×

Négy nemzedék

Rott József

2010 // 09
Késő este kapta a táviratot, hogy haldoklik a nagyapja. Egy nyolcvanesztendős, szikár, szűkszavú parasztember, tőle félnapi vonatútra. Az ország szegényebb felén, mely ahányszor csak szóba kerül a híradásokban, szorongást kelt benne. Sosem érdeklődést, noha az eszmélkedésének szagok, fények, tárgyak és arcok által jól megfogalmazható terepe. Mégis máig homályos, titokzatos indulatok mozgatta vidék, ahová csak kényszerűségből teszi be a lábát.

Két benyomás hagyott benne emléknyomot, egyébként alig is tudná felidézni, mi történt vele a nap hátralévő részében. Annyi bizonyos, hogy nem tévézett. Csak úgy volt. Péntek lévén, szabadságért se kellett folyamodnia. Mosakodott, készülődött alváshoz, talán körülményesebben, mint máskor, és meglehet, szétszórtan, mert másnap látta meg a vonaton, hogy körmén hagyta a megkopott lakkozást. Rendbe szedte a sötét nadrágkosztümét. Kifésülte a haját. Sírdogált egy keveset. Jószerével tárgytalan és hasztalan. Nem társultak képek a fájdalmához.

Az első, akaratlanul elraktározott benyomása a táviratkihordó zavara volt, mely menten megszülte a saját ügyetlenségét. Úgy tépte föl a borítékot egyetlen ideges mozdulattal, hogy az keresztben hasadt ketté. Ne aggódjon, hölgyem, nem haláleset, tudnék róla. Alacsony, himlőhelyes arcú fiatalember volt. Mindvégig hivatalos maradt a mondanivalóját és félszeg a gesztusait illetően. Mire ő eljutott a szöveg értelmezésétől a borravaló gondolatáig, elköszönt, és a hátát mutatta a homályos lépcsőházban. Szemét zuhogott alá a ledobóban. A táviratkihordó karhajlatán ide-oda himbálózott az állszíjon a fehér bukósisak.

A másik benyomása a szöveg keltette riadalom volt: nem az apja haldoklik. A természet és a dolgok rendje mind-mind amellett szólt volna, hogy az apjával áll majd előbb karöltve a sárszaggal megnyíló sírgödör szélén, mégis máig ragaszkodott egy, a számára kényelmesebb változathoz… Nagyapád haldoklik. Látni akar. A sürgöny feladója a szomszédasszony volt. Ez már az apjára vallott. Egy utcában, ám más világban élnek. Ha egyáltalán élet az, amit az apja választott.

Lefekvéskor ismét eleredt a könnye. Összekucorodott a takaró alatt, és csendesen álomba sírta magát.

A gyorsvonat a kora délelőtti óra ellenére zsúfolt volt. Mielőtt hozzálátott volna a futtában megvásárolt szendvicshez, kezet akart mosni. Nem folyt víz a csapból. Elhatározta, hogy nem bosszantja magát az ülésre, az ajtókra, a kezére tapadó mocsok miatt.

Rágyújtott a folyosón. A reggel visszahallgatott telefonüzenetei körül csapongtak a gondolatai. Székely családoknál szállásoltak el bennünket. Rém rendesek. A táj borzongató. Majd hívj!… Ez a kislánya volt az osztálykirándulásról. Aztán: Magda, a kihelyezett árukészletekről tételes elszámolást kérek. Sürgős… Az osztályvezető hangja inkább kérlelő volt, mintsem utasító. Jólesett neki, hogy személyesen kereste. A kimutatás első része, a tavaszi készletekről, ott fekszik az asztalán. Délután szoríts értem! Még egy kiló feleslegem van mérlegelésig… Ez meg a súlyemelő fia, akivel sosem akad gondja. Egy fiatalember az ezredfordulón, akinek nincsenek követelései. Olykor nem is érti. Annyira szeretni való.

Mondatfoszlányok a kerékcsattogás ütemére. Gondolattöredékek. Tegyen nekik akár csak említést is a saját útjáról?… Füstös gyártelepek, vakolatlan téglafalú és új, könnyűszerkezetű, rikító kékre meg sárgára festett, modern raktárépületek követték egymást az őszbe hajló tájban. Az agglomeráció napközben kihaltnak látszó, zegzugos utcákkal szabdalt települései. A telekfelosztások, a folytonos építkezéseken egyetemista kora óta látja, mohó étvággyal falják föl a zöldterületeket, és szorítanak egymás mellé patinás kúriákat sarkos, hullámpala tetős, elővakolt épületekkel, kopott és komor parasztházakat lemezfalú bontó- meg szerelőműhelyekkel s újabban erkélyes, kiugrókkal, cikornyákkal hivalkodó pázsitfüves, medencés, mégis szívszorítóan szűkösnek tetsző újgazdag fészkekkel. Emberek nem öltöznek ennyiféleképpen, nem tanúsítanak ily sokféle hozzáállást, mint ezek a légi folyosók, villamos-távvezetékek alatt ziláltan összepréselődő hajlékok.

Néhány percig az autópálya mentén haladtak. A szemnek még mindig új nyugati autók erőlködés nélkül utasították maguk mögé a váltókon átzötyögő, állomásépületek előtt ütközőcsattogással lassító, rázkódó-vergődő szerelvényt. Mintha az utazósebesség meg a visszafelé rohanó, összezsugorodó települések látványa szülte volna meg a futó gondolatait, és a helyzetéből adódó, kényszerű távolságtartása a tárgyilagosságát: az agglomeráció adja ki a cége ügynökeinek, üzletkötőinek nagyobb hányadát. Középgenerációs, egy-két váltáson már átesett értelmiségiek, félértelmiségiek, akik rendre nagyon akarnak vagy nagyon nem akarnak valamit az élettől. Nekik tartják a cégnél a legtöbb továbbképzést, tanfolyamot és autogén tréninget. Nincs az a támogatás, amit ne kapnának meg étkezési hozzájárulás, napi- és kiszállási díj, valamint más, a személyes leleményre bízott költségtérítések formájában. Karácsonyi ajándékot kapnak, jutalékokat és részesedéseket. Üdülési hozzájárulást, adókedvezményt. Vállalati jogász áll rendelkezésükre. Ingyenes orvosi ellátásban részesülnek. Rugalmas a munkaidejük. Felsorolni is bajos a kiváltságaikat, mégis elégedetlen emberek. Nem ismer közülük olyant, aki ne lett volna vagy ne lenne éppen válófélben, s akinek ne adódnának problémái a gyerekeivel. Legtöbbjük el akar költözni az agglomerációból. Ha nem lennének eladósodva, ha nem terhelné az ingatlanjukat jelzálog és a kocsijukat törlesztőrészlet, alighanem sikerülne is nekik. De szinte kivétel nélkül adósok és kezesek egyazon személyben. Vagy jó úton járnak afelé, hogy azokká váljanak. Állandó időzavarban szenvednek, noha soha semmi halaszthatatlan tennivalójuk nincs. Amennyiben egyiküknek-másikuknak valamilyen különös csoda folytán mégis sikerül be- vagy visszaköltöznie a városba, még kiállhatatlanabbá válik.

Nem értem, mondja egyszer-másszor az alosztályvezető, a közvetlen felettese. Mihelyst városlakók lesznek, odavész minden ambíciójuk. Dehogynem érti, hiszen maga is ügynökszékből került a karosszékbe. A feledékenysége elnézővé teszi a saját múltja iránt, ám cinikussá a hasonló törekvésekkel szemben. Érezzék át, mondja elutasítva, egyetlen tollvonással elutasítva a kérelmeiket, meg kell dolgozniuk a jobb helyért, hogy aztán örömüket lelhessék benne. Magda nem ismert soha a közvetlen főnökénél kiégettebb embert. Bizton számíthatott tőle egy elismerő grimaszra, ha sarokba szorított, kínos helyzetbe hozott vagy megalázkodásra kényszerített egy időzavarba került ügynököt, üzletkötőt.

Elnyomta a cigarettát. Kőzúzalékos, olajtól megfeketedett vasúti töltéseket látott, rozsdás sínpárokat, elhagyatott, gazzal körbenőtt rámpákat, ütött-kopott indóházakat. S mintha nem lenne elég nyomasztó a tájék, szürke esőfelhők gyülekeztek. Az állomásokon várakozók ruháját vadul verdeste a szél. Az emberek az arcukba csapó eső ellen védekezve elfordították fejüket. Esernyők nyíltak, kapucnik kerültek a fejekre. Leszegett állak, vert tekintetek az időtlenségben. Az átszálláskor még mindig egyenletesen és kitartóan zuhogott.

A nikotin égette Magda torkát, s amikor kezelésre nyújtotta jegyét a kopott körmeivel, köhögve, már tudta, hogy maga is csak egy utas a sok közül.

Esőszag fogadta a falujában, és a keleti szemhatáron átfénylő szivárvány. A hangosbeszélő sokadjára kért fokozott figyelmet az érkezési oldalon. Míg a ritka égi jelenséget csodálta, elvitték előle az egyetlen taxit. Az utastársai, akik mindvégig fásultan tűrték a zötykölődést és az ellenvonatok miatt rájuk rótt álmosító várakozásokat, szétszéledtek a keresztutcákban.

Csalódottsága kiülhetett az arcára, mert a resti teraszán söröző férfiak odaszóltak neki, hogy a főutcán leintheti a visszatérő Petyát. Cipője sarka előbb belesüppedt a kavicsos gyalogjáróba, majd kihívóan kopogott a párolgó aszfalton. Semmit sem mondtak neki a gyerekkorában az emlékezetébe vésődött parasztházak, ám még égett a cigarettája, amikor már a harmadik, családi házból kialakított, modernkedő, ám szegényes kínálatú bezárt vegyesbolt előtt haladt el. Az átcsorgások itt-ott összegyűjtötték az úton a vihar által leszaggatott gallyakat, leveleket. A fatelep kerítése mögött dán dog szegődött melléje, és lihegő, nyálcsorgató bizalmatlansággal egészen a telep sarkáig követte. A szemközti kocsma előtt, mint egymásra boruló részegek, ócska kerékpárok várakoztak a korlátnak, oszlopoknak támasztva.

A taxis, mintha telepatikus összeköttetésben élne a resti közönségével, úgy kanyarodott vissza, hogy belecsikordultak a kerekek a fékezésbe. Mindjárt kiszúrom az idegeneket, mondta, miközben Magda elhelyezkedett a hátsó ülésen. Maga… Előbb a tokás, aranyláncos nyaka, majd ahogy igazított a belső tükrön, a vastag szemöldöke és mohó tekintete került Magda látóterébe. Nem döntötte el rögtön, hogyan viszonyuljon a férfihoz, csak azt tudta, hogy minden bizonnyal utoljára ül a kocsijában.

Petya érdeklődés nélküli, tartalmatlan fecsegése és fölényes kedélyeskedése önmagának szólt, viszont a ráakasztott tekintete a nőt és a kuncsaftot mint kétszeres zsákmányt vizslatta. Magda hagyta beszélni a falujáról meg a családjáról. Kifizette a ház előtt, csak utána mondta: Ölelem Ellát! A férfi önkéntelenül is hangnemet váltott: Ismeri a feleségem? Rokonlátogatóba jöttem, válaszolta, és arra gondolt, hogy a főnöke véletlenül sem mutatna érzelmeket a helyében, így aztán ő sem vágta be az ajtót, nem is somolygott, és még csak el sem raktározta emlékezetében, hogyan válik Petya önelégült ábrázata előbb értetlenné és zilálttá, majd petyhüdtté, alázatossá.

Zörgött az üres postaláda, a kapu, a fehérre meszelt vályogfalak régi szagokat őriztek. A kredenc és a fiókos konyhaasztal a megszokott helyén várta, ám lerítt róluk a hasztalanság. Magda még sosem látta mindkét bútort egyszerre lepakolva. Lemosdatva, akár a halottat. Még a kerek számlapos, öblös hangú csörgőóra sem verte a taktust. Hányszor látta kislányként a nagyapját a kopott huzatú, kifeküdt dikón ejtőzni! Munkagúnyában szőlőmetszés vagy éppen disznóetetés előtt. A nagyanyja sosem pihent le napközben. Virágmintás köténykéjében, apró lépteivel ilyenkor is tüsténkedett. Befőttért ment a kamrába, vagy az uborkásüveget rakta a helyére, mosogatott, vizet forralt. Halálával mintha a ház lelke távozott volna el: Magda képzeletében ugyanolyan sivárak maradtak a szobák, mint a valóságban.

Nagyapja a hitvesi ágy megbontott felén pihent. A közelébe érve látta vagy inkább hallotta meg, hogy gyenge zihálással alszik. Megérintette csüngő kézfejét: jéghideg volt. Széthúzta a függönyt, kitárta az ablakot. A gyümölcsfákon át Zsírosék házának ütött-kopott hátsó fertályát látta. Félölnyi tűzifát sem tudott összekaparni a színben. Már azon volt, hogy az elvásott nyelekből, szerszámokból hasít tűzrevalót, ám maga se tudta, miért, nem mert kezet emelni az öreg holmikra.

Zsírosné kiáltott feléje a tornácról. Örülnie kellett volna neki, ehelyett még a baltát is a kezében feledte, ahogy poros, pókhálós arccal előjött a színből. Az alkarjával simította ki haját a homlokából. Zsírosné léptét megnehezítette a mocskos csizma, lélegzetét pedig a kényszeredettség. Nappal alszik, éjszaka virraszt a nagyapád, mondta. Nem engedi, hogy eloltsam a villanyt. Fél. Tegyen jót, mondom, attól megszűnik a félelme. Ő meg, hogy arra készül… Ha főtt ételt hozok, aludttejet kér, ha tejet altatok, levest enne… Magda szembe akart fordulni vele, kérdőre vonni, miért nem tölti fel a hűtőszekrényt kefirrel, joghurttal, miért nem hozat tűzifát a maga esze után, ám az aggályok szülte replikák jóformán egyszerre fogalmazódtak meg benne a föltevéseivel. Akárha Zsírosné verejtékszagával terjedne, meglegyintette a fáradt reménytelenség. Végül megkérte az asszonyt, hozzon át egy talicska fát a sajátjából.

Megmosdott. A hideg kútvíz felpezsdítette az arcát. Mire begyújtott a szobai öntöttvas kályhába, meglepte az alkonyat. Olyan várakozásból, tespedtségből és vágyakozásból testesedő csend telepedett a házra, hogy kis híján meg bírta tapintani az ajtófélfákon meg a zsalugátereken. Ugyanazt a festett simaságot érezte a tenyerén, mint gyerekkorában. Csakhogy akkoriban a csend tömör, egybefüggő és megváltoztathatatlan valami volt számára, mely védelmezően tapadt rá, most viszont légüres térként hatott, mely fogva tartja unalmasan, fullasztón. Telefonálni akart, de nem érte el a gyerekeit. Az ágytámla és a szekrény között járkált, ahol a hamis perzsa puhává tette léptét.

Este van, Zsírosné?

Én vagyok…!

Kapcsold föl a lámpát!

A nagyapjának annyi ereje sem volt, hogy arrébb tegye fejét a vánkoson. Mégis, mintha két ember feküdne az ágyban: egy látható, akinek beesett, borotválatlan arcán a lámpa bágyatag sárgája az egyetlen szín, és egy másik, láthatatlan, kemény és határozott, az idők mélyéről szóló.

Hasonló, fájdalomból és fásultságból gyúratott tompaság vezette át a halálvárásból a gyászba Magdát az anyja és a nagyanyja betegágyánál, ám most zavarodottság is társult a kimerültségéhez. Nem volt ura a gondolatainak, s mintha az érzékszervei is cserbenhagyták volna. A nagyapja szobájából az üvegajtón át bezuhogott az ágyára a lámpafény. Zavaros fejjel, félálomban úgy érezte, hogy a leáldozó nappal együtt maga is zuhan, mind messzebb kerülve az éjszaka puha, nyugalmas sötétjétől, zuhan menthetetlenül.

Leverten ébredt.

Halványan átderengett tudatán, hogy akár örülhetne is, vagy legalább reménykedhetne, ám a testi törődöttsége merőben más, csontig ható intéssel szolgált.

Kávét főzött. Ránézett a nagyapjára. Bár a kályha kihűlt, a vastag vályogfalak tartották a meleget meg az elmúlás hervadt, kiszellőztethetetlen szagát. Az öreg, akaratos arc mit sem változott tegnap óta. Nem úgy a sajátja. Alig ismert magára a fürdőszobai tükör előtt. A szeme karikás volt, a tekintete réveteg. Az előbbivel nincs is baj, hiszen lehet a túlfeszített munka és a kialvatlanság jele, utóbbit viszont nem akarta elfogadni. Akik ilyen befelé néző, bávatag tekintettel lófrálnak, meg vannak számolva a cégnél a napjaik. Az ügynökök ugratják őket, jókat derülnek a rovásukra, mondván, azért, hogy kimozdítsák a nyomorultakat a holtpontról. Az irány alig is kérdéses: süllyesztő. Magda megfigyelte, hogy ebben a durva játékban csak azon kevesek nem vesznek részt, akik saját akarattal rendelkeznek. Ezek az ügynökök, üzletkötők mindegyikük közül a legtalálékonyabbak. A munkájukat tekintve nem feltétlenül a legeredményesebbek, mert az érzékenységükhöz és leleményességükhöz nem társul kellő rámenősség, ám ettől függetlenül is figyelemre méltó egyéniségek. Még ahhoz is elég rugalmasak, hogy ne orrontsák meg látványosan a vérszagot. A jó modor éppúgy személyükre szabott, akár az osztályon felüli megjelenés. Nem osztoznak a prédán az alosztályok mókás kedvű mészárosaival egyetlen mosoly erejéig sem. Csendesen szemlélik az áldozat kimúlását. Magdát, mint tudással, azaz számszaki és emberi információkkal és intimitásokkal gazdálkodó, józan felettesüket, különösen respektálják, ám a vonzalom féloldalas marad. Virág kivételével minden figyelmességet elfogad tőlük, s ugyanazzal a hűvös tárgyilagossággal hagy viszonzatlanul, mellyel birtokba veszi a kényelmét szolgáló kedvességeket és a megelégedettségét kereső ínyencségeket. A vágott virágot azonban a huzatos folyosón hagyja száraz vázában, hogy a ragyogó szegfűk és gerberák lehetőleg már másnapra gebedten lógassák fejüket. Esze ágában sincs egyenjogúsítani a kapcsolatukat. Mindaddig, amíg ő nézhet bele az ügynökök, üzletkötők kartonjába, és nem fordítva, nála az előny. A többi csak taktika és lélekjelenlét kérdése.

Sminket tett az arcára s némi színt a szeme köré. Feltöltötte a hűtőszekrényt a közeli vegyesboltból, közben beszélgetett és telefonált. Csaba fia ujjongva mesélte, hogy negyedik lett az országos bajnokságon. A boltban meg az utcán néhányan az ismerősének mondták magukat. Potyka Marci, akit kisiskolás kora óta kedvel, strandpapucsban, mezítlábasan tekerte a pedált. Megkopaszodott, és pocakot eresztett. Amíg beszélgettek, kínosan ügyelt rá, hogy a leállított biciklije túloldalán maradjon, noha átszellemült, kivörösödő arcán látszott, örül Magdának. Húszéves lánnyal élek együtt, harsogta, hogy bárki hallhatta, aki elhaladt mellettük. Mondom neki, menjen a diszkóba, keressen magához valót. Marad. Neki apja nincs, nekem meg lányom. Nem ununk egymásra. Még a veszekedésünk is más. Nem vérre megy.

Magda még mindig kábult volt és kialvatlan. Nehezére esett a gondolkodás, de meg akart érteni valamit. A fia, a férje, az apja és a nagyapja körül csapongtak a gondolatai. Mintha üveggömbbe fújná a cigarettái füstjét, aztán utóbb szét akarná választani az összesűrűsödve gomolygó foszlányokat, melyik mely cigarettától származik… Először azt hitte, szórakozóhelyről beszél a fia, olyan fergeteges volt a hangulat a csapatszállító buszon. Gyúró, orvos, edzők, csapattársak nótáztak vagy magnót bömböltettek. Balga lenne búslakodni Csaba, hogy lemaradt az éremről. Megvárja az a komisz dobogó. A dobogónak olyan a természete.

Köszöngetett a földijeinek. Már elterjedt a híre, hogy otthon van, mert akadt, aki kereste a közelségét. Aztán egyszer csak ott állt az apja háza előtt. A baromvásártér felé kanyarodó, gömbakácos utcarész valaha módosnak számított: nagygazdák, iparosok, kereskedők és terménykereskedők építtették ezeket a szárazkapus házakat a századfordulón, s lakták a népes családjukkal meg a hátsó fertályba szorított tömérdek jószágukkal, lármássá és mozgalmassá téve a mindennapokat. Az ötvenes években a mutatósabb házakat államosították, melyek azóta is számtalan megújuláson mentek keresztül, míg a többi az elvándorlás következtében, vagy éppenséggel örökösök híján, romlásnak indult. Így szerezte meg Magda apja a szebb napokat látott iparosházat, gyakorlatilag téglaáron, miután megözvegyülve új életet kezdett.

A zárt udvarú épületet minden oldalról kikezdte az enyészet: a faltövek salétromosodtak, lerúgták magukról a vakolatot, az ablakdeszkák festetlenek voltak, a stukkók, párkányok omlófélben, a szétnyílt kéménytéglák között átütött a korom, a kéménytestek pedig magukba roskadva várták a telet. Magda elbizonytalanodott, de ha akart, sem visszakozhatott volna, mert éppen kinyílt a kapu. Csupán hallomásból ismerte az apja élettársát, ám vagy a leírások feleltek meg bámulatosan a valóságnak, vagy a képzelete alkotott maradandót, mert azonnal ráismert Margitra.

Kedves arca van, gondolta Magda, vagy inkább volt, mert a ránctalan homlokú, formás áll felé keskenyedő fej már jócskán veszített az üdeségéből. Ötven esztendőt számolhatott, vagyis félúton járt Margó és az apja között: finoman telt, valaha vérbő teremtés, aki fiatal korában nem lehetett híján becsvágynak. Mikor s milyen kudarcok során ébredt rá önnön jelentéktelenségére, talán ő sem tudja, miképp Magdát sem érdekelte, mert előre eldöntötte, hogy nem lesz rokonszenves számára a másik. Az egy helyben leélt élet egyszerre erősítette meg a szemlélőben Margit értékeit és azokon felülkerekedő gyengeségeit: két lábbal szilárdan állt a földön a maga valóságában, ám tapasztalatok híján nem volt képes olvasni Magda gesztusaiból, így hamar tanácstalanná vált. Arca húsos párnájában rángani kezdett egy idegszál, félrehúzta száját, kétkedővé tette a vonásait és kétségessé a kiállását. Magda már határozottan tudta, hogy a másik sosem bírt jelentőséggel még a saját körein belül sem, ezért nem őriz róla még csak emléktöredékeket sem a fiatalkorából. Ennél a megállapításnál elrestellte magát. Annyiszor lekezelték a származása miatt a fővárosban, míg el nem sajátította az általánosan elfogadott játékszabályokat a szelektív érzéketlenség alkalmazásától a manipulatív akaratérvényesítésen és a lélektani hadviselésen keresztül egészen a leplezetlen erőszakosságig, hogy menten jelzett benne az eltemetett érzékenysége, mikor esélytelen lénnyel találta szemben magát. Ettől kezdve lett igazán érdekes számára a másik ember. Talán érzelmes filmeket néz, máskor ugyanolyan titkon és esetleg még mértékkel iszik, esti ima helyett pedig régóta csak sóhajtozik. Főállású munka ellátására alkalmatlannak tartja magát, de ezt sosem vallaná meg a környezetének. De alighanem önmagának sem. Ezek után Magda, bármekkora volt is a kísértés, nem nézett rá Margit, a lépteiből ítélve, papucsos lábára.

A fedett kapubejáróban mozdulni is alig lehetett a szilvával megrakott farekeszektől. A túlérett, levedző gyümölcs tömegével csalta magára a legyeket, darazsakat. Magda kis híján megszédült a tömény cefreszagban. Jól emlékezett rá, hogy az apja egyszer már rajtavesztett a házi pálinkafőzésen és vermutkészítésen. A pincében ügyködött magányosan, titokzatos arccal, akár az alkimisták. Az üzletág extra nyereséggel kecsegtetett: az érdeklődés állandónak és szenvedélyesnek bizonyult, még éjszakánként is meg-megzörgették a kaput tikkadt vendégek. Az apja mérte az italt pohárba, üvegbe, demizsonba, készpénzért és hozomra, a kuncsaftköre egyre gyarapodott, ám rosszakaróból egy is elég volt ahhoz, hogy lecsapjanak a fináncok. Az eset kísértetiesen hasonlított az apja nyersbőr-felvásárlási korszakára. A lesózott marha- és birkabőrök a pajtában várták kiterítve a szállítást, csakhogy a terjengő bűz előbb vonta magára az egészségügyi szakhatóság figyelmét. A kapubejáró túlsó végében ócska hűtőszekrények, kimustrált televíziók és porszívók meg mindenféle alkatrészek, tartozékok porosodtak a mosógépdobtól a kazánspirálig. Még beljebb, az udvar mocskában kopott, kátrányszagú gumiabroncsok szívták magukba a nap hevét, aztán rozsdás bádoghordók meg kádak következtek. Magda időről időre hírül vette, mivel kísérletezik az apja, hogy biztosítsa a megélhetését, s vele együtt szert tegyen némi önbecsülésre, az elébe táruló látvány mégis szíven ütötte. Az évenkénti lomtalanítás alkalmával szemrebbenés nélkül hajított ki az imént látottaknál jóvalta különb, működőképes háztartási gépeket. S bár sosem éreztetné, de szánalommal vegyes megvetést érez az így utcára kerülő holmikon osztozkodó ócskások iránt. Az apja a munkanélkülivé válása óta sosem mutatja az igazi arcát, így legföljebb találgatni lehet az érzéseit. Lázas izgalommal vág bele egy-egy vállalkozásba, tanácsot, segítséget nem fogad el, ahogy a kudarcaiban sem lehet osztozni. A gyarapodó adóssága terhe aztán egyre kockázatosabb ügyletekbe sodorja. Mostanában éjjel-nappal úton van a terepjárójával. Azt beszélik, hogy szakállt növesztett, s úgy öltözik, akár egy katonatiszt, csupán a kitüntetések hiányoznak a terepzöld zubbonyáról.

Margit, beszédbe feledkezve egy kecskeszakállas, svájcisapkás férfival, elmaradt mögötte. Magda csak annyit hallott távolodóban, hogy a jövevény, szinte megszeppenve, a szerelésre beadott rádiója után érdeklődik, mire Margit fölemeli a hangját, rikácsol. S ekkor, mintha a felhalmozott lomok robajlottak volna alá, acsarogva rárontott az a szörnyeteg. Arasznyira ha csattant a lábikrájától az állkapcsa. A kutya szétvetett lábbal megállt azon a ponton, ameddig a megfeszülő lánc engedte, ínyét felhúzta nyálas fogsoráról, dühe meggátolta az ugatásban, csak hörgött nyitott torokkal, eszelősen.

Már Margit is topogott a háta mögött, szabadkozott és bosszankodott, ám ahogy a kutya, úgy Magda sem törődött vele. Talán nem is gondolta őszintének az asszony megnyilvánulását, hiszen tudta, mi vár a vendégére az udvaron, mégis a sorsára bízta. Ők ketten továbbra is egymást tartották szemmel: a kutya az eszelős bizalmatlanság ködén át, míg Magda rémült mozdulatlansággal. Oly régen élte meg az indokolatlan és személytelen gyűlölet ily nyílt formáját, hogy valósággal megbénította az élmény, egy pillanatig gondolkodni sem bírt. Összeférhetetlen volt a világról alkotott képével, hogy puszta megjelenésével ilyen hevességű indulatot váltson ki.

Ekképp engedett is ki a testét fogva tartó görcs: reszketést és sötét gondolatokat hagyva maga után, miközben a kutya, ugyanolyan váratlanul, ahogy támadásba lendült, visszahúzódott. Magda most vette észre, milyen nyomorúságos körülmények között tengeti életét: a lánca két-három méternyi kifutást engedélyezett számára, ól helyett pedig legföljebb maga kaparta gödrökbe bújhatott.

Láthatta… folytatta Margit a zagyva és erőszakos szabadkozást, neki meg kiszáradt a szája, valósággal égett, fájt a nyelve, ahogy megszólalt: lehet így bánni állattal?!

Ivóedényként egy félig telt lábas szolgált a láncot tartó cövek mellé helyezve, ételnek vagy akár csak a maradékának: csontnak, kenyérdarabnak nyoma sem volt a kopár, koszos udvaron. Úgy kapta a férjem, mondta Margit, nem akarta. Nem törődik vele. Megszabadulni nem tud tőle. Még megharapna valakit, ha szabadon engedné.

Magda most nézett rá akaratlanul is a szünet nélkül szájaló asszony lábára: csupasz ujjai görbén törtek elő papucsából, mintha csak meg akarna kapaszkodni az udvar keményre aszott, repedezett talaján.

Halkan tett-vett a házban.

Nem gyújtott lámpát, talán tapintatból, talán a házhoz kötődő megszokásból, noha nyomasztotta a kora esti félhomály. Idegenül mozgott a tapintásról is ismert, öreg bútorok között. Minden megváltozott a nagyanyja halála óta: előbb az asztalokról, éjjeliszekrényekről kerültek le a horgolt terítők, majd a dísztárgyak száműzettek a fiókok mélyére. Senyvedtek, satnyultak, majd kipusztultak a cserepes virágok. A nagy, gőzölt bükkfából hajlított virágállvány attól fogva egy hajlott gerincű, lábon halt háziállat csontvázára emlékeztette Magdát. Saját kezűleg hurcolta ki a színbe egy látogatása alkalmával, alighanem mindenszentekkor, mert más alkalom már nemigen szólítja haza.

A szobákra ráfért volna egy alapos takarítás, ám a félhomály valahogy elfedte a port, enyhített az elhasználtság és a bezártság érzetén. Megint ránézett a nagyapjára: kisimult arccal, mozdulatlanul pihent. Magdának nem volt maradása a szobában. Aztán a házban sem. Délelőtt nem volt kedve megvárni az apját, a gyerekekkel sem tudott beszélni… Kezdte úgy érezni, hogy itt, ebben az állapotában képtelen bármit is eredményesen elintézni. Még jó, ha nem fordít mindent a visszájára. Ártani pedig semmi esetre sem akart.

Fülébe csengett a fia szava: nem is örülsz?… Hogyne örült volna! Ő aztán tudja, mennyi munkája van Csabának az első eredményében! Hajnali kelések, estébe nyúló nappalok a csarnokban. Edzőtáborozások, utazások. Lemondások, megvonások. Hányszor ébresztette a legmélyebb álmából, hányszor tartotta benne a lelket testsúlycsökkentéskor!… Lemondások, megvonások. Felelősségvállalás önmagáért, az edzői, orvosi stábért. A csapatért. Ki tudná utóbb megmondani, kinek mekkora a része a sikerből? S kinek jutna eszébe egyáltalán számolni ilyesmit?… Éppen hogy szóhoz sem jutott a feltörő érzéseitől! Félreérthető egyetlen lélegzetvételnyi csend? Akkor hogyan értelmezze mindazt, amit az apjánál tapasztalt? Vagy amit a nagyapja mondott neki éjszaka végakarat gyanánt összeszorított szájjal, rezzenéstelen arccal?… Roppant büszke vagyok rád!, szaladt ki a száján őszintén és lelkesen. Szíve szerint azt is hozzátette volna, hogy egyedül rád! Mert a lányát egyelőre csak félteni tudja. De jobbnak látta hallgatni. Nem terhelhet másokat a dilemmáival. A még végiggondolatlan gondolataival.

Ezen felismeréshez vezető élményét, mindkettejük vesztére, éppen a férje oldalán élte meg. Testi szenvedélytől fűtött szerelemházasságot kötöttek a nyolcvanas években. Mindketten tapasztalatlanok, kíváncsiak és türelmetlenek voltak. Felszabadító erővel hatottak egymás vágyaira és akaratára. Kapcsolatuk kisugárzott a környezetükre, irigyeltté és sikeressé tette őket. Még csak hazudniuk sem kellett maguknak vagy másoknak. Az őszinte ösztönösség mámorában éltek. Nem szenvedtek hiányt lehetőségekben, bár egy lépéssel rendre a vágyaik mögött haladtak. Egészséges, életerős gyermekeik születtek. Öröm volt törődni velük, gondoskodni róluk. Még akkor is, ha a barátok nagyobb része elmaradt tőlük, a rokonság pedig átjáróháznak tekintette az otthonukat. Felmérték előre, tisztában voltak vele, mit vállalnak. Benne mégis, az akaratától függetlenül, kétfelé szakadt a vágyak iránya. Eleinte csak azt érezte, hogy gyökeresen megváltozik a családban és a világban betöltött szerepe. Erőnek erejével igyekezett összetartani magában ezen egymástól is rohamosan távolodó vágyáramokat, mert előrelépés helyett részben a múlt felé s egyben a férjétől is távolították. Egy-egy érzelemkitörése során a nyakába kapaszkodott a nálánál jóval erősebb férfinak, miközben maga is érezte, nem őszinte, indulatokkal terhelt, ellentmondásos ez a ragaszkodás, sokkal inkább kétségbeesett, vádaskodó, kegyetlen zsarolás.

Akkoriban nem látta át, utóbb ismerte föl, hogy provokálta is a másikat társadalmi szabadsága okán. Büntette a családja rendezett, nagyvárosi, már-már kivételezettnek tetsző múltja, valamint a szülei bíráló vagy akár csak elmarasztaló szavak nélkül is érzékelhető, lekezelő viszonyulása miatt. Mi sem volt egyszerűbb: kiköltekezett. Olyannyira sikerült lehetetlen helyzetbe hoznia magukat, hogy nemegyszer anyagi gondjaik támadtak. Az állapot tarthatatlanságára az az eset döbbentette rá, mely egyben mindenestül megváltoztatta az önmagáról és a világról alkotott felfogását. Ezzel együtt egyszer s mindenkorra megváltoztatta a férje iránt táplált érzelmeit.

Vett egy divatos, méregdrága magnót. A pimaszul figyelemfelkeltő színe tette számára oly csábossá, mert semmi szüksége nem volt rá. A narancssárga, bumfordi holminak ráadásul dobozhangja volt. Mesekazetta szólt benne a gyerekeknek, amikor hazaért a férje. Meglepő lett volna, ha figyelmen kívül hagyja, mert nem múló utálatot érez a tucattermékek iránt. Egyetlen hirtelen mozdulata elég volt hozzá, hogy reccsenés kíséretében kezében maradjon a magnó ajtaja. Hogy a mozdulat hevessége rémítette-e meg, vagy egy dühödt cselekvéssor kezdeteként értékelte-e, Magda azóta sem tudta eldönteni, mindenesetre védekezőn, sikoltva arca elé emelte kezét.

Napokkal később, amikor lehiggadva, kettesben újra összerakták a történteket, arra a következtetésre jutottak, hogy ő a vélt fenyegetés, míg férje a feltételezés sértő és megalázó voltától rettent meg és bőszült fel. Így s ennyi a történet. Magda félelme indokolatlannak tűnt amiatt is, hogy férje sosem mutatta jelét erőszakosságnak. Valami mégis menthetetlenül megváltozott köztük attól a naptól. A múltjukból hozott, a bizalmatlanság apró köveiből rakosgatott fal, melyet azelőtt épültében is meg-megérintettek, csak az örömeiket keresve megtanulták ügyesen kikerülni, egyszeriben tapintható valósággá vált. Helyet kért a gyereknevelésben, az érzelmi életükben. Beépült a szokásrendjükbe. Magda már börtönnek érezte a lakást, alig várta, hogy visszatérhessen a munkájához.

Maga a tapasztalat pedig jószerével csak ennyi volt: a fenyegetés mindig termékeny talajra lelt benne, míg az ajándékok, a jutalmak boldogságérzete hamar s akár nyomtalanul szertefoszlik az emlékezetében. Voltaképpen ezen felismerését kamatoztatja a cégen belül. Nem korszakalkotó eszme, nem hoz látványos eredményeket, nem kerül miatta az újságok címlapjára, de működik, mert egyensúlyt teremt az érzései és a gondolatai között a józan racionalitás javára.

Tévedhetetlenül tudja, kivel miképp bánjon. Ennek megfelelően félelemben tartja azokat az ügynököket, üzletkötőket, akiknek kényszerítő erőre van szükségük az eredményes munkavégzéshez. Csínján bánva a jó szóval olykor megjutalmazza is őket, hogy a másik irányból is hatva az ambícióikra maradéktalanul kézben tarthassa valamennyiüket. A közvetlen főnökére és általában a feletteseire nem gyakorolhat, ezért nem is akar hatást gyakorolni. A kiégett emberek a napi létezés szintjén, a feddésnél is cinikusabban fogadják a figyelmességet. Ami persze közel sem jelenti azt, hogy ne lehetne megdobogtatni a szívüket. Csakhogy akkor menten infarktust kapnának. Ezért vigyáznak rá oly kínosan, nehogy valaki az érző lényükhöz férkőzhessen. A legtöbb, amit elfogadnak: a bársonyos tapintat.

A cég alapelveit hasonló ismérvek alapján fogalmazták meg az alapítók, és a rendszer, akár a világ más pontjain, kifogástalanul működik. Aki érzelgős, aki a célkitűzésekkel ellentétes irányban fejt ki akaratot, előbb-utóbb kapun kívül találja magát: egy ellenséges világban, melyet a koordinálatlan érzelmek és indulatok, azaz maga a káosz mozgat. Ezért a bukott ügynöknél alig lézeng reménytelenebb, elveszettebb lény az utcán. Ellenben azok az ügynökök, üzletkötők, akik magukévá tették, sikeresen hurcolják szét az eszmét a társadalom különböző rétegeiben. A cég nem fenyeget, csupán felhívja a figyelmet a veszélyekre. Mert véleménye szerint az egyéni létezés egyetlen nagyszabású és szövevényes kockázatvállalás. Jutalom gyanánt pedig a félelemérzet azonnali enyhülését ígéri. A havi vagy évi befizetések összegével arányosan. Az ügynökök, üzletkötők addig nyomkodják a csengőgombokat, ráerősítve a médiában zajló reklámhadjáratra, míg az ajtót nyitó honpolgárok, engedve az ébredő félelmeiknek, megkötik különféle biztosításaikat.

Magda egyetlen embert ismert a családjából és a tág rokonságból, akire soha egyetlen kötvényt, biztosítást sem sóztak rá a házaló ügynökök, legyenek bármilyen kitanultak, körmönfontak és levakarhatatlanok: a nagyapját.

Maga sem tudta volna eldönteni, hogy a járdát oly jól ismerő lábára vagy – szintén önkéntelenül – a déli harangszóra hagyatkozott-e a gondolataiba merülve, mindenesetre a református templom felé igyekezett nagy, sietős léptekkel, amikor megszólította Ella, a másodunokahúga. Már beállt a kocsival az udvarra, s éppen a deszkakaput készült becsukni.

Nem tartalak föl, ha sietsz, mondta, majd látva Magda elbizonytalanodását, így folytatta: Petya említette, hogy megleckéztetted. Felnevetett, hogy megmutassa szabályos fogsorát, de tágra nyílt szemében ott maradt a gyanakvás. Magda nem érezte, hogy szabadkoznia kellene, mégis azt tette, majd maga is mosolyra fakadt. Először, mióta kézbe vette Zsírosné táviratát.

Furcsán érezte magát. A köszönésen már túlestek anélkül, hogy megérintették vagy akár csak egyetlen szóval is megtisztelték volna egymást. A mosolyuk pedig, Magda a saját kényszeredettségén érezte, még önmaguk számára is hamisnak bizonyult. Belefájdult az arcizma. Ella kilépett a járdára puha talpú edzőcipőjében, nadrágja megfeszült a combján, s beszéd közben az udvar felé igyekezett terelni őt. Magda pedig irtózva a gondolattól, hogy a zárt deszkakerítés mögé szorul, ahonnan nem látni az utcát, egy-egy lépést hátrált minden rokoni gesztus alkalmával.

Aztán hogy, hogy nem, egyszer csak egészen közelről nézte Ella beszédbe feledkezett, keskeny és vértelen ajkát. Az alsó szájszéle meg-megrebbent, ilyenkor a keze is megemelkedett, mintha úgy kellene kiszakítania magából a szavakat. Hangja elfúlt, szeme még inkább elkerekedett: Petyának volt valami zűrös ügye apáddal, amit mindketten szeretnének elfeledni.

Becsukódott mögöttük a kapu.

Magdát meglepte a hangja erőszakossága: Térj a tárgyra!

Most Ella hátrált meg. A keze: ápolt, felékszerezett ujjai, csontos kézfeje és csuklója, melyen fel-felcsúszott a pulóver, ahogy mind nekihevültebben hadonászott, már nem közelített a szájához. Hangja megnyugodott, megtelt érzelmekkel, utóbb szenvedéllyel, s amikor szörnyülködött, aláhullott a keze.

Magda látta maga előtt az apját meg a nagyapját, ahogy Ella elmondása szerint a konyhában kerülgetik egymást. Két magányos férfi. Vitájuk tárgya a föld. Az a folyó árterületéhez közeli, jól termő terület, mely visszakerült a kárpótlás révén a család birtokába. Mindenen összeszólalkoznak: kivel és mikor szántassanak, mit vessenek, leszerződjenek-e a termésre, vagy várjanak vele aratásig. Előre félnek a megismétlődő helyzettől, mégsem tudnak tenni ellene. Magda apja önfejűséget vet szemére a másikának, mert mindig az ő akarata érvényesül, a nagyapja meg élhetetlenséget a fiának. Forrnak az indulatok. Végül az öreg kifakad: Az utadban vagyok! Felőled felakaszthatnám magam!

Magda apját karon ülő kora óta alázatosságra szoktatták családon belül és kívül. Meg se foganna benne hasonló gondolat, vagy ha megfoganna is, akkor sem merné kimondani, oly tekintély előtte szikár szívósságában is a véleményében megingathatatlan öreg. Most mégis, az indulatának engedelmeskedve, behozza a pajtából, és az asztalra rakja a kötelet.

Az ablak félrebillent, homályos tükörként mutatta a lámpafényes utasteret, amikor a vonata kizötyögött az állomásról. Petya, aki egyetlen fesztelen gesztussal lemondott a viteldíjról, a peronon nézelődött. Magda előrehajolt, hogy vethessen még egy pillantást az őszi estébe süppedő falura. Kanyarodott a szerelvény, s mintha meglódultak volna az utcai lámpasorok meg a szétszórt, kósza ablakszemek a baromvásártértől egészen a holtvízparti szegénysorig, majd végképp elenyészett a távoli kép.

Kortalan, sápatag arc jelent meg előtte a falu helyén. Ha akart volna, sem tudott olvasni a mély, fáradt vonásaiban. Számára ugyanazt mondják vagy ugyanarról hallgatnak jó ideje. Körülötte hasonló kifürkészhetetlen ábrázatok, kabátok, felöltők el-elmosódó foltjai, s mindez az egymásra felelő szavak és taglejtések, szisszenések és kifakadások, valamint a szűkös folyosón jövő-menő árnyak, árnyalakok, fűszeres illatok, tüsszentések és más, meghatározhatatlan zajok zagyva, lüktető forgatagában. Magányosabb nem is lehetett volna, ahogy széthajtotta az ölében a nagyapja kézzel írt végakaratának egyetlen lapját.

Szóról szóra ismerte a szöveget, noha éppen csak átfutotta, még tegnap éjszaka. Nem a szavakra volt kíváncsi. A szálkás, szigorú kézírás többről árulkodott. Ahogy a szakaszosan fogó, olcsó golyóstoll felszántotta a postai levélpapírt. A lényegre törő, rövid mondatok. Az állítások és tagadások egymásból fakadó, zárt rendje… Ütemtelen gondolatok doboltak vagy inkább zakatoltak benne. Ugyanaz az ember maradt, aki másfél napja elindult otthonról? Kit s mit siratott azon az estén, miután kézhez vette Zsírosné táviratát?

Az otthon töltött másfél nap során nem volt alkalma találkozni az apjával, amit nem is bánt túlságosan. Élete nagy fájdalma, hogy sosem tudtak igazán őszinték lenni egymáshoz. Magda utóbb értette meg, hogy amit a történelmi koron kellett volna türelemmel és megértéssel számon kérnie, azt a megértés teljes hiányában, gyermeki komiszsággal, mindjárt le is büntette az apja személyén.

Az apjának kellett elvtárssá válnia, amennyiben élni akart, hajbókolni és gazsulálni a munkahelyén, a hivatalokban és az utcán, hogy gyereket nevelhessen, verni a talpát, cipelni a zászlót a mozgalmi zenétől hangos május elsejéken, hogy egyben tarthassa valahogy a családját. S ugyanúgy neki kellett otthon önalávetést tanúsítania a családi hagyományok iránt: tengerit kapálni, disznót hizlalni, s ami nehézséget csak elé gördítettek a hétköznapok, így vagy úgy, megoldani. Autót szerelt, meg kisgépeket, a szomszédoknak szívességből vagy üveg sörért. Mire néhány esztendeje Magda kezdte megérteni, mennyivel több köze van az apjához, mint a vasakaratú nagyapjához, úgy eltávolodtak egymástól, hogy minden magukra vett társadalmi kényszerük, valamint azokat ellensúlyozó szokásuk, rigolyájuk akadályozójává vált annak, hogy szót értsenek egymással. Míg élt Magda anyja, a maga asszonyi hajlékonyságával betöltötte köztük a közvetítő, családi tolmács szerepét. Halálával még távolabb sodródtak egymástól.

Magda éppen az apja tragikus elszigetelődése, önvesztése kapcsán ébredt rá, hogy mindennél előbbre való a gyermekeihez való őszinteség. Feltétlen bizalmuk megőrzése. S ez a felismerése bizony gyökeresen ellenkezett a cég alapelveivel: a félelem alapú elkötelezéssel. Mert bármikor összedőlhet egy-egy félelem alapon működő rendszer, legyen bármekkora is a cég. Dőltek már össze világméretű félelem alapú szerveződések is, nagy robajjal temetve maguk alá a kiképzett ügynökeiket, üzletkötőiket. Magda érzelmileg nem volt képes magára vállalni a gyermekei cégszerű elkötelezését, miközben az eszével olykor azért kételkedett, helyesen cselekszik-e, hogy meghagyja a személyes szabadságukat. Ám a kételyekkel terhelt tizenöt-húsz esztendő, maga sem gondolta, különösen édes gyümölcsöt érlelt be számára. Éppen a szabadabb légkörben nevelkedett gyermekei vezették vissza az apjához. Csaba egyenest rajong érte, nagy fazonnak tartja, noha alig is hasonlít hozzá, hiszen ő húszesztendős korára megfontolt és céltudatos, míg a nagyapja, Magda apja szétszórt és vagány, akivel mindig történik valami, s akiről, éppen ezért, lehet mesélni másoknak az edzőteremben.

Magdát ez a friss látásmód enyhítette meg végleg apja irányában. Azóta, ha érzelmileg elbizonytalanodik, gyakran hallgat a gyerekeire. Saját korábbi, megelőlegezett őszinteségéért kapja cserébe ezeket a tiszta, ártatlan benyomásokat a világról. S ezek az érzések erősítik meg kétségeit a nagyapja végakaratát illetően. Az érvelések féloldalúsága. Ha úgy tetszik, kegyetlensége. Apád önállótlan. Felelőtlen. Kétszínű. Szélhámos. Elherdálná a földet. Kitagadom a jussából.

Magda akkor éjjel a félig már halott, viaszos, mégis makacs arc fölé hajolva csak azt érezte, hogy másképp kezd verni a szíve. Első gondolata a földé volt. Hogy immár az övé. Az ölébe pottyant, akár egy nem várt ajándék. A kontroll gondolat pedig a fia se kamasz, se felnőtt, kiforratlan, ám szenvedélyes hangján, az arcába kiáltva: apáddal akkor mi lesz?

Magda tekintete a vonatablak által felkínált, homályos tükörre esett. Nem akarta látni a saját arcát. Ez az arc egyáltalán nem rendelkezett a cégen belül viselt, magabiztosságot és racionalitást sugárzó vonásokkal. De a családjának, kivált a gyermekeinek tartogatott, derűre és kétségbeesésre egyaránt hajló ruganyossággal sem. Még csak nem is emlékeztette az arca azon ritka létállapotokra, melyekben ragyogni képes a szeme. Összekuszálódtak, elmélyültek és megmerevedtek a vonásai. Akárha egy halotti maszkot látna. Az előrehajló felsőtestében érezte az éjszaka megkezdett mozdulatsor hiábavalóságát: sehogy sem tudta megölelni, de igazán még csak megközelíteni sem a nagyapját, aki gyenge volt az öleléshez, borostás, és mord a csókhoz, zárkózott a kedveskedő szavak elfogadásához. Csak azért nem lepte meg Magdát a helyzet, mert gyerekkora óta mindig neki kellett érzelmekkel közeledni a nagyapjához. A kedvében járva elfogadtatnia magát. Most viszont lehetősége sem maradt, hogy kimutathassa ragaszkodását.

A sötét alföldi tájat háttérként magával cipelő, jól-rosszul megvilágított vonatablak kényelmetlen tükörnek bizonyult. Magda tisztában volt a termőföld, a földjük értékével, vágyott is birtokba venni, miközben tudta, semmi joga hozzá, míg él az apja. A célszerű, racionális gondolkodás elindította képzeletét a haszonélvezeti jog, valamint a haszonbérbe adás különböző módozatai irányába, mely megoldások jövedelmet biztosíthatnának az apja számára a föld elvesztésének kockázata nélkül, de tudta, csak csapong. A döntő szót, távollétében is, már jóval előbb kimondta a fia. A férje is túlságosan hisz az önálló akaratban ahhoz, hogy azt mondaná: tégy belátásod szerint. Még csak befolyásolni sem akarná a döntésben. A közvetlen főnöke, és bármely felettese, semmi esetre sem foglalna állást a kérdésben. Azért kaptam párnázott ajtót, mondogatja a főnöke, hogy megvédjen a kellemetlen látogatóktól és a zavarba ejtő kérdésektől. És hogy ne fájjon annak a szerencsétlennek, aki mégis fejjel rontana az áttörhetetlennek.

Mint elnyűtt kanavász, szétfeslett a tükörbéli háttér végtelen vászna. A kibontakozó település megerősödő fényei áttörtek Magda vonatablak mutatta önarcképén. A szegénység látványa most elkeserítőbb volt számára, mint az egyetemista évei során, amikor a nagyvárosi létélmény hatása alatt látogatott haza, s először szorult el a szíve a sáros gumicsizmák, talicskán tolt táposzsákok, biciklin hurcolt tejeskannák láttán. Szorosra csomózott fejkendők, homlokba húzott svájcisapkák és kopott munkagúnyák emléke kísértette, dohányszagú arcok, kérges tenyerek és hibás fogú mosolyok, ahogy végignézett a peronon várakozókon. A taglejtések, arckifejezések ma is ugyanolyanok: bujkáló, tompa tekintetek, vert mozdulatok. Mennyi újabb megpróbáltatást zúdított a tájra a politikai rendszerváltozás! Az önrendelkezésük visszanyerésével egy időben kifosztották és cserbenhagyták az itt élőket. Ki ne tudná ezt a elit értelmiségiek soraiból? Csakhogy kit-kit kötnek a megélhetése okán, a lelkiismerete ellenében elfogadott és betartott közéleti tabuk. Kinek mennyibe kerül az árulása? Magda csak azt érezte, hogy végérvényesen összekavarodtak benne a hozott és a szerzett értékei. Nem segítik, inkább akadályozzák a cégen kívüli tájékozódásban. A munkája megkeményítette, már-már férfiassá tette, miközben mind mélyebbre rejtett szemérmességgel vágyja a gyengédséget. Ám ha valaki ily érzelmekkel közelít hozzá, első gondolata a gyanakvásé, azt követi a szkepszis és az elutasítás.

Furcsa, megmagyarázhatatlannak tetsző változásokon estek vagy esnek át válogatás nélkül az ismerősei és a családtagjai. Informatikus férjét puhánnyá és visszahúzódóvá teszi a foglalkozása, ugyanakkor gyakran nyers és türelmetlen. Éjszaka dolgozik és nappal alszik, egyszer altatóhoz nyúl, máskor dönti magába a kávét. Szenvedélye s egyben rabsága a munkája. A fia szintén a magára mért megpróbáltatásokban leli örömét. Irdatlan súlyokkal bünteti magát, hogy csodálják érte. Minden vágya, hogy valahol a nagyvilágban egyszer eljátsszák a kedvéért a magyar himnuszt. A lánya, Cecília akaratos, másokat gyötör és büntet, hogy kizsarolja magának a szeretetet és a törődést. Többnyire sikerül is neki, ám attól a pillanattól kezdve mit sem jelent számára a másik.

Megmozdult a szerelvény, csattogtak az ütközők, és ismét összeállt Magda előtt a tükörképe. Tekintete akaratlanul is a nagyapja egylapos végakaratára esett, melyet egyszer már eltett, majd újra elővett a megtett út során. Határoznia kell. Mindeddig egyszerre gondolkodott illendő és elmosódó emlékképek és érzelmek által, szavak sem kellettek feltétlenül hozzá. Már tudta, hogy kicsit mindannyiukat siratta két éjszakával korábban, és azt is, hogy a könnyei enyhülést ígértek számára. Nem érzett rá felhatalmazást, hogy gyámkodjon az apja fölött, akinek az önállósága, vagyis az élete a tét. Máris jobban érezte magát.

Elveszti ugyan a nagyapját, aki merev ragaszkodásban élte végig az életét, s aki ezen merev ragaszkodás nevében végérvényesen szembe akarta fordítani az apjával. Cserébe visszakapja az apját, akit már annyiszor elveszettnek hitt. Visszakapja olyannak, amilyenné a kor tette, melyben él: szétszórtnak, nyugtalannak, olykor kibírhatatlannak. Így őszinte maradhat a gyerekeihez is. Miért lenne hát reménytelen az élete…?

Egyetlen kérdést kellett még tisztáznia magával: helyénvaló-e a kezében összpontosuló kényszer – hogy megsemmisítse a végakaratot? Magda nem akart elhamarkodottan cselekedni. Utóbb még hasznára lehet az irat. Csakhogy a tartalmára vonatkozó döntése meghozatalakor máris jelentőségét vesztette. Nem egyéb az a papír, mint a nagyapja konok bizalmatlanságának mementója. A cégszerű gondolkodása azt diktálta, őrizze meg az iratot, az érzései viszont menten megvétózták a javaslatot. Az emlékezetéből úgysem törölheti ki végérvényesen, vagyis amíg emlékezni képes, hivatkozhat is rá… Nem fog! Miért is tenné? A nagyapja gyengesége az ő gyengesége is, amennyiben nem emelkedne fölébe.

Ez a családtagokra és idegenekre egyaránt kiterjesztett ősi csökönyösség és bizalmatlanság egykor nélkülözhetetlen volt a megmaradáshoz, de mára csak vesztét okozza az embernek. Vagyis a végrendelet megsemmisítése, gondolta Magda, nem a megtagadás, hanem a megbocsátás és a végső elfogadás gesztusa lesz.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben