×

A forradalom katonája

Dobos László: Sodrásban 1. rész

Márkus Béla

2010 // 10
Ha a Hólepedő – a szerző szerint – „elágazás” a pályán, akkor a következő regény, az öt évvel későbbi Sodrásban visszakanyarodás a „trilógiával” elkezdett úthoz. Visszatérés főleg a Földönfutók és az Egy szál ingben önéletrajzi elemekkel telített világához, kitüntetetten ahhoz az életidőhöz és társadalmi korszakhoz, az ötvenes évekhez, amelynek eseményei a pilóta történetében mint elképzelt – s nem mint felidézett – emlékek jelennek meg. Az íróféléjében meg még úgy sem. Ez az időszelet egyszerűen hiányzik, úgy metszi ki a sorsalakulásból, hogy a diák-csempész íróvá válásának, paraszti sorból értelmiségivé emelkedésének motívumai s folyamatai egyáltalán nem részei az emlékezéseknek. Kimaradnak a pálya ívét, ívelését meghatározó szakaszok, az életformaváltás helyzetei és küzdelmei – mintha egy fejlődésregény csak az indulás körülményeit ecsetelné, a beérkezését nem, ezeket csupán tényként rögzítené. A keret megvan, ám üresen áll – kitölteni: a szerző éppen a Hólepedő után tartotta alkalmasnak erre a helyzetet. S hogy ez miért meglepő, erre egyrészt a regény fogadtatástörténetének egy eddig még nem említett epizódja, másrészt a szerző jóval későbbi vallomásai, nyilatkozatai szolgálhatnak némi magyarázattal. Ami a kettőt egybekapcsolja: Dobos László – anélkül, hogy világosan utalna rá – csak több mint két évtized múlva ismeri be s erősíti meg, amit Bata Imre, a Népszabadság kritikusa (1978. június 12.) azon frissiben észrevett és jelzett, nevezetesen, hogy a mű azért választ egy leányalakot, mert az író „magáról nehezebben tudott volna beszélni”. Az még különösebb, hogy Fónod Zoltán Dobosnak a „kibeszélést” beismerő vallomása után is szükségét érezte cáfolni a bírálót, felkiáltván, királyi többesben: „minden okunk megvan arra, hogy elhiggyük az írónak, nem magáról” akart beszélni. Hogy igenis magáról, ezt még a szóhasználata is elárulja. Amikor az 1970-től 1989-ig tartó kitaszítottságáról mint „olyan élve elhantolás-félé”-ről beszél, amikor úgy érzi, másfél évtizedig „a holt lelkek jegyzékén tartották számon”, akkor a regény tanítónőjének testi és szellemi állapotát is jellemzi. A parabolaként való olvasás a karambolt és az azt követő lassú gyógyulást, a nem is biztos, hogy teljes felépülést az empirikus szerzőnek azzal a tapasztalatával vetheti egybe, mely szerint – ahogy Cs. Liszka Györgyivel megosztotta („Lehet-e rehabilitálni az elveszett időt?” In Évgyűrűk hatalma II.) – a hetvenes évek elején „az ideológiai vágóhidak” egyikére vitték, vonszolták. A másik két beszélgetés – a Melaj Erzsébet, illetve a Pósa Zoltán készítette – is a társadalom perifériájára szorítottságát, az „elpusztítják az embert” félelmét panaszolja fel, a tehetetlenséget, amikor „erőszakkal és hazugsággal az élet szélére tapossák az embert”.

E taposás, nyilván, a pártból való kizárással kezdődött, és – mint ironikusan mondja – ennek „természetes” következményeként a Madách Könyvkiadó igazgatói székéből való felállításával ért véget, miközben leváltották a nemzetiségi ügyekkel megbízott miniszteri tisztségéből, kizárták a Csemadokból és az Írószövetségből, megvonták a képviselői mandátumát. E taposás: a közlési jogtól való megfosztás is; csaknem két évtizeden át, ami a csehszlovákiai magyar lapoktól való távol tartását illeti. Az Új Szót hozza fel példának, s az „elvhű bástyát”, a Hetet, továbbá a rádiót. E taposás nem földbe döngölés azért, nem éhen pusztítás: a kiadóban marad, húsz éven át számára ugyan „kínos, megmosolyogtató műszaki beosztásban”, a műszaki-gyártási osztály vezetőjeként, ami az őt váltó igazgató, Fónod Zoltán szerint így is „nem kis gondot jelentett”. És nem ellehetetlenítés alkotóként sem: igaz, hat év elteltével, de megjelenhet az Egy szál ingben, rá három évre a Hólepedő, majd viszonylag sűrűn egymás után a Gondok könyve, a Sodrásban és az Engedelmével – az elbeszéléskötet címe utalhatna, ironikusan, a közlési helyzetére, a párttól való függésére is, ám nem utal. Más alkat; képtelen nevetve búcsúzni a múltjától.

Nemhogy a hetvenes és nyolcvanas évektől, még a két-három évtizeddel korábbi időktől sem. Pedig ami az előbbiekben, az úgynevezett politikai konszolidáció – vagy ahogy a szlovák történetírás nevezi: a normalizáció – időszakában Dobos Lászlóval történt, egyugyanazon séma szerint az történt a Sodrásban jó néhány mellékalakjával is: el kellett viselnie, hogy a kommunista párt különböző szintű vezetői ideológiailag alkalmatlannak, megbízhatatlannak tartják, „csinált ellenség” lesz, aki gyanús elemmé válik, pályája megtörik. A való és a teremtett világ hasonlónak mutatkozik. A Szlovákia története is úgy foglalja össze az 1969-től egészen a nyolcvanas évek közepéig tartó szakaszt, mint mikor a kommunisták a normalizáció jelszavát követve hatalmuk megszilárdítása közben visszaállították az ötvenes évek „megcsontosodott dogmatizmusát”. Eszerint a regény megírása idején, de még megjelenésekor is a szerző a dogmák üldözöttje, regényének középponti alakja, Tiba Jeromos tanár viszont üldöző, a dogmák vakhitű hirdetője. Az előbbi kárvallott, az utóbbi haszonélvező. De mert a pedagógus fiktív élettörténete sok és lényeges mozzanatában egyezik a valóságos szerzőével, vagyis az úgynevezett önéletrajzi paktum szerint az író mintegy saját alakmását mintázta meg benne – ezért a Hólepedőhöz viszonyítva a Sodrásban úgy is értelmezhető, mint amelyik az individuális trauma tapasztalatai, illetve a hozzájuk kapcsolódó neurotikus tünetek után olyan élményekről, eseményekről ad számot, amelyek történelmi trauma volta a résztvevőkben később, a felidézés során sem tudatosul. Mondhatni, a történelmi távlat láttatja kollektív traumának – olyan közös veszteségnek és vereségnek, amit a szocializmus korai (és kései) korszaka jelentett a társadalmi haladás szempontjából.

I. Maga az író árulja el Melaj Erzsébettel beszélgetve („Azt teszem, amit fontosabbnak tartok”. Évgyűrűk hatalma II.), hogy „a személyi kultuszt és a magam nemzedéke indulásának naiv hitét, hiszékenységét, lelkesedését, rózsaszín árnyaltságát” akarta kifejezni, érzékeltetni. Méghozzá – tervei, vágyai szerint – egy többkötetes regénysorban, amelynek azonban sem a szerkezetét, sem a témáit nem hozta szóba. Ezért csak feltételezni lehet, hogy megőrizte volna az önéletrajzi jellegét, megmaradva a személyes élmények körében, esetleg az idő múltával, vagyis az elbeszélt időnek az elbeszélőhöz való közeledésével a jelenből a múltba tartó közvetett emlékezést felváltotta volna a közvetlen, a múlt, pontosabban a közelmúlt felől a jelen felé haladó, vagy Husserl kategóriáival: a felidéző emlékezetet a megtartó. Hogy e kettő most sem különül el élesen egymástól, annak egyszerű oka van: a szerző olyan elbeszélőhelyzetet választott, amelynek az ideje a mű megjelenéséhez képest több mint negyedszázados múlt ugyan, a műbeli emlékvilághoz képest viszont majdnem jelen, legfeljebb egy-két esztendővel korábbi, vagy annyival sem. Az alaphelyzet: Tiba és neje friss házasokként – egy hete esküdtek – és friss diplomásokként albérlet-, illetve lakáskeresés közben idézik fel emlékeiket; a feleség igen ritkán, akkor is jobbára a gyermek- és a kamaszkora tájain barangol, a férj ellenben szinte kizárólag a főiskolás történeteit eleveníti fel. A tapasztaló és az emlékező én között, az emlékezetben feltárulkozó és a jelenben adott világ között az időt tekintve igen csekély a különbség, ami az elbeszélés szempontjából azzal jár, hogy a történet, a sztori mögött háttérbe szorul a leírás epikai eleme, s még hátrébb a reflexióé, a magyarázaté, az elbeszélői vagy az alaki töprengésé. A meditációk, eszmefuttatások nem maradnak el, hanem beépülnek a figurák párbeszédeibe, a mű egészét átszövő vitákba, vitatkozásokba, feszültségteremtő eszközként a drámai hatást növelve. S a jelenidejűség illúzióját keltve; minél erősebb ennek a szándéka, annál gyengébb a számvetésé, a múlttal való szembenézésé. Az alakok regényideje annyira sűrített és gyors iramú, hogy egyszerűen nem ad lehetőséget számukra az elmélyült önvizsgálatra, a lehetőségek latolgatására, a tettek következményeinek felmérésére – már ha egyáltalán elszántak lennének minderre. Jeromosból és elv-társaiból ugyanis hiányzik az effajta késztetés és készség, az elbeszélőhelyzet pedig kizárja, hogy utónézetből lássák önmagukat.

Így önazonosságuk sem válik kétségessé, nem lesz úrrá rajtuk az idegenség érzete – a szerep, amelyet betöltenek, mindvégig vállalható. Másképp áll a helyzet az önéletrajzi én mintájául szolgáló biográfiai énnel, az empirikus szerzővel, aki – igaz, évtizedek teltével – egykori szerepvállalása következményei ellenőrzésének legegyszerűbb példáját, a magyarázatot választja, még véletlenül sem tévedve el a harmadik példáig, a komolytalan stílus felvételéig, viccelődésig, gúnyig, öngúnyig, de kihagyva a közbülső megoldást, a bocsánatkérést, a másokat sértő, kárt okozó cselekedetei helytelen voltának beismerését is. A magyarázatadás több szöveghelyen előfordul. Csak hármat ragadva ki: a Gyalogolni kell című 1964-es útinaplót, aztán a talán legteljesebb önéletrajzi vallomását, a Bodrogköz, szülőföldemet 1977–78-ból, valamint a Tóth László készítette interjút ugyanebből az időből. Az első, a szovjetunióbeli utazás epizódjait felvillantó azért is lényeges, mert olvasmányélményei sorából név szerint ugyanazokat az írókat emeli ki, Gorkijtól Azsajevig, mint a regénybeli tanár. Ugyancsak fontos mozzanat, de már az időszemlélet dolgában, hogy a XX. és a XXII. szovjet pártkongresszust a „nagy leleplezések” alkalmának minősíti – a sztálinizmus bűneinek (ilyen-olyan formájú s mértékű) nyilvánosságra hozatala kívül esik a regény idején, amelyik nem sokkal Sztálin halála után ér véget.

Közös viszont: Sztálin dicsőítése. A tanár történetébe mint ceremóniák sora ágyazódik ez a magasztalás. Az útirajzban kurta utalás lesz: „belenőttünk, beleragadtunk a nagy jelzők korszakába – jelenti ki –, Sztálint istennek képzeltem”, úgymond, lelkesedett és hitt, „a nagy változás, a forradalom tényeit és eseményeit magaménak tartottam és vallottam”. Itt még kevésbé világos, mint a tanárék beszédében, hogy milyen forradalomra céloz, melyikre – netán a Nagy Októberi Forradalomra, az orosz proletariátus győzelmére, esetleg az 1948 februárjában lezajlott csehszlovákiai változásokra, a kommunisták hatalomra kerülésére, vagy inkább arra a gyökeres fordulatra, amit a kisebbségi magyarság életében a hatalomváltás hozott. A szülőföld-esszé mint a megaláztatások nyomása alól való szabadulást emlegette ezt, az otthon, a haza, az élet örömének terjedését; a regény viszont csak az utóbbival számol, hiszen kezdő mondatainak egyike a feleséget inti: „Ne mutassuk otthontalanságunk.” Az esszé az öröm felfokozását s eltorzítását „éjjel-nappali tapsolássá és éljenzéssé” a sematizmus következményének látja, annak a „túláradó dicsőítés, szépítés” szertartásait is. Kivonja azonban a sematikus irodalom köréből azokat a „költőket avató”, „emberi feltámadásunk idejét” mutató versköteteket, amelyek címről címre megidéződnek Jeromos gondolataiban is, a két „hős” érvrendszerének azonosságáról tanúskodván.

Csakhogy a kötetek, az Anyám mosolyog, a Tavasz lesz újra, kedves, a Magra vár a föld az irodalomtörténészek értékelése szerint korántsem esnek akkora súllyal a latba, mint akár az esszéíró, akár a regénybeli alakmása mérlegén. A monográfus Görömbei András az egyik szerző – Dénes György – esetében Fábry Zoltán kifejezését kölcsönözve egyenesen fogalmaz: a lírikus őszinte lelkesedése költészet helyett „frázisnyavalyában” szenvedő béke-, munka- és építés-vallomásokat hozott létre. A másik szerző is – Gyurcsó István – hasonlóképpen ítéltetik meg, Turczel Lajos véleményére támaszkodva: súlyos művészi fogyatékosságok, túlzsúfoltság és zavarosság róható fel, s hogy az őszinte lelkesedést az „elemista stílus” és a „naiv pedagógia” hatástalanná s irreálissá teszi. A harmadik költő, Ozsvald Árpád esetében érdemként említődik, hogy a hatvanas években szinte teljesen újra kezdte a pályáját, megszabadulva a sematizmus terheitől. A költemények és a név nélkül hagyott költők a szülőföld-vallomásban mint ösztönző példák mutatkoznak meg: sejtelmesen bár, ám felködlik a pályakezdő Dobos László alakja, akinek első szárnypróbálgatásai e kortárs poéták utánzásai. Megy a nyomukba, „aprócska versikék” állnak benne össze, míg meg nem torpan, „az ujjongó lelkesedést” már nem tudja követni, s hozzákezd recenziókat írni, tanulmányokat a népművészet és a népművelés gondjairól. Ismét azonos pontok: a Sodrásban központi alakjának is számon tartják a verselgetéseit, mígnem a nemzetiségi mozgalom patrónusaként eljut oda, hogy finoman „folklór-kormánybiztosnak” gúnyolják.

A két énnek, az önéletrajzinak és a regénybelinek nemcsak az ízlése, az irodalomeszménye hasonló. Az a társadalomszemlélete s az önképe, az érvényesülésével kapcsolatos elképzelése is. Amit a Bodrogköz, szülőföldem a szerző életének fordulópontjaként jelöl – „Ezerkilencszázötvenegy. Épphogy megkóstolom a tanítóskodást, elhagyom. Pozsonyba megyek főiskolára” –, az döntő Jeromos életében is, legfeljebb annyi a különbség, hogy a tanítónak állást még futó emlékek sem idézik meg, a sorsok azonban egyformán alakulnak, és két, egymással összefüggő makacs elhatározásnak, kemény elszánásnak van meghatározó szerepe. Az egyik, amit a regény tanáralakja a feleségével vitázva úgy fogalmaz meg, hogy elindult egy úton, amely különbözik az apja életétől, „másat” akar, nem állhat meg, s nem is fordulhat vissza, mert – és ezt már az író mondta Tóth Lászlónak – „nem akarom ismételni elődeim történelmi tehetetlenségét”, mindennek épp az ellenkezőjét kívánja magában kialakítani: „a szükséges emberi aktivitást”. Felmerülhet itt, és okkal, mit ért aktivitáson, hiszen ha cselekvési kedvet, fokozott tevékenységet, akkor vajon paraszti elődeinek gürcölése, örökös fáradozása kívül eshet-e a fogalom körén. Különösen – most már a regényen belül – a tanárnak arra az emelkedett és ellenőrizhetetlen, azaz kvázi-kijelentésére gondolva, miszerint sokáig azt hitte, „anyám és a kapanyél egy élet”. Ezzel a felfogással, ezzel a cselekvéssé vált élettel is szakít, nemcsak a paraszti munkával és a faluval, akinek az értelméhez, tudatához – ismét az interjúból idézve – a „bodrogközi spanyolosok, a kommunisták” állnak közelebb, mert „lázadni és ellenállni mertek”. A vallomásban, illetve a regényben megidézett ötvenes évek lázadása így a „maradiság” fészkeként felfogott falu ellen irányul. S a városért, ahol a két én közül egyiknek sincs ugyan otthona, erős viszont az elszántság bennük: ahogy Jeromos hirdeti, „mi most hódítók vagyunk itt, meg kell hódítani a várost”. Ennek a kezdetét ragadja meg mind az esszé emlékezője, mind a regényé, s amit láttatnak, az inkább meghúzódás, jobb esetben kapaszkodás, távol az ostromlók magabiztosságától, fölénytudatától. Az esszéíró egy helyütt az ötvenes évek elejének pozsonyi magyarságát jellemezve az ingázó munkásokat emeli ki, „vonatok, buszok, városszéli kocsmák táplálékait”, máshol különböző korúak „városba tódulásáról” beszél, a magyar kisebbség alsó rétegeiről, s hogy „a legmagasabbról jövő is lentről kapaszkodik”. De Jeromos is mint a jövő reményét hozza szóba a hódítást, a jelen ellenben a reménytelenség képét mutatja: a magukfajta barátokat, akik „városszéli albérletekben kuporognak”, „a periféria és az albérlet zónájába tartoznak”. Akik nem hódítók tehát, hanem meghódítottak, akiket nem egy tapasztalataikban létező hely vonz, tart a hatalma alatt, hanem a korszak ideológiájának előre gyártott elemeiből épült, csak eszméikben, hitükben létező város.

Az előre gyártott gondolatelemekről, a mechanikus utánzásokról és transzplantálásokról, gépies átültetésekről egyébként a szülőföld múltját és jelenét elemezve esik szó – mint olyan tényezőkről, amelyek a személyi kultusztól függetlenül is lehetnek a sematizmus szülői. Itt már nem a költészet, az irodalom példái szerepelnek, a sablonokban és dogmákban való gondolkodás esetei kiterjednek a társadalmi és politikai szemlélet más területeire is. A fizikai és gondolati kényelem, azaz restség, a jövő üres, lelkendező szépítése, a könnyítő önmagyarázatok, az elvek kisajátítása, az „alibizmus” – ezek mint a „sematizálódás tápszerei” tűnnek fel. „Ellenségem a dogma, barátom a valóságküzdelem – így tapasztalom” – állítja a Bodrogköz emlékezője egykori tapasztaló énjéről. A Sodrásban főalakja önismeretből elégtelent kapna, ha ezt állítaná magáról. Hazugságon kapná, s szemére is hányná, akivel a legtöbbet vitázik, végeérhetetlen szócsatákat víva: a felesége.

II. A szópárbajok azért bizonyulnak megfelelő, a korszak lényegét pontosan tükröző terepnek, mert az ellentétes, egymással szembefeszülő vélemények alapját is pusztán a szavak hordozta különbségek képezik. A valóságban, a tapasztalati világban – a regény használta képpel élve – nincs éles vonal falu és város között, sem az életformát, sem az életminőséget tekintve. Nincs jelen és jövő között sem, hiszen – a férj szerint – a „nagy eszmealapozás” most folyik, az „új perspektíva” most „születik”, „most rakjuk a fundust”, „egy új történelmi kor nyitánya vagyunk”. Ez a vágy és ez a meggyőződés Jeromos személyiségének magja, és számára voltaképp lényegtelen, hogy miként függenek össze egymással, és hogy önmagukon kívül vonatkoznak-e valamire, megfelelnek-e a valóságnak, netán – a vágyakat tekintve – irracionálisak, túlhajszoltak. Ez az elgondolás közel áll ahhoz a Rorty által az Esetlegesség, irónia és szolidaritás lapjain elemzett felfogáshoz, mely szerint az ész vagy az öntudat helyett a nyelv az a közeg, ahol vélekedések és vágyak szerveződnek, közvetítve az én és a világ között. Annyi kiigazítás feltétlenül idekívánkozik, hogy ez a hatalom nyelve, az egyeduralkodó pártideológiáé; nem egyénileg kialakított, hanem a propaganda, a reklám útján a közbeszédet elárasztó nyelv. A filozófus használta kategóriákkal: nem magán jellegű s nem végső szótár, hanem nyilvános, amit a regényalak hite szerint végsőnek képzel el, az elv-társai pártfogolta munkásmozgalmi dalok, indulók, az „ez a harc lesz végső” nemzetköziségének szellemében is. Az ötvenes évek új szótárának a használata s erőszakos elfogadtatása a regény címére vonatkoztatva is felmerül. S éppen Sztálinnal kapcsolatban, aki halálában is „jelen van”, s a „nagy virrasztás éjszakáján” úgy érzi a tanár, hogy az „óriás”, az „epochális személyiség” felé „áradó sok tisztelő szó engem is sodor”. Egy másik jelenet, egy félbemaradt főiskolai gyűlés folytatásáé, még határozottabban afelé „mozdítja” a címszó jelentését, hogy ami az embert akarata ellenére magával ragadja, hatalmába keríti, az nem valami természeti erő, lavina, árvíz, gyors folyó, s nem is valami társadalmi mozgalom, forradalom. Hanem elsősorban a nyelv, egy új korszak új nyelve, amely a nemkívánatos helyett épp hogy a kívánatos, a vágyott állapotba ígéri juttatni a sodrásban lévőt. Eme bírósági tárgyalásnak is beillő összejövetelen Jeromos az isten létezését firtató előadás hallgatása közben riadtan ébred rá, hogy erős akar lenni, határozott, „mégis sodornak a szavak, valami feszítő kettősséget érzek magamban”. De ha már a szavak áradásában éli hétköznapjait, ennek tenné ki környezetét is. Kimetszett élettörténete így a szavak, az új szótár története egyben, a jelentéstulajdonításé és kisajátításé.

A Sodrásban többi szereplője is tán nem annyira a sorsa, mint inkább a szavak körül forog. Személyiségük, identitásuk legalább annyira megmutatkozik a beszédükben, mint a tetteikben. Jeromos esetében ez nyomatékot is kap. Mindenekelőtt a felesége révén, akinek vissza-visszatérő, válogatatlan véleményei hol „a szentek prédikációihoz” hasonlítják a megszólalását, hol „megkeresztelt kommunistának” nevezi, aki folyton az emberiségről beszél. „Az emberiség, az emberiség, én nem tudom, számunkra mit jelent ez. Földhöz szorít a saját életünk gondja, azzal tusakodj… Amit mondasz, az én fülemnek frázis, frázis, te ezt nem érzed?” – fakad ki. Nem először és nem utoljára. Legközelebb, amikor a férje Osztrovszkij példájával hozakodik elő, hogy vakon írta meg a könyvét – meg nem nevezve bár, de bizonyosan Az acélt megedzik-et –, és hogy azt mondta, élni kell, ha elviselhetetlen is az élet – akkor hasonlóképp válaszol: „Szavalsz. Szép, amit mondasz, csak nehezen ér az értelemig.” Aztán amikor, intim helyzetben, ölelkezés közben egy újabb szovjet példával – Makarenko: Az új ember kovácsa – rukkol ki, általában a nevelés mindenhatóságát, konkrétan pedig a saját erejüket és optimizmusukat dicsérve, a nej már kissé ingerülten intené le: „Hagyjuk, kincstári szónoklat. Ne haragudj, az ágyban is marxista prédikátor vagy.” A komikum itt – szinte a szó szoros értelmében – abból fakad, amit egy valamikori esztéta mint „az érzékileg szemlélt értelmetlenséget” nevezett meg: a politikai agitáció, a mozgósító beszéd ellentmondásban van a cselekvő (fekvő) helyzetével. Máskor a hirdetett eszme nagysága és a látszat semmissége között mutatkozó éles ellentét a nevetség forrása: a házaspár nem tudja a szükséglakásuk ajtaját kinyitni, s addig erőltetik, míg feljön, felpúposodik a parketta, mire biztatni kezdi az asszony a férjét: „Most szólj, most prédikálj, van már szószék is.” A különbség kettejük felfogása, ha úgy tetszik, nyelvszemlélete között, hogy a nő, mint mondja, szereti látni a szavakat, szereti keresni mindennek a jelentését, azaz a valóságra, a dolgok állására vonatkoztatni. Ezért biztatja a férfit, nézzen szét maga körül, ismerje meg a város nyomortanyáit, s ezért rója meg: „te napjában szónokolsz a szabadságról, a jövőről, a jólétről, az igazságról, s valójában sem te, sem én nem tudjuk e fogalmak jelentését, legfeljebb reméljük.”

Nemcsak a felesége csúfolja azonban prédikátornak Jeromost – így hívták a háta mögött abban a kocsmában, a Pirítósban is, ahol a pincérlány, Liza tartózkodóan bár, de szerelmet vall neki. Mikor hosszú idő után betér a „vékonypénzűeknek” erre a melegedőhelyére, elengedi a füle mellett a lány felemás dicséretét, hogy öröm volt nézni s hallgatni őt és a barátait, csak az volt a baj, hogy keveset értett a beszédükből. A helyzet ugyanaz: az immár férjjé lett fiú most is úgy beszél – az őt maga előtt toló őseiről –, hogy csak így lehet reagálni rá: „Mondjad, fiú, nem értem, de érdekes.” Aztán amikor a görnyedtség örökléséről s a hiányt rejtegető indulatról kezd fejtegetésbe, már ezt kapja válaszul: „te egyfolytában lázas vagy, fiú”. Nem félrebeszél pedig, hanem szónokol. Mint korábban nemegyszer, amire emlékezteti is az osztályharc és az ellenség fogalma előtt szintén értetlenül álló Liza. Bandástul mentek hozzájuk – „te falkával jársz”, mondja nem épp hízelgően, miután megkérdezte, miért hordott revolvert a zsebében –, énekeltek, szavaltak, aztán valamelyikük felállt egy székre vagy az asztalra, „és onnan szónokolt”. A bírálatot nem követi sem magyarázkodás, sem viccelődés. A férfi, elhárítva a vádat, megnyugtatja önmagát: a pincérlánynak „nincs érzéke az elvont dolgok iránt, a visszatükröződési elméleten is idétlenül mosolyog”.

Jeromos életének – az ő szavával – másik „lehetősége” diáktársa, Elvira. Vele hasonlóképpen zárja le a kapcsolatát: miután a lány reménykeltő nyíltsággal úgy kezdte az ismerkedésüket, hogy „férfit csinálok belőled, fiú”, s miután a beavatás a nő „szoborrá” kövülése miatt elmaradt, „vádként csak frázisok jöttek a fiú szájára: polgár, polgári erkölcs… Kispolgár, akit irtani kell.” Habár egy gyermekkori trauma lehet a kudarc oka, a megkísértésben, majd az elutasításban közrejátszhat az is, ahogy a férfi viselkedik. „Te azt hiszed, most is gyűlésen vagy, fiú – inti a lány. – Hamar, hamar, siessünk (…) Neked ez a stílusod, a központban dolgozol.” Aztán még merészebben bírálja. Szemére veti, hogy berobog késve, megmutatja magát, mond valamit, utána elhadarja, hogy sok dolga van, és inal tovább. „Felelős vagyok, felelős vagyok, ezt hajtod… Tulajdonképpen miért vagy te felelős, fiú?” – szegezi neki a kérdést, amire már ekkor azt akarta a lány arcába vágni, amit a végén, hogy kispolgár, „nyakig polgár, szagos polgár”. Ehelyett azonban arról kezdte volna meggyőzni, hogy nem akar úr lenni, mert „forradalmi időket élünk, az úr megszűnik, nem marad belőle hírmondó sem” – majd nagy nyomatékkal tette hozzá: „Ezt a fogalmat a szótárból is kitörlik.”

Ahogy a lányok, úgy a lakására látogató főiskolai barátja, Turai is a partneri közvetlenség és bizalmasság okán engedhetik meg maguknak Jeromos stílusa, beszédmodora bírálatát. A tanárkolléga, még mielőtt iddogálni kezdenek, „szófosásnak” tartja, ami az irodalomtanításban folyik, s hogy ne általánosságban beszéljen, előbb csak óvatosan jegyzi meg, néha a vendéglátója is nagyon körülbeszéli a dolgokat, majd felbátorodva folytatja: „Felszedted a politikai zsargont, és darálod körbe-körbe.” Később, amikor már alaposan felöntött a garatra, a zsargon vádként használt fogalmait ordítozza: „Tiltakozom… Nem vagyok irredenta, nem vagyok klerikális, nacionalista sem vagyok, nem vagyok burzsoá, az sem vagyok, narodnyik és provinciális sem vagyok, nem vagyok pacifista sem, negativista sem. Engem nem lehet lefizetni, és trockista sem vagyok, és revizionista sem vagyok… Nem vagyok semmilyen elhajló.”

Ezzel azonban nem merült ki az új szótár készlete; mások is olyan szavakat használnak, darálnak körbe-körbe, amelyeknek sokszor sem eredetével, sem a jelentésével nincsenek tisztában. A Nézz vissza haraggal! szerzője, Czigány Lóránt kifejezésével élve, azon az úgynevezett „komintern”-nyelven beszél szinte mindenki, amelyet a moszkvai emigránsok – nemcsak a magyarok – használtak, s amely két nyelv idiómarendszerét hordozta, annak következtében, hogy a moszkoviták egymás között németül tárgyaltak, amikor pedig megtanultak valamennyire oroszul, a német kifejezéseket, fordulatokat áttették oroszra, s innen fordították vissza magyarra. A közgondolkodást és szellemi életet máig jellemzi ez a „komintern”-nyelv az irodalomtörténész felhozta példák – „csapást mérni valakire”, „odahatni”, a „kitárgyaljuk a problémákat”, az „élesedik (vagy: fokozódik) a nemzetközi helyzet” és a többiek – bizonysága szerint. Az „éberség”, a tapasztalatok „átadása”, az „élenjáró” emberek s egyéb fogalmak mellé oda lehet állítani a Sodrásban sok-sok korjelző szavát, csakugyan sajátos szókapcsolatát. „A forradalom megoldja a lakáskérdést, az elvtársak komolyan foglalkoznak az üggyel” – hangzik el baráti körben is. Főiskolás korában, az évfolyam vezetőségének elnökeként Jeromos így figyelmezteti az egyik hallgatótársát: „neked eszmei megtisztulásra van szükséged, neked ki kell kristályosodnod”. Később büszkén hangoztatja: „Sorsunk iránya felfelé mutat”, s hogy „a mi optimizmusunk… tulajdonképpen alapállás, elvtársak!” Meg hogy „belénk bizalmat helyeztek az elvtársak, nekünk ezt meg kell szolgálni”, „fennáll az ideológiai fertőzés veszélye”, ha „ideológiailag nem tudjuk feszesre zárni sorainkat”. „Tekintsétek ezt bizalmi ügynek”, „nem helyeslem az ilyen megoldásokat”, „figyelni fogjuk dolgaidat”, „le kell vetned kispolgárságod” – özönölnek, áradnak sodró erővel mások szájából is. Van, akit egész fizikai valójában megragad, ha azt olvashatja a nagyközönség előtt, hogy „gátat kell vetni a reakciónak” – „ezekhez a szavakhoz” érve pirosodni kezd a füle, indulatba jön. Van, aki kokottként beszél úgy, hogy „én perfekt gondolom, a nőért meg kell dolgozni”, perfekt akarja már az elején tisztázni, mi lesz a végén, perfekt a szabadság is számára, s ahogy él, arra is van egy szava, „abszenc” talán, de nem jut eszébe, mi, csak segítséggel, hogy „abszolúte”, hogy így él, „abszolút szabadságban”. Van, aki egy szokatlan szót hangsúlyozva akarja magára irányítani a figyelmet: „demonstratíve” kell kilépni az egyházból, javasolja (mert ennek „komoly politikai visszhangja lenne”), „folyamodni” kell valamiért (mert a kérés, kérelmezés megalázkodás), az „illetékest” kell keresni (mert hamarabb „rendeződhet” az ügy), „konkretizálni” kell a kívánságot (mert akkor remény van arra, amire előbb). Aztán benne kell lennie az „evidenciánkban” (mert attól magától értetődőbb lesz tán), „evideálhatjuk” az eseteket (nyilvánvalóvá tehetjük?), s nagyon is „differál”, ha „likvidáljuk” a bizalmatlanságot (bizalmat ébresztünk?) – e megszólalások „aktualitását aláhúzni” akkor is muszáj, ha a hallgató füle „már dobol az ilyen beszédtől”. Vagy ha a másik hallgató – Jeromos édesanyja – el is vesztette a reményét, „nincs perspektívája. Persze talán nem is tudja, mi az, hogy perspektíva.” A feleség pedig, ha tudja is, kételkedik, de az új szótár megtanulásával, az új nyelv elsajátításával a férje szerint megvan a remény, hogy „átnevelődsz, megváltozol”.

III. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélő, akiről nem tudni, időben milyen távolról tekint a történtekre, elvétve ugyan, de megjegyzéseket is fűz hozzájuk. Így egy helyen azt magyarázza, hogy „az embereket is átrendezik az új szavak”, mégpedig „jókra és ellenségekre”, máshol pedig a fák leveleinek példájával él, hogy amiképp egyformán, megkülönböztethetetlenül lógnak az ágakon, akképp „egyszerre mindenki kezd hasonlítani a szomszédjára és a használatos fogalmakra: kommunizmus, párt, nép s a nép vezetői”. Az ezekhez a „szavakhoz” való társulás szándéka azért általános – folytatja a példázatot –, „mert ez védelmet is nyújt, és a végtelen lehetőség reményét is”. Vélekedése, amely magában foglalja az erőszakos uniformizálás bírálatát is, nyilvánvalóvá teszi, hogy Jeromos mint főfigura esetében szóba sem jöhet sem az individualitás megteremtése, sajátos énképének kialakítása, sem pedig a személyes autonómia kivívása. Ezek, mondhatni, osztályidegen elképzelések lennének a tanár számára. Egész viselkedése – legényként, majd férjként, főiskolai hallgatóként, majd oktatóként, rokonként és barátként – azt mutatja, hogy túl van azon a folyamaton, melynek során a lelke legmélyéig átélt egy szerepet, azaz – Goffman szerint (A hétköznapi élet szociálpszichológiája) – elkötelezett lett. Ez a szerep: parasztivadékként meghódítani a várost, értelmiségivé lenni, s közben hirdetni, hogy „új isten születik, új vallás”, a kommunizmusé. S mert a főiskolán már hallgató korában évfolyamelnök lesz, majd oktatóként beválasztják az ifjúsági szervezet országos bizottságába, okkal érezheti, a közösség jóváhagyta jogát e szerep eljátszására – érvényesülését és akarata érvényesítését immár semmi sem akadályozhatja meg. Egy pillanatig sem ingadozik, zavarodottság sosem lesz rajta úrrá, azaz nincsenek szerepkonfliktusai. Ám – újra a szociálpszichológus fogalmát használva – a szereptávolítás jeleit sem mutatja, legfeljebb a története végén, kéthetente a városból hazajárva, ahogy nevezi, alámerülve, amikor is rájön: „Eddigi gondolkodásom egyszálú volt, egysíkú, egyirányú.” „Más rétegek képződnek bennem… s szerteágazó érzéseim nem hatnak mindig egy irányba. Ellentétesek, ellentmondók is” – összegez, ám sem ő, sem az elbeszélő a teremtett világ keretein belül már nem mutathatja meg, milyenek, mik azok az új rétegek, mitől ellentétesek, s milyen módon nyilvánulnak meg a sokféle érzései.

Csak ez a halvány jelzés – a regénytéren túli tartományokra – sejtetheti, hogy bizonyos eltérés mutatkozik – majd – Jeromos és a szerepe között. Különben tökéletes az összhang, teljesen belefeledkezik abba, amit alakít. Előáll a Goffman elnevezte „megrészegülés” helyzete: kimondottan ragaszkodik a szónoki, prédikátori – vagy ahogy egy helyen maga meghatározza: prófétai – szerepéhez, és minden adandó alkalommal bizonyítja is az eljátszásához szükséges jogosultságát, illetve tehetségét. Megtörténik vele, amit az elmélet a szerep beteljesítésének mond: feloldódik a helyzethez illő virtuális énben, önkorlátozás nélkül ennek megfelelően mutatkozik, nem utolsósorban a kifejezések, a szavak útján folytonosan megerősíti a szerep elfogadását. Beteljesíteni egy szerepet azonban – Goffman állítja – annyit jelent, hogy a szerep átfog bennünket. Olyannyira, hogy a tanár privát identitása, lelki, szellemi beállítottságai, személyes tulajdonságai, különböző társas viszonyai lényegtelen, elhanyagolható momentumokká válnak. S amiképp a nyilvánosságot ellepik az új szótár szavai, akképp a személyes identitásából sem számít más, mint a nyilvánosan megmutatkozó, amelynek azonban a testbeszéd, a taglejtés, a mozdulat, az arcjáték is kifejezője. E tényezők együttes eredménye, hogy alakításával az ötvenes évek kora kommunizmusának hivatalosan, azaz a párt és a hatalom által elfogadott értékeire világít rá, figyelemfelkeltően, de még inkább figyelmeztetően – részese vagy vezénylő mestere az új idők új, ám mindennapi ceremóniáinak.

A múlt és a jelen közötti, az alakok által sokszor emlegetett választóvonal, válaszút meghúzása, a geopoétika által is használt, amúgy közkeletű szóval: a határ létesítése annak a következménye, hogy élesen különválnak a közösségi rituálék, szokások, szertartások. A múlt egyrészt valamely nagyobb közösség (nemzet, egyház) jelentős eseményéhez, történelmi személyiségek emlékéhez, eszmék tiszteletéhez, másrészt egy szűkebb közösség (család, rokonság) számára jelentéses, örvendetes események évfordulójához, napjához kötötte ezeket. A regénybeli jelen e tekintetben nem tesz különbséget ünnep- és hétköznapok, jelentős vagy jelentéktelen események között – a ceremóniák a mindennapi élet részei. Státusváltás történik: a hagyományos ünnepek jelentéktelenné válása, tartalmuktól, irányuktól való megfosztása, kiüresítése a cél, a hozzájuk való viszonyban mindinkább uralkodóak lesznek az elkülönítés módjai, a tiszteletlenségtől a durva elutasításon át akár a kegyeletsértésig.

A Sodrásban jelenetező történetelbeszélései közül három tartozik ide, a házaspár két esküvője (állami, illetve egyházi) és gyermekük keresztelője. „A lány házasságba indulása nem hasonlít elődeiéhez” – magyaráz az elbeszélő, mielőtt a legszembetűnőbb különbséget is elősorolná. A násznép, a lakodalmas sokaság és mulatság hiányát, a „néptelen esküvőt”. Azt már dialógus – Jeromos és a diáktársai között – adja elő, hogy a vőlegényt kinevetik, milyen ruhában, cipőben megy az esküvőre, s hogy más viszi helyette a virágot is. Tudatos elhatározás, nem annyira a hagyományokkal való szakítás, mint inkább a szülőktől való eltávolodás vezérli: „most fejtem le magamról anyám ölelő kezét”, morfondírozik, hozzátéve, nem volt türelme magyarázni, „már leváltam testükről”. Azon túl, hogy mindjárt kinyilvánítja, számára nem alapvető a szeretet és kötődés szükséglete, még – költő kortársa verscímét idézve – anyaképének furcsasága is meglepő. A belefeledkezés helyett csupa elidegenítő mozzanat következik ezután is: a tanú, aki a virágot hozza, elkésik, érzi izzadságszagát, az eskető hadar, „darálja a szavakat”. A vendéglő különszobájában a tanú hiába játssza a vőfélyt, koccingatni, ácsit inteni a zenészeknek, nótát kezdeni – „Nem így képzeltem”, mondja „könnyes szemmel” a menyasszony anyja, aki legalább ott van, ott lehet az esküvőn, nem így a fiú szülei, akiknek az akarata ellenére van mindez. A jókedv helyett „vonagló búskomorság” a vacsora, „nem tud felreppenni az öröm”, főleg a vőlegényt nem képesek felvidítani. Az elbeszélő, aki előbb még „valami hatalmas méretű életformaváltás kicsiny asztalával” példálózott, vagyis a főszereplő szemléletét követve az ő nézőpontjából láttatta az „erőltetett” ceremóniát, most – és ez gyakori eljárás a regényben – át is adja neki a szót, megszüntetve a saját nézőpontját. Röviden közvetít, hosszan beszéltet: „Nézi a terített fehér asztalt: anyám talán nem is látott ilyet életében, ez már nem közös élményünk, ez már másféle mese. Elválasztó, távolító. Az én örömöm távolságot mélyít anyám és közém…” Innen már csak az van hátra, hogy a friss férj még kínosabban érezze magát, mert „valami régies jókedvet akarnak ráerőltetni”, s lássa, „üresség maradt utánuk”. Üresség a külvárosi kölcsönszobában is, ahonnan a szülők azonnal indulnak haza, s üresség az internátusban is, amelynek a kapujában az új asszony „zavartan búcsúzott férjétől”. Zavartan és „idegenül kissé”. Az államit nemsokára követő, titokban készített egyházi esküvő, az asszony és szülei, rokonai kívánságára, a férj keserűségére tartatik meg. Ő nem is tudatta otthon, az édesanyjával sem, hogy készül „az isten elé”. „Háborgok, és mégis megyek” – szembesül önmagával, ugyanúgy belső monológ formájában, mint amikor az Úr asztala előtt állást s a pap igehirdetését a színpadon álláshoz hasonlítja: „templomszínpad”, aki ott van, „mindenki szerepel” – ítélkezik magában, legalább így megnyilvánítva a most alakított szerepétől, a hívő reformátustól való távolságát. Ennek a szerepazonosságnak több akadálya van. Az egyik, úgy tetszik, világnézeti, eszmei: „én elhagytam az egyházat, hátat fordítottam az álnokságnak, a képmutatásnak… A papoknak is. Nekem a szabadság kell” – tiltakozik korábban, mintha a Kommunista kiáltvány nevezetes passzusát mondaná fel a feleségének: ki kell szabadítani az embert „a vallási gondolkodás szellemi rabságából”. A másik: félelem attól, mi lenne, ha többen látnák, s ha híre menne alakoskodásának, képmutatásának: „mit szólnának tanáraim, iskolás társaim, akik előtt fogadkoztam, akik előtt példa szeretnék lenni”. Az elbeszélő siet segítségére: „a férfi még nem érzi e döntések súlyát” – jegyzi meg, mintha felmentésére készülne. S ez a szándék nyilvánulhat meg egy látvány-, illetve akusztikai elemben is: a templomba tartó Jeromost négy férfi gyűrűjében láttatja –„közrefogták, kísérik szinte” –, majd ahogy „körülfonják az istenes szavak”, ám őt „a szavak fonákja” éri. Ennek a második esküvőnek a története is arra ad alkalmat, hogy az elbeszélő, a főalakkal karöltve, ismét fonákjáról mutassa a közösségi összetartozás ünnepi alkalmát, a lakodalmat. Színe helyett a visszájáról, fénye helyett a sötétségéről vagy félhomályáról: a kép szerint ahogy a templomba indulnak – „mintha csak látogatóba mennének, esti beszélgetésre” –, ilyenné „szürkült a nappal”.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben