

Kik hát azok a bölcselők, akikre Szombath elsődlegesen támaszkodik, és milyen a jelenkor, amelyre vonatkoztatja őket? A mestereket a kötet szerkezeti rendjében sorolja föl: „az ontológiai alapstruktúrával és a megismerés metafizikájával foglalkozó részekben főleg Hérakleitosz, a késői Platón, Cusanus, Schelling, Hegel, Szemjon Frank és Weissmahr Béla gondolatai hatottak rám, míg az egzisztenciális mondanivalót is kibontó harmadik részben inkább éreztem a sztoikusok, Eckhart és Bergyajev, továbbá […] A. de Mello nézeteinek közelségét.” Korunkat a metafizika, vagyis a helyes gondolkodás minden korábbit (szofizmust, nominalizmust, empirizmust, felvilágosodást stb.) alulmúló mélypontjának látja. A téridőbeli tárgyat téve meg „a létfogalom paradigmájává”, absztrakttá vedlett gondolkodásunk elveszítette az összefüggéseket és ezzel az „Egész értelemalapját”. (Hiába próbálja az összefüggéseket a matematikai renddel helyettesíteni, a rend még nem értelem.) A jelenségek elkülönítése vezet az objektum és szubjektum éles szétválasztásához és a szubjektivizmus egyéni önkényként való megragadásához, az individualizmushoz. Mindebben a végesség kizárólagosságát valló felfogás „számol le” a metafizikával, vagyis a végeset a végtelen (a „Feltétlen”) távlatában érzékelő felfogással. Hogy miért reked valaki a végességben, annak több oka lehet. Tagadhatja a Feltétlent, elérhetetlennek gondolhatja vagy félreértheti. Gyakran dogmatikus (a részt egésznek, a végest – például anyagot, akaratot – feltétlennek vevő) és mindenképp relativista lesz. A relativista egy zárt perspektíva foglyának tudja magát, a kor, a nyelv, az általános vagy az egyéni antropológia kiszolgáltatottjának. A korlátozott perspektíva fogságában „alkalmatlan arra, hogy megismerésével a Feltétlen szférájáig jusson”. Ezért tagadja ezt a szférát, vagy elérhetetlennek tartja. Vagy éppen nemkívánatosnak állítja be, „mert »zsarnoki ideáljaival« s univerzális Igazságával megfojtja az élet szabad sokféleségét”, mint azt például R. Rorty teszi. (Pedig abból, hogy „valaki nem adja fel az igazság eszméjét, sem az nem következik, hogy kész annak erőszakos hirdetésére, sem az, hogy ezt az igazságot valamely korlátolt politikai ideológiában [sőt, bármely korlátolt fogalmi sémában] találja meg. Megfordítva pedig úgy is gondolhatnánk, hogy aki egyetlen elvet sem vesz túl komolyan, az álláspontját kényelmi és hasznossági alapon fogja váltogatni, ezért azonnal enged majd a hatalom fenyegetésének, s bőrét mentve annak szolgálójává válik.”)

Szombath a divatos irányzatok közül a metafizikát egyedül emlegető analitikus iskolát is mint olyant mutatja be, amely valójában nem az alapra kérdez, tehát nem igazi metafizika, hanem részletkérdések relativista boncolgatásába vész. Igen jellemző az irodalmi posztmodern állandóan pörgetett imamalmaként is visszaköszönő nyelvközpontúsága. Wittgensteinhez kapcsolódva fogadja el az analitikus filozófia híve (például Strawson, Quine, Davidson, Putnam) azt a tételt, miszerint a megismerés nem juthat túl a nyelven, a nyelvben megmutatkozó életformákon. A létalap, az ontológia ezért számára egybeesik a sikeres nyelvhasználat mögött megbúvó életmód feltárásával. (A nyelvet, életmódot előtérbe állító megegyezéses filozófia képviselői közé sorolható még nyilván Habermas is, akit emlékezetem szerint Szombath nem említ.) Szombath amellett, hogy az analitikus metafizika célkitűzéseit („miket kell létezőknek tekinteni, e létezők hányféle kategóriába sorolhatóak, s mik az alapvető meghatározottságaik”) „fogyatékosnak” tekinti, a módszerét is kritikával illeti: „Az a nyelvhasználat ugyanis, amihez meg kell találni az adekvát ontológiai hátteret, elsősorban az ún. »mindennapos nyelvhasználat«. (Hogy ez milyen messze áll a filozófushoz méltó gondolkodástól, azt – kontrasztként – Hérakleitosszal kommentálhatjuk: »…és tanítónak elfogadják a tömeget, nem tudván, hogy a sok a hitvány s a kevés a jó.« A hitványak azonban »Sem a halláshoz nem értenek, sem a beszédhez« […].) A mindennapos nyelvhasználat persze mindennapos dolgokról is beszél – így alávethető annak a […] megszorító lépésnek, amely a mindennapos nyelvhasználatot Strawson módján a naturalista világszemlélettel azonosítja, kimondva, hogy aminek létezésére a mindennapos beszéd apellál, az a fizikai dolgok és legföljebb még az »osztályok« világa. […] Jól illik majd ehhez a formális logika használata és az egyértelmű meghatározások követelménye. Egyértelműen meghatározni ugyanis az egymástól mereven elhatárolt dolgokat lehet(ne).” (Vajon nem az elméleti felzárkózhatnék dolgozik a „posztmodern” írók nyelvi-tematikai lefelé irányultságában? A mondanivaló helyettesítésében sterilen tárgyilagos leírásokkal?)

Mivel a végességben való berendezkedés ilyen és hasonló kísérletei fönntarthatatlannak bizonyulnak, korunk atmoszféráját a „meghasonlott életérzés, redukcionista gondolkodás és nemtelen viselkedés” határozza meg: a totális magárahagyatottság és kiszolgáltatottság érzése mohó szerzési vágyat, szorongást, felületes – minden mély kultúrát kiszorító – híréhséget, többséghez idomuló sodródást és a felelősség elutasítását eredményezi.

No de mire alapul ez a kíméletlen kritika? Hisz sokszor hallunk ilyeneket, de legtöbbször csak széplelkű közhelyeket találunk mögötte. Szombathnál azonban a metafizika valóságossága hitelesíti mind a kritikát, mind a kinyilvánító állításokat. Kétes alapnak tűnik ez a mai metafizikaellenes közhangulatban. A szerző mégsem hagyja befolyásolni magát: „meg vagyok győződve arról, hogy – a közfelfogással ellentétben – a metafizika az egyetlen olyan terület, ahol biztos és végérvényes tudás szerezhető”. A metafizika tárgya „a létezők egészének értelme”, vagyis a végső, a „legfőbb kérdések”. Miképpen létezünk, miképp létezik a világ, mi a létezés, és mi az egész értelme? Minderre a szerző a Feltétlen és a véges kettősségével válaszol. Nyilvánvaló végességünket (mulandóságunkat, korlátozottságunkat) a Feltétlen fényébe állítja (az utóbbit nevezhetné végtelennek, abszolútumnak, isteninek vagy akár talán Istennek is, mégis jó döntésnek tűnik, hogy egy kevésbé megterhelt, ám jelentésteli fogalmat választott). Együttállásukból fakad önállóság és nyitottság, objektum és szubjektum egybejátszása, és a Feltétlen mindent átható egyetemessége hitelesíti például a buberi–barthi Te-filozófiák másikra irányultságát.

A szerzőnek először is igazolnia kell a Feltétlen valóságosságát, másodszor a két létszféra viszonyát kell meghatároznia. A fő ellenlábas természetesen a radikális végesség álláspontja, vagyis a létezés végességre szűkítése, amely szükségszerűen vonzza magához a „minden relatív” álláspontját. Szombath kiemeli a „minden relatív” viszonylagosító tartalma és egyetemes igénye közti ismert ellentmondást, és fölhívja a figyelmet arra, hogy a végesség tapasztalata eleve feltételezi a végtelenét (ahogy a színtelenség is csak a színek ismeretében tudatosodhat). Miután leleplezte az ellentétes nézet tudományos-filozófiai elkerülhetetlenségének tévhitét, megnyílik az út a saját álláspont kidolgozása felé. De hát hogy lehet igazolni a tapasztalásunkon túl lévőt? Hát úgy, mondja erre a szerző, hogy a Feltétlen egyáltalán nem esik kívül a tapasztalaton. Csak a modernizmus szűkíti ugyanis a tapasztalatot az érzékelésre (és a tárgyszerűre), a valódi, elfogulatlan tapasztalat ennél sokkal tágabb, a végesen is túlvezet. Létezik egy mindenkiben működő „élő tapasztalat”, amely általunk nem tudatosítva is tud a Feltétlenről (Szombath elsősorban Sz. Frankra hivatkozik, de ugyanerről beszél – más megnevezés alatt – például Turay Alfréd Istent kereső filozófusok című könyvében: „Háttéri vagy transzcendens tapasztalatnak azt a tényt nevezzük, hogy a tárgyiasító ismeret [és akarás] közvetítésével az ember mindig tud »tiszta énjéről« és arról a titokzatos valóságegészről, amely e tiszta én korlátlan horizontján jelentkezik.”) Ráadásul még az érzéki tapasztalat sem zárja ki egészen a Feltétlent, hiszen a létezők létmódja épp Feltétlen és véges együttes, egymást átható fennállásaként valósul meg. Tehát egy kőben éppúgy egyszerre lelhető fel végesség és feltétlenség, mint az emberben. Természetesen más létfokon valósul meg itt és máson ott. A tárgyakban alig fedezhető fel a Feltétlen, az emberben pedig a legmagasabb fokon valósulhat meg (legalábbis a végesség behatárolta közegben; Szombath számol a tiszta feltétlenség – szeretetteli játékosságként felfogott – létfokával is). Épp ezért az embert kitüntetett hely illeti meg a metafizikában. De egy létfokon belül is törvényszerű a hierarchia, attól függően, mennyire „sajátítja el”, teszi „tematikussá” az illető (persze itt elsősorban az emberről van szó) saját – „élő tudásban” adott – feltétlenségét. Szombath szóhasználatában ez az elsajátított rész a személyiség. Végső soron pedig azonosul személyiség, feltétlenség és szabadság (sőt, szeretet és halhatatlanság): a feltétlenség elsajátítása a felszabadulás útja. Tehát a szabadság Szombathnál nem a – legfőbb kényszerként félreértett – istenitől való megszabadulást jelenti, mint a modernség negatív szabadságfogalmában, hanem az istenivel (Feltétlennel) való bensőségesség felismerését és kiteljesítését. (Ezért is bírálja a vallásosságnak azt a formáját, amely a Feltétlent egy rajtunk teljesen kívül eső jelenségként képzeli el, és az embert a teljes jelentéktelenség és képmutató magasztalás állapotába taszítja.)

A véges és végtelen egymást átjáró kapcsolataként értett „ontológiai alapstruktúra” az élet minden területén irányadó lesz. Igen mélyen elemzi Szombath a létezés és a megismerés kérdéseit (a könyv első két részében), akárcsak a harmadik részben sorra kerülő egzisztenciális alapkérdéseket (idő, tér, természet, rossz és jó, morál és művészet, szerelem és közösség viszonyait). Az első két rész deduktív-rendszertani megközelítését az utolsó rész a konkrét életvilágbeli problémák felől igazolja vissza. Ez utóbbi is bizonyítja, hogy a metafizika igazi alakjában nem az a valóságidegen fellengzés, aminek sokan tartják. Már csak azért is elszakíthatatlan a gyakorlattól, mert végesség és feltétlenség összefonódása logikailag, nyelvileg csak hozzávetőlegesen ragadható meg (a filozófiában elsősorban a „dialektikus-spekulatív” módszer segítségével, és az is végeredményben csupán a „tudós tudatlanságig” jut), és ennek lényege túl is lép a csak tudati mozzanaton. A tudás akkor teljesedik be, ha életvitelként valósul meg, ahogy ezzel a régi filozófusok még tisztában voltak: „az első filozófia igazságainak befogadásához nem elég az »észművész« ama képessége, melynek folytán képes követni annak gondolatmeneteit. A görög filozófiában épp ezért volt oly magától értetődő az, hogy a filozófia nem puszta teória, de az »életmód« megváltoztatása is, s az utóbbi nélkül az előbbi sem hoz gyümölcsöt. És ez az értelme annak is, hogy Platón oly sokat ír a figyelem átfordításának lassú gyakorlatáról és a helyes életmódról a leendő filozófusok számára.” (Az előbbi fejtegetések hagyományaként és párhuzamaként kínálkozik Hamvas Béla nézete, mely szerint a mű igazi befejezése annak saját életünkben való megvalósítása – kifejtve leginkább a Regényelméleti fragmentumban –, a platóni figyelemátirányítást pedig Tallár Ferenc értelmezi hasonlóan egy tanulmányában. A nevek ilyen feldobása természetesen mindig véletlenszerű, hiszen tetszés szerint bővíthető a sor, de egyúttal alkalmat ad, hogy eltűnődjünk arról, hogyan kapcsolódik az elemzett könyv a magyar gondolkodás hagyományába. Maga a szerző veti föl a bevezetésben ezt a kérdést, és műve magyarságát a szintetizáló jelleg mellett a „mégis-morálban” sejti: „Szerb Antal a »mégis« beállítódását figyelte meg a magyar irodalom általa becsült alakjainál: azt a »reményen túli reményt«, aminél fogva ezek olyan ügyek és szituációk mellé álltak, amelyeket egy józanabb »világismerő« habozás nélkül eleve elvesztettnek minősített volna. Nos, egy rendszeres és a naturalista vagy relativista főárammal szembehelyezkedő első filozófia alighanem éppen elég »veszett ügy« ahhoz, hogy e gondolkodásmód számára feladattá váljék.”)

Az igazság leginkább az igaz emberben, a példaképben fénylik föl. Teljesen csak egyben: „amit az igaz emberről mondtunk, csak halvány visszfénye lehet Krisztus személyének, akiben (filozófiai nyelven szólva) az egész ontológiai alapstruktúra válik nyílttá.

A filozofálás mindenekelőtt a (hamis tudást szétrobbantó) szkepszis, a (mindennapiság hasznosságra szűkülésétől és kicsinyes küzdelmeitől megszabadító, mert a lényeget érdekharcok nélküli jelenvalóként fölvillantó) szemlélődés és a (szkepticizmuson túllépő) helyes filozófia kialakításának stádiumain át jut el a bölcshöz illő élethez. A Feltétlennel való kapcsolat kitüntetett helyszínei személyenként, életkoronként és történelmi korszakonként változnak. Ilyen lehet a szerelem, a közösség („interperszonalitás”), a morál, a vallás. Szombath úgy látja, hogy újabban a szabadság az a fő érték, amely minden mást háttérbe szorít. De azt is látja, hogy a modern szabadságfelfogás téves, amit az is bizonyít, hogy az összes többi megsemmisítésére tör, ahelyett hogy magába fogadná azokat. Mégis lát okot a reményre: „A nyugati világ, amennyiben minden mást félresöpört a szabadság kedvéért, elvileg a legjobb és legmagasabb rendű útra tévedt, mely az elsajátítás egyéb, tökéletlenebb formáit már beteljesítően tartalmazza. Azonban eljött az óra, mikor vagy továbblép a szabadság magasabb formája és teljessége felé, vagy elbukik azon az ellentmondáson, amely a szabadságeszményét jellemzi: ez esetben olyan eszményeknek adná át a hatalmat, amelyek a szabadsághoz képest csak visszaesést adhatnának. A téves szabadságeszményre épített világ krízisét látni ezért inkább ad okot reményre, mint reménytelenségre.”

A Szombath által felvázolt kép alapvetően harmonikus. Jellemző példa, hogy a művészet lényegét is visszaköti a szépséghez (vagyis ezúttal is az – esetleg öntudatlan – „élő tudás” által is alapvetőnek érzett minőséghez), és finom különbségek kiemelésével igazolni tudja ezúttal is álláspontját. A harmónia hangsúlyozása természetesen kellően megalapozódik a létfölfogásbeli derűlátásban (például tagadja a pokol lehetőségét!), a végső kimenetelt illető bizakodásban, de egyben szembeszegülést is jelent a ma uralgó gondolatrendszerek (és közérzet) programos kétségbeesésével és szenvelgésével. (A Szombath rendszere iránti bizalmat pedig tovább erősíti, hogy az általa egyoldalúnak, tévesnek tartott irányzatokat is el tudja helyezni a maga gondolatkörében, megmutatva erényeiket és korlátaikat egyaránt. Az egzisztencializmus például föltárja a szorongás mélységét, de helytelenül látja emögött a semmi kizárólagosságát; az ateizmusnak felszabadító szerepe van addig, amíg egy hamis, elidegenített istenkép ellen lázad; a hermeneutika jó úton jár nyitottság- és párbeszédigényével, de közben lemond a Feltétlenről; vagyis részigazságaikkal segítenek a részletkérdések kibogozásában, helytelenségükkel pedig az igazi filozófia feltárására ingerelnek.) Szombath is tisztában van persze a létezés tragikumával. Evilágon kikerülhetetlen ugyanis a két ellentétes princípium, feltétlen és véges együttlétezése, sőt, a lételsajátítás előrehaladása sem teszi kevésbé kínzóvá a helyzetet, hiszen összekapcsoltságuknál fogva a feltétlenség növekedését követi a végesség, a korlátozottság növekedése, „s úgy tűnik, a létezőnek minél jobb, annál rosszabb”. (A túlvilág pedig minden remény ellenére oly bizonytalan…)

Szombath metafizika-felfogása nyilvánvalóan közel áll a vallás, a teológia, a vallásfilozófia szellemiségéhez. De nem arról van szó, hogy például teológiai megfontolásokat álcázna filozófiai megalapozásnak. Viszont rendszeresen fölvillantja filozófiai eredményei vallási vetületeit: „A relativizmus tehát vallási értelemben a rejtőzködő isten által magukra hagyott létezők kétségbeesett gondolatához köthető”; „a cselekvés abszolút mércéje […] féltve őrzött privát természetünk megnyitása (ám így egyben: szembehelyezése is) a Feltétlennek és mindannak, ami a Feltétlenhez tartozik. (Körülbelül ez az, amit Isten és a felebarát szeretete jelent a vallásban)”; „Ezért lényegében helyes az a szokásos keresztény megfogalmazás, amely az embert a »világtól« való távolságtartásra szólítja föl. Noha egy precíz kritika itt joggal kéri számon e szakadék értelmét a világ Isten általi teremtettségére emlékeztetve, a létmódbeli differencia mégis igazolja e gondolat súlyát és megalapozottságát”; „Krisztus, akinek országa és szabadsága »nem ebből a világból való«, az emberek számára épp a Feltétlennel (mint az »Atyával«) való egységnek és lényünk világfelettiségének örömhírét hozta, s így ontológiai nézőpontból megnyitotta az elsajátított létezés (a »megváltás«) lehetőségét.” És még hosszan idézhetnénk a filozófiai megállapításokat egyszerre illusztráló és elmélyítő észrevételeket (és nem tudom megállni, hogy ki ne egészítsem a kínálkozó példával: az ember kétféle bibliai teremtéstörténete mögött is adódik a kétféle emberi lényegre való utalás! – amely kettősség, ki tudja, nem egészíthető-e ki később valamiféle összekötő új elemet is beemelő hármassággá?). Szombathnál tulajdonképpen újra a hit válik a tudás alapjává, amennyiben a hitet az ontológiai alapstruktúrára való ráhagyatkozásként határozza meg. Mégis, rá is igaz, amit ő ír Frank-fordítása előszavában a XIX–XX. század fordulóján élt orosz filozófusokról: „e gondolkodók szüntelenül reflektálnak arra, hogy filozófiájuk eredményei miképp viszonyulnak a vallás tanításaihoz. Ehhez még azt is hozzáfűzhetjük: a legtöbbjük számára fontos volt az is, hogy észhasználatuk eredményeiben (vagy, mint Sesztovnál: eredménytelenségében) olyasmit lássanak meg, ami a vallásnak megfelel. Azt azonban […] nem mondhatjuk, hogy a vallásból indultak volna ki (»teológia«), vagy a vallást tették volna gondolkodásuk tárgyává (»vallásfilozófia«).”

Ha a szerteágazó okfejtések várhatólag csak kevés olvasóban koncentrálódnak majd azonnali, megvilágosodásszerű felismeréssé, annyit vélhetőleg mindenki átérez a kötetet forgatva, hogy a relativizmus és a végesség-központúság ma sem jelenti a komoly filozófia egyetlen lehetőségét (sőt), és legalább néhány megrögzöttségünktől és szellemi gyávaságunktól megszabadulunk.

Ne hagyjuk említetlenül, hogy Szombath Attila könyve arra is bizonyság, hogy a legnehezebb kérdésekről is lehet világos magyar nyelven értekezni.

Szombath Attila: A feltétlen és a véges, Kairosz, 2009

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben