×

A forradalom katonája

Dobos László: Sodrásban 2. rész

Márkus Béla

2010 // 10
Ahogy az esküvők az anyakép, úgy a keresztelő a gyermekkép megformálásának különösségével hat. Mintha az apaszerep a lehető legtávolabb állna Jeromostól, mintha – a humanista pszichológia fogalmait használva – viselkedésének motivációjában a biológiai szükségleteken túl a pszichológiaiak kielégítésére sarkalló hiánymotívumok elhanyagolható szerepet játszanának, szemben a személyes érdekek, ambíciók, életcélok megvalósítására ösztönző fejlődési motívumokkal. Egyszerűen: nem hiányzik neki a gyermek – amikor táviratot kap: „Gyere haza, megszületett”, nem veti fel az öröm, hanem „idegesen végzi dolgát, a hír, a hívás váratlan és idegen”, s ahelyett hogy rohanna megnézni, csak két hét múlva utazik hozzá, addig az előadásai szövegével bíbelődik. Solohov hőse foglalkoztatja, akit kizártak a pártból, tételeket fogalmaz – „míg az osztálytársadalmak tragikus irodalmi hősei bukásukkal egy osztály bukását illusztrálják, addig a szocialista társadalomban csak személyi tragikummal találkozunk” –, nem érezve, mennyire komikus a viselkedése. Magatartása érzéketlenségre valló; beszédes jele ennek, hogy sem nyílt dialógusokból, sem belső monológból nem derül ki az újszülöttnek nemhogy a neve, de még a neme sem. Egyik sem foglalkoztatja. A faluba érve hamarabb érdeklődik a közös gazdálkodás, mint családja hogyléte iránt. Hogy „a kommunistákat kiszorították a gazdák”, arra inkább kíváncsi, mint otthon a kocsiban fekvő gyermekére, a nevén sosem szólított feleségére, a rokonságára, akiket se szó, se beszéd, rögtön ott is hagy. Néma marad, amikor kérdik, miért jött olyan soká – az új szótár alkalmatlan rá, hogy feleljen. Nekivág a mezőnek, a szitáló hóban nyulat kerget, s gondolkodik tán, hogy akadályozhatná meg, amit bejelentettek neki, a keresztelőt. Visszatértekor, miután szó nélkül hagyta ángya rosszalló megjegyzését – „ilyenkor csak úgy kódorogni. Egyedül” –, kérésnek beillően nem kiáltja, hanem – az elbeszélő szerint – mondja: „Ne legyen keresztelő.” Ugyancsak az elbeszélő látja s hallja úgy, hogy erre „megdermed a beszéd, heten állnak a konyhaszínpadon” – ám nem kezdi közvetlenül fejtegetni, mint a templomszínpad látomásakor a férj, hogy milyen szerepek alakítói a hetek, hanem közvetetten, az ángy beszédével érzékelteti: a maradiságé. „Itten mi tisztességes magyar reformátusok vagyunk, itten így kell élni” – sulykolja az asszony rokon, az „itten” sűrű ismétlésével, és Jeromos nem tudja megakadályozni sem a templomi, sem a házi ünnepséget. Hiába veti be a legsúlyosabb érvet, megint szerepvállalása következményeitől félve: „Mostanában az ilyesmit fényképezik, és elküldik az illetékeseknek. Mindenféle kishitű gonoszok egymás rejtett arcát fotografálják, és azzal házalnak.” A félelménél is erősebb tán az idegenségérzete, ami kölcsönös, hisz a keresztelő során „nem kérik semmire”, a templomba el se várják, aztán azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy se nem táncol, se nem beszél senkivel, amikor meg végre rászánja magát, és koccintásra körbeindul, a „Te ki vagy?” egyszerűségében is otromba kérdését teszi fel mindenkinek. Nevek és rokonsági fokok helyett a foglalkozások sorolódnak: vasúti tiszt, etető, váltókezelő, szántóvető, bágeros, halász és így tovább, talán hogy megalapozza hamis tudatra vallóan lelkes, a faluközösségek felbomlásában a hatalmi kényszerrel nem számoló állítását: „a századok mozdulatlansága most kezd ágazni soha nem ismert irányokba. Ha leszámítom a külsőségeket, alapjában gyönyörű egy pillanat: nincs érintetlen ember, mindenkinek el kell mozdulnia előző helyéről.” „Nincs háború – toldja meg –, mégis mindenkinek mennie kell, mert parancsolnak: balra át!” A keresztelő szertartása a múlttal való szakítást viszi színpadra.

A jelen ceremóniáihoz nincs szükség megszentelt helyekre, a magánélet terei éppúgy megfelelnek hozzá, mint a közösségiek, a nyilvános terek. S ünnep sem szükséges hozzá, minden adandó alkalom azzá tehető. Mint a férj emlékezetében a legelső lehetőség az azokkal való mulatásra, akiket a háború utáni évek – támpont következik a cím értelmezéséhez – „sodortak a városba”. A helyszín a város széli alvilág valamikori tanyája, ma kultúrpince, „katedrális”-nak gúnyolják. Az alkalom ifjú jogászdoktorok nem hivatalos, nem intézményi keretű avatási örömünnepe. Együttlétük a szokásvilág kettéválasztásáról, az általánosan követett cselekvési módok és eszközök megváltoztatásáról tanúskodik. A szertartásrész, hogy kehelyből isszák a bort, mint a husziták, ám amikor a husziták énekét kellene elmondaniuk, nem tudja senki. Aztán a „Csak egy kislány van a világon…” és a „Kis falunak csendes templomában…” műdalait fújják, majd a „Nagymajtényi síkon letörött a zászló…” és Rákóczi búcsúzója, az „Elindultam szép hazámbúl…” következik. Mire kifakad közülük egy, a múlt és a jelen között határt húzó, kérdezve: „Miért csak mások nótáját mondjuk örökkön?”, mintha e mások idegenek volnának számára, s hogy „Csak a réges-rég időkről tudunk gajdolni?”. S jönnek az indulók, a legújabb időből. A „Kovács vagyok, ifjú a lelkem…”, majd a „Zakatol a vonat”, a pesti utcák divatos versikéje, s erre a zakatolásra a kivételesen többes szám első személyben megszólaló, mi-tudatú elbeszélő úgy gondol, hogy „ősösztönünkből minden mozdulattal felszakadt egy réteg, összekövesedett érzéseket téptünk le egymásról”. Végül, a réges-régi időkkel való szakítás jegyében, a verbunkos helyett új tánc tanulása s járása zárja az ünnepet. Férfitánc ez, úgy hívják, „nyakkendőtánc”: jobb kezükkel a nyakbavalót markolják, ballal a társuk kezét fogják, és szorosan egymás mellett forognak körbe-körbe. Egyszer az jut a fiú eszébe erről, hogy „egymáshoz döntött szálfák”, máskor hogy a tánc „óriás csizmája” „anyám méhétől egészen az égig vihet”. Az érvényesülés reménye ez, a társadalmi hierarchia térmetaforájában, a lentről fentre való mozgásban elképzelve. A szertartás része, hogy a később is – főleg a lányok, Liza, Elvira által – csak fiúnak nevezett főszereplő itt kapja a nevét, miután az atléta kérdésére, hogy hívják, tán zavarában azt lihegi: „fiú, fiúnak”, amit a társa helytelenít, kijelentve: „Jeromos, az leszel, Jeromos.” Hogy aztán miért hívják s becézik mások is így, sőt, a kérvényeket is miért (Tiba) Jeromosként írja alá, erre sem az elbeszélő, sem ő nem ad magyarázatot. Mindössze annyit mond, nem zárva ki, van valódi neve is: „Így lettem Jeromos.” De mondja, pontosabban gondolja még azt is, hogy „így közelítjük saját sorsunkat” – azaz így távolodunk őseink, szüleink sorsától.

Pedig, térmetaforában elbeszélve, szó sincs közelítésről. Ideiglenességről van szó, bolyongásról, városi földönfutásról. Vasúti állomásokon, parkokban való éjszakázásokról, átmeneti szálláshelyekről, az iskola szertáráról, az ajtó mellett csontvázzal, néhány napra átengedett villasori házról, falu széli ódon, „valamikorfalvai” kastély tanítói szobájáról, mind ahol meghúzhatják magukat. Aztán a fűthetetlen romhalmazszoba, utána a főiskola irodája, asztalokra terített matracokkal, innen a Központi Politikai Iskola igazgatósága mellé, egy internátus épületébe költözés, végül a „kalandozások kora végét” jelentő szálláshely, közös mosdóval és vécével, legeslegvégül pedig a feleség húzta távlat: „Egy komoly, nagy kérvényt kell írnunk, Jeromos…” E terek nem igazolják, amiről Sinkó Ervin regénye, az Optimisták kapcsán Faragó Kornélia szól, nevezetesen hogy a forradalom újraírja a tér jelentéstanát, erőszakkal módosítja a térbeli helyzetekben rögzült alá- vagy fölérendeltségi viszonyokat. Az eszme térhódítása nem terjed ki az életviszonyok változására, de: „nem nyafogni”, idézi Makarenkót egy fiú. A szerkesztő – majd máskor derül ki, legalább a vezetékneve – nem is siránkozik, sopánkodik: legényszálláson a szobája „kopott sarkú” feleségével együtt, vaságyuk fölött Sztálin képe függ, s Jeromosék alighogy betévednek hozzájuk, az elbeszélő elnevezte „átszállóhelyre”, máris elkapja az osztályharcos hevület. Az élősködőket és a kispolgárokat – „kezdi fölfelé nézve” – ki kell telepíteni, a dolgozóknak kell a hely, mondja felemelkedve kissé, s jobb kezével gesztikulálva, „ahogy a Sztálint alakító színésztől látta”. „Elég volt, a történelmi hordalékot el kell takarítani” – jön indulatba ismét; az elbeszélő úgy látja, „minden szavával pappá változott, igazságot hirdető prédikátorrá”. Ekképpen Jeromos rokonává, aki örül a beszédének, s örömmel vesz részt a ceremóniában is: Sztálin egészségére koccintanak, felállva s „ünnepélyesen”. Aztán, egy ingerült vitát követően, a nagy ember kedvenc dalát éneklik, „szólongatták Szulikót, hívták a grúz hegyek messzeségéből”. Ezzel csitítják, csillapítják a szerkesztőt, aki előbb arról vallott, „néha órák hosszat” ül Sztálin képe előtt, beszél is hozzá – „ez a párbeszéd olyan, mint egy felszabadulás” –, s azért jött indulatba, mert Jeromosné azt merte mondani: „Beszélni csak az istenhez lehet.” Sztálin „az istennél is nagyobb”, vág vissza a vendéglátó, s bár Jeromos zavara annak jele is lehet, hogy nem tud igazságot osztani köztük, végül mint egy szentképet nézik mind a négyen a vezér arcmását, s „várták, szólalna is meg, és élőszóval igazítaná el gondjaikat”. A családi összejövetelből így lesz hitbuzgalmi alkalom, a szocializmus – ahogy Toynbee nevezte – „posztkeresztény ideológia”, a kimerült vagy kimerített vallások helyébe lépő pótvallás, minden szertartásával együtt. Az otthon, a személyes tér mintha a történelem színpada lenne: a két házaspár minden gondolatát leköti az új messiás és az új üdvtan.

Az új beszédnek a privát szférába való behatolását érzékelteti az a jelenet is, immár Jeromosék romlakásában, amely nem kapcsolódik semmiféle ünnephez, sem államihoz, sem családihoz, mégis szertartásszerűen szerveződik. Az alkalom: galuskafőzés, a résztvevők a házaspáron kívül Czipa, a szerkesztő, Nyári, a jogász és Fedeles, a helyettes szerkesztő. A beszélgetést, a tésztához illetlenül, az utóbbi kezdi, komintern-fordulattal: „a sort kell zárni”, hív fel, mintha nem hokedlin ülne, hanem szószéken állna, s fel is áll, „pártunk és kormányunk egészségére” koccintani. Jeromos nem tudja odaadni magát „maradéktalanul” a hangulatnak, a felesége pedig ismét kalamajkát okoz. Miután „elmennek köztük a szavak”, azt találja mondani, hogy olyanok együtt, mint az „utolsó vacsora”, amire Fedeles csattan fel, dühvel, „szinte gyűlölettel” intve rendre: „a klerikalizmussal te nekünk ne példálózz. Mert mi nem vagyunk papok, elvtársnőcském.” Most Nyári a csillapító s a megszégyenítő: „az utolsó vacsora az egy festmény”, világosítaná fel a helyettes szerkesztőt, mindjárt előadásba is kezdve a kép eszmei lényegéről, az árulásról. „Osztályharc, bizalom, árulás”, szerinte ezek a fogalmak összefüggenek, s júdások köztük is vannak. Aztán – míg a galuska fő – „egyesek magyarkodása” kerül szóba, csak úgy általában. Hogy „az is a múlté, a nemzeti érzés. Világos? Ahogy a vallás.” Ez már a papfiúból lett kommunista szerkesztő véleménye, aki az egészséges öntudathoz s a nemzetköziséghez fellebbez. „Le kell magunkban rombolni az örökölt érzéseket, a miatyánkot éppúgy, mint a nemzeti nyavalygást… Bennünket a forradalom inspirál” – folytatja, ám a filozófus kérdéseire, mi lesz a himnuszuk, mi lesz március 15-ével, Kossuthtal, Petőfivel, vörös zászló lesz-e vagy „pántlikás világ”, „lesz egy rejtett énünk, és lesz egy hivatalos fizimiskánk” – már nem válaszol. Elereszti a füle mellett azt a megjegyzést is, hogy „hisz minden lényeges megnyilvánulásunk érzelmi indítású”. Mire a galuska kész, már „cifra rongyos őseinknél” s a Donnál tartanak, aztán a szomszéd „népnél”, amelyik „megvívott egy győztes felkelést” – ellentétben a háború után szégyenpadra ültetett magyarsággal –, „mindenféle főúri meg grófi majom” vétkénél. „Esterházyért meg Apponyiért engem ne kárhoztassanak” – fakad ki Jeromos, ám hogy a fasiszta Tiso-féle szlovák parlamentben a zsidótörvényt egyedül meg nem szavazó képviselőre, a Gestapo üldözte, majd a szovjet NKVD elhurcolta Esterházy Jánosra utal-e, nem derül ki. Pedig ekkorra már rég üresek a galuskástálak, és erősen fogy a pálinka is. Lehet, illetve lehetne énekelni, ha a „Héja, héja, kukorica héja” kezdetű népdal hallatán – az elbeszélő szavaival – nem sújt le a szerkesztő. Választóvonalat kell húzni a régi és az új dalok közé. „A ti fületeket nem bántja ez az örökös narodnyikizmus? – kérdezi megrovóan. – »A szeretőm, a fájóó sziívem, véérző szívem«, más nincs ezen a világon, csak ez a paraszti gajdolás? Proletárének nincs?” – a társak bizonyítják, hogy van. „Munka hadának a lépése dobog…”, „Egy a jelszónk, a béke” – kezdik, s menetelnek az asztal körül, az elbeszélő teljes egyetértésével, hisz így kommentál: „Talán most masíroznak ki a gyermekkor katonajátékaiból.” Ismét: eltávolodás a múlttól, az emlékek törlése egy galuskás ceremónia keretében. De ez még nem minden. Hátravan az ünnepélyes nyilatkozattétel: a mosatlan tányérok fölött egyenként fogadják meg, kézfogással, hogy „nem áruljuk el a proletariátust”. A baráti összejövetel így ér véget.

IV. A családi ünnepek, baráti együttlétek mellett nagy szerep jut a közösségi jelleget kifejező csoportos összejöveteleknek, gyűléseknek, tanácskozásoknak s a hivatalok, hatóságok, intézmények szervezte, az államélet működését tanúsító különböző alkalmaknak, az ügyfélfogadástól az értekezleteken át a káderező ülésekig. Ha a magánélet tereit, mint láttuk, elárasztotta az új beszéd, hogyne árasztaná el akkor a kollektív létezés terepeit, helyeit. A különbség nem ebben és nem is abban van, hogy a résztvevők szerepeket alakítanak, hanem hogy e szerepek mennyire befolyásolják mások sorsának alakulását, s ha valakit magával ragad saját, meggyőződésből, hitből fakadt cselekvése, mennyire számol a következményekkel, és tekintettel van-e mások véleményére. Nyilván annál kevésbé, minél elhanyagolhatóbbnak tartja a lakóhelyével, az emberekhez fűződő viszonyával, a különféle csoportokhoz tartozásával kapcsolatos – szociálpszichológiai kifejezéssel élve – lazábban strukturált szerepeit. S mennyire alakultak ki s rögződtek, szilárdultak meg az úgynevezett személyes homlokzatának részei, életkori jellegzetességei, testtartása, beszédsémái, gesztusai, a jelátadás eszközei.

Hogy Jeromost teljesen átfogja a hithű mozgalmár prédikátori szerepe, ez ismét az olyan jelenetekben tűnik fel, amelyek a korábbiakhoz hasonlóan szerveződnek: az elbeszélő szinte teljesen háttérbe vonul, átadja a szót a figuráknak, a legritkább esetben fűzve megjegyzéseket az elhangzottakhoz. Mintha tudósítást készítene, vagy jegyzőkönyvet vezetne – a személyes véleménynek nincs helye. A leírásnak, a környezet, a körülmények bemutatásának is csekély tér jut. Két kisebb epizód idézhető előbb, mielőtt a nagyjelenetek, a folytatólagos gyűlés, illetve a Sztálin-ünnepségek sorra kerülnének. Mindkét esetben hivatali iroda a helyszín, két szereplővel, közülük az egyik Jeromos, a másik pedig egy névtelenségben hagyott, ám ismert személyiség, az illegalitás és ellenállás legendás magyar alakja, a pártközpont illetékes elvtársa, illetve egy ugyancsak névtelen lakásügyi dolgozó, egy „törött arcú nő”. A százszoros próbát állt, a koncentrációs tábort is megjárt férfiú előtt „meghatódva feszeng” a tanár, aki a lakásügyében lényegében protekciót kérni kereste fel. Dialógusuk az új szótár szavaiból épül fel. Az élő legenda csak a múltját idézve használja a régi szótárat, amikor mintegy a kérelmezőt leszerelendő arról beszél, annak idején sokszor padlásokon, szénacsomókban, bokrosokban aludt. Most meg „a mezőgazdaság frontjára” állították, „ez a párt parancsa”, mert a „nagy csata ott zajlik”, szervezik az „áttörést”. Ha más nem, ennyi harci kifejezés is magával ragadhatná Jeromost, hogy büszkén jelentse ki: „Én is a forradalom katonája akarok lenni.” Hogy máris az, mások előtt bizonyította eleget, s bizonyítja a lakáshivatalban mindjárt azzal, hogy a sorban várakozókat megelőző protekciósok láttán kiabálni kezdett a hivatalnokokra: „Ez nem marxista dolog, ilyen funkcióban csak a marxizmus szerint lehet élni… Én követelem, hogy tartsák be a marxizmust.” Az előadó betartja: egy idő után az átkozott múltról kezd beszélni, a városnak sok bitorlójáról, kevés gazdájáról; nézze csak meg a Duna soron a magyar nagyurak palotáit, a Védcölöp úton meg a német villákat. „Egy biztos – fog hozzá szónokolni, mintha nem is egy kérvényt kellene elbírálnia vagy iktatnia –, ezt a történelmet nem akarjuk folytatni, először is megtisztítjuk ezt a várost mindenféle szennytől, és kisajátítjuk a történelemtől.” Szinte Jeromos szájából veszi ki a szót, meghúzandó „piros vonalat” emlegetve, s hogy „más időszámítás kezdődik itten”. Más bizony, amikor véget vetnek annak, ami volt: „ez a város sokszínű volt, olyan cifra rongy, zsibvásár, csak enni-inni, sok nyelven karattyolni.” Mindennek befellegzett, de be Jeromos reménységének is: úgy beszélve vele, „mint elvtárs az elvtárssal”, elárulja neki, hogy ha a lakások elosztásában „osztályszempontot” érvényesítenek, márpedig azt, akkor „a megoldásra váró első feladat: a proletariátus”, nem pedig az értelmiség, a tanárok. A nyílt szó, például a sokszínűségről és a karattyolásról, annyira felvillanyozza a férfit, hogy „lobogással megy” haza, úgy érzi, „ez a beszélgetés is valami nagyobb vérkörbe kapcsolta”. Ágyban fekve is a Sztálin bronzba vagy kőbe merevítendő szobrára gondol, tán ez a hivatalnoknő vázolta terv ringatja álomba is.

A Sztálin-ünnepségek azon ceremóniák közé tartoznak, amelyek áhítatos résztvevője az elvhű pártkatona, Jeromos. Az egyik ünnep a születésnapi, a másik a gyásznapi, az előbbit mint az elbeszélt múlt emlékét idézi fel az elbeszélő, az utóbbi mintha a jelenhez tartozna, úgy számol be róla. Amikor a tanár meghallja, hogy Sztálin beteg, az aggodalom és a nyugtalanság elevenítteti fel vele a születésnapi eseményeket; feljegyezte a köszöntő beszéd fejezeteinek kezdő mondatait, amelyek litániaszerűen dicsérik a generalisszimuszt: „útmutató”, „legnagyobb lángelme”, „az emberiség reménye” s hasonlóképpen. A felesége nem érti, mi szükség van arra, hogy a nagy vezér képét a falra tűzze, s hogy miért forgolódik, virraszt egész éjjel. Talán ez az értetlenség hozza elé az édesanyja arcát és a hetente küldött leveleit – a maga, a maguk bajával van elfoglalva ő is, aligha van Sztálin miatt álmatlan éjszakája. S ettől kezdve „ugrálnak a tanár gondolatai”: hol a levelekből citál, megjegyzéseket fűzve hozzájuk, hol Sztálintól, összemérve kettejük alakját, nagyságát. „Kicsinynek látja anyját is, Sztálin képéhez viszonyítva porszem” – közvetít az elbeszélő, olyan anyaképet mutatva fel, amely igen messze esik a kortárs költők által megrajzoltaktól. A legmesszebbre az alighanem mintául szolgáló Nagy László Anyaképétől: a lírai én könny nélküli elválásról szól ugyan, de korántsem a ridegség jele ez, hiszen a tornyok magasába emelte az anyaképben eggyé lett „szülőm és elhagyott földem”, s ehhez avatott hozzá „hazát, világot”. „Anyánk képén a / világ a ráma” – hirdeti Tőzsér Árpád versének (Férfikor, így jöjj) vallomásos alanya is, miután – mint a nyakkendőtáncot ropó Jeromos – táncra serkentett: „Bátor elméknek / bátor a lába: / akarom, álljunk / vad karikába. / Vad karikába, / megváltó táncra, / mindenki járja, / férfimód járja.” Világot rontó nyers erők keléséről szól még, s a magatartás parancsáról: „Szúrok, ha szúrnak, / rúgok, ha rúgnak, / nem hajlok se új, / se régi úrnak.” Olyan norma ez, amelynek követése távol esik a regény főalakjainak szándékától. Még távolabb attól, amiről megint csak Nagy László vershőse beszél: „S szándékom eltemetője / puska előtt se lehetnék, / süvíti bennem az emlék, / mire szegődtem.” Az emlék, a szülőkhöz kötő, Jeromos szemében kitörlendő, még ha a költemény figyelmeztető szavai nem találnak is célba: „Vadság itt ne nőjön úrrá, / nehogy, ki szülőjét rúgná, / vitéz lehessen”. Időben közbülső alkotást, Ozsvald Árpád kötetét lehetne még idézni, ezt még határozottabban ellenpéldául, ahol az emlékezés a személyiségnek erőt ad, élteti, s ahol, mint Görömbei András írja, a múltat és jelent egybemosó állapotrajzok „már a direkt hűségénekek rejtekezőbb változatai”. Ilyen hűségvallomás a Sodrásban árulásmotívuma miatt is idézni érdemes címadó vers, a Júdása én nem lehetnék: „Júdása én nem lehetnék, / mert szívós szálak ide kötnek, / s visszatérek, mint a fecskék, / halk szavára a barna rögnek.”

Jeromos ráadásul tudatában van kíméletlenségének, hiszen „kegyetlen hasonlatnak” nevezi, ami anyja leveleinek írásképe alapján – „fehér mezőben kanyargó szekérút” – eszébe jut: „távolodó szekérzörgésnek” hallja a leveleit. Hiába kesergik azok – egyébként a Földönfutók pilótája anyjának panaszaira erősen emlékeztetően –, hogy elveszik tőlük a földet, hogy az agitátorok járnak a nyakukra, hogy „erőszakkal akarnak boldoggá tenni bennünket”, s hogy „az magyarázná nekünk a szántást, akinek azelőtt eke sem volt a kezében”. S hiába hitetlenkednek – „jó lesz, meg jobb lesz, meg a nagy jövő, nem hiszem én azt” –, a címzett egyszerűen nem hisz nekik. Hidegen hagyja a szemrehányás is, hogy a faluban mutogatnak rá, „ott vagy fent”, mégsem tesz az érdekükben semmit, „te már elpártoltál tőlünk”, „neked kicserélték a véredet”. Az elbeszélő nem áll elő cáfolattal, Jeromos pedig megerősíti az írottakat. „Félek kimondani, de így van – kezd hozzá ahhoz, amit a lényeget tekintve korábban többször kimondott már –, közénk nő a távolság, közénk nő az idő.”

A Sztálin-portré és az anyakép egymásra vetítésével felidézett születésnapi köszöntés, valamint a gyászünnepség közé két olyan apró epizód ékelődik, amelynek a szereplői mintegy magyarázatát adják a generalisszimusz iránti rajongásuknak: az iskolában a rendkívüli gyűlésen ugyanazok az érvek fogalmazódnak meg, mint a szerkesztőségben, ahová a főtitkár betegsége miatt aggódó barátokat hívta meg Czipa. Jeromosban és a többiekben a hála érzése van „legfelül”. A hála, a rajongást tápláló, mert „ő volt az, aki véget vetett meghurcoltatásainknak”, neki köszönhetik, csehszlovákiai magyarok, hogy mint a hontalanság éveiben, „nem köpnek le, nem pofoznak, ha anyanyelvünkön szólunk”, neki, hogy „ismét van hazánk, és azt is, hogy birtokba vehettük ezt az országot”. A hamis tudat vagy a hiányos ismeret megakadályozza őket abban, hogy a kisebbségek meghurcoltatásának nemcsak a végét, de a kezdetét is Sztálin személyéhez kapcsolják, az ő beleegyező, egyetértő szavához kössék. A történelmi helyzet tisztázása helyett történelmi küldetésüket foglalják össze: „legfőbb ideje felzárkózni”, mondják, mármint a szlovákok mellé, akik annak idején „felfogták a történelmi tennivalót”, s felkelést robbantottak ki, míg „dicső magyar nemzetünk a száját tátotta, meg loholt Nyugat felé”. Ezért legfőbb ideje, hogy „hajtsuk az eseményeket”, ami kimondva-kimondatlanul valami olyasmit jelenthet, hogy sürgessük, siettessük a társadalom szocialista átalakítását. Építsük a nép országát? – bár a jelszó gazdája, Rákosi egyszer sem szerepel a mintaképek között. Sőt, a diktátor megtestesítőjeként kétszer is. Először, amikor Jeromosék a határ menti folyóparton fültanúi lesznek annak, ahogy „a nagyszájú mikrofon” „a túloldali ország első emberének fenyegető intelmeit” harsogja az ellenségről, és a határsértésen kapott s a magyarok géppisztolysorozatától megfélemlített legények egyike gúnnyal kiáltja: „Éljen Rákosi!” Másodszor – a félbemaradt gyűlés folytatásán – egy, a főiskoláról eltanácsolt, azaz kirúgott lány szegezi Jeromosék, a kirúgók mellének a kérdést: tudják-e, hogy a szlovákok mosolyognak, röhögnek rajtuk, mert ők „nem csinálják ezt” – ezt a kivégzősdit –, „a hátatok mögött azt suttogják, ti vagytok a kis Rákosi Mátyások”. „Külön köztársaság”, a lány szerint ezt is mondják az évfolyamukról. Bár ahogy a példák mutatták, nem ők egyedül az események hajtói. És túlhajtói, a Magyarországról ismert, de itt is használt szóval: túllicitálói. Mint Czipa, aki Sztálin végóráiban szükségesnek látja – „az éberség első számú dolgunk” – őrséget állítani a szerkesztőség elé, s a kérdésre, hogy mit fognak őrizni, szemrebbenés nélkül válaszolja: „A forradalom vívmányait”, s „a legkisebb gyanús mozdulatra is lőni kell”. Jeromos ebből a kétségkívül komikus – a célok és az eszközök kontrasztján alapuló – helyzetből tragikus véletlennek köszönhetően kerül ki: mielőtt rá kerülne a sor a strázsálásban, a rádió közli Sztálin halálhírét. Így azonban megnő annak a komikus értelmezésnek az esélye, hogy ha meghal a forradalom vezére, akkor a vívmányokat sem kell védeni.

S a gyásznap nagyjelenete: a főiskola előcsarnoka mint „néma szentély”, az évfolyam minden tagja díszőrséget áll, s miután Jeromos már otthon elolvasta a nekrológokat, belevetette magát – ahogy a sodrásban képzetét felidézve az elbeszélő mondja – a „nyilatkozatok és vallomások végtelen áradatába”, Szurkov, Ehrenburg, Tyihonov gyász sújtotta szavai után hazai magyar költők búcsúversei következnek. És e költemények olvastán Fedeles ujjongása: remekművek születtek, Sztálinnak hála, „egyetlen ugrással érünk a világirodalomba”. A jelképes szertartás közben a tanár gondolatai „máshová csapnak”, maga is megdöbben, „milyen gondolatok rohannak” rá. Ha korábban az anyaképet vetítette a nagy vezéré mellé a képzelete, most a nagyapjáét fogja. Talán a szerkesztő ernyedt szavai – „apánk fekszik a ravatalon” – indítják erre, beismerni, Sztálin halála jobban megrendítette, mint a nagyapjáé, s azért, mert noha nyolcvan évet élt, „nagy dolgot nem cselekedett”. Ugyanaz az érzelmi szegénység itt is, mint korábban annyiszor. S ugyanaz a – maga mondja – nevetséges összehasonlítás, melynek végeredménye: a generalisszimusz csillag, a nagyapa pedig porszem. Majd ítélkezik is még, metaforikusan bár, de egyértelműen, mint aki csakugyan kitört a vallási gondolkodás szellemi rabságából: nagyapját és testvéreit, vagyis a rokonságát zsoltároknak mondja, Sztálint himnusznak, megtoldva azzal, hogy „igaz szívből zsoltárt csak vakhitűek énekeltek”. Ezzel szemben a szertartáson felhangzó munkásgyászinduló „magával ragadó harmónia”. A gyász harmóniája – de ezt már nem ő magyarázza.

V. A nagyjelenetek sorában a tanárjelölteket káderező évfolyam-beszélgetésnek, még inkább a folytatásának, az ítélethirdetéssel felérő gyűlésnek alapvető szerepe van. Mutatja ezt, hogy a kompozíció középpontjában áll – a tizenkét fejezetből a hatodik –, így kap külön nyomatékot. Komintern-fordulatokkal: itt csúcsosodnak ki azok a problémák, amelyek az alakok személyek közötti kapcsolataiból s a társadalomhoz való viszonyulásaiból erednek. De az is itt mutatkozik meg, hogy ezek a konfliktusok hogyan oldódnak fel vagy szűnnek meg, ha feloldódnak vagy megszűnnek egyáltalán. Nem utolsósorban, hogy az ellentéteket az elbeszélő kinek a nézőpontjából láttatja: csak a sajátjáéból-e, megmaradva személytelen és szenvtelen narrátornak, vagy egy-egy szereplő szemszögét is követi, sőt, át is adja neki a szót.

Túl az elbeszélő szerkezetnek a mű értékszerkezetét, „ideológiáját” meghatározó voltán, a nagyjelenetek még legalább két okból magukra irányítják a figyelmet. Egyrészt a színpadiasság miatt, ahogy a kihallgatásszerű beszélgetés levezénylői mindinkább eggyé válnak a rájuk osztott szerepeikkel, viselkedésmintáik kiválasztásával a korszak példaképeit követve, készen az állam által – nemhogy elfogadott, de – erőszakolt ceremóniák eljátszására. A szerepbeteljesítés egyéni és közös példái is megjelennek. Jeromos árulkodó gesztusa: az Októberi Forradalom emlékünnepélyén megfigyelték a társai, hogy kezét ugyanúgy a kabátgombjába akasztva tartja, mint Sztálin. A gyűlés szertartásossága: a vezetőség úgy jön be, libasorban, ahogy a nagy kongresszusokon szokás; mindenki feláll, s egyszerre, együtt ülnek le. Ugyancsak a színpadiasság része, hogy a gyónásra emlékeztető vallomástevést követő penitencia kirovása olyan ceremónia része, amely egy önkéntes hitbuzgalmi összejövetel benyomását kelti. Maróti Lajos, egy mára már elfeledett író A múló jövő nyomában című könyvében idézte fel, hogy amikor az ötvenes évek legelején pappá szentelését követően kilépett a bencés rendből, s először találkozott a civil élettel, az utcák, középületek Sztálin és Rákosi portréival díszített látványa úgy hatott rá, mintha megmaradt volna a kolostor falai között. S aztán a Szabad Nép-félórák is az „elvben önkéntes hitbuzgalmi összejövetelekre” emlékeztették, ezek zsolozsmahangulatára. Arra a ceremónia maga, ahogy az előadó kifordul, és fölszólítja a résztvevőket: „Szóljunk hozzá, elvtársak” – miként a misén a pap „Dominus Vobiscum”-jára, ugyanúgy a szemináriumvezető felszólítására sem hozzászólnia kell. Azaz a saját véleménye elmondása helyett valami parafrázist kell rögtönöznie az „előolvasott szövegre”, az előterjesztett javaslatokra. A Sodrásban nagyjeleneteinek – másrészt – az a kitüntetett funkciójuk, hogy nevet és szót adjanak azoknak a mellékalakoknak, akik az előolvasott szöveggel vitába szállnak, akik ellenvéleményüket fogalmazzák meg. S éppen amiatt, mert mindkét gyűlés a kompozíció középpontjában áll, nem billen fel a regény szerkezetének az „ellentételező” elemekre épülő, Pomogáts Béla szóba hozta egyensúlya (Kisebbségben és magyarságban). Ha eddig (és ezután is) Jeromos forradalmi katonás vakhitével és keménységével szemben egyedül a felesége képviselte az ellentétes erőt, akkor itt és most fény derül rá, hogy véleményével nincs egyedül. Bár ez őelőtte nem válhat világossá, hisz nem vesz részt az összejöveteleken, a férje pedig most sem számol be a történtekről.

Az ellenvélemények beillenének ügyvédi beszédeknek, ám a per menetén mit sem változtatnak, az előre elkészített ítéletek felülbírálata, módosítása, netán visszavonása szóba sem jöhet – mint ahogy az asszony sem képes ráébreszteni az urát fanatizmusának ijesztő voltára. Előbb csak egy felszólaló, a nyomorúságosnál is nyomorúbb sorsú, árvaházban felnőtt Barsi László bátorkodik figyelmeztetni Jeromosékat, hogy egyik szavukkal ütik a másikat; hogy az új emberről és az új korról beszélnek, mégis a tegnapot kérdezik a „sok sáros lábútól”. Utóbb, a második gyűlésen ugyanő már leszámolásnak tartja, ami történik, „még senkik vagyunk, és már suhogtatjuk az ostort” – mondja, egyénítettnek nem nevezhető beszédében arra kérve minden résztvevőt, hogy „engedjen fel bennünk a fagy meg a nyersesség, meg a durvaság, meg a bosszúállás”. Ha más képeket használva is, de Máthé Pityuka ugyanarra int: „még a szánk se nyílt ki rendesen, és máris kalapáljuk a vádlottak padját”. Szavuk, bár hatástalan, azért fontos, mert ők nincsenek az iskoláról eltanácsoltak között. Nem magukat védik tehát. Igaz, az elbocsátandók sem mentegetőznek. „Most egyszerre, aki nem paraszt, az nem ember” – vonná kérdőre a döntéshozókat az egyikük. A másikuk nyíltan kérdezi: „ki jogosított fel benneteket” a számonkérésre és az ítélkezésre, harmadikuk, aki katona volt, s az amerikai fogolytáborból jött haza, kiszolgáltatottságával érvelne, kényszerhelyzetével. Hiába adja elő azonban – Jeromos beleegyezésével – a maga „ismeretlen történetét”, az elbeszélő szerint – s ez ritka állásfoglalásainak egyike – ha a Jeromosék által „ismert séma nem illik rá”, ha az útja „eltér indulatuk irányától”, akkor nem számíthat megértésre. „Ami önnön életük történésein kívül esik, azt nem tudják mérni” – magyaráz s bírál a narrátor. Nem egyoldalúan azonban: a sorsuk elmondásával nyilatkozó hallgatókat szintén nem jó színben tünteti fel, mondván: „ez az első ütközésük: önmagukkal ütköznek meg”, s hogy „kapkodva mindent bemeszelnek maguk körül, s végül magukat is, hogy gonosz szem se lásson rajtuk ráncot”.

A mindkét oldalt, mindkét felet fölülről szemlélő elbeszélői magatartás miatt valóban úgy tetszhet, ahogy Görömbei András látja (Kortárs, 1985/12.): „az auktoriális írói nézőpont erősen ironikus, a fölény pozíciójából ítélő”. Csakhogy – ez pedig Grezsa Ferenc véleménye (Új Írás, 1985/8.) – épp a középponti hős, Jeromos alakja nem válik „ironikus figurává”, hanem „a kor szellemiségének kritikus-nosztalgikus jelképévé nő”. Az elbeszélő és elbeszélt idő közelsége miatt is így van ez: a narrátor választott pozíciója nem teszi lehetővé, hogy távolságtartóan szemlélje a közelében történteket. Az elbeszélői fölénynek, iróniának kiváló megjelenítési alkalma lehetne például megjegyzést fűzni, gunyorosat, a diákok kiebrudaltatásához, pontosabban a gyűlést záró, Jeromos-féle kinyilatkoztatáshoz. „Rá kell térni a szocialista ember útjára… – jelenti ki az útra bocsátottak előtt. – Ez az út nem a templomba és nem a kereszt alá, a mi utunk a kommunizmus szószékéhez vezet, elvtársak… A mi tükörbe nézésünk csak öntudatos csoportkép lehet, a közösség életfontosságú ügy. És ez marxista felismerés.” Felvethető persze – és Görömbei András fel is veti –, hogy a tanár egyenesen idézett felszólalásai „kommentár nélkül is öniróniába és történelmi iróniába fordulnak”: kérdés, lehet-e humortalanul és öntudatlanul ironizálnia bárkinek is önmagán. Márpedig a regényben nemigen akad olyan helyzet, ahol a főhős kívülről szemlélné önmagát, vagy elfogadná az őt kívülről-fölülről szemlélők véleményét. Magatartása inkább hasonlít a válságos, átmeneti korok két karakteres magatartása, az ironikus és a profetikus közül az utóbbihoz. Az ironikus ugyan, mint Jeromos is, az új értékek győzelmének mámorában él, ám ezek ismerete híján, csakcsupán a régiek konok tagadásával. A profetikusra nem jellemző, hogy ne azonosulna egyetlen értékkel sem – sokkalta inkább állít, mint tagad, ám a Kierkegaard jellemezte prédikátorokhoz hasonlóan fél az emberek felszabadításától. Fél attól – Balassa Péter a Kierkegaard – Bergman – Pilinszky című esszéjéből a dán filozófus szavait idézve (Kierkegaard Budapesten) –, hogy „a legrosszabb történne, ha az egyes csak egyszer is abban lelné örömét, hogy egyesként viselkedjék”. Úgy véli továbbá, hogy ezért „az embereket éppen arra kellene kényszeríteni, hogy általánossá váljanak”. Uniformisba, egyenruhába és -gondolkodásba, frázisok sablonjaiba kényszerítés: a Sodrásban cselekmény- és nyelvi világa. Egy korszaké, az ötvenes évek proletárdiktatúrájáé, amelynek ellentmondásait – miként többször hivatkozott tanulmányában Fónod Zoltán írta – az alakok a maguk teljességében hordozzák.

Különös pikantéria, amit a kritikusok egybehangzóan állítanak, hogy a mű önéletrajzi ihletésű, Fónod Zoltán egyenesen kulcsregénynek nevezi. „A szerző nemcsak szemlélője a kornak, hanem Jeromos személyében a regény főszereplője is – írja Balogh Júlia (Tiszatáj, 1985/11.). – Akárcsak előző regényeiben, Dobos László most is a kornak és saját életének krónikása.” Az ő alakmása lenne hát – Görömbei szavaival – „az ötvenes évek elejének tipikus csehszlovákiai mozgalmi figurája”, a „szűk látókörű hiszékenység és eszköz-emberség” megtestesítője, amilyennek pedig Grezsa Ferenc látta? Ugyancsak vele tartva citálhatjuk ismét a már mondottakat, hogy a kor szellemiségének – nem ironikus, hanem – kritikus-nosztalgikus jelképe lett. Jó ügyek képviselőjévé szegődött – végezetül újra a csehszlovákiai magyar irodalom hazai monográfusát idézve –, ám mégiscsak történelmi vakságban vagy korlátoltságban szenvedve nőtt a Messze voltak a csillagok, a Földönfutók, az Egy szál ingben, a Hólepedő s – a Sodrásban írójává. Bátorítást mindenekelőtt magamagától remélhetett, s tán azoktól az erdélyi példáktól – Sütő András Anyám könnyű álmot ígér, Király László Kék farkasok című műveitől –, amelyek az ötvenes évek kisebbségi sorban élő magyar értelmiségének gondjait szólaltatták meg. Csehszlovákiában lehet övé az elsőbbség érdeme a magyar egyetemi ifjúság és újságíró-társadalom tükör elé állításában. Arról pedig, hogy A nevetséges szerelmek Kunderája vagy A közös bűn Galgóczi Erzsébete ösztönözte-e, az olyan filmekkel együtt, mint a cseh újhullám darabjai vagy a magyar Angi Vera, A ménesgazda, A tanú, a Te rongyos élet! és a többiek – tudomásunk szerint erről sem beszélt sehol.

Könyvbemutató

PROVENCE – CÔTE D’AZUR

Sárközi Mátyás soraival – Kaiser Ottó képeivel

Bővebben

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben