×

Prózavázlatok

Vaszilij Bogdanov

2010 // 07-08
A Szibériai Medve

A Nyevszkij proszpektről betérek a negyedik sikátorba. Évekig volt itt egy kocsma. A Szibériai Medve. Éjjel is nyitva tartott. Sokat üldögéltem itt Zoscsenkóval, Tinyanovval, Kuzminnal, egyedül egy hátsó asztalnál, ahonnan beláthattam a termet, szemmel tarthattam, ki jön, ki megy… Itt ismerkedtem meg Ivánnal, a prófétával is. Magas, hosszú hajú, fekete köpönyeges, zavaros tekintetű férfi volt, harsogva beszélt, talán mert a jobb fülére nem hallott, légnyomást kapott a háborúban. Ordítva jósolta meg a bolsevikok bukását, valaki feljelenthette, egyszerre eltűnt, csak a báros Aljosa suttogta szomorúan, hogy „…igen, ilyen ez, Vaszilij Ivanovics. Ma itt vagy. Holnap meg a lágerben.” A Szibériai Medve természetesen nincsen már meg. A háznak is csak az egyik oldalfala maradt, az ablakok nyitva vannak, a lakók, mielőtt elmenekültek volna, nyitva felejtették őket, csattogtatja a szél a függönyöket, a szobák eltűntek valahol. Egy másik dimenzióban várakoznak. Kuzmin már régen meghalt. Mi lett Tinyanovval, Zoscsenkóval, Aljosával és a prófétával?

A szovjet koldusok

A koldusok ott lábatlankodnak a romokat takarítók körül, akik tudomást sem vesznek róluk, csak az egyik féllábú veterán adja át félig szívott bagóit nekik. Egy ideig nem jövök rá, tulajdonképpen miért vannak itt, mire várnak türelmesen. Aztán rájövök. Amikor az asszonyok és a veteránok valamennyire eltakarítják egy-egy lebombázott ház környékét, szabaddá téve a romos szobákba és pincékbe vezető ajtókat, a mi élelmes szovjet koldusaink hirtelen elevenednek meg, alig vonszolva magukat, torokhangon üvöltve igyekeznek befele, hátha találnak valamit, egy párnát, egy képet, egy virágvázát, ruhát, petróleumfőzőt, bármit, bár a kormos falak mutatják, iszonyú tűzvész tombolhatott itt a bombák robbanása után. Egyikük egy megsérült kötésű, vastag kék könyvvel jön fel a pincéből, hát persze, a Nyomorultak első kötete. Vajon hogyan vészelte át a tüzet? Dobok neki néhány kopejkát. „A könyvért?” – döbben meg, és vigyorra torzul fogatlan szája. Úgy adja át, mint Sztálin a kitüntetéseket a hős katonáinak, hűvös, mogorva áhítattal.

Az öbölben

Váratlanul meleg volt ez a május, a város mint egy beteg állat nyújtózkodott a ragyogásban. Kimentünk falura. A kis házikót megviselték ugyan az elmúlt esztendők viszontagságai, de a bombák elkerülték. Csak a tetőt kellett kijavítani, kicserélni néhány cserepet. Megkeresve a fészerben régi kerékpárom, egy negyedóra alatt rendbe tettem, megolajoztam, felpumpáltam a gumikat, s elindultam az öböl felé. Itt telt el a gyermekkorom, emlékeztem még a vitorlásokra, amint büszkén siklottak az öböl hullámzó vizén, a nagy hajókerék kelepelésére, amint a gőzös befordulva, fölfelé indult a Néván. Most mégis megdöbbentett a látvány, a kavicsos, sekélyes föveny tele volt a háború maradványaival, szétrobbant légvédelmi ágyúk csövei hevertek mindenfele, gránáthüvelyek, rozsdás acélsisakok, homokba temetett, döglött aknák, mint a teknősbékák. Közöttük egy rák mászott egykedvűen, a napfényben megcsillant vörös páncélja. Kikerültem, és bementem a vízbe. A biciklizés kifárasztott, a tajgán igazán nem kerékpározhattam. A tenger visszafogadott. Hosszú vándorlás után végre hazaérkeztem.

A feltámadó gyerekkor

Az úszás viszont felüdített, az öböl vize azért még elég hidegnek érződött ebben a szokatlan májusi nyárban is, de ugyanúgy ringatott, mint régen. Mélyen beúsztam, hátamra feküdve ringatóztam a hullámokon, és a tenger ismerős illatai, hullámai kissé megszédítettek. Lehunytam a szemem, kisfiú voltam megint, már-már hallani véltem az angol nevelőnő kiáltozását is. „Vászja, Vászja! Jöjjön ki, Vászja! Nagyon messzire beúszott, kérem…” Mi történhetett vajon a kisasszonnyal? Hogy is hívták? Miss Marple? Még a háború előtt örökölt egy házat Bristonban, és elbúcsúzott tőlünk, negyven esztendeig tanította angolra a Bogdanovokat. Hát megtanultunk. Mi lehet vele? Vajon él-e még? Nem valószínű, hatvanéves múlt, amikor 1913 esős őszén örökre búcsút vett tőlünk. Akkor még én is otthon voltam, egész délelőtt angolul társalogtunk. Nagyon elégedett volt velem, homlokon csókolt, s elérzékenyülve keresztet rajzolt a homlokomra. Másnap utaztam vissza én is Párizsba, az egyetemre. Akkor láttam utoljára a kastélyt. Tizenkét óra volt.

Az öreg dajkám

Amikor utoljára volt birtokunkon jártam, meglátogattam öreg dajkámat, Mása nénit. Rozoga viskóban feküdt a priccsen, valami régi, foszlott takaróba burkolózva, és merőn nézte feje fölött a beázó plafon repedéseit. Amikor megismert, az arcom nem látta jól hályogos szemével, de a hangomra felélénkült, azonnal kikelt az ágyból, és sürgölődni kezdett körülöttem, álmélkodva tapogatta szakállamat, könnyezett. „A hercegné – így nevezte a mamát – téged emlegetett, Vászja úrfi, csak téged, pedig már lángolt a szoba, a tapéták és a függönyök is lobogtak, könyörögtem, jöjjön, de nem akart a részegen gajdoló, fosztogató muzsikokkal találkozni. Meg kell várjam a fiamat, mondotta határozottan, és nézte a lángokat, könnyezett a szeme, köhögött a füstben. Elkezdtem kifelé vonszolni, de ellökött. Hagyjál, Masenyka, eljött az én időm. Nem mehetek, meg kell várjam a fiamat. Ő jön, érzem, itt van már egészen közel.” Dajkám sírt. „Andrej úrfi, majd a tábornok úr halála amúgy is megviselte. Csak nézett maga elé. Már nem érdekelte semmi. Csak téged várt, míg el nem égett.”

Apály

Bátyámmal éjjelente sokszor kilopóztunk a tengerpartra. Az út hosszú volt, a sötét kis utcákon nem is volt teljesen veszélytelen. Kóbor kutyák, csavargók is megtámadhattak volna. De mi nem féltünk, vagy ha igen, egymás előtt is ügyesen titkoltuk, tudtuk, a holdfényben lebegő tenger mindenért kárpótol majd. De egyszer elnéztük az órát, és meglepődve láthattuk, hogy a tenger visszahúzódik előlünk, nyomában csak végtelen, bűzlő iszapsivatag marad, amelyben a csúszómászók, tengeri herkentyűk és puhányok mozogtak eszelősen. Ott kerengett körülöttünk a rothadó tengeri füvek, algák, számunkra ismeretlen vízinövények émelyítő szaga. Apály, magyarázta Andrej, és leültünk, nem messze a mozgó, fortyogó iszaptól, vártuk a dagályt, amely egymáson hempergőző hullámaival újra elönt mindent, és felgyűrve nadrágunk szárát hamarosan bemerészkedtünk a vízbe, de akkor feltámadt a szél, növekedő hullámok öntöttek el, rémülten menekültünk vissza a partra. Fehér csík jelezte, érkezőben a hajnal, felvijjogtak a felettünk kerengő, éhes sirályok.

Az állomási resti I. – A biliárdparti

Ez a lerobbant resti hajdan – amikor Gumiljovval Párizsba indultunk, valamikor 1914 májusának végén – még fényes vendéglő volt, plüssfotelekkel, biliárdasztalokkal… Ezekre a smaragdzöld bársonnyal bevont asztalokra és a fehér golyók szinte hangtalan kerengőzésére pontosan emlékszem. Ide húzódtunk be az eső elől, mert esett az apró szemű eső megállíthatatlanul, mintha soha többé nem akarna elállni… S mi, egykedvűséget tettetve, vodkáspoharunkkal a kezünkben, figyeltünk egy tar fejű, frakkos öregurat, aki fantasztikus ügyességgel kezelte a dákókat, időnként körülményesen, némi aggállyal krétázva meg a végüket. Akkor már hatalmas összegeket nyert váltakozó ellenfeleitől, akik idegesen figyelték, és összesúgtak a háta mögött, de az öreget mindez nem zavarta, halálos biztonsággal löködte a golyókat. Gumiljov elfehéredett, mindig szerette a kihívásokat, és felragadta a dákót. Egy óra múlva egyedül indultam el Párizsba, barátom, noha vesztésre állt, nem hagyta abba a partit, hiúzszeme veszedelmesen villogott. Akkor láttam utoljára…

Az állomási resti II. – A sors

Amikor 1923 kora őszén, szintén esőben – mintha ugyanaz a háború előtti eső folytatódott volna megállíthatatlanul tíz év után – megérkeztünk városunkba, első utam ebbe a vendéglőbe vezetett. Babonásan hittem, hogy itt találom barátomat a biliárdasztalnál, azóta váltakozó szerencsével folytatódik a parti, s ő, dákójával a kezében, önfeledten bűvöli a puhán kerengő golyókat… Persze tudtam, hogy már nem él, hazaárulásért és kémkedésért lőtték főbe, ő volt a lenini–sztálini terror egyik első áldozata… Ma sem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem voltam rámenősebb, harciasabb. Erőszakkal is a vonatig kellett volna hurcolnom, hagyja a fenébe a biliárdpartit, Párizsban is biliárdozhat, ha éppen akar, és jöjjön. Ha Gumiljov akkor felül a vonatra, és elutazik Párizsba, más irányt vehettek volna a dolgok. Néhány napra rá dördült el Szarajevóban a pisztoly, és kitört a háború. De Gumiljov nem vonult volna be, elutazott volna Alaszkába, majd Tűzföldre, hogy megírhassa tervezett útikönyveit, ő lett volna az emigráció egyik vezéralakja, kiteljesíthette volna költészetét.

Az állomási resti III. – A sor

Csakhogy Gumiljov, gondolom kábán a restiben nézelődve, itt maradt, folytatta a biliárdpartit, hamarosan bevonult, később összeesküvésben való részvétellel, kémkedéssel vádolták, letartóztatták és főbe lőtték. Soha nem jutott el Alaszkába, Patagóniába, nem írta meg régóta tervezett útikönyvét (világsikert is arathatott volna!), költészete sem teljesedett ki, nem lett a nyugati orosz emigráció vezére. Nemhogy őt nem találtam a hajdani fényét már teljesen elveszítő, hatalmas hodályban, hanem a biliárdasztalokat sem. A bolsevikok lerombolták a vendéglő három termét egymástól elválasztó falakat, szemétre dobták a plüssfoteleket és a biliárdasztalokat, csak a hajdani lakkozott és faragott lábú asztalok maradtak, némely asztal kitört lábát gyalulatlan gerendákkal pótolták, mellettük apró, törpékre méretezett hokedliken üldögéltek a mogorva pufajkás férfiak. Az új törzsközönség. Néhány asztalnál folyt a kártyaparti, röpködtek a zsíros lapok, de a tömeg a pult előtt ácsorgott, sorára várva. Meg kellett várni, amíg valaki megissza a vodkáját, kevés volt a pohár. Beálltam a sorba.

Az állomási resti IV. – A szovjet vodka íze

Akkor ittam először szovjet vodkát. Az íze minősíthetetlen volt, de azért, írhatom mély önismerettel, az elmúlt huszonhárom esztendő bárpult előtt töltött epizódjaira visszatekintve, ehhez a kaparó ízhez is hozzá lehetett szokni… Az ember – és ez a Szovjet-Oroszországban töltött két s fél évtized talán legnagyobb felismerése – mindenhez hozzászokik. Különösen ha éhes, ha fázik, vagy ha fél. És polgártársaink mást se tettek az elmúlt évtizedekben, mint éheztek, fáztak és féltek. Akkor még nem tudtam ezt, de a büdös mahorkaszagú, borostás férfiak között állingálva rossz előérzetem támadt. (Azóta sem múlott el, velem marad már halálomig.) Közben Léna unokaöccse hívott egy konflist, felrakta a csomagjainkat, és elvitte haza. Feleségem is bejött a kocsmába, csodálkozva, némi utálattal nézett szét a füstben, aztán leült egy alacsony hokedlire, szív alakú arca egy vonalba került a hajdan elegáns kerek asztal lapjával, egy pillanatra olybá tűnt, mintha a felpattogzott, vágásokkal teli asztallapon heverne gyönyörű feje, közszemlére téve. Vörös haját néztem, és megborzongtam.

Az állomási resti V. – A farkas

Azután, hajlamos lévén az önsanyargatásra, rendszeresen eljártam az állomási restibe. Egy idő után már sorba sem kellett állnom, Iván, a csapos V alakba formálva jobb kezének két ujját, üdvözölt, és kiküldte nekem, vizespohárban, a két és fél deci vodkát. Miközben – egyedül ülve az alacsony hokedlin, a kerek asztal mellett, amelyről, a dolgok mulandóságát példázva, a hajdani damasztabrosz is tovatűnt – vodkámat kortyolgattam, némi malíciával gondoltam arra, hogy igazi vodkát is ihatnék egy elegáns párizsi bisztróban, a dzsesszzongoristát hallgatva. Talán mégiscsak elkapkodtuk a hazatérést, gondoltam az első vizespohár vodka elfogyasztása után, de már nem volt visszaút, bezártak hazánkba, mint hajdan a Péter-Pál erődbe az államfoglyokat. Oszip Mandelstammal is itt iszogattunk, utolsó pétervári látogatása első óráiban. Félrehajtott fejjel, ábrándosan nézve maga elé mondotta A farkas különféle variációit, s én közben fél szemmel a szomszéd asztalokat figyeltem, mind a három besúgóm ott üldögélt, minket bámulva, noha rendszerint csak egy, a szolgálatos szokott hallgatózni.

A peterhofi park I. – A papírsárkány

Bátyámmal zűrzavaros, de gyönyörű gyermekkorunkban sokat játszottunk a peterhofi parkban. Andrej, aki egy héttel apám előtt esett el a galíciai fronton, egyre többször tűnik fel álmaimban, főként hajnalban, legtöbbször lovagol valami ismeretlen mezőn egy fekete almásderesen, és mögötte lovukat nyereg nélkül megülő, torokhangon üvöltöző tatárok. Nem világos, vadásznak-e rá, vagy versenyeznek-e. Mindenképpen utol szeretnék érni, de erre egyre kevesebb az esélyük. Andrej látszólag nem is törődik velük, a lova nyakára hajol, kucsmája leesik a fejéről, hosszú barna haja arca körül röpköd, és előnye egyre nő. Ha verseny, akkor már ihatnánk is a győzelmére; ha üldözik, lassan bottal üthetik a nyomát. Felkel a nap, kivilágosul a mező, és felébredek, a tejeskocsik kondérjai már zörögnek az utcán, nézem Léna álomban úszó arcát, és váratlanul Andrej tűnik fel megint, rövidnadrágja pántja lecsúszik, ahogyan ide-oda szaladgálva figyeli az előbb elengedett sárkányt, amely szabadon röpköd a Peterhof fái fölött a kék égen. Magamat nem látom, ki tudja, hol bujkálhatok?

A peterhofi park II. – Kátya

A májusi parkban – a virágzó fák, zöldellő bokrok között, az aranyeső sárgás fényében – váratlanul meglátom Kátyát. Srégen takarja egy szökőkút, amint mosolyogva felém jön, és a szikrázó vízsugarak tünékeny fénybe borítják számomra egykor imádott arcát. Magamra pillantok, ez nem lehet, fehér porcelánnadrágban vagyok, sötétkék ingben, s ahogy a szökőkúthoz lépve belepillanthatok, elképedhetek a változáson, húszéves arcom néz vissza rám, dacosan, számonkérően. Az esztendők kártyavára leomlik, az idő spanyolfala mögül győzedelmesen indulok egykori szerelmem felé, ő nem vesz észre, nem is engem néz. Hosszú fehér ruhája lebeg a szélben, fel-fellibben, látni engedi ívelő, hosszú combjait, amelyeket annyiszor csókolhattam végig, mielőtt derekamra kulcsolódtak volna. Káprázatos mosolya sem nekem szól, veszem észre döbbenten, és szégyenkezve guggolok a szökőkút mellvédje mögé, láthatom, amint kitárt karokkal egy gárdatiszt karjába omlik, fölemelkedek, de eszeveszetten ölelkeznek, nem vesznek észre, s én szégyenkezve tűnök el az évek sűrűjében.

Az ágyúlövés

Bátyámmal gyermekkorunkban, ha éppen Péterváron voltunk, sokat sétáltunk a kedves angol nevelőnő kíséretében, ismerkedtünk szeretett városunkkal. A hölgy ugyan babonásan rettegett az ágyúlövésektől – mint bevallotta, a búr háború nyomasztó emlékeit idézték föl, amikor a sors kifogyhatatlan kegyelméből Dél-Afrikában élt, s fiatal férjét lovastul röpítette át az örökkévalóságba egy ellenséges ágyúgolyó –, de mi mégis úgy intéztük, hogy a Nyevszkij proszpekten szálljunk ki a hintóból, és ott kezdjük el rituális sétánkat, némán, egymásra se pillantva, előreszegett fejjel masírozzunk, aztán körbejárva a rakparton, pontban déli tizenkettőkor érjük el a metsző napfényben fenségesen lebegő Téli palotát, és előtte néma vigyázzban hallgathassuk a Péter-Pál erőd ágyújának dörgését. Ez a hang a fülemben van ma is, örökké hallani fogom. Olyan erős volt, hogy pillanatokra megsüketültünk, megremegtek a környező paloták ablakai, félő volt, hogy megrepedeznek, összetörve hullanak a kövezetre, és a megdermedt, sápadt nevelőnő rettegve szorította füléhez a kezét.

A vörös ruhás lány

Májusban láttam meg a Peterhof zöldülő fái között a piros ruhás lányt. Tizenhét éves voltam akkor, sokáig követtem, de anélkül, hogy felfigyelt volna rám. Vörös ruhájában nagy, elszabaduló lepkeként úszott a fák és bokrok között, vállán idegesen forgatva piros-fehér csíkos napernyőjét, és takarta arcát szőke haja is, amely úgy lobogott a feltámadó szélben, mint egy zászló. Eléje kerültem, de megint nem pillanthattam az arcába, mert épp keszkenőjével törülgette, s a szökőkút mögött hirtelen eltűnt, felszívódott, köddé vált, nem láttam többé sehol. Délutánig kerengtem egyre idegesebben a sétányokon, egy vörös ruhás lányt kerestem piros-fehér csíkos napernyővel. Semmi egyebet nem tudtam róla, az arcát sem sikerült megpillantanom; ha lehunytam a szemem, csak lobogó szőke haját láttam, és a napernyőt, amint forog a feje fölött, mint egy lepke. Ő is olyan volt, mint egy nagy vörös pillangó. Már beesteledett, jött Andrej, s amikor elmondottam, kit keresek, nevetni kezdett. „Annyi vörös ruhás lány van, Vászka. Ráadásul az arcát sem láttad. Lehet, nem is volt arca…”

A különös hangulatú versciklus közvetlenül Pétervárra való visszatérésük után íródhatott. Az első darab, A Szibériai Medve tanúsága szerint akkor még nem tudta, hogy Tinyanov 1943-ban meghalt, viszont Zoscsenko és a báros élnek, és hamarosan találkozni fog velük. A próféta sorsára soha nem derült fény. A második és harmadik darab, A szovjet koldusok és Az öbölben az ostrom nyomait még magán viselő város képét adja, a Nyomorultak első kötetének az a koldus megtalálta példánya még megvan nagyapa könyvtárában. A negyedik vers indítja el az emlékek áradatát, gyermekkora fürdőzéseit idézi fel, bátyját, az első világháborúban a galíciai fronton halálos lövést kapó Andrejt, öreg dajkáját, aki elmeséli édesanyja szörnyű halálát. Az állomási resti öt darabja elsősorban azért izgalmas, mert felidézi Gumiljovot, kivégzett barátját, aki ha akkor elmegy vele Párizsba, megúszhatta volna az egészet, és Oszip Mandelstamot, aki pétervári látogatása során itt, ebben a lerobbant kocsmában mondotta el hírhedett versének, a KGB által üldözött A farkasnak a különféle variációit. A ciklus további darabjai ismét gyermek- és ifjúkorát idézik, itt tűnik fel először a különös, nagyapát annyira nyugtalanító piros ruhás lány alakja. Hogy a prózaverssorozat miért szakadt meg, nem tudni, a füzetben további címek és feljegyzések is szerepelnek, jelezve, hogy tovább akarta írni. – Tatjána Bogdanova

(Fordította: Bogdán László)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben