×

Kora nyár, későn

Ágh István

2010 // 09
Mellettünk a két távol-keleti útitárs
bércet idéző bőröndök közt foglal helyet,
költözködőnek mutatkoznak, bár úgy lehet,
vásározók, s nincs előttük országhatár,
mi meg csak itthon jövünk-megyünk, most egyfelé,
s egyre fárasztóbb, alig győzhető ez az út,
amit megtettünk; az életünk is ugyanúgy
üres órákon át morzsolódik semmivé,
bár egyre messzebb kerültünk önmagunktól is,
hosszan figyelem, milyen készülődés folyik
az érkezésig, a fiatal férj s feleség
kecses zsonglőrje terhének, mintha Sziszüphoszt
cáfolnák, kézhez szelídülnek a csomagok,
velük kezdődik, ami velünk majd véget ér.

Ha a vasúti töltés vadvirág-ünnepét
elő tudnám idézni olyan hűségesen,
hogy a versemben együtt repüljenek velem
útitársaim június varázsszőnyegén,
mit a sebesség s a szív sodort és egybeszőtt
pipacspirosból margaréta- és baltacim-
áramlásban, a vadrózsás zöld és rózsaszín
felszínén szállva, nemcsak a jelen nyárelőt,
hanem az összes gyönyörűséges utazást
fölidézhetném, mint sosem tapasztalt csodás
emlékezést, hogy azalatt elfelejtsenek
mindent, mitől szép rúttá s jó rosszá változik,
költője lennék verseimmel még annak is,
aki rám bámul, miközben semmibe mered.

Zavart keltene mégis ez a szép akarás,
amivel senkit boldogítani nem lehet,
menetirányban húzódva csak, reménytelen
megyek a többi igyekvő közt valahová,
s ha közben lassú szárnyra kapna a költemény
az előtt, aki belemered a semmibe,
mit lát, ha semmit sem vesz már észre senki se,
s nincs, aki versem nem értve is megértené,
hogy őt szerettem, érte szóltam állandóan,
bár a magamból teremtett inkognitóban
azt sem tudhatták, az vagyok-e, aki vagyok,
költő, akár az életfogytáig büntetett,
írja csak, írja szerelmének a levelet,
hogy várja, s biztos kiszabadul, ha vár nagyon.

Mélységből keltem megint, ám néhány percnyire
sötét álmomtól fényességre nyílt a szemem,
a béke józan csöndje terült szét mindenen,
külön éreztem működni a szerveimet,
s ahogy figyeltem fejemtől le a talpamig,
mindegyik, mintha hirtelen hipnózis miatt
viselkedne úgy, miként a hipochondria
fokozásával sikerülne fájdítani,
és szinte gombnyomásra nyilallt és lüktetett
bármely porcikám, míg a kiváltott tünetek
úgy ijesztgettek, miként már előjeleit
szenvedném végig az utolsó fájdalomnak,
csak még nem dőlt el, mikor támad és honnan
kezdi el rajtam, s mi az, mivel befejezi.

Mikor jókedvem kerekedne, görcsbe rándul
s vigyorog rám a belülről kivetült rémkép,
amivé váltam életem közelgő végén,
halottaimnak egyre zsúfoltabb táborában,
s nehogy derűben éljek még utoljára,
mint az örökélet bájitalától részeg,
inkább tehernek tekintsem a születésem
napját is már a visszafojtott számolással,
ellenem fordul, mi egykor jobbik felem volt,
istenfélőből öngyűlölő mizantróp,
ki néha mégis halhatatlanságát éli,
a végtelenbe szaporázza szívverését,
betölti olyan fölszabadult időtlenség,
amelyről nem tud emberként mit beszélni.

Lágy, kora nyári naplemente kellett hozzá,
rózsanyílás, és minden, mi emlékül maradt,
s persze a ház, meg az ottfelejtett kerti pad,
hogy megszálljon a sosem tapasztalt szabadság,
gravitáción túli titokzatos erő
késztesse lassú átváltozásra személyem,
gyomrom hangjának gondoltam már, ha az égben
korogva húzott a nap felé egy repülő,
mintha én lennék lent is a fönti pilóta,
színültig telten a kerek látnivalóval,
felhőtlen mennybolt voltam árnyékos udvaron,
s mikor az anyaföld hűvöse átjárt egészen,
föntről nézhettem felszín alá merülésem,
ahogy nem marad belőlem hátra semmi nyom.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben