×

Kíséret a horizontra

Kondor Péter János

2010 // 10
Ujjait hullámoztatva ütögeti nehéz, nagy kövű gyűrűit az ablakpárkányhoz. Tekintete közönyös… mégsem, a háztetők egymásba tűnő síkjait próbálja szétbontani: képzeletével különíteni el, hol ér véget az egyik, hol kezdődik új. Egyetlen hullámzó háztető a város, ezt gondolja. És azt, hogy e hullám, mint kicsiny tutajokat, tetőteraszokat ringat, a város égbe nyíló árnyszínházait, mert a délelőtti nap kiteregetett lepedőkre veti a térülő szolgálólányok alakjait. Amint vaskos facsíptetőkkel rögzítik a ragyogó ingeket, nyikorogva gördül elő emlékezetéből, akár elhúzódó járvány halottaskocsija, a szardíniai mosónő története, amelyben annyira kiszárítja a lány mosástól elnyűtt ujjait a lúg, hogy azok fölrepedezve vérzik össze a gazdasszony legdrágább kelméit, és a vér színe most skarlátszerű, amellyel a pestises házra a keresztet festik. Sirályokat szaporít, lebegtet a szél, ez vonja feljebb figyelmét. Ti sem vagytok szabadok, suttogja maga elé. Semmi sem szabad, aminek héja van, váza, teste, árnya. A gazdasszony egy fahasábbal verte agyon a lányt. Harangoznak akár. A halottaskocsi elcsikorog, továbbhalad. Ujjait pergetve ütögeti súlyos, drágaköves gyűrűit a zsalugáterhez, édes kézkenőcsének illata elémelyíti, és abbahagyja. „Miért nem jössz, te dög?” – szisszen föl, és előkészített papirosért nyúl, pennát márt, és azt írja, hogy mennyire szeretlek, tenger, mennyire otthon vagy nékem, te város, még ha akkorka vagy is, mint Velence színházi díszlete, amely a nagy pompát néhány hangsúllyal mímeli csak. Egy templom díszes homlokzata, egy szépen faragott híd… igen, a hidak… Ha széttörhetne a kalmárváros, mint mikor roppant katedrális ólomablaka földrengéskor robban be, ilyen színes üvegcserepek borítanák be a világot, amilyen te vagy, kisváros. Szeretek itt ülni, ebben az ablakodban. Innét láthatom, ahogyan tereidről galambokat kap föl a harangszó, hogy az égre vetve valamennyit újra visszahullhassanak rád, és csodálhatom, amint aranyba önti a fölkelő nap halászhajóid agyonfoltozott, mocskos vitorláit. Ahogyan ezek a rongyos bárkák a láthatáron üdvözülnek, mintha dicső domborműbe Argosszá kalapálná őket Héphaisztosz.

Tenne-e velem bármit is a láthatár? Tehetne-e? Akarnám-e? Ó, ha tollam akként, oly mozgalmasan írhatná le a világot, amiként bennem az kavarog, örvénylik iszonyún! Hintó gördül elő a halottaskocsi nyomában. Könnyű és kopott, amolyan elszegényedett kereskedőt előkelővé ringató. Ringyókat hoz, úri ringyót, hetet. Nyüzsögnek e bársonyos dobozban, kacagásuk kigurul belőle, szét az utcán, pattog a házfalakra, a tetőkre, be a kocsi alá, boldogságuk csodás törmelékét húzva maguk után érkeznek a térre. Elsőként szállok ki, lesegítem őket. Hét könnyű kéz, hét tiszta illat sorban. Meg sem billen a hintó alattuk, amint kiszállnak. Minden mozzanatukról tündéri pára száll, mint könnyű piskótáról föltüszszentett porcukor, és akár bibéről bibére szállva, úgy ölelik a térre összekacagott sokaság legrongyosabb alakjait, megtermékenyítve iszapos, meddő tekintetüket. Csókjaik elérik a fogatlanul táruló ajkakat, kezecskéik csonkolt végtagokat kenőcsöznek. Lant kerül poggyászukból elő, és színes szalagok. Más nyelven beszél mindegyikük, mégis jól érthetően. Nem lehet rájuk semmi panasz, édesek, őszinték, ezt gondolja. És azt, lehet, szabadok is. De föltűnik a dög, és rá kell hogy nézzen. Puhán érkezik, mint most, a talpára. Végighemperedik a forró cserepeken, csupán az eresz tartóztatja föl, onnan lógatja mancsát a mélybe. A merész mutatvány akár óriási világszám veszi birtokba a háztetőt, ezért épült e ház, létezik e város, most minden ennek háttere. Egyetlen felpeckelt szem a láthatár, és a napsugár is örül, hogy fekete bundáján szikrázhat, fényesedhet, amíg szendereg. Rád várt ez a nap, és én is, ezt gondolja, figyeli, és a papirosért nyúl, márt, és azt írja, hogy benn a szobában lány ébred halkan, nyűgösen, édes csipáit finoman keni szét ujjbegyén, tetszik neki krémes tapintása. Nedves kendővel törli arcát és meztelen testét, majd a hűvösség nyomán hosszúra meredő, sötétbarna mellbimbóiban gyönyörködik, hirtelen magába szeret, és a padlón heverő nyakláncáért nyúl. Vízbe mártja, és arca fölé lógatva csepegteti magára. Cirógatja vele hajlatait, rándulnak inai, akár egy izgatott ménnek, remegnek föl izmai; lúdbőrözik, és azt mondja, tudod, mi jutott eszembe, Nicolaus? Amikor azt rebegted nekem, hogy úgy szeretnél megtudni egyszer magadról valamit, ahogyan arról az emberről szerzel tudomást, akinek ruháját vagy kendőjét egészen az orrodhoz érintheted. Ha tudtad volna, hogy mennyire megnevettetsz! Elképzeltem, ahogy a csodás ruhák báli bugyraiba dörgölöd az orrodat, vagy kicsavarod az emberek kezéből a kendőjüket, mint egy félkegyelmű, aki szénanáthától szenved… de leginkább Velence annyira előkelő társasága jelent meg előttem, kik valami új divatra gyanakodva tán még utánozni is kezdenek. Persze ezért szerettelek meg, Nicola, mert mindig olyan különösen láttad a világot, az életet. Te vezettél ki az unalom labirintusából… Te pedig kettőnket egy másikba, ezt válaszolja, és azt, hogy pompásan kitöltöd itt időd, míg atyád meg nem szegi néked Velencét, hiszen csekélyebb birtok, akár e város, vágyaidnak csökevénye csak. Bár annak tán még Velence is csak üszkös rom, ideádnak árnya. A lány kihűlve a cirógatásában unja el azt, nyaklánca elhajítva csörren. Magára húzza selyemköpenyét, és azt feleli, hogy úgy beszélsz, mint szövőszék mellett rólam bugris asszonyok… Nicola; Nicolaus! Rólam így; de ragálynál gyorsabban terjed nyelvükön, fertőzik új státusod, Nicolaus a rongyosok barátja! Az előttem is világos, hogy a szentekhez közelebb, míg híredtől távolabb húzódsz, ám ha hadarnád is bűneid, testálhatnád csak sorolását, s még fattyaid sem vinnék végbe gyónásod. Inkább tőlem csensz aranyat, amivel a nyomort tömöd! Még ha úgy hiszed is, nem tudom. Háljunk némelyikkel, ha kívánod, és megértem, még díszes öltözéket is adok! Néhány dénár csak, miből hetekig ehet, ki rászorul, ezt gondolja válaszul, és azt, lehet-e mentségem, hogy nincs oly nyílás rajtad, hová még egy érme férne, és minden pénzed atyádé, ki megszedte magát aljasul. Két gyermek, lány és fiú szervezkedik most egy szemközti erkélyen. A fiú fölfedezi az ereszen szunnyadót; azt gondolja, szívesen megkötözné, és hangyabolyra dobná, de elámulva kegyetlenségétől inkább egy elhízott gesztenyével veszi célba, és kupán találja. Ébresztő, még meghibbansz a napon, sikítja a kislány. A gyerekek színes visongása és hirtelen mozdulataik oly gyorsan verik föl a házat, az utca kora délutáni csendjét, mint magára hagyott udvart a gaz. Engem néz a kandúr, akire kényelmét mint kastélyt gyújtották rá; egy egész Róma hamvad el szemében, mire eltűnik kislány, kisfiú. Oda már a hintó, látja, a könnyű, a kopott. Hűvös szél erősödik a tenger felől, gigászi bárányfelhők érkeznek vakító habokkal, összefoltozzák árnyékukkal a tengert, a várost. Elhűl most a nyár, a rekkenő, miként is történhet, hogy tavasszá lesz. Lehúzza ujjairól nehéz, nagy kövű gyűrűit, és erszényébe rejti; tudja, érzi, hogy Miléna érkezik. Újra márt, és azt írja, hogy termetre nem telt, arányosan nőies mégis, mosolya tiszta, érdeklődő, hallgatása figyelmes. Miléna nem részrehajló, és együtt örül az igazsággal. Tekintete lágy és őszinte, gyönyörű kezén ápolt körmei hosszúak kissé. A szemedbe ha nem néz, csak azért, hisz szemérmes. A Nap a Rák jegyében jár születésénél, és fölkelő jegy a Mérleg. Miléna a végtelen bennem, a szemhatár, és Miléna soha el nem fogy… Illata a gyöngyvirágé, nem, nyíltabb, mint a rózsáé, az orgonáé inkább, erre gondol; de mégsem. Arra valójában, hogy sohasem ölelheti többé, mert rátalálnak a lány atyjának zsoldosai, és egy keskeny, hosszú tőrrel markolatig a szívében végzi, vagy megfojtva az itáliai divat szerint: egy vizeletszagú sikátor kövezetére szájából lilán csavarodó nyelvvel, bevérzett szemgolyóiba üvegezve. „Ez nem történhet meg!” – kiáltja el magát. Lehajtja fejét, és hirtelen veti föl tekintetét a mennyezetre, gyanítom, nem érdekli már a város. Elnyíló ajkaira cseppennek könnyei, ismét eszébe jut a tenger, ami valamennyi ízével tolul a nyelvére, és minden, mit valaha sós víz áztatott, azon oldódik most el. Azt írja, hogy pennája szárazon sercen. Újra mártja. Hátrább lép az ablakpárkánytól, és szájában a tengerrel a kifutásra készülődő halászokat figyeli. Megfordul, és átsiet a szobán, föltépi az ajtót, szinte kiszippantja a lépcsőház hűvöse. Kilépve az utcára pangó virágillatba tántorodik, és megérzi, hogy a nyár késő délutáni forrósága közeledik visszafoglalni a várost: átcsapnak a falakon a hőség első hullámai, elöntik a rövid utcákat, a főteret, pihegő galambokat és fűszeres gyantaillatot hagyva maguk után a remegő levegőben. Legyek szabadulnak el tébolyultan a verejték szagától a finoman lengő porban; a megszállás befejeződik. Érzékeire nehezül az ostrom élménye, megviaszosítva száját. Levágom az utat! – ez jut eszébe, és egy sikátorba fordulva gyorsít léptein a kikötő felé. Most durva szavak akár denevérek röppennek felé valami szemrehányásból egy nyitott ablakon át a sűrű csatornaszagban, arcába verődnek, hajába akadnak; belesikolt a homályos bűzbe, és összekócolja fejét. Futva érkezik szinte az algazöld kövezetű mólóra, hol kagylótörmelék és mészfehér csigavázak ropognak díszes saruja alatt. „Ezért nem halpénzzel fizetnek majd, testvérem!” – szól egy hálóival babráló öreghez, és elragadva annak csodálkozó, halnyálas tenyerét, egyenként gördíti rá nehéz, drágaköves gyűrűit az erszényéből. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. Hét. A nyolcadikat visszatartva az eldöbbenő, szálkás tekintetbe kacsint. Én sem mehetek üres kézzel, fűzi hozzá, és vidáman tántorog bele a tátogó halász dohos, moszatszoknyás csónakjába; bokáig ér benne a víz. Pont amelyiket az egyiptomitól vettem, ezt gondolja, és azt, milyen ügyetlenül evez, hogy lába minduntalan csúszkál a csónak alján kavargó löttyben, rothadó haltetemet, uszonyokat, véres halfejeket és töméntelen pikkelyt keverve a felszínre. De feszesen megtámasztja most magát, és erőteljes csapásokkal indul a víznek, a nyíltnak. A hullámtörő egy laposabb kövén félmeztelen fiú ücsörög, halványpiros fadugót figyel pecája végén. Meglátva a hullott bárkát magasra emeli kezét, mintha talányos számtanpélda megoldására jelentkezne a táblához, aztán elcsodálkozik, és elbizonytalanodva önmagában hajlítja meg kissé karját, ne látsszék túl magabiztosnak, ha tévedne. A csónak elcsobban, továbbhalad.

Forróság önti el combját, erre ébred, és arra, hogy kevés vizelete mint sűrű húsleves gőzöl orrába a csónak ülőkéjéről. Pipát vesz elő, és erőlködve próbálja meggyújtani benne a már többször elégett mocskot. Nem sikerül, felkiált mérgében, de mégsem, gégéje szárazon reccsen, és keserves zokogásba fog könnytelenül. Valahol, roppant messze a késő éjszakai Pirano pislog értetlenül, mikor a vízbe ereszkedik, és megcsípi fekélyes lábát a só. Sokáig nem engedi el a csónak peremét, szétázott saruja lábfejéről leoldódva merül alá. Most ellöki magát, és úszni próbál. Nem sikerül. Újra a zokogás, a könnytelen, a keserves. Hatalmas, szándékos kortyokban kezdi el nyelni a vizet. Egy, kettő, három, négy, öt, hat; és elhányja magát. Segítenem kell.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben