Főhajtás XXXV.

Karakterepizódok

Korkegyenc írók korszínű fércművei korszintű sikert aratnak. Néhány év, és már nincs ember, aki emlékezne a nem is olyan régen zajos sikert arató színdarabra. Visnyevszkij Feledhetetlen 1919 című szocialista realista reklámdarabját nyolcvanhatszor játszotta a Nemzeti Színház 1951-ben. Épeszű színházi embernek e darabot ma elolvasni sem jut eszébe, nemhogy műsorra tűzni. Makszim Gorkij – a Nagy Keserű – Vassza Zseleznova című drámája nem fércmű. Rosszabb: a nagy író szárnyaszegett hattyúdala, irodalmi mázzal átitatott bolsevik tandráma.

Gorkij Leninnek írott levelében a húszas évek elején még bátran rátámadt minden bolsevikok urára, hazaárulással, Oroszország tönkretételével vádolva a mindenható pártfőtitkárt. A harmincas években már valóban keserű öregember. Sztálin elvtársnak, minden oroszok cárjának sikerült eltörnie a hajdan nagy író gerincét.

A Vassza Zseleznovát 1949. április 29-én mutatta be a Nemzeti Színház, természetesen nem az eredeti művet, amelyet Gorkij 1910-ben írt, hanem az 1936-ban, Sztálin elvtárs igényei szerint teljesen átírt, immár szocialista realista végterméket.

A kritikusok zengik a kötelező dicshimnuszokat: „Ez a világnézeti dráma, a halódó kapitalizmus és a dübörögve közelgő forradalom, a régi és az új világ összeütközése robban ki a gazdag, parázna, erkölcsi haláltáncát járó Zseleznova családban.” Vagy: „Ez a dráma a proletár és burzsoá osztályellentéteket mutatja be, azt: milyen szexuális, anyagi, erkölcsi fertőzetben él a kapzsi nagypolgárság, szemben a proletariátus öntudatát képviselő forradalmárral.” Vagy: „Ez nem közönséges családi perpatvar, hanem a kapitalizmus és szocializmus harca az ifjú nemzedékért.”

Természetesen egy dráma soha nem azonos, még szocialista realista fércmű esetében sem, a színházi előadással. S a korszínű kritikákból ma már nagyon nehéz kideríteni, hogyan szólalt meg az orosz népnyúzó burzsoázia végső rothadását és a boldog proletárdiktatúra közelgő eljövetelét hirdető darab a Nemzeti Színház színpadán. „Sulyok Mária bizonyos fokig tévesen és az egész konfliktus egyensúlyát felborítva alkotja meg Rachelt, az öntudatos kommunista asszonyt. Önérzete gyakran gőgbe siklik, megvetése arisztokratizmusba, és általában inkább emlékeztet egy emigráns grófnőre, mint egy emigráns bolsevikra.” Jó lenne tudni: az ifjú kritikus, a későbbi sikeres filmrendező a darab egyik főszereplőjét elmarasztaló véleményéről a nézők mit gondoltak. Többeknek talán épp azért tetszett Sulyok Mária alakítása, amiért a kritikus megrótta?

Sulyok Mária uralkodói alkat, a szellem és a színpad nagyasszonya volt, olvasott, művelt polgár, akit – aligha hozzá nem értésből, inkább „büntetésből” – a Nemzeti Színházban Major Tamás, később a Belvárosi Színházban Simon Zsuzsa öntudatos kommunista munkásasszonyok eljátszására „használt”.

Talán Sulyok Mária sem hozzá nem értésből, színészi ügyetlenségből játszotta úgy az emigráns kommunistát, mintha emigráns grófnő lenne. És ki meri feltételezni 1949-ben, hogy a darab egyik főszereplőjeként „az egész konfliktus egyensúlyát” tudatosan borította fel? (Bár politikai följelentéssel is felér a színikritikus következő mondata: „Gorkij emberábrázoló hitelét úgyszólván teljesen elsikkasztotta Sulyok Mária, aki a forradalmárnő szerepében a színtelen kötelességtudás hangján szólalt meg.”)

Ilyen színházi világban, ilyen színházi előadásban csak a karakterepizódok érzik jól magukat. Miközben Gobbi Hilda és Sulyok Mária a halódó burzsoázia és a haladó proletariátus osztályharcát vívja a színpadon, Ruttkai Éva egy ütődött, szerencsétlen kislányt játszik, aki kívül rekedt az osztályharc világtörténelmi drámáján, és gonosz, kapitalista, népnyúzó anyukájához nem önző osztályérdek fűzi, hanem szeretetéhsége. Ludmilla szeretetre vágyik, és szereti az édesanyját: átélhető, eljátszható szerep. Így aztán, miközben a két főszereplőt, Gobbi Hildát és Sulyok Máriát, a két színpadi osztályharcost alakításuk „politikai” hiányosságai miatt senki sem meri fenntartás nélkül dicsérni, minden kritikus elragadtatottan ír a karakterepizód Ruttkai Éváról.

„Ruttkai Éva nagyszerűen ragadja meg az idióta lány alakját, döbbenetes és hátborzongató.” (Bacsó Péter)

„Ruttkai Éva az ütődött Ludmilla szerepében a legapróbb részletekig kidolgozott s ugyanakkor borzongatóan valóságélményszerű alakítást nyújt.” (Kunszery Gyula)

„Mélyen átélt, teljesen egységes alakítás Ruttkai Éváé az állandóan gyerekes eufóriában élő, gyöngeelméjű leány szerepében. Egy kicsi, félénk állatot ábrázol meghatóan és gyöngéden, egy szem erőtlen, de tiszta búzát a család pokoli malomkövei közt.” (Mátrai-Betegh Béla)

A Kis Újságban, 1949. május 4-én a színészek közül elsőként Ruttkai Évát említi E. J. – „A szenvedés végtelen óceánján a szomorúságnak legszebb kifejezését a Ruttkai Éva által életre keltett kis eszelős lány adja” –, s megemlíti még Rátkai Mártont, a főszereplők nevét aztán már csak felsorolja.

A Vassza Zseleznovát játszó Gobbi Hilda harmincnégy év múlva is arra emlékszik, amikor Ruttkai Éva, a kis ütődött Ludmilla könnyes szemekkel letérdelt elé: „Anyácskám, anyácskám!”

Valószínűleg ez volt az előadás legszebb, legőszintébb, legemberibb pillanata. A karakterepizódok néha túlélik az osztályharc elmebaját.

Latinovits Zoltán is volt – kicsit később, 1961. május 5-én – karakterepizód Gorkij darabjában. Magát nevezi így az előadás rendezőjének ajándékozott Gorkij-kötet dedikációjában a bemutató után. Őt is – mint tucat éve Sulyok Máriát – elmarasztalja a kritika: „Latinovits Zoltán – úgy érezzük – félreértelmezte szerepét. Túljátszásaival – igen helytelenül – mulatságos figurát formál a szegény, de korrupt hivatalnok valójában tragikomikus kadét fiából, akit a gazdag polgárcsalád csak azért fogad el, mert a jövő katonatisztjét látja benne, de valójában nem becsüli semmire. Latinovitsnak, több kimagasló főszerep után, ezt az epizódfigurát is több műgonddal kellett volna megformálnia.”

Szóval Latinovits Zoltán sem látta, ítélte meg helyesen, haladó osztályharcos szemlélettel a darabot, a szerepet. A megmaradt egyetlen fénykép tanúsága szerint csucsorított szájú, öntelt, nyegle fickó a Latinovits által életre keltett figura, fanyar torzkép – de élő ember, és nem egy ideológiai tantétel illusztrációja. Lehet, hogy alakításával épp ez volt a gond.

Már egy évvel korábban is meggyűlt a baja Latinovitsnak a bolsevik fércművekkel – és a kritikusokkal. Trenyov A Néva partján című politikus silányságában Lenin szerepét osztották rá. A darabban karakterepizód: kis szerep, de nagy súly. Latinovits utálta. (1960. március 14-én barátjának írott levelében így panaszkodik: „Most már lassan hozzá kellene fogni Leninnek. Igen, rajtam maradt, most azután küszködhetek vele. Húzom-halasztom az időt, hogy ne kelljen belekezdeni, de lassan csak rám kerül a sor. 6 és ˝ oldal az egész szerep, de mégis Lenin! Hát bizony, jóformán semmi alkati [külső, belső] adottságom nincs meg analógiaként sem. Miért játszom én? Nem tudom. Nem marad más hátra, mint hogy felkészüljek a különböző méretű és súlyú letolásokra.”)

Lenin elvtárs a színész számára kötelező feladat; eljátssza. A kritika elmarasztalja, de csak azt merik leírni a Lenint „játszó” Latinovits Zoltánról, hogy „túlmozgásos”, s nem azt, amit látnak, s amiért a közönség tapsol. Latinovits finom, végiggondolt színészi eszközökkel, de valóban roppant izgékony, folyton ágáló, üresjáratú figurát formált a proletáriátus nagy vezéréből, a színpadra mindig jobbról (!) bekacsázó Leninről.

De ki merte észrevenni a nézőtéren, hogy Latinovits bohócot csinált a bolsevik szentből?!

Néha nagyon jó a színházban karakterepizódot játszani. És a mindennapi életben is! Túl lehet élni a történelem törmelékét, a politikát.