Anyai igazgyöngy fülbevaló és az Eszterházy-kastély Pápán mint a művészettel való találkozás, ha akarom, első rekvizitumai

Bátyámnak és nekem anyám fülbevalói testesítették meg az első megfogható szépséget, elérhetőek maradtak a régi világból, ezüstbe, aranyba foglalt drágakövekként, s anyánk fülében mindig ott függtek. Gyerekekként az ékszeres dobozzal is játszhattunk, felpróbálgathattuk a nyakláncokat, gyűrűket, de bennünket a fülbevalók izgattak leginkább. Sőt, bátyámat már annál is előbb, mint én arról tudhattam volna, aminek következtében én már egészben nem láttam az igazgyöngy fülbevalókat, a vízcsepp alakúakat, mert ő, micsoda kicsi volt még, s anyánk öléből elérte őket, a kedvenceit egy kicsit megharapta, s akkor azok attól az egy-egy ponton való megroppantástól úgy viselkedtek, mint az autó szélvédő üvege, azzal a különbséggel, hogy azért egyben maradtak. És attól a pillanattól kezdve nem számítottak értékesnek, s ezért igazgyöngynek sem, de mi azért úgy kezeltük, s úgy is csodáltuk, sőt jobban, mert rajta éreztük bátyám keze, jobban mondva foga nyomát, sőt a bűnt, amit attól függően, hogyan viszonyultam hozzá, átérzett. A törött igazgyöngyöknek köszönhetően, gondolom, feltétlenül nekik, megszerettük, úgy, ahogy voltak, a nem ép tárgyakat, bensőséges viszonyunk lett a megviselt, régi könyvekhez, nem beszélve a romokról, amik mert nagyok is, meg értelmük szerint hegyen is vannak, de mennyire érdekesek tudtak lenni. Ma már inkább azt mondom, az élet rendje lehetett, hogy gyerekként megtudjuk, megszokjuk s megszeressük a múltunkat. Annak idején meg, minden bölcselkedés nélkül, úgy egész egyszerűen csak látogattuk Sümeg várát. A romokat. Sümeg nem volt messze Pápa városától. S a sümegi vár példázta az összes többit. Amik vagy elpusztultak már a harcok alatt, de ha nem, akkor lettek romokká, amikor az osztrákok nagy előrelátással felrobbantgatták őket. Hát ilyen tapasztalatokat szerezve s persze nagy rohangálásokkal hegyre fel és völgybe le élveztük az életet, tanultuk a történelmet, s estek meg első találkozásaink romos várakkal és ékszerműremekekkel.

Nekem az, ami apánkhoz kötődött, az élet volt, s nem művészet, ezért is, hogy előszörre nem apámmal hozakodtam elő. Neki köszönhetően dalok és nagyáriák között nőttünk fel, szólt ott Mozarttól Wagnerig folyton-folyvást az ének, csak az ének, minden, ami apánk basszus hangjára illett. A Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át fölhangozhatott akár a reggeli fürdőszobában, de szólhatott gyönyörű zengésben épp a zalalövői földbirtokosház Pápára átszármazott meggyfa szekrényei között, hogy még a szemünk is tüstént odaszegeződött, oda, apánkra, ha apa már hazajött, s eltelt az a kevés idő, mire egészen nekünkvalóvá lett. Ez bekövetkezhetett, hacsak nem az énekéneklésekről volt szó, amikor is estre, előadásra készült, mert akkor egészen komolyan próbált, de azt meg úgy volt jó felfogni, hogy no, most épp bemutatja nekünk a repertoárját, hisz esti előadásokra gyerekként nem mehettünk. Bántam. De kárpótolt a titkom. Apa öltönyösszekrényének aljából kiszedtem Ferencsik János karmesteri pálcáját, amit egy pápai vendégszereplése alkalmából apának ajándékozott, beloptam a szobába, s amíg vissza nem csempésztem, elbíbelődtem vele. Mint ereklyével. S ez nagyon megnyugtatott.

Az élethez és apához tartozott a színház is, mert Pápán apa játszott is, de főleg rendezett, s amikor már mi, gyerekek is elmehettünk a pápai színházba vagy a szabadtéri színpadra, s nézhettük az akár háromfelvonásos előadásokat, benne voltunk a vérkeringésben. De ez már a későbbi idők történése.

Kislányként, de bátyámtól egészen függetlenül, egyéni kedvtelésként éveken keresztül nézegettem egy tokból kijáró sorozatot, fekete-fehér reprodukciókból, a nagy magyar klasszikus festők alkotásait. A Hunyadi László siratását, a kedvencemet, nem is értem, hogyan, még a fürdőkádba is magammal vihettem. Képtelenségnek tűnik, de sose ázott el.

Nos, ha már képzőművészet, el ne felejtsem, hogy ott volt nekem a pápai Anna-templomban, mint e pillanatban az internetről megtudtam, a Pápa város legmagasabb pontján álló Szent Anna-templomban – ahova gyerekként csak anyánkkal mehettünk, apánk nem jöhetett velünk – a teljes nagy első fal, az oltár fölött és tovább, csupa Cziráki-festmény. S mit számít, hogy azt, hogy az övé, csak felnőttként tudtam meg. Belém ivódott, akárcsak az Esterházy-kastély.

2002-ben, a Gellért Szállóban, egy könyvbemutatón jutott eszembe, hogy egy kastély, az az ember életében mennyire nem mindegy, amikor felfigyeltem rá, hogy Kaiser Ottó – Lipp Tamás Kastélyok, várak, paloták című könyvének (Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2002) fotóművésze Pápáról származik. S akkor azonnal ott álltam a kérdéssel, hogy vajon ennek köszönhetően találta-e meg témáját az ország kastélyaiban, váraiban, palotáiban élete két évére, 2000-től 2002-ig. S a másik kérdéssel, ami rám vonatkozott, hogy vajon én, aki Pápán nőttem fel, mennyiben ennek, a pápai Eszterházy-kastély varázslatának köszönhetem íróvá levésemet.

Láthatnám erre ékes bizonyítéknak újra és újra előbukkanó gyerekkori álmaimat, amelyek megengedik azt a feltételezést, hogy azért játszódtak a kastélyban, mert kellett nekem a tágasság. Gyermekálmomban ősök által ismert méreteket rekonstruáltam, amikhez nekem nem lehetett közöm, kései születésem okán. Nem erre volt jó az ezerkilencszáznegyvennyolc. Kilenc hónaposan ismeretlenül magam mögött hagyott szülőházam, a zalalövői földbirtokosház kísérthetett ezekben az álmokban, de hát miért ne, ha az első kilenc hónap, anyám testének tényleges védelme után épp még egyszer ennyi időre megkaptam magam köré azt a házat, tágabb buroknak, nagycsaláddal, kisfaluban. Miért is ne tehettem volna ki magam ezek után bátran kastélybeli álmoknak apám városában, Pápán. Kellettek a nagy terek, beléjük álmodtam hát gyerekkori magam. Kívántam őket, s jó volt nekem bennük. Olyannyira, hogy már nemcsak álmodtam, képzeltem is magam a nagy terekbe, akkor épp az Eszterházy-kastély sok-sok szobájába. És mondhatom, a képzelés még sokkal-sokkal jobb volt az álomnál. Így kezdődik az írás.

Kicsi lánykaként ott álltam a kastély bejáratánál, valóságosan. A főépület és a két szárny közrefogta négyszögletes térben, amit U alakúnak mondunk, bár az nem fedi az igazságot. Behatoltam a két, kastélyt védő szobororoszlán között, nekem nem kellett átjutnom a kastélyudvar valahai kovácsoltvas kapuján, állhattam, mint mindenki, a versailles-i típusú emeletes barokk kastélyépület tövében, minél közelebbről, annál égigérőbbnek ítélve, s képzeletben a kastély szobáit járhattam. Ahogy az ajtók nyíltak előttem, földet söprő, krinolinos ruhám úgy viseltem, mintha nem is én lettem volna, akinek épp ellenkezőleg, az életben csakis fiúsnak volt jó lennem, hisz két fiútestvér között egyébként mit kezdhettem volna magammal. Kislányvonulásomnak sok tartozéka volt, de a legjobb játéknak mind közül az bizonyult, hogy miközben méltósággal körbenéztem, s tekintetemmel birtokba vettem mindent, barokk bútorokat és kedvenceimet, a sok díszes cserépkályhát, úgy kellett az intarziás parkettára lenéznem, hogy méltóságomat ne veszítsem, s erre külön technikákat kellett kieszelnem, mert ez volt csak az igazán nehéz. A méltóságnak akkoriban ugyanis, gyerekként, egyetlen ismérvét ismertem csak, azt, hogy magasan tartsam a fejem. És: vagy-vagy.

Ki tudja, honnan tudtam, hogy képzelt vonulásomat csak az emeleten követhetem el, de nem volt kétséges, hogy a lakosztályok ott vannak, az alsó szint csak a kiszolgálásról gondoskodik.

A gyerekkori képzetek bizonyára a bárói rokonságnak – báró Hetéssyek –, s felteszem, hogy arisztokratikus anyámnak is köszönhetők. Megjegyzendők, hogy aztán, amint felnőttem, mi sem lett sürgősebb, mint hogy az Alföldön, a Kiskunságban vegyek magamnak tanyát, anyám jobbnál jobb választásai, a dunántúli kúriák helyett. Addigra már kitetszett, hogy nekem az Alföld kell, a Kiskunság. A tanyavilág, Kondor és Balázspuszta, s velejárója, a bevackolós embermeleg. A kastély előcsarnokában, ha csak a városi könyvtárba mentem, tüstént megérintett-borzongatott a barokk pompájú, kőkorláttal és stukkós mennyezettel ékes lépcsőház. Később persze átmenetileg a gótikus épületek vonzottak, aztán pedig a román templomokért jártam be a középfrancia kisvárosokat.

2002-ben, már nem a Gellért Szállóban, már a Duna partján, a hegy mentén haladva a Szent Gellért-szobor felé azon járt az agyam, hogy nem is kis dolog, hogy kiváltságosok felépíttették az ország kastélyait, várait, palotáit. S hogy ez micsoda komoly következménnyel járt. Ott voltak a művészet, az építőművészet remekei mindenkinek. Merthogy – pillantottam rá nagy boldogan az igazságra – az építészet tényleg mindenkié. Nem úgy, mint minden tárgy, kép, kincs, a múzeumokba zárva. S nem úgy, mint a zene, a hangversenytermekben hallható. A könyvbe zárt írásokról nem is beszélve. Nem elég, hogy hozzá kell jutni a könyvhöz, még olvasni is tudni kell hozzájuk. Az épületek, a templomok, kastélyok, paloták, ünnepeltem magamban, nézhetők. Láthatók, mert ott állnak a térben. Mindenkinek. Az életüket élőknek, járókelőknek, kirándulóknak, utazóknak. Ez utóbbiaknak is, nekik különösen, hisz ők épp arra vállalkozók, hogy mennek nézni és látni.

Pápán a múlt századig a vásárokat a barokk főtéren tartották. Háttérben a katolikus nagytemplommal, annak hátterében az Eszterházy-kastéllyal. Gyerekkorom piactere az Eszterházy-kastélypark előtt volt. Pápán könyvtárba az Eszterházy-kastély emeletére jártunk. Bátyám felesége az alsó szinten, a jobb szárnyban, a zeneiskolában zongoratanároskodott.

Eszterházy Károlynak a város oly sok mindent köszönhetett, hogy a rendszer váltása után egy évtizeddel felállították a püspök szobrát a város barokk főterén, a nagytemplom előtt. S hogy oda is visszajusson, ahonnan vétetett, a város főtéri nagytemplomában veszprémi színészek mise keretében előadták a Disputámat, s ezzel én is leróhattam hálámat. A püspök születésének 275. évfordulójára és Mail József apát úr felkérésére írtam. S a Maulbertsch-freskók alatt annak a napnak reggelén hangzott el, amelyiken a kastély kápolnájában a város nagyszabású Eszterházy Károly-konferenciát rendezett.

2002-ben hosszú úttal nem volt kedvem elhagyni a Duna-partot, ezért a budai oldalról – az Erzsébet híd helyett – a Lánchíd lett alkalmas az átkelésre. S akkor ott állt velem szemközt, a pesti oldalon, a londoni biztosítótársaság 1909-ben építtetett Gresham-palotája, a főváros ma legszebben, mert legsejtelmesebben megvilágított épülete. Annak az épülettömbnek amaz oldalán, amelyikben, a Nádor utcában, friss fiatalasszony s utolsó egyetemi éveim jó részét éltem. Ahonnan a Gresham kávéházba hívott meg, ha épp ráértem, férjem nagybácsija, Leó, a főpincér, aki akkor aztán maga keverte az asztalunknál az italokat, és játszatta el mindig ugyanazokat a kávéházi dalokat Selmeczivel a zongoránál. Én már akkor is tudtam, s azzal is voltam elfoglalva, hogy épp ide, a Gresham-körbe művészek jártak – akkortájt, mikor az apám s kicsivel utána, mikor Leó megszületett –: Berény Róbert, Bernáth Aurél, Egry József, Márffy Ödön, Pátzay Pál, Szőnyi István, s kapcsolódott hozzájuk Beck Ö. Fülöp s Czóbel Béla, Ferenczi Béni, Ferenczi Noémi, Borsos Miklós is. Most mondjam azt, hogy őket felemlíteni nem csak azért érdemes, mert ebből kitetszik, hogy játszottak össze bennem élet és művészet, képzelet és valóság, tudás és érzelem? Pedig nem csak azért. Mert még azt is hozzáfűzhetem, hogy amiben ők különböztek mestereiktől, a nagybányai mesterektől, akár Szőnyi és a zebegényi festőcsoport, akár Bernáth és Berény vagy a balatoni festők, Egry Józseffel, szóval amiben újítottak, hogy a valóságot átpergették az emlékezés szűrőjén, mondhatom, íróként én is épp azt teszem. Pergetem a jelen időt az emlékezésen át.

Gyalogoltam, mert gyalogolni jó, át a Lánchídon, s kitüntetett figyelemmel voltam az építészet iránt. Az építészetre voksoltam, minden művészet közül. S azt mondtam magamban, az igen, ha valakinek a környezetében építészeti műremek előfordul. Aztán, hogy micsoda élettér egy középfrancia középkori városka, egy északolasz település, aminek az egész magja megvan, ami a régmúltról beszél. S akkor, egységes hatásuk miatt, eljutottam Velencéhez és Firenzéhez. S még ott is a Mediciekhez, akik nemcsak hogy kiváltságosként építtettek, de azt is tudták, mikor melyik palotájukat használják.

S itt van az írás vége. Mert eljutottunk életem nagy dilemmájához, a megoldhatatlanhoz, a hol lenni-hez. A fővárosban épp, vagy Pápán, vagy a kiskunsági tanyán. Kéne hozzá valami nagy biztonság, jól választani. S hát még minő zavar, ha a hármas kiegészül egy negyedik helyszínnel is. S óhatatlanul! Mit tudnék tenni, ha…

Függelék

Aki ráér, elolvashat még néhány passzust a 2002-ben kiadott könyvről, s ebből megtudhatja, miket szerettem volna még írásomba belesodorni, de beláttam, hogy nem megy.

A Mediciek emlegetése után a Kaiser Ottó – Lipp Tamás bevezetőjéből a magyarországi építők helyzetét értelmező sorokat: „Vajon kik építették ezeket a gyönyörű épületeket? Nyilván azok, akiknek pénzük volt. De nemcsak pénz kellett a nagyszabású építkezésekhez, hanem magas rang, hivatal, tájékozottság, s főként – jó kapcsolatok.” „…a családi birodalmak alapjait megvető főurak legtöbbje a »kamaránál« tevékenykedett. 1848-ig a Magyar Kamara volt ugyanis a kincstár jövedelmeinek legfőbb felelőse, kezelője, gondozója – a korabeli Kincstári Vagyonkezelő Rt. De lehetett az építkező főúr vármegyei ember: főispán, táblabíró is. Akkor is közel volt a tűzhöz.” Az, aki építtetett és építkezést ösztönzött, „egy sajátos életmódot, magatartást testesített meg. Ezt a társadalmi szerepet nemcsak a birtokszerzés motiválta, de mindenképpen az állandó építőtevékenység, az építészeti mecenatúra jellemezte. Úgy látszik, hogy az építkezési láz csak részben függött össze a család vagyoni helyzetével, nyilván sok pénz kellett hozzá, de nemcsak az, hanem megfelelő udvari előmenetel is, amelyet a kiterjedt »státusépítkezések« azután még inkább megalapoztak. Rang és reprezentáció egymást feltételezte és erősítette.” És az építők – a pápaihoz hasonlóan – a falu, város templomát is megépíttették, de előfordult a kastély melletti parkban operaház és bábszínház is, ahogy a herceg Eszterházy családnál, sőt, herceg Eszterházy Fényes Miklós Haydn számára is emeltetett méltó szállást. Mások kórházat építtettek. A Pápát építtető s a gróf Eszterházy családhoz tartozó Eszterházy Károly püspök Egerben egyetemet épített, amely az első magyar orvosi egyetem lett volna. Ha a császárvárosból meg nem akadályozzák. De megakadályozták. Az az egyetem túlságosan is csak nekünk lett volna fontos. S mert Eszterházy Károly pontosan tudta, miért akarná olyan nagyon megvalósítani, de mert meghajolni sem volt képes, amivel talán tehetett volna valamit a magyar orvosi egyetem érdekében, végül nem lett. Így függnek össze a dolgok. Valamire ez is példa. Korszakonként változik, melyik példa a fontosabb.

Gróf Károlyi László mondatait idézem, a Gellért Szállóban hangzottak el, a könyvbemutatón: „Sohase fogom elfelejteni a tizedik születésnapomat. Szüleim az egész személyzettel együtt fogadtak reggelire a kastély előtt, és amikor leültettek a virágokkal díszített székemre, apám így szólt hozzám: Maga most életének egy fontos állomásához érkezett. Tíz év múlva át kell hogy vegye kastélyaink és birtokaink kezelését, és erre most kell elkezdenie komolyan felkészülni. Sokat kell tanulnia, mert mint fő örökösnek, a maga feladata lesz, hogy ezeket a kastélyokat, birtokokat ápolja, megtartsa, gyarapítsa, és majd átadja az utódoknak, az utókornak. Úgy, ahogy azt én is fogom tenni, és ahogy azt elődeink is tették. Meg kell tanulnia szolgálni is, és felkészülni kötelezettségeire, nemcsak személyzetünk, munkásaink, intézőink, igazgatóink és családjaik iránt, de a kastélyaink és birtokaink térségében élő lakosság felé is, akiknek az életében inkább csak az árnyékos oldal jutott a sorstól.”

S amit hozzáfűztem magamnak, hogy igen, szegénység mindig volt, s mindig is lesz, de nem mindegy a hozzá való viszony. Hogy meddig terjed a nem szegények magukon kívüli figyelme és felelőssége.

Nekem érdekes volt, biztosan gazdaságtörténettel foglalkozó, falukutató és szociográfus múltam miatt, hogy kiderült, ma már (mert valójában – klasszikusan – a kiváltságos helyzet az építtetőre, birtokosra is csak addig állt, amíg a kastély, a vár, a palota egy gazdasági egység: a birtok, uradalom működésének köszönhetően eltartotta urait, s jutott az épületek fenntartására, gondozására is) gróf Károlyi László, ötvenéves emigráció után hazatérve, fóti kastélyuk egyik szárnyát lakja, abban él, de bérlőként.

És egy ajánlás a könyvről

A szerzők azt vallják, hogy a magyar nemesi családok évszázadokon átívelő társadalmi és építészeti hagyományait keresték, s hogy a hol rejtőzködő, hol kézzelfogható bizonyossággal eléjük táruló nyomokat igyekeztek megörökíteni fényképpel és szöveggel. Ezt a nem kis munkát valóban maradéktalanul sikerült elvégezniük. A könyvben szereplő 29 építészeti műremekről képe lesz az olvasónak. S nem kevésbé az építtetőkről, az Andrássyakról, a Batthyányakról, De la Motte-ról és az Esterházyakról (én a nevet a könyvtől és a pápai állomásra vezető Esterházy út kiírástól eltérően, a püspök kézjegye szerint, Eszterházynak írom), a Festetics családról és a Grassalkovichokról, a Károlyi családról és L’ Huillier-ről, a Mágocsyakról, a Nádasdyakról, a Ráday családról és a Rákócziakról, a Széchenyi családról és a Telekiről, a Wenckheim és a Zichy családokról.