– Harangoznak.
– Nem értem. Beszélj hangosabban!
– Harangoznak!
– Nem hallom, mit mondasz, mert harangoznak.
A nagytiszteletű úr arról beszélt az istentiszteleten, hogy „a nép rászorult Jézusra az Isten beszédének hallgatásáért”. Hirdette az igét, mondta a mondókáját, mert prédikátornak szegődött, az volt hát a tiszte, hogy mondja, amíg bírja szusszal, akkor is, ha netán már csak abban leli örömét, hogy a borsó, amit ráhány, szép íveléssel, jó ritmusosan pattog vissza a templom faláról.
– Spicliket nevelnek, lezüllesztik a lányokat és az asszonyokat, lopásra, gyilkosságra kényszerítik, demagógiával mérgezik az embereket; nemzetközi vérfürdők, országra-világra szóló hazudozás, feslettség és elvadulás: ez az ő kultúrájuk! – harsogta, öblös bömböléssel próbálva elfojtani magában az arról szerzett tudását, hogy a nép számára, amelyből ő is vétetett, a vallás nem több a leleményes babonaság, a misztériumok nélküli félelem, a bégető tudatlanság, a szemforgató rosszindulat, a kényelmes önáltatás és az idomított csordaszellem hátborzongatóan kusza elegyénél, bár ez is inkább csak a babonaságra jobban hajló, a ceremóniákat jobban kedvelő asszonynépre állt, mert a padokban kuksoló, templomba évente alig egyszer-kétszer elszédelgő kálomista atyafiak nem hittek semmiben, legföljebb a saját tarisznyájukban, meg abban, hogy ha a nap eleget süt, és elég eső esik a földre, az jó, ha a nap többet süt, vagy esőből több esik, mint kéne, az meg rossz a termésnek. Az Úr csahosaként arra szegődött, hogy lángpallossal óvja az embereket: nehogy túlságosan a saját fejükkel gondolkozzanak, nehogy a maguk módján keressék és találják meg vagy veszítsék el az Istent. Csakhogy az ő tüsténkedésének vajmi kevés volt a foganatja. Az atyafiak nagyon is a saját konok fejükkel gondolkoztak, és eszük ágában sem volt az Istent keresgélni. Anélkül is jutott éppen elég tennivalójuk minden napra: jószágot etetni-itatni, búgatni, fedeztetni, herélni, szőlőt metszeni, mustot sajtolni, gyümölcsfát nyesni, füvet kaszálni, kaszát élesíteni, gabonát aratni és őrletni, kukoricát morzsolni, mézet pergetni, istenigazából ellátni az asszony baját, a sárga földig lerészegedni a kocsmában, egy-két barázdányit elszántani a szomszéd földjéből, hátha nem veszi észre, vagy ha mégis, ölre menni vele, prókátort fogadni, pereskedni… Úgy voltak vele, mint az egyszeri székely: „Én hiszem, hogy van Isten, mert ha hiszek, s nincsen, akkor nincs semmi baj. De ha nem hiszem, s mégis talál lenni, abból nagy baj lehet.”
– Azt hirdetik, vesszen a magántulajdon, mert szétválasztja, egymás ellen uszítja, megrontja az embereket – szőtte tovább a prédikációt. – Azt hirdetik, legyen a népé minden termelőeszköz. Azt hirdetik, minden hatalom a népet illeti. Azt hirdetik, hogy a vallás csak bódító káprázat, gyerekes ábrándkergetés, súlyos lelki nyavalya, meghiúsult vágyak félresiklása, mesketékből egybetákolt légvár. Őszerintük a világnak életet adó mennyei kenyér, Jézus kenyerének fogyasztása valójában jelképes apagyilkosság. Csákányokat emelgetnek a templomok felé. Véres lábbal csatangolnak a zavaros ködben, hagymázos célok felé. Ha megjelennek az utcán, lelőnek mindenkit, akinek tiszta a gallérja és fényes a cipője. Azt gondoljátok, kishitűek, hogy most már vége a hitnek, a vallásnak, az egyháznak? Vegyétek jól eszetekbe az orgoványi harangok meséjét!
Megköszörülte a torkát, és hozzáfogott a prédikációnak ahhoz a részéhez, amelytől bizton remélhette, hogy álomba szenderíti a gyülekezetet: – Történt egyszer, hogy a templom előtt összeverődött férfiak, miközben a harangok búgását hallgatták, azon kezdtek tanakodni, hogy vajon milyen messze hallatszik el az orgoványi harangok szava. Egy templomkerülő atyafi azt állította, hogy csak a kertek aljáig. Egy zsoltáros gazda azt bizonygatta, hogy ő a tanyáján is hallja. Egyik azt mondta, hogy a szőlőskertekig, másik azt, hogy a bugaci nagyerdő széléig vág a hang, a harmadik meg azt erősítgette, hogy a határdombokig. És mivel a vélemények igen ellentmondtak egymásnak, a teljes bizonyosság okáért abban egyeztek meg, hogy Tódort, a templomkerülő földművest meg Jeromost, a bibliás gazdát elküldik: induljanak útnak, most úgyis sok a halott, sokat harangoznak – és menjenek szépen egymás mellett mindaddig, míg csak a harangszót mindketten hallják. Azon a helyen, ahol a harang szava elhal, tegyenek jelet a földön.
Reggeli harangszókor indult el a két ember. Fenn a toronyban szépen zúgtak a harangok, s a két ember ment, mendegélt.
Megálltak a kertek alján.
„Hallod, ugye?”
„Hallom. Esküvőre húzzák.”
Megálltak a határdombon.
„Hallod-e még?”
„Hallom, testvér. Most meg keresztelőre.”
S haladt a két ember a második meg a harmadik határon is túl, de az orgoványi harangok az éj csendjében tán még gyönyörűbben szóltak.
A két ember ment, mendegélt, figyelt, és egymást faggatta:
„Hallod-e még, Jeromos?”
„Hallom, Tódor. A lélekharangot húzzák. Temetnek valakit.”
„Most mit hallasz, Jeromos?”
„Félreverik a harangot, mert lángban áll a szérűskert.”
„Hát most?”
„Most meg felhő elébe húzzák.”
Hallották mind a ketten, s mentek tovább, át a patakok kis hídján, át a nagy folyamok nagy hídján, túl minden határon. Mentek egy hétig, hat hétig, öt hónapig, három esztendeig. És soha nem térnek vissza, mert bár a világ végére jutnának is, Isten csudájaképpen fülük – vagy tán a lelkük – szülőföldjük harangszavát, az orgoványi harangok kongását mindenütt hallja.
„Pedig milyen szajhák a harangok!” De ezt már csak magában gondolta a nagytiszteletű úr, ahogy az istentisztelet után hazafelé botorkált a kora tavaszi locspocsban. „Talán még a trombitánál is nagyobb az ő szajhaságuk. Megkondítják őket születéskor, esküvőre, temetésre, hajnalra, délre, estére, felhő elé, püspök elé, félreverik, ha tűz, árvíz, dögvész vagy háború közeleg. A nagy háború alatt Isten tudja, hány ezer harangot olvasztottak be Európa-szerte, hogy ágyúkat öntsenek belőlük. Az ágyúdörejből harangok kongását hallani ki, a harangszóba belehallatszik az ágyúdörej. Én vagyok a juhok apja. Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon. Aki énelőttem jött, az mind tolvaj és rabló. A tolvaj azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, biztonságban lesz. Én életemet adom a juhokért. Leteszem az életemet, hogy ismét felvegyem. Értek hozzá, mint hajdú a harangöntéshez. Harangszoknyában illegő asszonytestek csengése-bongása. Ej, az az Amálka, a kurátor lánya! Az első padban ül mindig, harangozgat a lábával, hogy kivillanjon a szoknyája alól, ami csak kifér. Prédikáció közben életveszélyes a szemébe néznem. Pusztába kiáltott szavaim, melyekkel uzsonnát, nem uzsonnát, hozsannát zengek az élet és a halál örök urának, megbizzentik-e vajon a mihonyáját? Akár egy primadonna, úgy vonul be a templomba. Ajka csattanása, mint ezüstharangé. Harangvirág.
Aquilegia vulgaris, cámoly, galambvirág, gamó, gangabugya, gelesztafű, gumóvirág, harangcámoly, harangláb, Isten kalapja, Isten papucsa, keselyűvirág, sasfű, saskeselyűfű. Szára gyéren leveles, tőlevelei hosszú nyelűek, szárnyasak, kétszer hármaságúak, levélkéi ék alakútól a tojásdadig változnak, háromkaréjúak és csipkések. Hosszú kocsányú virága sötét liláskék, olykor rózsaszínű vagy feketésviola. Csészelevelei összehajlanak, szirmai sarkantyúsak. Köves lejtőkön, lomberdőkben, hegyi réteken terem meg, májusban–júniusban virágzik. Jó néhány kerti változata ismeretes. Hogy lobog a melle meg a fara, valósággal zeng, mint a kisharang, egyet lendül, kettőt szól. Harangdad kebel. A férfinép annak a kedvéért, nem az Isten beszédének hallgatásáért szédeleg el a templomba, kivált a csonkabonka – púpos, sánta, kopasz, fogatlan, vaksi, kacska kezű – vénhedtebbje, akinek már kinéz az orrából a harangozópénz. Boldog a harang, amely vénhedten is cseng. Mire vágsz föl, Amália, műmelledre, falábadra? Minden szeretet szajhaság, jól mondja Baudelaire. Igaza van abban is, hogy
l’ętre le plus prostitué, c’est Dieu, Isten a legszajhább lény, a legszentebb szajha, mindenkinek mindene, a szeretet soha ki nem apadó forrása. Az emberi elme a legszajhább harangnál is szajhább, mert akkor is kong, amikor csöndben kéne maradni. Amint öntik a harangot, úgy szól. Nyúlszívű halottnak finggal harangoznak. Szegény az eklézsia, maga harangoz a pap. Harangszóval akar nyulat fogni. Mint a nyelvetlen harang, oly szótalan. Majd megfizet az öreg harang. Vajon hova lett a tengersok régi isten? Úgy volna, ahogy Nietzsche Zarathusztrája mondja? Hazudják csupán az emberek, hogy az istenek halálba »alkonyultak«, hanem mikor egy szedett-vedett, mogorva, vén, kaporszakállú, szószátyár, önző és féltékeny isten azzal kezdett hivalkodni, hogy istenből csak egy van, mégpedig ő: »ne legyen kívülem más istenetek, mert odacsapok«, az istenek eget-földet rengető hahotára fakadtak, és nevettükben meghaltak mind egy szálig, hiszen az isteninek éppen az a lényege, hogy
istenek vannak, de Isten nincs? Immár Isten áldása kimondatott mindnyájunkra, menjünk örömmel haza tisztünkre és dolgainkra. Rójuk naplónkba szaporán:
Ma arról beszéltem az istentiszteleten, hogy »a nép rászorult Jézusra az Isten beszédének hallgatásáért«. Hirdettem az igét, mondtam a mondókámat, mert prédikátornak szegődtem, az hát a tisztem, hogy mondjam, amíg bírom szusszal, akkor is, ha netán már csak abban lelem örömem, hogy a borsó…”
