×

Naptárféle 2.

Lövétei Lázár László

2010 // 10
„Non aestas est laeta diu, componite nidos”* – tanácsolja Önéletírásában Bethlen Miklós a „főrenden való ifjúságnak”. Noha se „főrenden való”, se „ifjú” nem vagyok, illik megfogadnom írótársam tanácsát: először is azért, mert vége az idei „vidám” nyárnak (bizony-bizony, az idén igazat kellett adnom a székely atyafinak, aki szerint Csíkban mindig valamelyik hétköznapra esik a nyár): miközben ezeket a sorokat pötyögöm, odakünn már az első őszi nap bágyadt melege szárítgatja a sarjúmat, s bár a dombtetőre nem ültem ki, azért jutott időm ma délelőtt egy szelterszi minikirándulásra, sőt: még Kányádi Sándor bácsiékhoz is beugrottam egy rövid kérdezz-felelekre Hargitafürdőn… Persze Bethlen Miklósból nem(csak) a „meteorológus” szólt, amikor az erdélyi nemesifjak sorsáért aggódott: valamilyen úton-módon az olvasásra akarta rászoktatni őket, mondván, hogy adódhatnak olyan váratlan helyzetek, amikor az olvasás marad az egyetlen kiút…

Ilyen váratlan helyzetben találtam én magam, amikor rájöttem, hogy itt az ideje megírnom a Kortársnak „kerti életem” második fejezetét. Kapkodtam fűhöz-fához, még az Erdélyi Gazda című újságot is föllapoztam, hogy ihletet merítsek belőle. Írhattam volna, hogy az első fejezetben szereplő szénfekete berkebárányt megöltük (egyik combját holnap süti meg anyósom a kemencében – tényleg, ma még elő kell készítenem a sütni való fát!); írhattam volna, hogy igen, azóta már kétszer is voltam horgászni; írhattam volna, hogy végre ettem keserűgombát is túróval stb. Írhattam volna, hogy Nyíresvész alatt segítettem a szénacsinálásban Dini sógornak – akkora igyekezettel, hogy még a kezem hátára is vízhólyagok lettek a gereblyétől. Írhattam volna, hogy voltunk Sikaszó-patakánál szivárványos pisztrángot enni – de ha már én is unom az ilyen naplószerű felsorolást, akkor mit érezhet a tisztelt Olvasó?!

Még szerencse, hogy megfogadtam Bethlen Miklós tanácsát! S a könyvtáramat se kellett teljesen feltúrni: a szeptemberi Székelyföldben röviden megemlékezünk Szabó Gyuláról (szeptember 11-én lett volna nyolcvan), s mivel Homoródalmáson beszélnem is kell az íróról, körülbástyáztam magam Szabó Gyula harminc kötetével, hogy kedvemre bolyonghassak/kertészkedhessek ebben az ismerős s számomra egyre kedvesebb „Homoród menti” írói világban. Lassan két hete tart már ez az olvasói bolyongás, s ez alatt a két hét alatt voltam már tatár fogságban II. Rákóczi György tábornokával, Kemény Jánossal, Székelylokon én is rácsodálkozhattam Szabó Julis bájaira, együtt sírtam az orosz fogságból hazatérő Mátyuskával, s amikor Sárgaszemű Jovánkinak lelkifurdalása támadt a felesége halála miatt, én is kényelmetlenül fészkelődtem a fotelemben…

Ezekben a napokban mégis Szabó Gyula „kerti történetei” tetszettek a legjobban, éspedig a Három a tánc két „eclogája”, a Fiat Georgicon! és a Ki fut kertembe?, illetve a Társaim című, 1988-as kötet. Ez utóbbi kötetnek egészen különös története van. Mármint az én életemben. Én ugyanis 1987 eleje óta (miután K. Jakab Antal – Isten nyugtassa! – elfogadta a tizenöt esztendős Lázár Lacika egyik rövid versét közlésre) minden héten megvettem az Utunk című kolozsvári irodalmi hetilapot. Szabó Gyula „kerti képei” épp az Utunkban jelentek meg, s én mégsem emlékszem rájuk! Valószínűleg egyébbel voltam elfoglalva (focival, csajokkal, városi élettel), de az sem kizárt, hogy akkoriban még nem tudtam a sorok között olvasni. Márpedig Szabó Gyula „kerti képei” a sorok közé írás valóságos kis remekei. „A kerti képek (…) műfaja a »túlélés művészetévé« vált életemben” – vallja később az író Képek a kutyaszorítóból című önéletírásában. Csak a legritkább esetekben fordul elő, hogy egy irodalmi mű ennyire megvalósítsa a szerzői intenciót. Bizonyításképpen lássuk néhány „kerti kép” felütését: „Márciusban mind morogtunk, hogy nincs meleg, nem jön a tavasz, ismét el van késve a határ”; „Az »éj leple alatt« napról napra orvul-makacsul támadott a tél”; „A földszerető György jött és rendet teremtett a bolondul kifordult-»kimenyült« áprilisi időben”; „Szomorúság van a kertben: »meghalt« az aranyesőbokor”; „Ilyenkor, májusban már többlet-értelme van annak a szónak, hogy az ember »tesz-vesz« a kertben. Ilyenkor már elkezdődik a kerti csereviszony: vehetsz onnan, ahova tettél”; „Október 5-e, vasárnap. A nap jó meleg, a szél jó hideg. Nyár is lehetne, de már inkább ősz ólálkodik a verőfényben. »Csaló« idő”; „Magam is »Vince-vessző« vagyok, mint akit a természetben lemetszettek, de utána mégsem hajítottak el” stb. S ahogy az imént mondtam, ami az ilyen első-mondatok után következik, az mind-mind a magyar esszéirodalom egy-egy kis remeke. Úgy látszik, hogy Szabó Gyulához (is) fel kell nőni: huszonkét éve áll a polcomon ez a kötet, de csak most került rá sor, hogy el is olvassam! S amenynyire ismerem magam, még kétszer-háromszor el fogom olvasni. Ha sikerülne ellesnem „földszerető” Gyula bácsi néhány „titkát”, én lennék a leglazább író, akit a két Homoród mente látott. Ma már, „vén” fejjel, őszre készülődve, ennyivel is beérném…

Csíkszentdomokos, 2010. augusztus 20.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben