×

A nagy galambleves

Töttős Gábor

2010 // 09
Kezdetben nem értettem, miért és hogyan maradhatott rám ez a történet. Sokáig azon töprengtem, vajon ki fogja már egyszer megírni, hiszen cselekménye oly világos, ugyanakkor tagadhatatlanul érdekfeszítő, fordulatokban gazdag, ráadásul szinte magától összeáll. Évekig vagy talán évtizedekig ígért könnyű sikert annak, aki hozzányúl, mégis furcsa hallgatással kerülte ki az itáliai művészetet konzerven csodáló író, aki élete alkonyán cigarettáit félbevágva szívta, de azért körömig égette, meg az örök bohém kölcsönkérő, aki utoljára alighanem életével maradt adós a Teremtőnek. Elutaztak, magukba menekültek az utánuk jövők, de lázas lantverés közben kikerülték ezt a jól fésült témavadászok, a sokra tartott fahangú poéták s végül a bármit méretre és időre szállító jámbor tollnokok. Az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy körülnéz, de már alig érdemes valakit látnia. A homályban egy ifjú nemzedék könyököl ki a sűrű semmiből, meg kellene várni és érni, ahogy felnőnek, de ezt elmondani aligha leszünk bátrak, erőnk elhágy, s utóbb még azt hisszük, nem is fontos.

*

Volt abban valami fenséges és megnyugtató, ahogy a múzeum nyálkás cserepein ismeretlen és biztos rend szerint kapaszkodtak a galambok, s látszólag ok nélkül, talán egy égi kar intésére, szárnyra kaptak, félkörré suhogtak, majd a park fölül visszakanyarodva ismét a tetőre telepedtek. Nem, nem láttuk bennük a béke jelképét, igaz, a héják jövendő martalékát sem, és ugyanígy nem ismertük fel a lehetőséget, legföljebb szánakoztunk egyikük-másikuk látszólag értelmetlen halálán.

Ebből azért egyre többször kaptunk leckét. A kóbor macskák után maradt tollcsomók ha nem is szaporodtak, de azért biztosan igazolták Darwin túlélési megállapításait az erősebb fennmaradásáról és jogáról. Az már kísértetiesen hatott, amikor egyszer hajnalban az állomásra siettem, egy görbe hátú, hullámosan rohanó görény pedig a reggelije után. Fölfutott az egyik alacsonyabb fára, néhány másodperc alatt szétverte a fészket, miközben a tojások a földre loccsantak, a galambpár egyike felrepült, a másikkal pedig a fürge emlős inalt tovább.

A természet nehezen, de mégis elviselhető rendjébe – szokás szerint – most is az ember avatkozott bele. Mivel a múzeum padlásának réseit sem meglelni, sem befoltozni nem lehetett, a párkányokra kifeszített vékony drótszálakkal próbálták megakadályozni a madarak szokott pihenőjét. A látványos eredménnyel kecsegtető óvintézkedés nyomán néhány nap múlva pár ügyetlen galamb akadt a drótokba, ott pusztult, száradt, porlott, s már csak akkor rebbentette szárnyait, ha a szél belekapott. Ettől persze a szenvedélyes tojók és harcias hímek nem adták fel fészküket, továbbra is az erdők királyából lett gerendák szögleteiben és hajlataiban húzódtak meg. A biztonsági őrök kapták feladatul elriasztásukat, de hazulról hozott légpuskáik csupán ideiglenes eredményre vezettek: amint eltűntek, ismeretlen zugokból totyogtak elő az alig megfogyatkozott s immár harcedzett csapatok.

Talán soha nem került volna pont az ügy végérre, ha a nagyralátó polgármester és az egymással szemben örökké elemükben lévő városatyák elé nem kerül az a kitűnőnek látszó, olcsó, mégis páratlan hírnevet hozó tervezet. Ebben körültekintő vizsgálat nyomán mutatták ki, hogy az egészségre mily veszélyes a múzeumon kívül is szinte minden középület padlásán tenyésző galamb, melyet ráérő öregek nem átallanak még etetni sem, noha erre a luxusra a józan ész számításai szerint aligha futná nyugdíjukból. Összepiszkítják ezek a szelídnek hitt madarak köztereinket, zavarják a fák alatt üldögélni vágyókat, sőt, meg nem erősített, de biztos forrásból származó hírek szerint elmélázó óvódások és idetévedt turisták kezéből kikapják a kenyeret. Az is könnyen kiszámítható, érvelt tovább az indítvány, hogy ha csak tízezer galamb él is itt, az általuk elfogyasztott, ismeretlen eredetű gabona mennyisége legalább nyolcvan-száz tonnát tesz ki évente, ami önmagában is mérhetetlen kár.

A tűzbe-lázba jött ülésen ekkorra már egyre erősödő morgás jelezte a rosszallást és a fokozódó elszántságot. Ilyen előkészítés után szinte egy emberként várták a megváltó javaslatot, ami nem is maradt el. Aki csak látta, örömmel tapasztalhatta, hogyan simulnak ki a gond redői a közügyért annyit tűrt arcokon. A megfáradt szemek mosollyal kezdték keresni a tekintetükre legméltóbb szemközt ülőt, a tenyereket a jótékony izgalom nyirka bizsergette, míg végül valamennyien önfeledt éljenben törtek ki. (Egyedül a folyosón csöndesen takarító, mozdulatait öregesen beosztó Mária néni lepődött meg a fejleményen…)

Szinte gyermeki öröm tükröződött a határozatban, amely méltán keltette fel a média osztatlan érdeklődését. A meglehetős bő számmal rendelkezésre álló közmunkások és egy fővárosi vállalkozó bevonásával összefogdossák a bármilyen okból kinn repkedő galambokat. A tervek szerint egy hét alatt végrehajtandó művelet idején a zsákmány nem igényel etetést, s mivel nyár derekán végzik majd, az iskolák elárvult tornatermeibe rekeszthetik a szárnyasokat. A helység szokásos ünnepére, Vak Béla király születésnapjára hatalmas üstöket szereznek be, megfogadják a környék legkiválóbb kopasztó asszonyait és leányait, akiknek munkáját avatott és hivatkozott szakácsok irányítják. Nemcsak az országnak, hanem egyenesen a világnak fog példát mutatni a tízezer galambból főzött ízletes leves, amely a maga nemében páratlan különlegesség, eredeti ötlet, s így bizonyára a rekordok könyvébe is bekerül. Ezzel szinte ingyen jut világhírhez a pénz híján eddig hiába erőlködő lakó- és szülőhely, amely pedig már régóta megérdemelné ezt a jogos elismerést.

A polgármester ugyan még néhány percig fölös szőrzetét rágdosta, mert fölötlött benne: ha nem neki jutott eszébe ez az elképzelés, akkor talán nem is olyan jó – de aztán felvillanyozta a gondolat: olyan régen nem evett már galamblevest, csak egyszer, de az sem biztos, hogy az volt… Az egyik frakció a biztonság kedvéért közleményt adott ki, amelyből hívei egyaránt kiérthették a szenvedélyes pártolást és a merev elhatárolódást – ha a jövő úgy hozza. A másik frakció szűkkeblűséggel vádolta ellenfelét, mert vonakodott megszavazni az elegendő mennyiségű fűszert, holott II. József átutazóban éppen ennek meglétét emelte ki legfőbb helyi erényként.

Feszült érdeklődés előzte meg a csigalassúsággal közeledő nagy napot. A máskor üresen kongó szállodák megteltek, élelmes hivatalok még a raktárhelyiségeiket is kiadták hálózsákos újságíró-társaságoknak, számos nemzetközi és hazai tévé jelezte részvételét. Már a főzőkanalat forgató szépségkirálynő választását is lebonyolította az ilyesmiben verhetetlen Papi Bt., a recepteket hetek hosszú tanácskozásával sikerült egyeztetni, s végül, de nem utolsósorban az orvhalászoktól elkobzott hálókból megfelelő mennyiségű és minőségű fogóeszköz állt rendelkezésre.

Már viccek keringtek arról, hogy egyedül a Szentháromság szobrán marad majd meg a Szentlélek madara, meg talán, ha jól vigyáz, az érdemes postagalamb-tenyésztő kímélheti meg gondosan elzárt kedvenceit, amikor porszem került a gépezetbe. Megjött ugyan a fővárosi vállalkozó, glédába álltak a közmunkások, szélesre tárták az iskolai tornatermek ajtaját, de egy fia galamb nem sok, annyit sem sikerült összefogdosniuk. Az első két nap kifárasztással próbálkoztak, gondolván, ha addig hajtják az egyik tetőről a másikra őket, amíg el nem erőtlenednek, csak könnyebb lesz elkapni párat, de a madarak nem akartak lankadni. Ha már végképp nem bírták a szárnyalást, siklórepüléssel a közeli dombokra ereszkedtek, majd kihasználva a kellemesen lengedező szelet, továbbsuhantak az üldöző csapatok elől.

A harmadik napon összeült a válságstáb, s azt a bölcs döntést hozta, hogy ezekkel a primitív módszerekkel nem szabad tovább próbálkozni, hanem totális támadást kell indítani, mégpedig két fronton. A helység malmához vezető bekötőutakon elszórt búzát és rozsot fel kell söprögetni, gondosan megtervezett hálórendszer alá kell szórni, továbbá hívogatóul helyezzenek el madáritatókat, de azokba ne vizet, hanem a helyi erős, ámde eladhatatlan fehérbort öntsék szomjoltóul. Ha a galamboknak csak csöpp eszük is van, ki fogják használni ezt a kínálkozó lehetőséget, begyüket megtöltik, jócskán kortyolnak rá, s ez bizonyosan a közjót előmozdító vesztüket okozza: a közmunkások fürge parkolóőr gyanánt előrohannak, hálóba és zsákba szedik őket.

Vagy a sors volt szokásos tréfás kedvében, vagy a galambokkal nem beszélték meg ezt az egészet, annyi bizonyos, a reménybeli szárnyverdeső rajok sorra elkerülték a körültekintően elhelyezett csapdarendszert, viszont verebek ezrei csaptak le egy kis csipegetésre, a tálkák körül pedig leginkább feketerigók forgolódtak, legalábbis amíg lábuk nem kezdett zsibbadni. A bölcs szervezők már-már hajlottak a gyümölcsöző kompromisszumra, hogy hát, ha galamb nincs, végtére a veréb is jó, különben meg annak a sok éhenkórász potyalesőnek jó lesz ebből is a leves, de erre előre mégsem gondolhattak: a méretes hálólyukakon még a legtökösebb öreg veréb is átszökött, s talán még csúfondárosan pottyantott is a szorgoskodó emberekre.

Lassan a pánik kerítette hatalmába a polgármestert, a városatyákat, egyre több és több részes vállalkozót, végül mindazokat, akik csupán áttételesen érezhették magukat érdekeltnek vagy érintettnek. Odalesz a helység becsülete, a fél világ rajtuk fog röhögni. Már Miskár Miska legújabb szatírjátékának bemutatói is lanyhultak, mert az ártatlan résztvevők nem tudták ösztönzők nélkül átélni, miként lesz a nagy becsinált levesből Szentlélek, ahogy azt ő galambtoporgást idéző verslábakkal oly érzékletesen remekbe formázta, az alkony és vér bíborát mesterien sejtelmes újszerűséggel mosva egybe. Magvas Ferenc Galambszaru című műve is elakadt a nyomdában, pedig a jubileumi, ötvenedik kötet megjelenésére komoly előjegyzéseket kötöttek le a könyvesboltokban.

A félelem súlyos, hatalmas madárszárnyként borította el az eget. Fojtogató fülledtsége szíveket és agyakat zsibbasztott, riadt, rohangáló férfiak és nők felejtették el legkedvesebb verseiket, a lemezekről andalító dallamok helyett részeg csukladozás hallatszott, míves táblaképek olajfestéke megráncosodott, könnyezett, aztán a földre patakzott, megpattant a márványszobrok erezete, s a daliás alakok elporladtak, a patinás bronzok viaszként estek össze, a csöndes árkádú kedves házak gerince megroppant, tetőcserepüket halpikkelyként borotválta le a szél, százados fák hatalmas nyögéssel gyufaszálként törtek ketté.

A kapualjakba és vendéglőkbe húzódott tévések abban kezdtek reménykedni, hogy ha a nagy galamblevesről nem is, de legalább egy orkánszerű viharról tudósíthatnak. Elfoglalták a leglátványosabbnak ígérkező helyeket, rossz arcú statisztákat gyűjtöttek, s előkeresték azokat a legöregebb embereket, akik ilyenkor – szokás szerint – nem emlékeztek ehhez hasonló ítéletidőre. A bölcs vezetés mentegetőző közlemény megfogalmazásán fáradozott, a munkamániás helytörténész pedig iratait és gondolatait rendezgette, amikor elsuhogott fölötte is a felejtés angyala. Szájában megkeseredett a cigaretta, ötletei és felfedezései az események tükrében egyre bárgyúbbnak tűntek, pályáján visszatekintve mind határozottabban kietlen kősivatagot vélt látni.

Odakinn közben megeredt a jótékonyan langyos, csendes eső, amelyben önfeledt szerelmesek szaladtak, s nevetésük feledtette az egyhangú kopogást. Nem keresték a régi szobrokat, de virággal szórták tele az újakat, boldogok és könnyűek voltak; aki csak látta őket, becsukta ernyőjét, az ég felé fordította arcát, és hagyta, hogy a sűrű, apró cseppek barázdáiban észrevétlenül összefolyjanak a könnyekkel.

*

Röviden szólva tehát nem történt semmi, elmaradt a szenzáció, a hírre érdemes nagy durranás. A jövevényekben és a helybeliekben mindössze egyetlen megmagyarázhatatlan jelenség miatt feszült szívszorítóan furcsa érzés. Látták, ahogy fiatalok egymásra találnak, élénk beszédű társaságokba verődnek, kezdetben dünnyögnek, utóbb dúdolnak, végül valami éterien tiszta hangon eddig ismeretlen dalokat énekelnek. Alapjában véve nem érződött különösnek, inkább valahogy természetesnek hatott minden szavuk. Mire az eső elállt, és a világot játszi fénnyel csókolva kisütött a nap, már senki nem emlékezett a nagy galambleves tervére, a nehéz órákra. Aztán ez is elmúlt, és minden, minden, minden a régiben maradt…

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben