Hangtalan zuhanás; Estéli fuvallat

Hangtalan zuhanás

mintha egyetlen szó
sem volna már
kimondható
mintha a csend
havazó ezüst lenne
és benne földerengne
a tegnap – a végtelen
ami föléd borul
talán már ég-telen
s benne az alkony
visszavetül
a páros madárrepülés
kőzuhanásban egyesül
s csapódik folyófenékig
víztölcsér nő az égig
zuhatag fénylik
s porlad képzeletté –
mi voltál
s mivé lettél
az egészből csak rész
vagy részlet
sejtjeid mélyén
az enyészet
éjszaka jő
árva csillagokkal
lovakkal
aranysörényű táltosokkal
és zeng a magasság
zeng a halott ének
feletted izzanak
a megcsalt fények
zuhannak alá
lemerülnek
szemeid mögé
menekülnek
és megszűnik bennük
kérdés válasz
s te
sodródó anyag
hazátlanná válhatsz
egyetlen magadból
elporladó ninccsé
csörrenő lánccá
kattanó bilinccsé
láthatod – a jövő
a jövőd ez lészen
hangtalan zuhanás

a tértelen térben

Estéli fuvallat

az alkonyat felől érkező csend
megérinti a diófákat
moccan a hó fehérsége
s mintha a madarak is
részei lennének
a cselekménynek
ott köröznek a szem
írisze mögött
s oly régóta hogy az egész
már szinte történelem
balladamély valóság
estéli fuvallata
a látható varázslat pedig
körbezárja az épülő éjszakát
a csillagokkal teljes magányt
az emlékezet végtelen mélységeit
s a felragyogó égtájak
hűvös nyugalmú biztonságát