×

A vallomás változatai

Ágh István „önéletrajzi regényei”

Olasz Sándor

2010 // 09
„Nézze, a magánéletem csak annyiban tartozik az olvasóra, amennyire beleíródik a versbe” – mondta nemrég Ágh István egy beszélgetésben (Parnasszus, 2009. nyári szám, a kérdező: Bedecs László). Ezek után azt hihetnénk, hogy a konfessziótól idegenkedő, rejtőző íróról van szó. A nem lírikusi életmű ugyanakkor kezdettől tele van önéletrajzi ihletésű, autobiografikus elemeket tartalmazó művel. 2008-ban három ilyen, korábban önálló írást fogott egybe a Kidöntött fáink suttogása című kötetben (Kidöntött fáink suttogása, Egymás mellett, Virágárok – 1988, 1990, illetve 1996 első megjelenésük ideje). A három munka alcíme: „életrajzi regény”. Az eredetileg 1997-ben közölt Árokból jön a törpe új kiadása (2010) az életrajzi ciklus negyedik köteteként is fölfogható. Sőt, az először 1993-ban megjelent Rókacsárda (új kiadása: 2009) is – mintegy ötödik kötetként – ebbe a sorba illik. Ám senki ne gondoljon egységesen megformált, hasonló módszerrel megírt művekre. A továbbiakban éppen azt kívánom bizonyítani, hogy az önéletírásnak szinte megszámlálhatatlanul sokféle változata lehet. Különösen akkor, ha Ágh István egyéb prózaköteteit is figyelembe vesszük. Elsőként A madár visszajár (1973) említendő – beszédes fejezetcímekkel: Karácsonyom kihűlt tanyája, benne a Vallomás az elszakadásról, a Szülőföldem változásai. Itt kapott helyet a tengelici napló 1971-ből. A kötet a vallomásos próza szempontjából kivételesen fontos mondatokat tartalmaz: „Valamikor azt hittem, a versben minden kifejezhető, tévhitemet mintha költészetünk hagyománya is igazolta volna. Ma már tudom, a vers csak egyféle lehetőség: a lélek kegyelmi állapota, a szó zenéje és matematikája. Kiveti magából a valóság nyers rögeit, ha verssé nemesíteni képtelen. De vannak más műfajok, amelyek ezeket a nyers rögöket magukhoz nemesíthetik – én a vallomásos prózában találtam alkalmat erre. Könyvem a szülőföldön hagyott és városba szakadt lélek párbeszéde, levelezése és meditációja, a hűség és hűtlenség drámája…” Vallomásos prózát tartalmaz az Egy álom következményei (1983) első része (a második részben kritikák olvashatók), s könnyű észrevenni a Dani uraságnak (1984) a szülőföldhöz kapcsolható édes bilincseit. Berzsenyi és a szülőföld szeretetében írta ezt a könyvet, elmondva tapasztalatait a szomszéd táj hajdani nagy költőjének, vele beszélget jelenről és múltról és lehetséges jövőről, s arról, hogyan is élnek, gondolkodnak „földijei”. Ez a vallomásosság bujkál az Ahogy a vers mibennünk (2000) című könyvben, de még a remek Balassi-, Csokonai- és Ady-portrét rajzoló Fénylő Parnasszusban (2008) is.

Ezúttal maradjunk a négy „életrajzinak” nevezhető regénynél, mivel a változatok gazdagsága ezekben is tanulmányozható. Megfontolandó műfajelméleti álláspont szerint az életrajzi regény roppant kétséges és bizonytalan kategória, mert egy szöveg vagy életrajz, vagy regény. Ágh István munkái ráadásul nem folyamatos életrajzok, az olvasó a hézagok kitöltésének örvendezne. Másrészt az a kérdés is fölvetődhet, hogy kinek az életrajzát kapjuk ezekben a kötetekben. Egy prototípusként fölfogható faluét? A szülőkét s a szülők elődeiét mindkét ágon? Nagy Lászlóét, Szabó Istvánét vagy Kondor Béláét? Nyilvánvalóan ezek a másféle biográfiák is együtt érvényesülnek, s rejtélyes módon a beszélő életútjának, személyiségének megrajzolását szolgálják. Az ellentmondás azonban hasonlóképpen komoly érvek alapján föloldható. Lejeune kissé merev, akár ortodoxnak is nevezhető felfogása szerint a visszatekintő elbeszélésben valódi személy ad képet életéről, s a hangsúlyt magánéletére, személyiségének alakulására helyezi. Szerző, narrátor és főszereplő névazonossága itt elengedhetetlen követelmény, valamint az, hogy az első személy a saját életéről számol be. Itt viszont sok főszereplő van, s az egyes szám első személy igen gyakran egyáltalán nem önmagáról szól.

Az életrajzi regény kifejezést Ágh István is minden bizonnyal azért kedveli, mert szabadon lavírozhat a saját név szigorúsága, igazsága (mindaz, ami Nagy Istvánhoz, N. I.-hez, „kisnagyhoz” köthető) és a regényes képzelet között. A szűkebb értelemben vett önéletrajzi én és az elbeszélt önéletrajzi én folyamatosan egymásba játszik. Miként múlt és jelen perspektívája, múltbeli tapasztalat és (sokféle) jelenbeli nézőpont is szüntelenül összefonódik (fölidéző és fölidézett én), önéletírás és regény kétféle fikcionalitása együtt működik. Az elbeszélhetőség kételyei azonban egyik szövegre sem telepednek rá. Miközben a távoli vagy éppen közelmúlt, a hagyaték megértése, hozzáférhetősége körül forog minden. Utánajár az elfödött valóságnak. Ámde lépten-nyomon érzékeli, hogy még a maga legelső „emlékzúzalékaitól” is krisztusi idő választja el. A front elvonulása után „azt a csöndet csak most képzelem vissza, a hétéves gyerek mindent újrakezdhetőnek tart, s nem veszi értéke szerint a pusztulást”. Az is meghatározó élménye, hogy a viszonylag megbízható emlékezés után is kívül marad, mintegy „befelé leskelődik”. Ennek a Le Sage sánta ördögéhez hasonló leskelődésnek az eszköze a család- és falutörténet, a szülőföld és a nagyváros (ez a két fő színtér) a szerző személyiségfejlődésében valamiképpen szerepet játszó alakjainak bemutatása. Ily módon az elbeszélő akkor is önmagáról szól, ha másokról. Nincs könnyű helyzetben, mert a táj történelme visszavezethető ugyan a 13. századig, az ősöket illetően csak a 17. század végéig lát vissza. Igaz, parasztcsaládnál ez sem kevés. Egyébként ott van az „Ismeretlen Elődök” sokasága. A sok névtelen ős közül tör ki a két fiú; az életrajz teleológiája így a kiválás, kiemelkedés történeteként is fölfogható. Ebben az iszkázi „léleklátomásban” a dédapáról még maradt valami. „A többiek arctalan megnevezettek, fehér vászongatyában, szürke szűrben, fekete kalpagban, lógó bajuszosan. A történelem felszínén többet tudok papjukról, tanítójukról.” A leszármazási rend azonban rendkívüli módon érdekli, mert a szülői, nagyszülői jellem, múlt, hagyaték megfejtésétől reméli a maga öröklött természetének megértését. Legendák, sejtelmek, rémálmok kavarognak mindkét fiú világában. „Úgy látszik, ez a kísértetjárás, álomjárás, túlérzékenység, előérzet Vas-tulajdonság egészen bátyámig és hozzám.” Az első három „regény” címének metaforája is valahol itt keresendő: „Volt nekem egy ábrándokkal, történetekkel teljes szilfám anyám falujában. Nagynénémék házáról árnyéka már letörölve. Elöregedett, kidöntötték, marad a képzetekben, akár a családfa, de már nem zöldül, leveledzik. Helyén mintha bombatölcsér lenne a levegőben; hiánya suttog és mesél.”

A ház meg a családfa „marad a képzetekben”. Vagyis a múlt jelenbe emelése, az, amit az emlékezet felhoz, sokszor nem maga az esemény, hanem az események képéből született szavak együttese. A múlt- és identitáskeresés végül is nyelvi cselekedet, s az a „valóság”, amit az egyszerű életrajzi megközelítés összeolvas a művekkel, voltaképpen szintén szövegekből, levelekből, emlékezésekből áll egybe. Ebből következően soha sincs megnyugtató válasz, mert a befejező mozzanat és pillanat mindig az írás tevékenysége. Ezért olvasható a Virágárok végén: „Nem tudom befejezni ezt az írást. 1988. január 30-án.” Ágh István prózájának ezt a jellegzetességét emelte ki Ács Margit, amikor a Rókacsárda című regényben a beszédcselekedetre, beszédváltozatokra építő szövegteremtésre hívta föl a figyelmet. Arra, hogy ez a méltatlanul háttérbe szorult mű „nem elmondja a szereplői történetét… […] Ugyanis a regény szereplői mondanak ezt-azt, megbeszélnek egymás közt eseményeket, visszaemlékeznek esetekre, olykor magukban monologizálnak: szinte állandóan dialógus zajlik a lapokon, s ebből a szóbeszédből lehet rekonstruálni, hogy ki kicsoda, és mi történt vele. […] Valójában maga a történet csak váza a regénynek, amitől »megéled« az az élőbeszéd, amely valóságos beszédvegetációként sarjad a lapokon. Ahány szereplő, annyi beszédmód.” (Parnasszus, 2009. nyári szám) A beszélt nyelvből komponált, a narrációt a minimumra csökkentő módszer, a mű beszélt nyelvből való megkomponálása – állapítja meg Ács Margit teljes joggal – nemcsak nyelvi bravúr, mert közben az emberi létezésről is fontos dolgokat mond. Ágh István ezekkel a rokon műfajokat ötvöző műveivel amellett voksol, hogy a valóság sokféle narratív struktúra alapján ragadható meg, az elbeszélés pusztán egy lehetséges képe a valóságnak, s ezen kívül még sokféle „valóságábrázolás” lehetséges. Az életrajzi regényben fölbukkanó szereplőknek különféle elbeszélési szokásai lehetnek: a nyárádi rokonok és Nagy László, a helyesírási hibákkal, központozással nem törődő mama, a szkopjei naplót író Ágh István – mindnyájan másképp szólalnak meg. De az elbeszélő is különféle regisztereket keverhet a valósághűségre törekvő elbeszéléstől a meseszerű narrációig, a humoros-poentírozó vagy a látomásos-groteszk hangvételig.

Van, amikor az elbeszélő az értekező szerepét veszi föl. „Életrajzi” indíttatású szövegekben talán szokatlan lehet, hogy az elvárt egyes szám első személyt harmadik személyű, külső nézőpontú megnyilatkozás váltja föl. Például az Albérleteim története egy helyütt harmadik személyben beszél N. I.-ről. Igen gyakori a perspektíva kettőssége: ahogyan belülről látja önmagát, illetve ahogy kívülről látják őt. Olykor elhallgatásokkal, titkokkal, rejtélyekkel teli az elbeszélés. Az igazság elmondhatóságának kételye, a megélt élet megírhatósága vagy éppen megírhatatlansága azonban nem kerül centrumba. Objektív, külsőleges, már-már személytelen látásmód keveredik a vallomásszerűség intimitásaival (szerelmi élet, a nagy bandázások részegeskedései stb.) – a hagyományos konfessziók bűnbánó jellege, „maga mentségére” nélkül.

Ágh önéletrajzi indíttatású műveinek is az az alapvető paradoxona, hogy az olvasó számára egyrészt mennyiben utal a szöveg alkotójára, másrészt miként jön létre a teremtett nyelvi világ által az önéletrajzinak vélt jelentés. Izgalmas összjáték alakul ki a közvetlenül valóságra vonatkoztatható és a figurális jelentések hálójában. Ezek a jelentések szétszálazhatatlanul összefonódnak. A ciklus első darabjától a negyedikig és ötödikig tartó ívben éppen az figyelhető meg, hogy a valóságra vonatkoztatható, referenciális elemek fokozatosan elhalványodnak. A Kidöntött fáink suttogása jó néhány szöveghelye semmi kétséget sem hagy: dokumentummal van dolgunk. Periratok, az apátnő leírása, feljegyzése 1576-ból, törvényszéki jegyzőkönyv, újságcikkek, egyházlátogatási jegyzőkönyv 1698-ból, az édesanya és Nagy László emlékezései, annak a Vitsek Janinak a visszaemlékezése, akit a háború végén bácskai menekültként szállásoltak be, az anya levelei, beadási könyv az ötvenes évekből. Utóbbiból „valami nyugalom tetszik… akár Berzeviczy Gergely jobbágyterheket soroló higgadtságából”. Az első könyv bizonyos részei olyan műfaji meghatározatlansággal rendelkeznek, amely eldönthetetlenné teszi fikcióként vagy valamiféle kutatásra épülő dokumentumként való olvasásukat. Néha egyetlen mondaton belül keveredik a tárgyilagos tényközlés és a valóság fölé emelkedés: „Mostanában, mikor ódon papirosokon jártatom szememet, s ujjaim nemes porral szenteltetnek, mintha kezet sem szabadna mosnom, eszembe jut régi, ismétlődő álmom valami ismeretlen, meglepő faluról a határban, lakói az alkonyi homálytól még idegenebbek, mégis olyan jó, hogy ott élnek szomszédunkban.”

A ciklus negyedik darabja, az Árokból jön a törpe azzal is meglepi az olvasót, hogy legföljebb a mamának az oldalak alján, lábjegyzetszerűen közölt levelei számítanak dokumentumnak. A nehezen, de annál nagyobb szeretettel és aggodalommal rótt sorokból, a széppróza alatt húzódó szövegekből a család küzdelmeire, életre és halálra, reményre és reményvesztésre következtetünk. A kötet tizenkilenc novellája ezekből a levélrészletekből közvetlenül bomlik ki, de sokszor csupán hangulati rokonság tapasztalható. A Lop a családban a levélíró a ház elhagyatottságáról, pusztulásáról beszél, a novella a földek, a határ fölgazosodását jeleníti meg, az új termelőszövetkezeti formáció teljes csődjét, melyben tisztes öregek válnak tolvajjá. Csak azt veszik vissza, ami az övék. Betegségekről, a biológiai lét fenyegetettségéről szól a Halálok című írás – levél és novella teljes összhangjában. A tragikus hangot humor színezi: Márton Dezső „azért betegedett meg, mert a tökével játszott szegény”. (Ugyanis a keze – az aprópénzt csörgetve – állandóan a zsebben volt.) A tyúkász királysága levelében Lacit siratgatja a mama, a novella első személyű elbeszélője pedig benéz barátja elhagyott, eladott házába: „mintha a világűrben állnék egyedül”. „Ahogy mentem tovább, fárasztóan nyomult az emlékek helyébe tolakodó szomorúság…” Az alapjában realista szövetű elbeszélésbe imaginárius elemek épülnek: „valószínűtlen ez a látvány”, „idegenné váltam magamnak, mert ha senki sem ismer meg, akkor ki igazolja, hogy én vagyok én”. A kötet írásaiban egyébként is gyakori az álom, látomás, kísértetlátás (Kis Árpás megkísértései, melyben a címszereplő előbb kísérteteket lát a bakonyi erdőben, majd marslakókat). Az Emigránsokban kannibálok tűnnek föl, és ég a várrom, máshol képzelődés olvasható a maszkokról, s mindez Árik Lajos halottkém előadásában („Mennyi arcot hagyott rám az ég emlékül, élőt és holtat”).

Ez a sok arc, sok maszk kavarog az Árokból jön a törpe lapjain. Mind ismerős valahonnan. A huszár ezredesné (Ezredesné, csillagokban), Imrus, akinek meglőtték a lábát 1956-ban (Köd – vö. Ágh István ’56-os sebesülése)hosszan sorolhatnánk az életrajz és a fikció átjárásait. Egri Gyula, Nyúl Miki, Paczek Sanyi – teljesen mindegy, „valós” személyek-e vagy sem, valósban és fiktívben ugyanaz a funkciójuk. A tyúkász királyságában az emlékház avatása is szóba kerül, össze fog dőlni, mert kispórolták belőle a cementet.

Kis remekművek sorával találkozunk. Ahogy a Vörösdomb néhány mondatban sorsot, sorsokat jelez, a magyar próza nagy hagyományait idézi. Móriczi pillanat: a kaszálás közben fogolycsaládot ugrasztanak ki. S ugyanitt, egyetlen novellán belül hogyan jut el a fiú a munka örömétől a szürrealista látomásig, mivel közben gyorsan elromlik minden. A Bábel tornyában a szervezetlen, irányítás nélküli parasztok a kisbíró utasítására akkora asztagot raknak, mint a templom. Végül az értelmetlen munkára kényszerített öregek majdnem életveszélybe kerülnek, menekülésük után „túlélőmulatságot” rendeznek. Érdemes lenne az itt ábrázolt céltalan grandomániát összevetni Székely János A másik torony című esszéregényének gondolati kérdéseivel. A kötetzáró Restaurátor elbeszélője középkori képeket varázsol újjá. Kissé önportré is ez az írás, hiszen a restaurátor és az életrajzi regények szerzője nagyjából ugyanazt teszi: belefesti a falfreskóba/regénybe, novellába környezete arcait és a magáét. A templom fölszentelésekor „mindenki elégedetten bámuldozta művemet, s csodálták, milyen különös emberek éltek itt régen”.

Ha „önéletrajzi tér” és fikció rejtélyes kapcsolatrendszerére gondolunk, nem kerülhető meg az említett Rókacsárda című regény, melynek fejezetei az Árokból jön a törpe novelláihoz hasonlóan adnak új poétikai alakzatot. Már a tizenkilenc novella esetében is fölmerülhet a kérdés, hogy ezek az írások mindenképpen valamilyen nagyobb egységgé szerveződnek. A regény felé mutató novellaciklus mindkét műben valamiféle klasszikus műfajok fölötti műfajt teremt. Hagyományos értelemben nem regények. Képlékeny, folyamatosan alakuló műfajról lévén szó, mégis új regénypoétikát hoznak létre. A Rókacsárda hetvenkét fejezetből áll, s egy-egy terjedelme csupán két-három oldal. Az éles vágások, az apró egységekből szerkesztett kompozíció a filmforgatókönyv jellemző vonásait juttatja eszünkbe. A cselekmény színtere szüntelenül változik. Van ugyan egyenesvonalúság és okozatiság, a részletek látszólag rendezetlen halmaza mintha cáfolná ezeket a hagyományos rendezőelveket. A mozaikok labirintusában azonban nem téved el az olvasó. Noha nincs központi cselekmény, nemigen tudnánk eldönteni, hogy a sok párhuzamosan futó szál közül melyik a legfontosabb. Az apró, montázsszerűen egymásba fonódó, egymást átfedő, lazán kapcsolódó helyzetek, pillanatképek sokasága újszerű regénytechnikát eredményez.

A Kidöntött fáink suttogása és az Árokból jön a törpe világához kapcsolódva a Rókacsárdában is a háború utáni évtizedek „nagy Romlását” írta meg Ágh István, s azt, hogy aki ebben a pusztításban mégis ragaszkodott önmagához, „aki természete szerint élt, ha még növényi, állati lény is, levágták, mint az utcai akácokat, lelőtték, mint a kutyákat, ketrecbe zárták, mint a rókát”. A regényben a csárdát Rókacsárdának hívják, rókák lopják a tyúkot, Molnárék udvarában döglött rókát találnak, s Haszonicsot, a csendőrből lett szocialista rendőrt, majd csárdatulajdonost „rókafajzatnak” mondják. A rókamotívum jelképpé, a magyar falu, a magyar parasztság s tágabb értelemben az egész nép megrontásának szimbólumba sűrített tartalmává válik. (A róka már a mesékben is gyakran a butaság, erőszak, gonoszság jelképe, alattomos bűnöző, mert csaló, tolvaj, kapzsi és képmutató.)

Ágh a Rókacsárdában a tágabb szülőföldet éleszti föl, a táj mitológiájával mágikus-mitikus jelentéseket sugall. (Például Savanyó Jóska és a „szocialista rabló”, Tompa Elemér történetének egymásra vetítésével.) Valamikor a negyvenes évek második felében indul a cselekmény, s a harmadik, befejező rész (A róka hava) ábrázolt ideje már a közelmúltba csúszik át. Ezt a folyamatot érzékelteti, hogy az utolsó részben a múlt időt jelenre cseréli a harmadik személyű elbeszélő. Látszólag hagyományosan berendezett regényvilág, párttitkárokkal, kulákokkal stb. A műnek szinte megszámlálhatatlanul sok szereplője van, a fölnőtteket utánzó gyerekektől a gyengeelméjű Kityöri Ferkóig és a tanácselnök Bozókyig, „aki azzal dicsekszik, hogy Vorosilov pucerja volt”. Ám az írót nem a szociográfiai vagy kultúrhistóriai realitás érdekli igazán, nem az azonosságon, hanem az „anyag” stilizálásán van a hangsúly. A sok kis magántörténelem csomópontjait idézi meg, fölvillantva a szűkebb régión túlmutató összefüggéseket. Az ábrázolt évtizedek politikatörténetének előterében az örök magyar elintézetlenség ismétlődő helyzetei sejlenek föl.

A vaskos realitás olykor naturalisztikusan rideg jelenetei poétikus, álomszerű, szürreális mozzanatokkal keverednek. Ez a világ nem szükségszerűen zord és félelmetes, hanem pajzán, mókás, olykor kisszerűen gonoszkodó. A megjelenítés alapvető vonása a humor, amely a komikus szituációkban éppúgy megvan, mint a dialógusok nyelvi anyagában. Ágh a nyelvjárásnak (és tájhoz kötődő mentalitásnak) az irodalmi nyelvtől elütő, külön színt jelentő jellegzetességeit is kiaknázza. Hrabal-regényekbe illőn groteszk, abszurd jelenetek váltják egymást. A fák kivágását és a vezetékes rádió szerelését elbeszélő fejezet ilyen. Az elhatalmasodó tébolyt szemlélők döbbenetében csak Kityöri Ferkó örvendezik: „Meggyütt a kominizmus!” Máskor meg ő jelenti a rendőrnek, hogy a ruszkik lopják a holdat.

Történelmi időket fognak át Ágh István könyvei. Az ábrázolt idő mellett azonban legalább olyan fontos az elbeszéltek színtere, mely a történelmi távlatot egyenrangúan kiegészítve előkészíti, megelőzi az önéletrajzi személy születését. Tatay Sándorról írja Ágh, de az ő prózaművészetére is jellemzőn: elég egy ház, egy kert, s bármi „megindítja az alkotás működését”. „A szavak sugárzása és rendje által kimozdulnak a mondatok a mindennapiságból, s egyszerre valami föntebbit érzünk, bár csak valamely fejtegetést olvasunk a talaj színéről, a vaddisznók szokásairól, vagy hogy Csillag Piroska »síkos térdén kedvet kapott a tavaszi napsugár«.” Nem „vízszintes” próza ez, a szerző a zsurnalisztikus időszerűséget múlékonynak tartja. Személyessége, stílusa (a Dani uraságnak jellemzése szerint) olyan, mintha vendégül látná az olvasót „egy Ság hegyi pince asztalánál koccintani a kemenesaljaiakkal és Berzsenyivel”.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben