×

Hajdu Péter: Irodalom, történet, titok, idegenség

Gábor Sámuel

2010 // 10
Hajdu Péter tanulmány- vagy talán inkább esszékötete tematikusan nem egységes. Elsősorban két irodalomtörténeti korszakról vagy fejezetről van benne szó: a görög-római irodalomról és a tizenkilencedik századi magyar prózairodalomról. A szövegek mégis szervesen kapcsolódnak egymáshoz, amennyiben a tizenhat írás mindegyikét áthatja néhány irodalomelméleti kérdés. Ezek közül a legfontosabb az irodalmi művek történetté szervezhetőségének, avagy szűkebben fogalmazva: a „hagyományos” irodalomtörténet-írás lehetőségeinek, valamint a „szerző” elbeszélőhöz és az irodalmi fikció „valósághoz” fűződő viszonyának s ezzel összefüggésben a „szerző” irodalmi elemzésből való kiiktathatóságának kérdése. Az, hogy a vegyes (de nem teljesen szétszórt) tematika ellenére a kötet mégis könnyen egybe- és összeolvasható, elsősorban két dolognak köszönhető: egyrészt minden íráshoz valamilyen – hol gyengébb, hol erősebb – szállal kapcsolódik a következő, s így a tanulmányok fejezetekké is válnak, másrészt összefogja a szövegeket a szerző – inkább ugyan negatíve, mint pozitívan meghatározott – irodalomelméleti megközelítésmódja.

S az olvasónak nem is annyira a kötet, mint inkább az egyes írások belső egységével, teljességével kapcsolatban maradhat némi hiányérzete. Például az első két tanulmány – melyek egy-egy görög, illetve latin irodalmi mű kapcsán felmerülő problémát tárgyalnak – lényegében nem jelöli ki saját gondolatmenetének kontextusát, így nem válik világossá, hogy a Catullus verseskötete és annak szakirodalmi recepciója kapcsán felmerülő őszinteség- és az Euripidész Hippolütosz és Ión című drámáiban felfedezett, majd onnan általánosított titok-problematika mennyiben valamely irodalomelméleti, narratológiai problémakör kulcskérdései. Így, bár mindkét ötlet érdekes és inspiráló, s világos, hogy a művek csak ugródeszkaként szolgáltak az elméleti kérdések felvetéséhez – és épp ezért nem váltak részletesebb elemzés tárgyává –, a konzekvenciák némileg önmagukért valók maradnak.

Ezzel összefüggő, de nem teljesen azonos egy másik, szintén hiányérzetet keltő sajátsága a kötet írásainak. A tanulmányokban a partikuláris irodalomtörténeti vagy -elméleti témák, bár számtalan átfogóbb kérdés is felvetődik velük kapcsolatban, többnyire nincsenek kifuttatva egy olyan nagyobb horderejű problémára, amelyik bármely, az irodalom iránt érdeklődő olvasó számára izgalmassá tehetné az adott kérdést. Így azok a tanulmányok lesznek igazán érdekesek, melyek az ő saját, szűkebb érdeklődési körén belülre esnek. Példának a Mikor utolsó földesurunk a deszkán feküdt című Mikszáth-szöveg datálásáról szóló írást említeném. A tanulmány messze túlmutat a konkrét témán, s nyilvánvaló: a szerző sem gondolja önmagában figyelemre méltó kérdésnek, hogy 1875 előtt vagy után írta-e Mikszáth a novellát. Ami ezen datálás kapcsán igazán érdekes és nagymértékben általánosítható, az a szövegek keletkezését megállapító filológusok prekoncepciója, amely – jelen esetben Hajdu Péter érvelése szerint téves – elképzelés szerint egy szövegrész egyfelől a kifejletlen, vázlatszerű állapotból a kifejlett felé, másfelől a kisebb forma (novella, elbeszélés) felől a nagyobb (regény vagy regényfejezet) felé tart. E séma újragondolása mindenképp megfontolandó (még akár az első fele is, melyet azonban a tanulmány szerzője is minden további megszorítás nélkül elfogad). De az általános érvényű kérdésfelvetés, minthogy teljesen be van ágyazva a konkrét kérdés vizsgálatába, nem válik le a tárgyalt partikuláris esetről, illetve az esettanulmány csak mint egyetlen ellenpélda jelenik meg. Egészen kevés hiányzik tehát ahhoz, hogy a tanulmány a Mikszáth-életművet csak felületesen ismerők számára is igazán izgalmas legyen; de annak megfogalmazása vagy legalább egy-egy hangsúllyal való kiemelése, ami által az egyedi valami jóval általánosabbra is mutat, sok esetben elvárható lenne.

A fentebbi enyhe kritika ugyanakkor egyáltalán nem vonatkozik Az elveszett alcím nevet viselő, szűk és mégis végtelenül tág spektrumú tanulmányra (melynek most én is minden ok nélkül elsikkasztottam az alcímét). Ebben Mary Shelley Frankensteinjének egy lehetséges „szakértői” (saját) értelmezését egy „laikus” (Kenneth Branagh Frankenstein-filmje által realizált) olvasattal összevetve a szerző meggyőzően mutatja meg, hogy a „populáris” értelmezés nem feltétlenül és nem kizárólag leegyszerűsíti, tehát nem elsilányítja a „magas irodalomból” származó művet. Az életre kelt hulláról szóló, „közönséges” horrorként értelmezett Frankenstein, melynek vérszomjas hőse azonban öngyilkosságával mégis humánussá válik, nem primitívebb, hanem egyszerűen más, mint a „Modern Prométheusz” alcím alapján kibontható, évezredeken átívelő intertextuális olvasat. A „laikus értelmező közösség” azzal, hogy más műfaji kódokkal és más hangsúlyokkal olvassa Mary Shelley művét, mint az irodalmárok közössége, a hivatalos olvasatnál nem kevésbé koherens, érdekes és teljes mértékben jogosult értelmezését képes életre hívni az adott irodalmi alkotásnak.

A könyv a tanulmányokban kifejtett gondolatokon túl olyan irodalmári attitűdöt is közvetít olvasójának, mely napjainkban nem tekinthető evidensnek, de egyértelműen szimpatikus, s elsősorban az írásmódban érhető tetten. A kortárs irodalomelmélet által szinte  kötelezően előírt szövegközpontú megközelítés olyan, a magyar irodalomkritikában is régen meghonosodott, de vélt „tudománytalansága” és „túlzott szubjektivitása” miatt gyakran háttérbe szoruló esszéisztikus írásmóddal párosul, melynek hozadéka nemcsak a – „szigorúan tudományos” helyett választott – olvasóbarát stílus. Az esszében gondolkodás ugyanis még az irodalomtörténeti tárgyú tanulmányok esetében is olyan nyitottságot eredményez, mely tudást és lezárt gondolatokat közvetítő szakszöveg helyett tovább- és végiggondolandó felvetésekkel és ötletekkel teli írásokat hozhat létre. S mivel a kötetbeli esszék kiindulópontja gyakran egyszerre elméleti és gyakorlati, a nem egy adott irodalmi művet vagy műcsoportot elemző, de nem is valamely tisztán elméleti álláspontra reflektáló szövegekben irodalomelmélet és műelemzés/műértelmezés ütköztetése igazán termékennyé válik. Hajdu Péter kötete, amennyiben komolyan vesszük, hogy az Irodalomelméleti Tanulmányok elnevezésű sorozat egyik darabja, olyan elméletszkeptikus álláspontot tételez, mely szerint mindenfajta elméletről kizárólag a konkrét művek kapcsán és alapján van értelme beszélni: az elmélet nem önmagáért való, hanem az irodalomban, az irodalomért létezik.

Hajdu Péter: Irodalom, történet, titok, idegenség, Balassi Kiadó, 2009

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben