×

Katonák, győzelmek, békekötések – közelről

Zachar József: Válogatott hadtörténeti tanulmányok (XVII–XVIII. század)

Kovács István

2010 // 09



Zachar József, a Hadtörténeti Intézet főmunkatársa, az egri Esterházy Károly Tanárképző Főiskola tanára hatvanötödik születésnapjára jelent meg az életművébe bepillantást nyújtó Válogatott hadtörténeti tanulmányok című kötet. A zárójelbe tett tömör alcím utalása szerint olyan időszakról van szó, amely fölött elsiklik a közérdeklődés – a romlás korának tartva (főleg a XVII. századot). Pedig éppen az ünnepi kötet szerzőjének írásai bizonyítják: emlékezetre méltó hősökről, a magyar történelem szempontjából is sorsfordító döntésekről, csatákról és békekötésekről, a török megszállás alóli felszabadulásról s az adott körülmények között 1711-ben tisztes kompromisszummal lezáruló szabadságharcról van szó. Ezek határozzák meg a hosszú századforduló eseményeit. Megismerésük – a közzétett húsz, eltérő jellegű írás: szaktanulmány, esszé és előadás révén – alkalmasint a befogadói előítéletek lebontását is eredményezheti.

Már a kötetnyitó tanulmány – Katonai képzés a császári(-királyi) hadseregben – meglepő lehet azon kitételével, miszerint az 1769-ben, több hadi jellegű iskola összevonásából létrejött bécsújhelyi Katonai Akadémián (a Theresianumban) 1785-tól a 7. osztályban heti tíz órában, a 8. osztályban heti tizennégy órában bevezették a magyar nyelv oktatását. E katonai iskola sikeres működésének hatására jött létre Bécsben 1778-ban a Hadmérnöki Akadémia, amelynek végzősei kaphattak csak helyet a hadmérnökkarban. Az ugyanebben az évben Bécsben alapított „tüzérlyceum” (1786-tól tüzérkari iskola) falai között ugyancsak tisztképzés folyt.

A tisztképzést szolgálta az 1760-ban alapított Magyar Királyi Nemes Testőrség is. „A 70 gárdistának öt éven keresztül – délelőtt 8 és 12, délután 14 és 19 óra között – oktatáson kellett részt venni: hetente 8–8 órában műszaki ismereteket, matematikát és nyáron lovaglást; 6–6 órában németet, franciát, táncot és vívást, télen alakiságot és lovaglást; 4 órában nyáron alakiságot kellett tanulniuk.” Az 1848–49-es szabadságharc szinte minden magyar tábornoka és törzstisztje a fent említett négy iskolából került ki.

Zachar József, aki a Hadtörténeti Intézet és Múzeum bécsi kirendeltségének vezetőjeként a témáit illetően elmélyült levéltári kutatásokat folytatott, derítette ki többek között, hogy Szalloghy Ignác milyen jelentős szerepet játszott tanárként és aligazgatóként a bécsújhelyi Katonai Akadémia életében Fáber János Fülöppel és Martini Antal Istvánnal együtt. Az Akadémia fennállásának első száz évében zászlósként végzett 5084, majd az 1838-as reformtól alhadnagyként kikerült 4206 főből legalább 500 végzős volt magyar. Festetics György gróf egyébként három, Rhédey Lajos gróf két, Beleznay János báró egy helyet biztosított örök időkre a család által kijelölendő magyaroknak a mind híresebb Akadémián.

Az említett hadiiskolák történetéből tudhatjuk meg, hogy létrejöttükben milyen szerepet játszottak a harmincéves háború után, 1649-ben létrejött állandó császári hadsereg ezredei. Az ezredek élén álló ezredtulajdonosok „egy személyben voltak felelősek és jogosultak egységükben a katonák felvételéért, kiképzéséért, hadkészültségéért, előléptetéséért vagy elbocsátásáért, mivel az ezredek képezték az állandó hadsereg igazgatási és gazdálkodási alapegységeit”. Minthogy ekkor a katonáskodás mint mesterség egész életre szóló hivatást jelentett, az ezred maga a tágabb értelemben vett családot is jelentette, de egyben keretül szolgált az egyén családalapítására is. Az így született gyermekek tízéves koruktól „ezredfik” lettek, s apjuk alapegységével táborba szállva sajátították el a katonai mesterség fogásait. A XIX. század elejétől oktatásuk egységesebben, szervezettebben folyt, mivel evégett minden ezrednél hadiiskolát állítottak fel.

Az állandó császári, majd 1746-tól császári-királyi hadsereg a magyarok számára is életpályát, felemelkedési lehetőséget nyújtott. Hogy milyet és milyen arányban, arról A katonai pálya mint karrierlehetőség a XVIII. századi magyarság előtt című esszétanulmányból szerezhetünk tudomást. A szerző tágabban értelmezi a XVIII. századot, amely a téma tartalmából eredően 1683-tól 1815-ig tart, s nyolcvanhét háborút vagy hadiállapotot foglal magában. 1683-ban a császári állandó hadsereg 51 ezredéből 7 volt magyar, míg ez az arány 1815-re 121:46-ra változott. Ehhez Zachar József hozzáfűzi: „Az állandó hadsereg nem az egyes ezredek tartós létét jelentette, hanem csupán azt, hogy egyes ezredeket a háború lezárultával is fegyverben tartott az uralkodó, mégis egyre nagyobb számban maradtak fenn ezek, és ez magyar szempontból is egyre növekvően előremeneteli, sőt társadalmi emelkedési lehetőséget biztosított.”

A szerző kutatásai kiderítették, hogy a tárgyalt korszak 1289 feltárt ezredese közül 241 származott arisztokrata családból (hercegiből csupán öt), a nemesség 550 ezredessel képviseltette magát, míg a „nemtelen” osztályok 318 fővel. Érdemes tudnunk, hogy „minden negyedik fő e legmagasabb csapattiszti rangot elértek közül szabadállású, polgár, plebejus, sőt jobbágy környezetből az önkéntes toborzás során jelentkezve vagy a portális katonaság keretében, illetve a katonai határőrvidékbeliek közül kiállítva olyan jelentős teljesítményt mutatott fel, hogy ezáltal a birodalmi keretekben szervezett hadseregben egészen az ezredességig juthatott”. A sokrétű statisztikai elemzésből az is kiderül, hogy a tábornokok közül minden ötödik nem az arisztokrata vagy a nemesi rendből került ki, s maga a származás az arisztokraták esetében sem jelentett automatikusan tiszti ragot a hadseregbe belépve. Érdemei alapján viszont a „nemtelen” közlegény is táborszernagyságig vihette, mint ezt a győri Beck Fülöp Ervin példája bizonyítja. Az érdem legfőbb összetevője sokáig elsősorban „az elöljáró jelenlétében végrehajtott hőstett” volt. A „minden katona a bornyújában viseli a marsallbotot”-elvet tehát nem Napóleon ötlötte ki. (Az viszont tény, hogy a nem nemeseknek hosszabb ideig kellett szolgálniuk ahhoz, hogy a ranglétrán feljebb jussanak.) A magyar származású ezredtulajdonosok, a magyar jellegű ezredek száma és hírneve a császári állandó hadsereg létrejötte óta egyre nő. Közülük is kiemelkedik Barkóczy Ferenc, Petneházy Dávid és (halálát követően) Csáky László, Czobor Ádám huszárezrede. A Pálffy János huszárezredét 1700-ban átvevő Ebergényi László már európai hírnévre tesz szert, akárcsak a szintén ezredtulajdonos és -parancsnok Csonkabég Lipót, Loósy János Péter vagy Esterházy Pál. A XVII. és XVIII. század fordulóján válik fogalommá a magyar huszár mint a legkülönbözőbb, legösszetettebb feladatok elvégzésére is hatékonyan használható könnyűlovas.

Ha a különféle kérdésköröket, korszakokat összekapcsoló tanulmányfüzérnek lehetnek főhősei, azok egyike az előtérben Savoyai Jenő, a hadvezér s mögötte mindjárt Pálffy János császári generális, a szatmári béke egyik létrehozója, a másik a háttérben II. Rákóczi Ferenc fejedelem, akinek neve egybeforrt az általa megvívott szabadságharccal és a kuruc hadsereggel. Mindhármójuk működésére döntő módon hatott a nemzetközi politika, és mindhármójuk működése, eltérően ugyan, de befolyásolta mindazt, ami Európában történt.

A jelzett időszakban a Habsburg Birodalom néhány évtől eltekintve mindvégig kétfrontos háborút viselt. Ez azt jelentette, hogy 1683-tól nemcsak a hanyatló, de katonailag még mindig veszélyes Török Birodalom ellen folyt a Magyarországot, de a vakmerő remények szerint az egész Balkánt felszabadító küzdelem, hanem a Nyugat-Európa fölötti hegemóniáért XIV. Lajos Franciaországával is. Az utóbbi ellen már voltaképpen az 1650-es évek vége óta. Vagyis a Franciaországgal zajló háborúskodás behatárolta a magyar politikai személyiségek mozgásterét, és meghatározta a Magyar Királyság történetének alakulását is az 1659-et követő fél évszázadban. Elég megemlítenünk, hogy a joggal kárhoztatott vasvári békét azért is kötötte meg kapkodva I. Lipót, mert meg volt győződve arról, hogy csapatait pillanatokon belül az újabb háborút kirobbantó XIV. Lajos ellen kell küldenie. Kara Musztafa francia ösztönzésre vonult Bécs ellen 1683-ban, s hogy Isztambul az évtized végén eredeti szándéka ellenére se kössön békét I. Lipóttal, XIV. Lajos a pfalzi választófejedelmi méltóság örökösödésének ürügyén, az 1684-es békeszerződést megszegve, támadást intézett a Habsburg Birodalom ellen, aminek hatására Köprülü Musztafa folytatta a háborút – az 1690 májusától folyó béketárgyalásoktól függetlenül.

1697 májusában a francia uralkodó ismét béketárgyalásokra kényszerült. Éppen idejében, mert június 17-én II. Musztafa szultán személyes vette át hadai főparancsnokságát, hogy az előző évtizedben elveszített magyarországi területeit visszahódítsa. Ezzel párhuzamosan Savoyai Jenő herceg lett a magyarországi császári csapatok főparancsnoka. A Császári Udvari Haditanács tábornagy elnöke, gróf Rüdiger von Stahrenberg így jellemezte Savoyait: „Több értelemmel, tapasztalattal, a császár szolgálata iránti buzgalommal, nagyvonalúbb és önzetlenebb érzelemmel, a katonák iránti szeretettel nagyobb mértékben senki sem rendelkezik, mint Jenő herceg.” Aki egyébként XIV. Lajos alattvalójaként Párizsban látta meg a napvilágot 1663-ban, s neki, a Napkirálynak is ajánlotta fel húszéves korában a szolgálatait, kérvén, hogy egy század élén szolgálhasson a Bécset fenyegető török elleni háborúban. Durva elutasításban részesült. Ezután lépett I. Lipót szolgálatába. Rátermettsége, bátorsága révén gyorsan emelkedett a társadalmi és katonai ranglétrán. Ő aratja 1697. szeptember 11-én Zentánál – Buda visszavételét nem számítva – a század legnagyobb törökellenes győzelmét Magyarország területén. A diadal híre eljut Párizsba is. XIV. Lajos követe révén a Franciaország marsallja címet ajánlja Savoyainak, továbbá Champagne helytartói székét hatalmas birtokokkal és jövedelmekkel, ha szolgálatába visszatér. A francia királyt, aki már egy újabb döntő háborúra készül a Habsburgok ellen, csalódás éri: Savoyai hű marad I. Lipót császárhoz.

A zentai győzelem megalapozza a következő év őszén létrejött fegyverszünetet, majd az 1699 elején Karlócán megkötött békét. Kiemelendő, hogy a Magyar Királyság jövőjét hosszú időre meghatározó béketárgyaláson egyetlen magyar politikai személyiség sem képviseltette magát, beleértve „a külön felségterületként kezelt” Erdélyi Fejedelemséget is. Ráadásul „Magyarországot és Erdélyt még bele se foglalták a békeszerződésbe”! A Karlóca kapcsán készített mérlegegyenleg azonban – mint Zachar József kiemeli – hosszú távon magyar szempontból is egyértelműen pozitív: a karlócai béke „megrendítette az Oszmán Birodalom nagyhatalmi állását, és végleg visszaszorította a Balkánra, illetve azon túlra. Másrészt megerősítette a Habsburg Birodalom nagyhatalmi állását, amely lehetővé tette a következő évtizedek további felfelé ívelő fejlődését és a korábbinál hatékonyabb európai nagyhatalmi politikáját. Mindez magyar szempontból azt jelentette, az ország és népe végre megszabadult a korábbi évtizedek, sőt évszázadok állandó nagyhatalmi háborújaként reá nehezedő háborús tehertételtől és ütközőövezetként történt kiszolgáltatottságától.”

A korszak magyar politikai elitjének számottevő része azonban csalódásként élte meg a Karlócán megkötött békét. A közvetlen magyar érdekek látványos, öntelt háttérbe szorítása, az ellátatlan zsoldos seregek katonáinak garázdálkodása döntő módon járult ahhoz, hogy a főúri összeesküvések és a népi-plebejus mozgalmak egymásra találjanak. Sajátos érdekegyeztetés volt ez a több sebből vérző haza nevében, amely 1703 májusában a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc kirobbanásának feltétele volt.

Az újabb kuruc felkelés a honi általános elkeseredettségtől, reményvesztettségtől a különböző rétegeket, osztályokat egységfrontba tömörítő elégedetlenségtől tápláltan kedvező nemzetközi feltételek közepett vette kezdetét. Hivatalosan 1701 óta – valójában már 1700-tól – tartott a Rajna mentén, Dél-Németalföldön, Észak-Itáliában és Hispániában a spanyol örökösödési háború a XIV. Lajos és I. Lipót vezetésével létrehozott koalíciók között, míg a lengyel–litván állam területén XII. Károly svéd király háborúzott I. Péter Oroszországa és Erős Ágost Szászországa ellen a térség fölötti befolyásért. Ez utóbbi háború észrevétlen győztese végül a lengyel–litván Nemesi Köztársaságtól teljesen függetlenedő Kelet-Poroszország lett, amelynek Nyugat-Poroszországgal létrejött frigyéből született meg a Porosz Királyság. (Ez utóbbi lett kezdeményezője a század utolsó harmadában a lengyel–litván állam felosztásának.)

Zachar József két tanulmányt – Fejedelmi seregek és császári hadak harcban a királyságért; Császári csapatok a szabadságharc hadai ellen – is szentel a nyolc évig tartó Rákóczi-szabadságharc idején a katonai erőviszonyok alakulásának. 1703-ban 14 314 katona alkotta a Magyar Királyságban állomásozó császári haderőt. Ebből az esetleges török támadás elhárítására 5446 gyalogos és 2984 lovas tartózkodott a leginkább veszélyeztetett Erdélyben. A császári haderőhöz számítandó még ebben az időszakban tizenkilenc vár Bécshez hű őrsége (4826 ember) s ezeknek az őrségeknek reguláris német századai: 2980 ember. Rákóczi híveinek száma 1703 májusától hónapról hónapra növekszik a nem magyar lakosság körében is. A ruszinok nem véletlenül lesznek „Rákóczi leghűségesebb népe”, a szlovákok is szinte egy emberként csatlakoznak a „Rákóczi-háborúhoz”. Felhívása az 1690-es években I. Lipót által Dél-Magyarországra, elsősorban a Duna–Tisza közére telepített szerbek körében nem talál visszhangra. Ők a felállítás alatt lévő határőrvidékként és szabadcsapatokba szerveződve a bécsi császár leghívebb fegyveres támaszai.

1704 nyarának hadi eseményei sorsdöntő hatással vannak a II. Rákóczi Ferenc vezette háborúra. A bajor–francia hadak Passaut elfoglalva nyugatról fenyegetik Bécset, az itáliai hadszíntérről dél felől támadnak a birodalom fővárosa irányába, Rákóczi kuruc hadai kelet felől jelentenek számára – alkalmasint – veszélyt.

I. Lipót császár, vagyis a Habsburg Birodalom sorsa 1704. augusztus 13-án Höchstädtnél dőlt el. Az olvasó, aki középiskolai tanulmányai alatt is hallhatott e városról, végre megtudhatja, hogy e névnek (és a majd száznegyvenöt év múlva megismétlődő hónapnak és napnak) miért volt tragikus jelentése II. Rákóczi Ferenc számára. Számunkra. Savoyai Jenő herceg német-római birodalmi hadserege és az angol John Churchill, Marlborough herceg által vezetett szövetséges hadak megsemmisítő vereséget mérnek a francia–bajor hadseregre, amely 5-6000 halottat (köztük 18 tábornokot), 7-8000 sebesültet, 11 000 foglyot (köztük egy marsallt és 16 tábornokot, 1466 tisztet), 40 ágyút, 2 hajóhidat, 18 átkelő-hajót, 9600 sátrat, 5400 élelemmel megrakott társzekeret és 34 lányokkal teli tábori örömkocsit veszített. II. Rákóczi Ferenc e szavakkal vette tudomásul a höchstädti csatavesztés hírét: „Ez az esemény megfosztott még a reményétől is annak, hogy egyesülhessek a bajor választófejdelemmel. Ez a remény volt az egyetlen alapja annak, hogy belefogtam a háborúba, amelynek nehézségeit nagyon is előre láttam.”

A hír hadszíntéri hatása az volt, hogy a fejdelem felhagyott Szeged ostromával, amelynek elfoglalása pedig a szerbek megbékítése és az erdélyi császári haderő sakkban tartása szempontjából is fontos lett volna. A csatavesztés politikai következményét a tanulmánykötet szerzője a következőkben látja: „Hiába sikerült 1704. július 8-án Gyulafehérváron az erdélyi rendek többségével fejedelemmé választatni II. Rákóczi Ferencet, fejedelemségének francia részről olyannyira remélt, sőt kezdetben egyenesen ígért diplomáciai elismertetésére sem kerülhetett sor.”

A spanyol örökösödési háború tovább folyt, de a Habsburg Birodalom létét fenyegető válság 1704-ben elmúlt, s ezt a következő évben Magyarországra átdobott osztrák hadak, vagyis az erőviszonyok alakulása is bizonyítja. 1705-ben már 10 384 császári gyalogos és 9240 lovas harcol Magyarország területén, s együttes létszámuk 1707-ben már csaknem félszázezer ember. Ebben négy olyan gyalogezred és négy olyan vértesezred is szolgál, amelyeket Dániától „vett bérbe” az osztrák uralkodó.

Zachar Józsefnek a Rákóczi-szabadságharcot különböző szempontból elemző tanulmányai azt a tévhitet is eloszlatják, hogy „a labanc hadsereg” voltaképpen magyarokból vagy nagyobbrészt magyarokból állt. A császári zászlók alatt Magyarországon harcoló katonáknak ezzel szemben csak a töredéke, tíz-húsz százaléka volt etnikailag magyar. A Császári Udvari Haditanács a magyarországi toborzású egységeket tudatosan a nyugat-európai, itáliai hadszíntéren vetette be. II. Rákóczi Ferenc – mint ezt a Kuruc katonák az emigrációban című tanulmányból is megtudhatjuk – emiatt is küldött biztosokat a franciákhoz és a bajorokhoz, hogy a császáriaktól átszökött magyar katonákból és a magyar hadifoglyokból csapatokat szervezzenek: elsősorban lovasszázadokat. Kökényesdi László is azért érkezett Rákóczi megbízásából 1705 elején Brüsszelbe II. Miksa Emánuelhez, hogy személyesen felügyelje az átállt magyar katonák sorsának alakulását. Ugyanebben az évben a francia hadvezetés „a korábban átállt és újonnan érkezett magyarokból egyenesen három új huszárezredet szervezhetett”. II. Miksa Emánuel – Kökényesdi bevonásával – szervezett magyar huszárezredet a bajor hadseregben. 1711 után maga I. (Nagy) Péter cár is felállított magyar huszárezredet az orosz hadseregben. A sajátos magyar csapatnem, a huszárság elterjedését szerte a világban a kuruc emigráció tette lehetővé. „A kezdeti időszakban, a meghonosításban mindenütt a volt kurucok játszottak döntő szerepet – foglalja össze a kérdést Zachar József. – Az ő példájukat követték a későbbi dinasztikus háborúkban azok az újabb és újabb ezrek, akik inkább szolgáltak a francia, porosz vagy más hadseregben a volt kurucok és azok fiai alárendeltségében, mint a hazájuk sorsát idegen érdekek szerint igazgatók idegen hadvezéreinek beosztva.”

A francia hadsereg leghíresebb és máig fennálló huszárezredét Bercsényi Miklós fia, László alapította és szervezte meg 1720-tól kezdve. Oly eredménnyel, hogy a szervező-parancsnok érdemeinek elismeréseként idegenként páratlan karriert fut be a francia hadseregben: Franciaország marsallja, lovassági altábornagy és főfelügyelő lesz. Előtte is szolgáltak már magyar huszárezredek a francia hadseregben: a Versailles- és a Ráttky-huszárezred, s később 1735-ben is alakult új magyar huszárezred Esterházy József Bálint ezredes vezetésével. De a Bercsényi-huszárezred ma is létezik: egy légi szállítású deszant páncélos ezred viseli alapítójának nevét, és ápolja az 1778-ban a Seine-et-Marne megyei Luzancyban elhunyt és eltemetett Bercsényi László emlékét. (1978 Bercsényi-emlékév volt Franciaországban.) A szerző Aki holtában sem térhetett haza… című kötetzáró tanulmányából azt is megtudhatjuk, miként hiúsult meg az az 1904-ben született terv, hogy két év múlva Bercsényi László hamvait is hazahozzák, és a kassai székesegyházban helyezzék örök nyugalomra – apjával és fejedelmével együtt.

A császári tábornoki és törzstiszti kar meghatározó képviselőit Zachar József A magyarországi császári hadvezetés a Rákóczi-szabadságharc idején című tanulmányában mutatja be, kitérve természetesen a magyar származásúakra és azokra is, akik külhoni létükre álltak át a kurucokhoz. Félszáznál több császári tábornok fordult meg a magyarországi hadszíntéren – szögezi le a szerző –, s ez „azt jelentette, hogy gyakorlatilag a hadialkalmazásra alkalmas felső katonai vezetésnek átlag egyharmadát kötötte le a nyolcesztendős magyarországi háború, mivel itteni csapataik nehezen birkóztak meg a zömében irreguláris harcmódot alkalmazó magyar alakulatokkal”. Hat magyar tábornok vezényelt Magyarországon császári csapatokat, míg a dél- és nyugat-európai hadszíntéren huszonnégy magyar tábornok harcolt a spanyol örökösödési háborúban császári zászlók alatt. A szerző hozzáteszi: „ugyanez volt az arány a törzs-, fő- és altisztek, még inkább pedig a legénységi állományúak vonatkozásában is.”

A II. Rákóczi Ferenc által képviselt ügy ellen harcoló magyar származású császári tábornokok legkiemelkedőbb képviselője gróf Pálffy János volt. Élete és működése ismertetésének Zachar József külön tanulmányt szentelt: A szatmári béke bécsi szorgalmazója: gróf Pálffy János. 1663-ban a Pozsony vármegyei Vöröskőn született, s nyolcvannyolc éves korában Pozsonyban hunyt el. Tizennyolc évesen önkéntes közgyalogként lépett be a császári hadseregbe. Innen ívelt katonai pályája az egyik legmagasabb rangig: 1704-ben lovassági tábornok (és horvát bán) lett. Ezután vetették be a magyarországi hadszíntéren, de csak 1710 szeptemberében nevezték ki magyarországi főparancsnokká. Ebben katonai sikerei meghatározó szerepet játszottak, de hozzájárult magyar volta is. Származása ürügyén nemegyszer vádolták bécsi ellenlábasai azzal, hogy „összepaktál a lázadókkal”. Ennek csak annyi alapja lehetett, hogy kívánatosnak tartotta volna a nyugalmat a kivérzett országban, amelynek lakosságát a hadjáratokon kívül pestisjárvány is pusztította. I. Józseftől – katonai rátermettségén kívül – előnyként kihasználható származásának tudatában is kapott szóbeli felhatalmazást: „tegyen megbékélési kísérletet”.

Pálffy János a jelzett időben egy 42 526 fős hadsereg élén állt, de a megbízhatatlan török szomszédság miatt is kulcsfontosságú Erdély császári hadereje nem érte el a 10 ezer főt se. A Rákóczi ellenőrzése alatt álló területek egyre zsugorodtak, de az északkeleti megyéken kívül több fontos erődített város is a birtokában volt, mint Érsekújvár, Eperjes, Eger, Kassa. Pálffyt addigi tapasztalatai arról győzték meg, hogy a csatatéri győzelmek csak szétszórni tudják a kuruc hadakat, megsemmisíteni nem, s azok gyorsan újraszerveződve továbbra is veszélyesek. Utánpótlását a lakosság, a nép elégedetlensége, elkeseredettsége újra és újra biztosítani tudja. Márpedig a rendelkezésére álló nagy hadsereg óriási tehertételt jelent a lakosságnak, s így táplálója az elégedetlenségnek. Ebből következően a béke megteremtése útján lehet a legtartósabb győzelmet kivívni. Ezzel Savoyai Jenő, a Császári Udvari Haditanács elnöke is tisztában volt, s nem gátolta a tárgyalásos térnyerést, az egyezményes béke megteremtését.

Pálffy János közvetlen tárgyalópartnere a kuruc hadak főparancsnoka, Károlyi Sándor gróf lett, bár a császári generális a fejedelemmel szeretett volna tárgyalásokat folytatni. Vele csak egyszer, 1711. január 31-én találkozott Vaján, s arról igyekezett őt meggyőzni: „Ha elhanyagolja a háborúnak oly szerződéssel való befejezését, amely a nemzet törvényeit és szabadságát biztosítja – minthogy a háborút már elvesztette –, a császár tanácsosai könnyen ürügyül fogják e körülményt használni az összes magyar törvények eltörlésére, mint Csehországban történt a prágai ütközet után.” II. Rákóczi Ferenc azonban ekkor még bízott abban, hogy diplomáciai téren, a kilátásba helyezett orosz támogatással visszaszerezheti elveszett pozícióit. (Az orosz katonai beavatkozás eshetőségét maga Savoyai Jenő sem zárta ki.) A fejedelem az I. Péter cárral való találkozás végett utazott Lengyelországba, s ettől kezdve Károlyi Sándor előbb Rákóczi megbízásával, majd anélkül folytatta a tárgyalásokat Pálffyval. Igaz, a Károlyi befolyásolására és ellenőrzésére visszatért Ráday Pál, Rákóczi titkára is arra a meggyőződésre jutott, hogy a kijárt engedményeknél többet nem lehet elérni. Az utolsó két hétben a legnagyobb gondot I. József váratlan halála okozta, ami zsákutcába juttathatta volna az egyezséget. Ekkor azonban Savoyai, aki ellenezte a fegyverszünet újabb és újabb meghosszabbítását, határozottan Pálffy mögé állt. Ez döntő hatással volt a tárgyalások eredményes lezárására. Nem lehet véletlen, hogy a sikerről elsőként honfitársának, Ebergényi Lászlónak számolt be Pálffy János.

1711. április 30-án a Károlyi Sándor parancsnoksága altt felsorakzott 12 ezer (más források szerint 16 ezer) fős kuruc had a Szatmárnémeti közelében fekvő majtényi síkon földbe szúrta a zászlókat. (Fegyverét az egyezség értelmében mindenki megtarthatta.) A királyként I. József örökébe lépő III. Károly (császárként VI. Károly) Barcelonában kapta meg a nagymajtényi hűségesküről szóló híradást, amit e szavakkal nyugtázott: „A magyarországi nyugtalanságok szerencsésen sikerült békés elintézése – derék tett.” Az újdonsült magyar király a szatmári egyezséget is ugyanitt ratifikálta július 20-án.

„A bécsi udvar hozzájárulásának elnyerésével azonnal megszűntek a legkirívóbb méltánytalanságok. Miután az új császár (magyar királyként III. Károly) és a magyar országgyűlés egyaránt megerősítette a szatmári megállapodásokat, azok szentesített törvényekként ezen túlmenően már a Habsburg Birodalmon belüli különállóságot és az alkotmányos uralkodást egyaránt biztosították. A magyarság túlnyomó többsége ebbe belenyugodott, arra az álláspontra helyezkedve, hogy az adott történelmi körülmények között további hadakozással sem érhetnek el többet, az optimális független és újraegyesített magyar állam helyreállításának nem kedvez az idő, ugyanakkor a további fegyveres harccal a sikeres tárgyalások eredményeit is kockáztatnák” – fogalmazza meg a szatmári békével kapcsolatos értékelését a szerző.

Rákóczi nem fogadta el a kegyelmet, amely pedig továbbra is meghagyta volna őt Magyarország leggazdagabb urának. Ennek az lett volna az ára, hogy lemondjon az erdélyi fejedelmi címről, vagyis arról az esélyről, hogy Magyarország bármikor is visszanyerheti függetlenségét. Emiatt sokan bírálták, bírálják a szabadságharcos fejedelmet, mondván, hogy a XVIII. század békés időszakában szorgos építkezőként milyen nagy hasznot tudott volna hajtani nemzetének. Zachar József utal arra, hogy Rákóczi azzal, hogy vállalta az önkéntes számkivetést, intő jelként arra ösztökélte III. Károlyt és a bécsi udvart, hogy a szatmári egyezség pontjait s a megbékélés szellemében született országgyűlési határozatokat betartsa. Ellenkező esetben ugyanis az elégedetlenkedők tudták, kihez forduljanak, ha a fegyveres harc kirobbantására kényszerülnének. (Budapest–Eger, 2008)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben