×

Hagyományhasználat és egyéni(es)ség

Tőzsér Árpád: Csatavirág

Hörcher Eszter

2010 // 10
A Pozsonyban élő Tőzsér Árpád „létdalai” egy öt nagyobb egységre bontott szerkezet darabjaiként oszlanak el: ennyi ciklusra tagolódik a sok műfajú, termékeny szerző legújabb verseskötete. Tőzsér tanulmányok, esszék, jegyzetek, vagyis értekező szövegek alkotója is immár több évtizedes költői jelenléte mellett, elméleti tevékenysége messzemenően összhangban áll lírikusi működésével, így nincs mit csodálkozni azon sem, hogy mostani kötetében az életigazságok plasztikus megragadásától egészen az emberi létezés filozófiai elgondolásáig nyúlik a tartalmi tengely. Általában véve kissé szokatlan fogalmi együttállásban talán, ám nála korántsem szokatlanul. A kötet (lét)bölcseleti „cselekménye” olyan módon vezetődik, hogy annak verseiben a gondolatok előbb az antikvitás köré csoportosulnak, mitológiai elemek, valamiféle boldogságos Árkádia-hangulat szövi(k) át a beszélő által felsorakoztatott és a saját énje által megvilágított központi momentumokat meg élményeket. Ebből a világból hirtelen áttér a XX. századi jelenre, ahol a történelem mintha kisiklana, majd megjelenik az én (Tao; Ravatalnál), amely (aki) azonban rögtön vissza is vonódik legalább részlegesen (A nem-én). Az individuum észlelő, reflektáló narratívájában hangulatok, események, életképek váltakoznak; a helyenként felbukkanó egyes szám második személyhez szólás nemcsak a rejtett „másik” jelenlétére utal, hanem a költő, az ember önmagának ad számot eddig lezajlott életének részleteiről, értékelhetőségéről. A „befejezett múlt” (Perfectum) idáig érkezve áttűnik a költő megélte kor(ok)ba, s onnan, az élet lepergésével párhuzamosan, továbbhalad az elmúlás felé, az ismeretlen jövőképet tárva fel.

Tehát hangsúlyozottan saját ontológiai helyzetének változásával halad együtt a megszólaló hang időbelisége. Ebben az ontológiai körben a létezés, a valóság mélyebb értelmezési lehetőségeit kutatja. Felfogásában a modern kor materializmusa tükröződik, amelyből hiányzik az emberen túli valóság. Ebből a modern korból néha „visszaszól” az isteneknek, mintegy vágyva még azok jelenlétét; az ókor szépségeire és nyugalmára, harmóniájára és ideavilágára szeretne rábukkanni a gondolatokon keresztül. Soraival gyakran megidézi a régi görögség és a modernizmus közötti képzeletbeli kapcsolatot. Mindjárt az első szövegegység az antikvitás politeizmusának, sajátos istenvilágának a képét hívja elő, legalább részlegesen a mába, a jelenbe, saját korába helyezve azt, ám jóval túlnyúlva a költészet mezsgyéjén: a kört a transzcendencia fogalmának élesítése teszi szélesebbé, amint arra a Tao vagy a Fakín című vers kiváló példa. A lírai hős által kialakított énkép egyébként leginkább Ady Új versek-énjének ellentétezéseként fogható fel: a költő nem a jövőt, az új vizeket, hanem az „ős vizeket túrva” kíván az idők ismert és értékelt világába visszamenni (Lemmák; Az ív). Az értékkel teli múlt (határozott utalás az antik korra mint múltra) és az értékvesztett jelen váltakozik a versekben. Az elvágyódás hangulata a romantika érzésvilágát és költészetét, általános életfelfogását jeleníti meg, viszont az ember helyzetébe való beletörődés már a modern egzisztencializmus filozófiáját idézi. Ebben a jelenben elveszti az én önmagát, és mindent a személytelenség jár át. Ezt a személytelen, individualitás nélküli világot azonosítja aztán a beszélő néhány helyen a semmivel, a lét kiüresedett, vázlatos mivoltával (például: Lomb, ami lomb volt; Ravatalnál; Globális árva). A kortárs világ ürességével a minden ágat, irányzatot magában foglaló művészetet, az általános értelemben vett értékhordozót ütközteti a költő. A művészet felhasználása annyira konkrét, hogy egyenesen nevek, teljesítmények, kulturális kódok jelentik azt, s az „én-ség”, az individualitás jelentősége, szubsztancialitása ezekből az említésekből tűnik ki igazán (Tristia; Tao; Sorok Orpheusznak; Költők; Szentivánéji álom). Egyfajta erős hit ez a régmúltban, az antik kultúrába és művészetbe vetett bizalomnak a folytonos hagyományhasználat révén kifejeződő egyéni, sőt gyakran szinte egyénieskedő megélése, az erre való reflektálás, amelyhez – mint széles körhöz – hozzátartozik a vallás, az irodalom (még a poétika is), a képzőművészet s azon belül főleg a szobrászat. Vizuális és verbális együttesében illusztrálja mindazt Tőzsér lírai hőse, ami az ő szubjektív kozmoszának erőteljesen tradicionális alapját képezi. Teszi ezt olyan részelemek elszórásával, mint amilyen például a „kökörcsin-kertek a tar Gargaroszon” (Parisz), vagy az „ének szólt… íródott madár-quart, zöld georgikon” (Cu-krú). Az Ekloga című vers (ez a Henye verbéna című ciklus nyitó darabja) többszörösen bontott képet alkot meg: a kezdő szakasz felkiáltás egy görög istenséghez, ezután egyes szám első személyben pásztorként jeleníti meg magát a beszélő, és ismerteti a múltját: „Nemrég még e mezőkön… gyapjas nyájam után jártam”. Aztán érdekes időrendet állít fel, amelyben az első szakasz a jelenhez, a második a régebben történt múlthoz tartozik, majd a közelebbi múlt következik, utóbb megint a jelen („Testvérharc, íme, gyümölcsöd!...”), míg végül a szinte folyamatos jelen perspektívájából megírt szakasz zárja a költeményt. Ez a vers kiváló összefoglalója a beszélő figura által érzett belső tartalmak komplexitásának, egyben a tőzséri líra erejének.

A Tiberius Rhodoszon című első ciklus szövegeiben Tőzsér egyénien, egyéniesen mitologikus narratívája a valódi mítoszok hangulatát idézi, amely ötvöződik a trubadúrköltészet meg az elbeszélő költészet hagyományával is. „Hagyományos” mindenesetre a verselési mód, a versszakok tagolása, a sorok szabályossága és a hozzájuk tartozó rímkészlet, s mindez az antik költészet mellett mintha már a villoni (?) poétikát is elővezetné, illetve mintha egyáltalán a klasszikusság kerülne előtérbe, amennyiben a versek nemegyszer az eposzok énekeinek megfelelő stílust öltik magukra. De nem hiányzik az „attikai tragédia” ihletése sem, néhol a kórusnak a narratív, hozzászóló, a dráma cselekményét pillanatnyilag illusztráló hangját üti meg a költő. Az idetartozó szövegek kiélezett (radikális) rímel(tet)ése húzza alá ennek a „funkciónak” vagy érzésnek a tudatosságát, reflektáltságát, elmélyültségét, végső soron komolyságát.

A kötet komolysága és gondolatisága azonban nem elsősorban a hangvételében fejeződik ki. Határozottan mutatja ezt a Függelék – A litotész szeme című egység, amelyben a tőzséri humorral vagy inkább (ön)iróniával fokozott mértékben szembesülhet az olvasó. A verscsoportra végig jellemző a nyelvi játszadozás és retorikus (ön)ostorozás (leginkább: Szentivánéji álom – Egy vén szamár sirámai). A ciklust egyébként ugyanaz az elmúláshangulat jellemzi, mint ami másutt is előtérben áll a könyvben, csak ez most szarkazmussal társul. A Finita la commedia című verssel kezdve a sort a költő jellemzően nekrológokként, megemlékezésekként szerepelteti munkáit (pl. Epitáfiumok – felvidéki sírkertekből). Érdekesség, hogy a Gyulai sírversek, 2007 című szövegcsoportban kortárs, még élő irodalmi személyiségeket sorakoztat fel (köztük saját magát is!). Ezzel szemben a Magyar múzsákban megjelenő nők már a múlt évszázadok vagy közelebbről a XX. század első felének hölgyei. Ám a kapcsolat az időbeli távolság ellenére csak annál szorosabb velük; a múzsák, a literatúra ihletforrásai közül a legszebbek a mában ugyanolyan erővel hatnak, mint régen, az írókat munkára serkentve. S a költő behozza a képbe a kortárs szlovák irodalom alakjait is. Ezeket szintén bőségesen átjárja az irónia, sőt a gúny. A piszkálódás játékos ugyan, de személyre szabott.

A tudatosan, hangsúlyosan hagyományhasználó (mégpedig többféle hagyományt egyszerre és egy időben használni képes) tőzséri líra sajátossága, hogy egyéni(es) hangulatának-hangvételének (ön)iróniája, stilizációja lényegi egységben áll a költő (vagyis általában: az ember) által felvetett-felvethető létproblémákkal. Az időbeli előrehaladás szerepe eközben az, hogy rámutasson az ember szubjektív történelmére, egyénileg is felfedezhető történeti meghatározottságára (ontoligicitására) és visszaforgathatatlanul múló mivoltára. Az „időfolyás” bölcseleti igazságának megfelelően érzi Tőzsér beszélő hőse is a saját bőrén, hogy az élet, a létezés véges (Kémia; Tao; Sorok Orpheusznak). Nyelvezete az árkádiai korhoz, az aranykorhoz való visszanyúláskor még komoly, csendesebb hangot is megüt néha, és a megfogalmazásokba tulajdonképpen csak fokozatosan kerül bele az utóbb annyira jellegadóvá váló irónia harsánysága. Ennek az iróniának az alanya, az „én” helyenként/időnként második személyben is megszólal, vagyis képes önmagát a belső mellett egyben külső hanggal is illetni, ami által finomodik, egyénibbé, egyéniesebbé válik az amúgy is eléggé rétegzett szarkazmus, (ön)gúny. Nemritkán objektív cselekmények és események keretei között szól magáról és a mindennapok történéseiről a beszélő, „lelkiismeret”-szerűen minősítő szólamba átcsapva, grammatikailag már valóban te-ként célozva meg a szövegben felmerülő (fikcionális) személyt. Ez a játék eleve két idősík váltakozásába állítja a mindenkori ént: a „te” az, aki voltál, míg a jelenben az „én” nyilatkozik meg.

Egyébként az antik görögség jelenléte nem kizárólagos a kötet verseinek tartalmát illetően. A görögség mellett a római vagy ókeresztény idők történelmi alakjai is megjelennek (Az ész csele; Historia Arcana), aztán Coleridge-en át eljut az anyag Whitmanig, Kassákig, és a művészet sem korlátozódik a költészetre, irodalomra (Braque és Schönberg, tehát a festészet és zene is szerepel a Madarak és a Kockák című költeményekben). Az időben haladva a görögségtől így érkezik el a figyelem – érzékelhetően a történelmi időbeliség folyamatának megfelelni igyekezve – a modern, illetve kortárs irodalomig, irodalmi alakokig. A megnyilatkozó értékvesztettségének talán egyetlen, kizárólagos kapaszkodója, mentsvára a művészet, az irodalom, ahol az én, az ember még önmagára találhat, és a létezésének értelmet adhat. A konkrét személyek, nevek tulajdonképpen a különböző korok és történeti-történelmi események allegóriáivá emelkednek, képszerűen, képletesen is felmutatva érvényességüket. S még valami lényegeset.

Feltétlenül alá kell húzni, hogy a Tiberius Rhodoszon című ciklus darabjai kifejezetten az ifjúságot, az életerőt éneklik, a testi szépség és az erotikum szövegtartománya (is) ez a rész. Annak ellenére, vagy talán éppen azért, mivel – a lét ellentmondásos, a virágzásra a sziromhullást feltétlenül társító jellegéhez igazodva – a legutolsó vers (Szentivánéji álom – Egy vén szamár sirámai) a biztos elmúlás harminckét sora; az öregség és az öregség ideje, a költő jelene, az ahhoz kapcsolódó haláltudat tűnik fel benne. Ám a ciklus eleje a még töretlen fiatalságról szól, s a költő személyes emlékezéseinek egyfajta átlényegített formájaként érthető. A szerző alapjában az érzékiség vonalához igazodik; a testiség és a szexualitás jelentőségét, fontosságát és fizikai igényét emeli ki. Ez a „bacchikus” borivó-lánykergető (Színbor) vagy önmagában erotikus költészet hagyományának fényre derítésére ad alkalmat (Endümion; Parisz; Salome halála). A nő képe kiemelt helyet kap a férfiszemmel látó és férfigondolatokkal emlékező költő elbeszéléseiben. Az erotikum a már említett villoni versvilággal is összefüggésbe kerül, szoros kapcsolatban maradva az érzéki istenségek, nimfák, szatírok és a dionüszoszi mámor mitikus légkörével. Ezzel együtt kerül át a jelenbe, a saját történelem korába, az emlékezések és a még megélt, megélendő napok korszakába (pl. Sötéttiszta). Tőzsér azonban az erotikának is megadja a szarkasztikus, csípős tónust. A Magyar múzsák című vers nőalakjai testiségének és az egykor volt magyar költők hozzájuk való, elképzelt viszonyának ábrázolásában a gunyoros modor a domináns. A múzsa klasszikus és hagyományos értelemben véve a szeretett hölgy, az ihlető erő a mindenkori fantázia (fantáziálás) tárgya. Petőfi, Vajda János, József Attila vagy Ady „múzsái” azonban olyan nőalakok képében jelennek meg – legalábbis a költői megformálás konkrét elgondolásában –, akik inkább hasonlítanak prostituáltra: hűtlenség és a férfival való játszadozás jellemzi őket. A látható, látszó női test(iség), erotikum inkább válik negatív-ironikus tapasztalattá, mintsem valóban érzéki és kívánt jelenséggé („Ha szőke hónalját kaparászta / szegény Juhászt a hideg rázta”). Tőzsér olyanokat választ közülük a nászra, illetve a boncasztalra, akiket a feslettség, a kacérkodás, a cédaság jellemez. Úgy tűnik fel: a puszta biológiai-fizikai élvezetnél nem adnak többet, miközben akiknek múzsái voltak, azok számára mégis nagyon sokat jelentettek. Tőzsér ezt a szerelmi hamisságot, hamiskodást illusztrálja: a megbolondított férfi képét vázolja, aki a nőt elhagyni, elfelejteni nem tudja, ragaszkodása végtelen, ám ezért cserébe csak illúziót kap. Ebbe a „bolond” rendszerbe illeszkedik nyelvi szempontból a tényeket is remekül kifejező, megszokott irónia töltete: „Szarvazza Karinthyt teremte, taramta, / telente, nyaranta az örök Aranka”.

Ennek a szinte dévaj stilizációnak a kontrasztjában Tőzsér versszövegei az elmúlásnak nemcsak az eszmei, gondolati síkját teremtik meg – különben szintén elég dévajul –, hanem a biológiának, testi elbomlásnak is az elkerülhetetlenségére utalnak. Például a „könnyes-vén szemem lepik a legyek” (Szentivánéji álom), a „szerelmek helyén bélsár rothad, / s a bűzbe az álom beleragad” (Tristia) vagy az „atkák, húslegyek, molyok, lárvák – / sírból nekem, mesékből másnak” (Palimpszesztus) sorokban a halotti állapotot a még élő test mellé helyezi a megszólalás. Ezek az ember felszámolódó biologikumát fémjelző sorok a francia egzisztencializmussal rokon gondolatokat tartalmaznak. Sartre például a létezésnek és az elmúlásnak ugyanazt a felfogását tartotta lényegesnek, amely Tőzsér versvilágában is jelen van: az élet utáni semmi bekövetkezését. Ám a francia filozófustól eltérően Tőzsér Árpád nem szakad el a transzcendenciától! Hasonló ez a megoldás azokhoz a képzőművészeti alkotásokhoz, amelyeken a művész saját magát ábrázolja ravatalon, vagy szövegben halottként szól önmagáról, elmúló anyagában a legutolsó létező pillanatot próbálja még élőszóval megtölteni. Az élethez való ragaszkodás sorai és a földi szépség hátrahagyásának szomorú gondolatai ezek. A költő legnagyobb problémája az ontológiai megsemmisülés kapcsán, hogy olyan érzéki-szellemi teljességet kell elhagynia, amelynek jelenléte, társasága, élvezete, a testnek és a léleknek harmóniában álló tökéletessége a semmiben, ahová a halál bekövetkeztével legalábbis az előbbi kerül, eltűnik. A nyitó vers témája Tőzsérnél is a borzalmak felhozatalának előfutáraként szerepelhet: a Nemezis a mitológiai történetet ábrázolja, lényegre törően, mindössze tizenkét sorban. Átreuszról van szó, aki tudtán kívül ette meg fiait, akiket egy lakomán tálaltak fel neki, az apának.

Az (ön)irónián kívül a tőzséri írások, dalszövegek másik kategoriális kiemelnivalója a nyelvi momentumokkal, a jelölővel való játék. A kettő között szerves összefüggés van. Számtalan kínálkozó példa helyett álljon itt csak a kalligramm kallitonnára változtatása, amely utal a kiadó cégre is, vagy a „De itt tán véd a déli ég: égisz” mondat. Összefoglalóan elmondható, hogy Tőzsér formai szempontjai, megoldásai a költészet legkülönbözőbb tradícióelemeit őrzik és mutatják fel. Főleg persze a magyar líra és fordítás hagyomány(osság)át lehet a versek nyelvezetében észrevenni, és szinte minden kép a klasszicista-reformkori magyar költők görög, latin nyelvből magyarra való fordításaira is rávilágít egyben. Ennek a tradíciónak szerves része maga a magyar nyelv és nyelvtan, amely igen nagy hangsúlyt kap: a határozott és erősen kiemelt rímhasználat, a kötött verstani, formai elemek alkalmazása mind a klasszikus magyar verselés vonatkoztatási rendszerébe illeszkednek. Tőzsér a jelent, a jelen irodalmát és egyre szabadosabb nyelvhasználati lehetőségeit elvetve ragaszkodik ehhez a hagyományhoz. Transzláció jellegű líraalkalmazása visszautal a görögség poétikai készletéhez. Az antikvitás pedig, mivel a művészet (történetének) szemszögéből az egyetemes klasszicizmus alapja, főként formaadó jelleggel ugyan, de szinte valóságosan jelen van ebben a lírában, legalábbis ennek a költészetnek abban a szeletében, amely e kötetből látszik. A „régi” és az „új” pólusai közötti stiláris, tartalmi és hangulati ingadozások és játszadozások eredeti és érdekes: egyéni(es) teljesítményt hoznak létre Tőzsér Árpád kezén. (Kalligram Kiadó, 2009)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben