Megtanulni nyelvünk szellemét

Ignácz Rózsa emlékezete

A vaskos, több mint hatszáz oldalas kötet belső címoldalán ez áll: Ignácz Rózsa (1909–1979). Emlékkönyv az író és a színművész születésének 100., halálának 30. évfordulójára. A puszta név, az évszámok és az emlékkönyv megnevezés mind arra utalnak, hogy a kiadvány a címszereplő személyének állít emléket. Ezt a feltevést látszik megerősíteni a fülszöveg bevezető része, a kötet végén látható gazdag képmelléklet és a könyv szövegeinek nagy része is. Utóbbiak azonban feltevésünket nemcsak megerősítik, hanem tovább- és átírják. Amellett ugyanis, hogy meggyőznek az emlékezés okairól (a kettős évforduló, valamint a szerzőről és életművéről való méltatlan hallgatás), az emlékezés indokait elsősorban azzal az értékteremtéssel és értékrenddel magyarázzák, amelyet művei képviselnek, és amely műveinek közismertté tételével, azaz olvas(tat)ásával, értelmezésével és értékelésével érthető meg, sajátítható el. A címben szereplő Ignácz Rózsa név tehát egy színészi és írói életmű metonímiája, következésképpen a kötet szövegeinek olvasása már nem köznapi értelemben vett, az 1909–1979 közé tehető életútra vonatkozó emlékidézés, hanem ennél jóval több. Annak a kérdéskörnek a megválaszolására tett kísérlet – amelyet egyébként a kötetbeli szövegek egy része problematizál –, hogy hol volt/lett volna, esetleg van/lenne Ignácz Rózsa írásművészetének kánonbeli helye, hogyan ragadható meg, van-e, s ha van, miként van kánonképző funkciója, milyen irodalomtörténeti összefüggésekben gondolható végig ez a magyarságképünk (alakulása?, alakítása?) szempontjából is értékes opusz.

Az erdélyi Kovásznán 1909-ben született és Budapesten 1979-ben elhunyt színművész és író munkásságát bemutató – a teljes életművet is kiadó csíkszeredai Pro-Print gondozásában 2009-ben megjelent – antológia azért is hiteles módja és eszköze az Ignácz-életműről való képünk (ki)alakításának, mert úgy rendezi egységbe ezt a képet a különböző korú és műfajú szövegek révén, hogy miközben megmutatja a szerző munkásságának rétegezett, sokszínű dimenzióit, nem törekszik teljességre, nem akar többet felvállalni, mint amire egy gyűjteményes kötet hivatott: keresztmetszetet adni. Szimpatikus szerkesztői gesztus Neményi László részéről, amit az előszóban megfogalmaz: „Azt a tekintélyes mennyiségű kéziratot és szerte a lapokban megjelent írásai sokaságát, amit ránk hagyott, máig nem tudtuk felmérni. Jelenlegi kötetünk ezért elsősorban ízelítőt kíván az olvasó asztalára tenni e maga nemében páratlan emberi és írói személyiség részint még feltárásra váró életművéből, s egyben ösztönzést nyújtani a további kutatásokhoz.” Az eddig megjelent negyvenegy művet felsoroló lista végén a kötet szerkesztésében segítséget nyújtó Makkai Ádám, Ignácz Rózsa fia is megjegyzi: „Ignácz Rózsa kiadatlan munkáinak számbavétele további kutatásra vár.” A kötet tehát – emlékidéző és emlékeztető funkciója mellett – felhívást fogalmaz meg leendő olvasók, „hivatásos olvasók”, azaz kutatók számára: olvassák, értékeljék, és olvasatukkal gazdagítsák az életművet, Ignácz Rózsa-i szellemben a magyar nyelvet, kultúrát, és teremtsék meg a különböző kultúrák közötti párbeszéd újabb lehetőségeit, amit a szerző is egyik fő feladatának tekintett.

Makkai Ádám Ignácz Rózsa emlékezete című, vállaltan szubjektív, ugyanakkor megrendítő memoárjában a felnőtté vált fiú nézőpontjából láttatja az anyát, aki feleség, majd elvált nő, fiát taníttató és őt „titkárként” regényei gépelésére „alkalmazó” író, elhallgattatott alkotó, aki művei kiadásán fáradozik, és közben műfordításokból él, szép és művelt nő, akiért számos férfi rajong, akinek legfőbb emberi kvalitásai: emberi tartása, az alapvető erkölcsi és humánus értékek mellett való mindenkori kiállása.

Írásművészetéről, szerteágazó szellemi tevékenységéről mérvadó tanulmányok és interjúk, régebbi és újabb kritikák egész sora szól az ünnepélyes, enyhén túlzó, olykor heroizáló és ezért egyoldalú beszédmódtól egészen a mértéktartó, árnyalt kritikai szólamokig. Előbbire példa Gazda József Gondolatok Ignácz Rózsáról és írásművészetéről című tanulmányának ilyen megnyilatkozása, mint: „mindent látó és mindent tudó, a magyar valóság bemutatásától vissza nem rettent író”. A magasztos hangvétel azonban – ha eltekintünk a túlretorizált nyelvezettől – részben érthető, ha ezt a lelkesedést összekapcsoljuk azzal a kritikusi állásponttal, amely így szól: „Jó lenne az egész Ignácz Rózsa-i életművet felmérni, hiszen tartozunk még ezzel neki, tartozik a kor, a magyar irodalmi tudat, önismeret.”

A mértéktartó, az Ignácz Rózsa-i jelenséget összetettségében szemlélő és értékelő kritikai észrevételek azonban nagyobb számban vannak jelen a kötetben, s úgy gondoljuk, ez határozottan a könyv előnyére válik, hitelességét szolgálja, annál is inkább, mert az itt olvasható Ignácz Rózsa-eredetik (például az Anyai levél az írásról, Anyanyelve magyar stb.) éppen arról tanúskodnak, hogy az írónő volt – sokszor túlzásba is esve – írásainak legnagyobb kritikusa, s így attitűdjéhez találó, hogy az emlékkönyv szövegei főként ezt a fajta kritikai megszólalásmódot érvényesítsék.

Ennek az árnyalt értelmezői hangnak egyik meghatározó szövege Bogdán László Perújrafelvétel: Ignácz Rózsa emlékezete és a Született Moldovában című írása, amelyben – akárcsak Kántor Lajos az Ignácz Rózsa helyzetrajzai és az irodalomtörténet-írásban – azt boncolgatja, hogy a kritika, az irodalmi élet miért nem foglalkozott és nem foglalkozik kellő odafigyeléssel és gyakorisággal Ignácz írásművészetével. Gazda Józsefhez viszonyítva Bogdán és Kántor konkrét adatokkal támasztják alá megállapításaikat. Megjegyzik, hogy Ignácz Rózsa műveinek értékelése kimaradt a nagy magyar irodalomtörténetből (vagyis a „Spenót”-ból), és többek között rámutatnak arra, hogy a Nyugattal ellentétben az Erdélyi Helikon sem vett tudomást munkásságáról. A végső magyarázatig azonban egyik szerző sem jut(hat) el, ehelyett a szövegek esztétikai értékeire, narrációs sajátosságaira, illetve megalkotottságuk hiányosságaira irányítják figyelmünket.

Bogdán László az Ignácz-regényekről szólva azt emeli ki pozitívumként, hogy érzékenyen reagálnak „a szociális, nemzeti-nemzetiségi gondokra, dacosan, vonzóan, felejthetetlenül rajzolták vergődő hősei életét”. Kántor Lajos – Illés Endrének a Nyugatban megjelent Anyanyelve magyar című korabeli kritikájával összhangban (amely e könyv lapjain is olvasható) – Ignácz kitűnő megfigyelőkészségét, az „ábrázolás átforrósító erejét” emeli ki. A három idézett kritikus megállapításai ugyanakkor megegyeznek abban is, hogy az Ignácz-regény hiányosságai a narrációban, a giccses helyzetek, valamint a klisészerűség kedvelésében keresendők. Ez talán a legsúlyosabb negatív kritika, ami éri Ignácz Rózsa prózáját, és nem jogtalanul. Ezt az észrevételt ellensúlyozza az Ignácz Rózsáéval kortárs kritikai irodalomból Örley István véleménye, amelyet Fábri Anna idéz Róz(s)a – Emlékezet és emlékeztetés Ignácz Rózsa regényében című tanulmányában: „Egyik legkomolyabb elbeszélő tehetségünk (…) a meseszövés mesterségbeli titkaiban is meglepően járatos, érzékeny, figyelmes, igazán jó lapjain izgatóan finom árnyalatok ösztönös érzékeltetője…”.

Véleményünk szerint az Ignácz Rózsa-i prózapoétika érzékenységének különböző vetületeire mutat rá a kötet szinte valamennyi szerzőjének írása, s ebben rejlik a könyvnek a különféle korú és különféle nézőpontokat kínáló szövegekből létrejövő koherenciája. Ezt az írói kvalitást Kántor Lajos „problémaérzékenységnek” hívja, a realitásokkal való szembenézés alapján helyzetrajzait pedig a magyar dokumentumirodalom klasszikus értékeinek tartja. F. Komáromi Gabriella a történelmi regényekre reflektálva Ignácz Rózsa történelmi regényei című tanulmányában így fogalmaz: „Ignácz Rózsában a kevesek ritka képessége és tudása volt meg a mindennapok történelmének ábrázolásához.” Fábri Anna pedig – idézett kritikájában, életrajzi regényeiről szólva – újabb dimenzióval egészíti ki az Ignácz-prózáról való tudásunkat: „művei hátteréből hol halványabban, hol erőteljesebb vonásokkal tűnt elő a közösség érdekeit szem előtt tartó és önfeladás nélkül szolgáló protestáns nőszerep, amely azután időszerűen (…) kapcsolódott egybe a kisebbségi létben gyökerező küldetéstudattal, valamint az önmagáért, illetve (…) az egész családjáért magányosan helytálló modern nő magatartásával.”

Én, nőiség, család, közösség, nemzet, kultúra, anyanyelv – ezek azok a fogalmak, amelyek egységesítik, és a róluk való romantikus-realista beszédmód alapján egyénítik ezt az életművet. Ezek azok az alapvető értékek, amelyeknek elkötelezettje volt Ignácz Rózsa, amelyek az azonosnak és egységesnek vallott/hitt/láttatott értékrenden belül mindig más-más megvilágításba kerülnek, újabb és újabb távlatokból szemlélhetők, interpretálhatók, legyen szó akár regényről, akár novelláról, helyzetrajzról, karcolatról vagy színházi tudósításról. Ez az egységes látásmód, az alapvető nemzeti és kulturális értékek iránti tiszta elkötelezettség adja ennek az életműnek kivételes jellegét, amelynek megértése arra a felismerésre juttathatja el a figyelmes olvasót, amit maga Ignácz Rózsa fogalmazott meg az Anyanyelve magyar (1937-ben megjelent, első regényével azonos) című előadásában: „(…) meg kell tanulnunk nyelvünknek nemcsak szavait, de szellemét, gondolkodásformáló erejét is fel kell ismernünk.” (Pro-Print, 2009)