×

A siket, fagyasztott vezető

Báró László

2010 // 09



Puszta, néma táj, rajta út se visz, ott a hómezőn halt meg egy kocsis…

Ezt dúdoltam már napok óta a Mars felé zuhanva. Nem tudom, mióta. Mert a látómezőmön nem láttam semmi változást. Kár is volt kinéznem. Fejből tudtam minden kis csillogó pont helyét: az elmúlt másfél év alatt volt időm megtanulni. Eljárhattam volna rajtuk, ha kell, akárha otthoni nagyszobánkban keringenék, ahol vagy száz évet éltem, és így vakon is megtaláltam a tárgyakat: az újságot vagy a fésűmet. De a zenéjét nem tudtam. Amit dúdoltam, az sem volt autentikus, hanem valami pocsék, kávéházi egyveleg régi orosz dalokból. Még a Rigolettóban hallgattam először ilyeneket, valahol a Csanády utca elején. Az üzleti termet belülről füsttől megfeketedett, nehéz bársonydrapériák borították, akár itt, körülöttem a hegesztett acélfalak, de a bokszok kopott kárpitja a fenekünk alatt olyan piros volt, mint annak a kifakult ruhatárosnőnek az odaszáradt, sötétbe szomorodott vére, aki egyszer elaludt a pult mögött, miközben megjött a menstruációja.

Az ismeretlen, klavikordszerű hangszer valahol a túlsó sarokban állt, és a mászkálóktól – ugyanis közvetlenül mellette nyíltak a vécék és a ruhatár – alig lehetett látni. És persze félhomály lengte át a termet még akkor is, ha kint dél volt és júniusi verőfény. Lassan úszkáltak benne a törzstagok és a füst szellemszigetei, mintha a múlt egy bealgásodott akváriumában kóvályognának faltól falig. Aladár úr, a zongorista olyan vén tésztának látszott, hogy a kicsit részegebbek csókolomot köszöntek neki. Terebélyes feneke lefolyt a zongoraszékről, cigarettahamus, fekete szmokingját kitömték elhízott és felesleges mellei. Talán nem is szmoking volt rajta, hanem lüszterkabát, amely még láthatta Ferenc Jóskát is a kardjára csapni. Szemérmetlenül nagy kaucsuk kézelői voltak az öregnek, aranyba foglalt fekete kövekkel összekapcsolva. Túlméretezett tenyerei innen bújtak elő, mint muréna az üregéből, amikor halak után kap. A kivénhedt zenész a levegőben szállingózó, billegő hangokat anélkül kapdosta el, hogy a felsőteste megmozdult volna. A billentyűkre rá sem nézett: plafonnak fordított fejjel, vakon játszott. Löttyedt arcán a ráncok mint kiszáradt vízmosások futottak alá: régi nagy esőzések, érzelmi vesződségek vésetei. Habár minden szőrtől megfosztott szemei nyitva voltak, és látszólag kifelé néztek, mégis csak befelé láttak, mint az enyéim a csarnokvízben úszkáló foltok miatt. A kutya kapja el úgy a legyeket egy kaffantással, ahogy Aladár levadászta a valaha hallott hangokat a belső horizontját pettyező kottafejekről. Látta a zenét. Rendkívül hosszú ujjai általában lustán keresték a billentyűket. Olyan érzésem támadt, látván működését, mintha egy óriásnő poros fanszőrzetében kotorászna szórakozottan, és néha-néha utánanyúlna egy-egy kiugró bolhának, hogy ingerülten szétnyomja valamelyik távoli billentyű elefántcsontján. Egy oktávot képes volt átfogni a tenyerével, és habár élettelen volt, akár a lajhár, bármikor elérte egymás után a legszélső dúr hangokat is. Aladár úr feje kimeríthetetlen tárházát alkotta a kávéházi daloknak. Cattarótól Bariig, Plakától Pityerig és Nagykátától Kartalig minden jobb-rosszabb lebujban megfordult életében legalább egyszer. Vagy csak úgy tett, nem tudom. Lehet, hogy ki sem mozdult Kisfuvaros utcai nagypolgári lakásából, ahol úgy élt évtizedek óta, mint pók a sarokban.

Tény, hogy kapásból idézett orosz cigánydalokat, első világháborús bakanótákat, kuplerájindulókat és körmeneti énekeket. De ha akartad, Bachot is vagy Händelt. Guantanamerát, Che sarát. Ha fizettél neki egy dupla konyakot, és kedvelt is téged, akkor azzal szórakozott, hogy kimutatta: az Az én babám egy fekete nő zenéje Mozart Török indulójának egy mellékmotívumát dolgozza fel, eszelősen ismételgetve. Vagy a Rozika te, gyerünk a moziba be dallama eredetileg Cimarosa egy elfelejtett operájából eredt, a második felvonás fináléjából, ahol a szubrett szólamának részletét alkotta.

Megint hallottam most a kattogást, a remegést, ami valahonnan az űrhajótest mélyéből jött. Valószínűleg a levegőtisztító berendezés kezd kifulladni. Asztmás szegény. Érzem is, hogy egyre büdösebb van: a saját szagomban pácolódok már hetek óta. Vizem sincs elég, és ami van, az is ammóniákszagú. A nagyanyám kefélte a megrendelő urak nadrágját szalmiákszesszel, az volt ilyen büdös, pláne ha búgot próbált vasalni beléjük. Meg a restik mellékhelyiségeinek illatára is emlékeztetett a szag, ahol a vonatozók kiengedték a fáradt olajat.

Akkoriban a Rigolettóban üldögéltem legtöbbször egy szimpla kávé mellett, amihez mindig hoztak kérés nélkül kísérőnek egy kis pohár szódavizet is. És közben Aladár úr zenéje konok kitartással átáztatott, mintha pocsolyákba léptem volna, és ettől egyre magasabban lett vizes a lelkem, akár a nadrágom szára a zuhogó esőben. Néztem meghagyott, fölös kockacukraimat, amik a tányérka szélén hevertek szabályosan, mint az egyszeregy. Ezek geometriáján kívül minden zavaros volt körülöttem, egész kinti életem. Felkínálták, hogy repülőtiszti akadémiára mehetek Moszkvába. Feltéve, hogy néha beszámolok a társaim beszélgetéseiről, elrejtett leveleikről. Feljegyzem az álmukban elejtett női vagy férfineveket, beszkennelem a tárcájukban őrzött fényképeket, kotorászok a szemétkosarukban. Összerezzentem az emlék hatására. Mintha nyálas meztelen csigák mászkálnák be a holttestemet. Ehhez képest a kockacukrok szabályos fehér lapjai maguk voltak ott a becsület, a rend és a tisztesség.

Sztyep da sztyep krugom,
puty dalek lezsit.
V toj sztyepi gluhoj
zamerzál jamscsik.

Ezt a szöveget dúdolgattam, de persze magyarul, mert Aladár úr mindent lefordított nekünk: olaszt, oroszt, cigányt, mindent. A Váci út környékén akkor nem illett oroszul énekelni: kiszúrhatták a gumidat, de esetleg a beleidet is. De mikor kijöttem – mert végül is beadtam a derekamat, hiszen tudtam, hogy a többiek meg rólam jelentenek –, megtanultam oroszul is a dalt, mert a kiképzés legnehezebb szakasza után kimenőt kaptunk Jaltába, afféle nacsalnyik-jutalomüdülést, és amíg be nem rúgtam, úgy emlékszem, ezt pengette egy helyi celeb megállás nélkül. Csak mást és mást improvizált melléje. Nem is nekünk, önmagának játszott. Nagydarab, erősen kopaszodó orosz volt, ölében gitárral, amit úgy ringatott, akárha az unokáját. Öltönyben, nyakkendőben izzadt, úgyhogy eleinte még gyanakodtam is, hogy titkosrendőr, akit előre beküldtek, mivel tudták, hogy jövünk. Előtte az asztalon – mondanom sem kell – szto gramm vodka illatozott, de már a sokadik. Talán egy kiló. Mély hangon énekelt: az oroszok hangja amúgy is mélyebb, mint a miénk, legalábbis a férfiaké, de az övé még az átlagnál is mélyebbnek hatott. Eleinte nem figyeltem rá, mert hamisnak tartottam a pózt: inkább hentesnek vagy verőlegénynek látszott, mint lírai kitárulkozónak. De elég alkalmat adtak az orosz lélek, főleg a katonai, rendőri pszüché megismerésére a kint töltött évek. Egyik pillanatról a másikra tudtak váltani a kancsuka és a só-kenyér mézeskedés, a drúzsba között. Egyszer, mikor kilógtam a kiképzőtelepről, egy rendőr úgy vágott szájon, hogy napokig nem tudtam rendesen kávét inni, de enni sem felrepedt ajkaim miatt. Felismerte az akcentusomat. Csak amikor megtudta, hogy őrnagyi rangban vagyok, akkor kezdett villámcsapásszerűen kedveskedni. Én remegve álltam a szoba közepén, törölgettem a vért a szájam sarkából, míg ő már hozta is a vodkát, a kovászos uborkát. Kicsit beszarhatott, mert nem tudhatta pontosan, ki vagyok, mit tudok elintézni.

Mondom, megjegyeztem a szöveget, mert a kiképzésünk fél évig mindösszesen abból állt, hogy légmentesen bezártak a leszállóegység pontos másába. Hat hónapot húztunk le akkora helyen hatan, mint egy lakótelepi konyha kétszer. Ez az igazi szteppe, csak éppen nem fagy meg a jamscsik, hanem – ha szerencséje van – elkerüli az őrület. Lehet pedig, hogy jobb lenne, ha elvesztené az eszét. Én magányos fajta vagyok: még egy nővel sem vagyok képes egy szobában aludni, nemhogy öt férfival. Büdösek. És idegesítőek, ahogy mindegyik öntudatos és törekvő, még akkor is, ha hülye, mint a segg. Önkéntelenül dominálni akarnak. Javasolnak. Állandóan udvariasan javasolnak valamit. És látszólag higgadtak, mert azt parancsolták nekik, hogy legyenek azok. Valójában őket is szétveti düh, mert ők is szeretnének egyedül lenni. És nem tettek brómot sem a kakaónkba, vagy valamit, ami manapság helyettesíti. Ki akarták tapasztalni, mit bírunk. Előre megmondták, hogy legfeljebb ketten felelhetünk meg. Tizenhét másik csoportból választották ki a többi harmincnégy tagot. Mindegyikről tudtam már az első hónap végén, hogy milyen az emésztése, hol nőnek rajta ismétlődően a pattanások, amiket elmélyülten nyomogathat, ismertem oda-vissza a vicceiket, a feleségük hajszínét, a zoknijuk szagát, vagy ahogyan tisztogatják a körmüket. A második hónapban elkezdődött az aljas kitolás: hogyan boríthatod ki a másikat, hogy csökkenjen a vetélytársak száma. Ha ugyanis begurultál, akkor automatikusan kiestél a versenyből. Kevés élelmünk volt, rossz ízű, szintetikus. De kaptunk nagy ritkán speciális konzerveket, háziasnak mondott ízekkel. Születésnapokon, a kinti ünnepeknek megfelelő időben tálalták fel. Nagyon vártuk, mert a mesterséges ételek táplálóak, de ízetlenek, és nem kell rágni őket. Olyanok, mint a fogpaszta. Pár hét alatt gyorsan kiderül rólad, hogyan bírod a társad szellentését a szűk helyen, mennyit mosod a kezed, gyakrabban ápolod-e magad, mint a többiek. Aki ilyen volt, arra rászálltak. Ünnepi konzervjében kukacot talált, amit a jótét lelkek előre becsempésztek az űrhajóra. Vagy éppen akkor fingottak trombonosat, amikor a kanalat a szádhoz emelted. Lebegtették a zoknijukat az orrod előtt. Általában hatott a módszer. Aki nem dőlt be, azt durvábban ugratták. Havonta egyszer beszélhettünk a kintiekkel. Ezeket a beszélgetéseket mindenki hallotta, mert nem lehetett elvonulni. Bárhogy kódoltad is, ha anyáddal, feleségeddel, kisfiaddal beszéltél, a hangodon megmutatkozott, mennyire fontosak neked. A következő alkalommal tehát várhattad, hogy anyád hangja hirtelen megszakad, és valami ocsmány ribanc trágár suttogása jön a kagylóból. Kisfiadról egy kiéhezett pedofil áradozik. Visszatért szeretőd hangját utánozták, aki éppen akkor kezdett el röhögni, amikor a legjobban olvadoztál.

Tettlegességre is sor került. Sokan közülünk nem tudtak aludni, ezek pár hónap múlva beszámíthatatlanok lettek, félrebeszéltek. Az egyik mindenáron ki akarta zsilipelni a hajót, hogy megetethesse a kutyáját. Aki megpróbálta visszatartani, azt leütötte.

A legrosszabb talán az volt, hogy a kamerák mindenhova beláttak, és a pszichológusok szeme előtt zajlott minden perced. Az egyik legesélyesebb srácnak vakbélgyulladása lett. Azonnal megjött kintről az utasítás, hogy abba kell hagynia a kiképzést. Kibírom, mondta ő, jól vagyok!

Iszonyú fájdalmai voltak, amit csak jéggel, morfiummal tudtunk úgy-ahogy csillapítani. Egy hétig hempergett kínjában az ágyán, mire annyira csökkent a fájdalom, hogy megengedték neki: bent maradhat. A kiképzés vége előtt pár nappal, már kint, belehalt a komplikációkba.

Puszta, néma táj,
rajta út se visz.
Ott a hómezőn
halt meg egy kocsis.

Ezt dalt őrölték a fogaim az indulás után is legalább fél évig, habár a vakbeles még az édes anyaföldön múlt ki, és a próba óta akkor már eltelt több mint két év. Aladár úr jóvoltából akkor még emlékeztem a zenéjére is, aminek több változatát éneklik, de mindegyik szép. A legjobb egy női kórusra írt darabja, ahol hallani a kocsist sirató asszonyokat. Oroszul sokkal mélyebb a szöveg, de magyarra lefordíthatatlan. Hetekig próbáltam a kiképzés alatt értelmezni, de Aladár úr változatánál jobbat nem találtam ki. Szó szerint valahogyan úgy szól, hogy:

Körös-körül sztyepp és sztyepp,
az út rajta messze visz.
Elhagyatott pusztáján
halálra fagy a kocsis.

Az eredetiben azonban az út nem visz sehova, hanem csak hosszú, és fekszik. Az igazi csavar pedig az, hogy a sztyepp a szöveg szerint a kocsisé, ami temészetesen egy marhaság, hacsak nem gondoljuk azt, hogy ott, ahol meghalunk, az a mi helyünk. Tehát akár a Párizsi Operaház előcsarnoka is a miénk lehet. Ráadásul ez a sztyeppe süketnek, némának és félreesőnek is értelmezhető, mert ennyi jelentése van itt a gluhoj szónak. Add ezt vissza magyarul, röviden, líraian! És a zamerzál múlt időben azt jelenti, hogy befagyott. De nem most, hanem várhatóan, mintegy folyamatosan, mert a kocsis, mielőtt mirelit lenne belőle, a dal folyamán még beszélget a barátjával, hogy mit tegyen az, ha egyszer talán hazaérkezik: adja oda a kocsis gyűrűjét egy nőnek stb. stb. Tehát nem fagyott be vagy meg, hanem csak fagyoskodik folyamatosan és életveszélyesen. Ráadásul a jamscsik hiányzik az internetes szótárakból. Csak Aladár úrtól tudom, hogy az valami orosz specialitása a kocsisoknak, olyan, mint levesben a scsi.

Birkózgtattam a szöveggel. Bosszúból arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha egy orosznak azzal kellene bajlódnia, hogy:

Kék a kökény, recece,
ha megérik, fekete,
énutánam, barna
legény, ne gyere.

Milyen kiképzés alatt lehetne megtanulni Jasznaja Poljanán internet nélkül, hogy mit jelent a recece? Valamint mi köze van a kökénynek a barna legényhez?

Azonban az internet sem mindenható. Bizonyság erre, hogy a napokban, amikor nagyon elkeseredtem, kipróbáltam, hogy mit tud a Google Fordítója. Sajnos, már majdnem húsz perc, mire leér a Földre a jel, és másik húsz, mire feljön hozzám. De nem vártam hiába, mert megjött a válasz készségesen:

Sztyepp és a sztyepp körül,
az út sokkal.
A sztyeppéken a siket,
fagyasztott vezető.

Hát mit mondjak? Az amerikai kurázsi és önteltség meghozza a maga gyümölcsét, ha törik, ha szakad. Ők sohasem adják fel! Ők fordítanak! Akár indonézről rétorománra. Mi az nekik! Keep smiling! Ehhez képest az én ügyetlen fordításom smafu:

Körös-körül pusztaság,
az út messze fut.
Ott, a kietlen rónán
megfagy egy kocsis.

Vagyis több telik tőlem, aki megbuktam a Fáy András Gimnázium oroszérettségijén, mint az USA fiától, a nagy Google-tól. Így azután érthető, hogy ha belenézek az irányzékba, akkor ott a Nap már csak akkora, mint egy szokásosnál nagyobb gombostűfej az ég tűpárnájába szúrva. Az irányzék ugyanis három igen fényes csillag háromszögének súlypontjába helyezte a Napot, hogy pontosan tartsa az űrhajó az irányt. Három piciny kör közepén csillognak: ha a hajó csak egy ezred ívmásodpercet térne el ezektől, akkor a kormányrakéták nagyon rövid időre bekapcsolnak, és módosítják az irányt. A Mars irányát. Jön is bizony, egyre jobban látom még szabad szemmel is az északi hósapkáját. Csak az a baj, hogy túl forró lesz a csók, a Marsot érés csókja. Ugyanis egy szoftverhiba miatt – lásd a süket vezető esetét – röviddel a felszállás után az irányítórendszer automatikusan kiürítette az üzemanyagtartályokat. A napokban tudtuk meg az okát. Az űrhajó alkatrészeit több ország beszállítói gyártották. Az egyik modulban, amelyik Kínában készült, a hosszúság egységét cunban adták meg méter helyett. A cun, a kínai hüvelyk kb. 3 cm. Valaha annyiféle volt, ahány hüvelykujj létezett a Középső Birodalomban. Ez a bőség szerencsére megszűnt: ma már csak alig valamivel nagyobb, mint három centiméter. Ez azonban elég ahhoz, hogy mi soha a büdös életben ne térjünk haza. A rossz mértékegység teljesen megkeverte az irányítást. Vészhelyzetet jelzett, és ilyenkor – elvileg kizárólag akkor, ha a földi indítóállványon áll az űrhajó – biztonsági okokból kiüríti az üzemanyagtartályokat. Vagyis én rövidesen zamerzálok itt a süket sztyeppe közepén.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben