×

Költő a politikában

Személyes hangon Szőcs Géza esszéiről és vallomásairól

Szász László

2010 // 07-08
A könyv címe*  árnyalt, metaforikus jelentéseket sugalmaz: „az ezred fordul”, vagyis az évezred, és ez a fogalom történelmi tudatunkban általában nem azt a bizonyos emlékezetes és szimbolikus pillanatot, a tűzijátékos éjfélt jelöli, hanem az átfordulást megelőző és követő éveket, esetleg évtizedeket, egy korszellemet, melyben még most is benne élünk, és amelynek formálásához Szőcs Géza – könyve tanúsága szerint – jelentős mértékben hozzájárult. A címnek ez a konnotációja azonban „csak” a könyv egészének olvastán válik lehetségessé, valójában szó szerinti, politikai-hadászati értelmében nyilatkozik meg a szövegrész: 1988-ban az interjúkban elbeszélt történetek hőse és vallomástevője akcióra gondol, „amellyel 1990. augusztus 23-án terveztem megdönteni a Ceaułescu-rezsimet”.

…arra gondoltam: augusztus 23-án ott fog felvonulni… több tízezer elégedetlen ember, egyenruhában, életükben utoljára fegyverrel a kezükben… Azt terveztem, hogy egy kiáltványban… megszólítjuk azokat az ifjakat, akik 1989–1990 folyamán kerülnek sorozás alá, és arra biztatjuk őket, hogy augusztus 23-án fordítsák fegyverüket a diktatúra ellen.

Ez lett volna az a pillanat, amikor az ezred fordul, a diktatúra ellen fordul… (46–47.)

Mivel a könyv nem egyszerű vallomás, hanem tényértékű elbeszélések, emlékezések, politikai megnyilatkozások és valódi dokumentumok okos gyűjteménye, kétségtelen, a fentebbi tervezet is valóságosan ellenőrizhető, igazolható. Szőcs Géza neve irodalmi köztudatunkban mindenekelőtt a költészet, mégpedig a magas rendű, európai rangú költészet fogalmához tapad (több egyetemünkön szigorlati tételként szerepel): olyan költő, dráma- és esszéíró, aki – a magyar irodalom évszázados hagyományaihoz híven – a nemzet válságos pillanataiban társadalmi-közéleti szerepet is vállal, és a feladatvállaló ethosz (lásd a Petőfitől Illyésig és Adytól Csoóri Sándorig tartó vonulatot) többletenergiákat ad eredeti hangú költészetének. Az Amikor fordul az ezred hőse és történetmondója azonban, a riportforma és a kérdés–felelet kényszeréből is adódóan, elsősorban a nemzet sorsát és terheit cipelő politikusként jelenik meg, az alkotó, mondhatni, háttérbe szorul.

Szőcs Gézához, a költőhöz jól illik a szerepjáték meg a feladatvállaló szerep is, mert vendégszövegek rejtvényszerű beiktatásával, szójátékok és logikai paradoxonok fordulataival ironikus-önironikus hangfekvésbe helyezi akár saját drámai szerepét a nemzet tragikus sorsának keretében: „dehogyis akarok én martirológiát előadni / itt a kolozsvári földalatti tanszéken /… legfönnebb költészettant / legfönnebb emlékezéstudományt” (Underground). Ebből a középpontban álló költőmorálból szervesen épül a mélységes mély múltnak kútja: „Mindenkiben egy nyitott sír van. / S egy vers-csontváz a költő-sírban. / (…) MI TÖRTÉNT OTT AZ ISPÁN-KÚTNÁL? / s ki mind járkál a kútra mosni?” (A csirihau) És az emelkedett hangú nemzetféltő riadalom: „elvitt minket a háború / az árulás, a drágulás / a dögvész / s a születés-/ szabályozás, / a folytonos hadviselés / önmagunk ellen / s a zuhanás át / a történelmen…” (Ez már a feltámadás)

Mondom, a váteszköltő egyszerre tradicionális és hagyományt megújító szerepe jól illik az alkotói habitushoz, mert igazsága a játékra emlékeztető fikció- és világteremtés őszinteségében rejlik. Amihez nem lehet szenvtelen tárgyilagossággal viszonyulni – akárcsak ehhez a beszélgetőkönyvhöz. Mert személyes emlékeket, rossz közérzetet és sebeket tép fel, hiszen mindannyian, akik akkoriban ott, Erdélyben éltünk, ugyanannak a fojtogató légkörnek voltunk az elviselői.

Nem tudom, Szőcs Géza teljesített-e katonai szolgálatot. Én román katona voltam, és tudom, hogy éles lövedéket csak kétféle alkalommal, rendkívül szigorú, sokszoros ellenőrzés mellett kaptunk: tereplövészeti gyakorlaton és őrségben. Mi is felvonultunk mindenféle díszszemléken, augusztus 23-án is, fegyveresen – természetesen üres tölténytárral. Töltött fegyverük a közönségre meg a felvonulókra vigyázó hivatásos katonáknak meg a civil rendészeknek volt. Üres játékpuskákat lehetett volna a valódi, fegyveres hatalommal szembefordítani. A Ceaułescu-érabeli katonaság megfélemlített egyedek szelíd nyája: egyenként szólítgatták be a katonákat a „Contrainformatii” (szabad ferdítésben: „kémelhárítás”) nevezetű helyiségbe, ahhoz a belügyes őrnagyhoz, akinek az ezredes iskolaparancsnok előre tisztelgett; egyenként próbáltak mindenkivel előre elkészített beszervezési nyilatkozatot aláíratni, és aki összeszűkült hátsóval képes volt félretolni a papírt (mert ott viszont volt revolver az asztalon és arzenál a fal mentén), az bizony hosszú ideig nem válhatott sem hőssé, sem mártírrá, hiszen a legjobb bajtársában sem bízott többé, útlevelet viszont évtizedekig nem kapott. Nos hát, sok egyéb mellett mindezek miatt is megvalósíthatatlan lett volna Szőcs Géza fegyveres ezredfordító tervezete.

Szép, esztétikailag megformált utópia ez, mint Petőfi élesre fent, véres tollú királygyilkosságai vagy Kossuth alaposan elkésett Duna menti konföderációja. És hozzájuk kapcsolódva, de ha lehetséges, még pompásabb költői alkotás Szőcs Gézának az ugyancsak európai nagyságrendű román költővel, Mircea Dinescuval közösen megtervezett utópiája, a Duna Virtuális Köztársasága (263–277.), avagy Königsberg Városállam, miszerint az „legyen a tudomány és művészet sikeres köztársasága, melynek többnyelvű… egyeteme váljon a tudomány, a politika, a művészetek világelitjének legfontosabb európai intézményévé” (310.). A sorsfordító forradalmi változásokat költők tervezik meg, tiszta szívvel és elmével, és racionális gondolkodású politikusok viszik véghez – s gyakorta tévútra.

Nem, valóban nem tudom Szőcs Géza könyvét kritikus távolságtartással olvasni. Egészen személyes emlékeket, mi több, személyes ismerősöket idéz meg, akikkel/amikkel ösztönszerűen és óvatlanul kiegészítem magam számára a történeteket. Décse Istvánnal, gyermekkori barátommal negyven éve nem találkoztam, most meg itt olvasom a nevét mint a szekusok elől menekülő költő egyik titkos gyógyító orvosáét. Krisár Zoltán a nyolcvanas években egyszer azt súgta nekem, hogy a tölgyesi szanatóriumban az osztályán bújtatta az Ellenpontok szervezőjét – kételkedve ráncoltam a homlokom. Bátorságát most könyv tanúsítja. S ezáltal valami sokkal fontosabbat is, hogy a mára (szerencsére) csaknem elfeledett országos, néma rettegésben, a diktatúra ravasz gyötrése közepette egymást nem ismerő, „névtelen” kisemberek képesek voltak a szolidaritásra: „…talán kiderül, hogy a Ceaułescu-diktatúra éveiben is kollektív erőként működött az ellenállás támogatásának gondolata” (28.).

*

Nyolc fejezetre tagolódik a vaskos könyv, FWE (Farkas Wellmann Endre) válogatási szempontjai alapján, mégpedig oly módon, hogy a kötetszerkesztő szuverén koncepcióval dönt a megidézendő dokumentumokról, majd értelmező-magyarázó párbeszéd következik e szövegek mentén. Értéke és különössége ennek a módszernek, hogy a kérdező, aki föltehetőleg emberöltőnyivel fiatalabb a szerzőnél, a kommunista diktatúrától „nem fertőzötten”, óvatoskodás nélkül fogalmazhat, és mindaz, amit a mi korosztályunk (jelesül e sorok írója is) személyes sérülésként, veszteségként, homlokán bélyeggel visel, az számára tárgyilagosan szemlélhető és kutatható történelem. Hátránya, hogy személyes élmények hiányában csak a dokumentumok szerzői elbeszélésének ad teret, a szövegek mögöttes emberi viszonylatait, amit egykor Zeitgeistnek neveztek, nem firtatja. Talán ez lehet az oka, hogy – bár minden fejezet eszmei középpontjában valamely Szőcs Géza-dokumentum áll – az értelmező beszélgetés olykor oktalanul távoli vagy túl személyes témakörökbe téved. Mindenesetre Sz. G. közéleti munkásságának egyik perdöntő tényével, egy kisebbségi világszervezet létrehozására 1985-ben tett Javaslatával indít. Mint később kiderül, ugyanebben az évben a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának is írt egy nyílt levelet, melyben felsorakoztatja mindazokat a végzetes csapásokat, melyekkel a romániai magyarságot sújtották. A két szöveget egymás mellé iktatva juttatta el a román hatalmi szervekhez meg Nyugatra: „…érdemi visszhangja nem lett. Lehet, nem is értették, mit akarok.” A Javaslat lényege: „Anakronisztikusnak és tragikusnak érezzük…, hogy míg a bélyeggyűjtőktől kezdve a kutyatenyésztőkig minden érdekközösség rendelkezik valamely nemzetközi fórummal, addig a világ népességének mintegy negyedét kitevő nemzetiségi kisebbségeknek nincs mindannyiukat tömörítő reprezentatív szervezete.”

Íme, sikerült mindezt tényszerűen leírnom, csaknem cicerói közepes stílben. Holott mennyi szorongás gyűlt fel ebben az évben a teljes romániai magyarságban – s személyes sorsomban is. A beadványoknak eredményük nem volt, csupán belpolitikai következményeik, a magyar kultúra és a magyar nyelv – a lét – teljes felszámolására indított végső hadjárat kezdete. Kutatók és tudományos intézetek sorozatosan dolgozzák fel ezeket az adatokat, legszűkebb személyes sorsomban viszont azt jelentette, hogy – a szülők tömeges tiltakozása ellenére – eltiltottak a magyartanítástól; hogy az Igaz Szó főszerkesztője politikai vezércikk írására akart kényszeríteni, következésképp többé nem publikálhattam; hogy a háziszekusom látogatásai és fenyegetései megsűrűsödtek („Problémáival forduljon ügyvédjéhez, gyógyszerészéhez, háziorvosához – háziszekusához…”); hogy atyai barátom, munkatársam (aki titkos, de mindig biztos információinak forrását soha nem tárta fel) figyelmeztetett: „Most már veszélyben vagy. Indítsd el a kitelepedésedet.” Ez volt a tipikus átlagember sorsa; Szőcs Gézáé a nyílt kockáztatás, a feladatvállalás. Honnan volt ereje, kitartása abban a „sajátosság méltóságaként” travesztált kisebbségi létállapotban, az általános korhangulatban egyáltalán emberi méltósággal viselkedni és cselekedni? Talán onnan, amit a bevezetőben pedzegettem: a költő játékelvű életfelfogásából, miszerint az alkotó világteremtő kedélye, abszurditásra hajló fantáziája elfedi és elfeledteti a valóság képtelenségét: „Színtiszta irónia volt az egész. Tegyünk úgy, mintha komolyan beszélnénk, vagyis mintha volna esélye annak, hogy ezt az eszmecserét komolyan lehessen venni. Ez műfaji kérdés is.” (62. – Kiemelés: Sz. L.)

Akkor hát tegyük fel őszintén (majdnem azt írtam: szabatos szociálpszichológiai precizitással) a kérdést: nem mutatkozik-e szerepzavar az ötletektől villogó művész meg az okos, de nem mindig diplomatikus politikus szerepköreiben? Az ellenállás és tiltakozás esztendeiben biztosan nem: ott és akkor mindig a költő vállal (lejáratott, de tisztességes kifejezés) közügyi, kisebbség-képviseleti feladatot. A ’90 után „hivatásossá” lett politikust nem tudom hitelesen megítélni; és ez föltehetőleg nemcsak az én hibám, hanem a könyvé is. 1992-es politikai naplójában beszámol Domokos Géza RMDSZ-elnöki meghurcoltatásáról, Sz. G.-nek kellett volna előtárnia az ellene szóló bizalmatlansági indítványt, „És nem vitt rá a lélek. Lehet, hogy ez politikushoz méltatlan érzelmesség, de hiszen nem is vagyok politikus.” (121. – Kiemelés: Sz. L.) Magyarán: a humanista, az értelmiségi nem képes „valódi” politikusként viselkedni, ami azt jelenti, hogy napi és puszta hatalmi törekvésekért nem hajlandó az ellenfelét ellenségnek tekinteni. Ez bizony a transzilvanizmus öröksége, örökösen hátrányos helyzetből a tolerancia elvét követni. A valódi politikus arra törekszik, hogy leteperje ellenfelét. A valódi politikus nem sértődik meg, hanem a maga fensőbbségét bizonygatja. Az interjúk készítése idején (2006) hangzik el ez a dialógusrészlet: „…szeretném…, hogy illusztráljuk, milyen politikus voltál. / Voltam? / Voltál. Már nem vagy politikus. / De ugyanaz vagyok, aki tíz vagy húsz éve azt mondta, amit mondott. Az ma is én vagyok.” (109.) Nos, olyan politikus nincs, aki önmaga elveihez, s nem valamely párt, hatalmi szervezet ideológiájához maradna hűséges.

Ám a könyv utolsó lapjain feldereng egy másfajta szereplehetőség, amely egybecseng a Szőcs Géza különböző szövegeiben felismerhető történelemfelfogással: a magyarság nem képes megbecsülni az igazi hazafiakat, félreállítja a legtehetségesebbeket, akik alkalmasak volnának a nemzet sorsának jobbítására. A tehetséges Pulszky családdal, a kiváló hadvezér és diplomata Pomutz Györggyel szemlélteti megállapítását, és legfőképpen Bolyai Jánossal, aki negyvennyolcban egyedül lett volna alkalmas Erdély megmentésére, de az irigység félreállíttatta. Ez a szemlélet erősödik fel az utolsó lapokon, az eddigi életutat összegző sorokban, amikor is a mindeddig határozottnak mutatkozó Sz. G. hangulata valamiféle enerváltságba, mondhatni, a hálátlan nemzettel szemben érzett közönybe, depresszióba fordul át. Az „elégedett vagy-e az életeddel” kérdésre konklúzióválaszt ad: „A magyar nemzet egyik nagy válságát éli. Új Széchenyire lett volna szüksége. Ha innen nézem, semmi okom nem lehet az elégedettségre.”

Mi tagadás, emlékeztet ez a kijelentés Szabó Dezső árnyalatos megjegyzésére, miszerint a világirodalomban három kiemelkedő író létezik: Balzac, Tolsztoj és „a harmadikat szerénységem tiltja megnevezni”. Azzal az alapvető különbséggel, hogy míg a harmincas évek kultikus alakja szóbeli előadásaiban volt sikeres, írói munkásságában kevés maradandót teremtett, addig Szőcs Géza már most minden kétséget kizáróan kánonformáló jelentőségű költői-írói életművet tudhat magáénak; társadalomformáló szerepét azonban, s különösen a folytatását, még nem tekinthetjük át. Az imént idézett mondatokból kicsengő kétértelműségig azonban hosszú út vezet, és ezt a nyomvonalat a könyv – ha néhol homályosan is, hiányérzetet keltve – követi, a kezdetektől.

*

Mivel tehát a könyv dokumentumok köré szerveződik ugyan, ám a főtéma – a szerkesztő-kérdező érdeklődése nyomán – folyton mellékösvények felé ágazik el: nem kínál fel koherens olvasási stratégiát. Kénytelen vagyok a magam szubjektív, tévelygő hermeneutikai szempontjaira hagyatkozni és kijelölni az általam felismert jelentős témaköröket: az Ellenpontok és a szamizdat kiadványt követő ellenállási tevékenységet; az összmagyarság sorskérdéseit, ezen belül Erdély és Magyarország nemzeti sebeit; az RMDSZ és Szőcs Géza viszonyát; azokat a reflexiókat, melyek a kilencvenes évek változásaira utalnak, különös tekintettel a korábbi hatalom kiszolgálóinak átvilágítására.

A kezdet tehát nem az említett két 1985-ös dokumentum, hanem a politikai és erkölcsi előzményük, az Ellenpontok. Erről a Ceaułescu-diktatúra idején egyedüli jelentős ellenállói vállalkozásról 1982 őszén már Erdélyben is igen sokat lehetett hallani, elsősorban a SZER nehezen fogható adásaiból, másodsorban a sohasem ellenőrizhető hírek informális terjedése során. Utazgatni akkoriban már alig lehetett (az országon belül is), de Marosvásárhelyre a szerkesztőségek kapcsolatai révén gyakorlatilag minden fontos hír bejutott. Szűkebb értelmiségi körben, irodalmárok, publikáló emberek voltunk annyira bizalmi viszonyban egymással, hogy a szekus-ügyeket is megbeszéltük, mégsem találkoztam senkivel, aki olvasta volna a lapot. A lapszerkesztő Markó Béla, aki minden erdélyi kulturális megmozdulásról tudott, ő is csak egyetlen példányt látott, melyet Székelyföldre juttatott el. Magának a lapnak a puszta ténye és talán épp ez a láthatatlan megjelenés, a példátlan merészség tette oly titokzatossá, vonta körül a mítosz glóriájával a bátor szerkesztőket. Elsősorban Szőcs Gézát, akinek üldöztetéséről szörnyű hírek keringtek. Honnan merített akkoriban erőt ahhoz, hogy az életét is kockáztassa egy olyan hatalommal szemben, melynek ellenében győzni még a legfelsőbb vezetőknek sem volt esélyük? A szerkesztők közösségének szellemisége, az eszmei és baráti kohézió mibenléte érdekelne, csaknem harminc év után. A témakört taglaló ötvenoldalnyi terjedelemben a külföldi kapcsolatokról, a magyarországi és nyugati támogatókról, a bujkálás körülményeiről (mint utaltam rá) ismerek meg újabb részleteket, a munkatársakról, konkrétan a szerkesztésről, az Erdélyben elolvasott lapszámok lehetséges visszhangjáról szinte semmit. Tudjuk, évtizedek múltán, konszolidáltabb időkben a legbátrabb, egy egész nemzetrész méltóságérzetét megtartó cselekedetek is elhalványodnak, az egykori támogatók közönyössé válhatnak, maguk a cselekvők viszont nem felejthetnek. A legfontosabb azonban, amit Sz. G. minderről mond, hogy maga a cselekvés, a „félrevezető trükkök talán csak önmagunk megnyugtatására szolgáltak, fokozták a helyzet játékszerű izgalmát”. (25. – Kiemelés: Sz. L.) Ismét a bevezetőben felismert gesztus: a politikusnak a költő játékszenvedélye ad erőt. Ennél szomorúbb a jelen felé mutató következtetés, mely magyarázatot is sejtet a fel nem tárt tényekre: „…ezeknek a derék, bátor, okos és becsületes embereknek a legtöbbje… mára már… egymással vagy a többiek nagy részével szembekerült…” (38.).

Pedig hát itt kunkorodik még számomra egy nagy kérdőjel. Utóbb viszonylag sokat írtak az Ellenpontokról – ellentmondásosan. Molnár János például 1993-ban vaskos könyvet adott ki, melyben mindenkit megszólaltat, akit képes szóra bírni. Függelékében közzéteszi Sz. G. hozzá intézett levelét, mely szokatlanul indulatos vádakat tartalmaz: az oknyomozó kutatót – tőle szokatlanul zsurnalisztikus stílusban – bértollnoknak, himpellérnek, gengszternek nevezi, egy olyan vita eredményeként, melynek során mindketten az Ellenpontok szerkesztőinek lebuktatóját keresik. A levélíró végül eléggé egyértelműen a kutatóra mutat: „Téged vajon miért nem vittek be?… kétségbeesett igyekezettel törekszel ártatlanokra terelni a gyanút… egyre több furcsa részlet jut eszembe.” Természetesen magánügy (maradna) ez a visszatetsző vita, amennyiben nem a nyilvánosság számára tétetett volna közzé. Én továbbra is magánügyként kezelem: nem érdekel. Ami érdekel (mert az Amikor fordul… kötet utolsó fejezeteinek hangnemváltása felé mutat), az ugyancsak személyes, de a közéleti szerep funkciójának kérdése: „…János, te igencsak marginális, elhanyagolható szerepet játszottál az Ellenpontok történetében… / Az Ellenpontok szerzői, szerkesztői 1982 után részben hírnévre tettek szert, részben tovább nőtt már meglevő hírnevük. Te ebből – mindannyiunk számára érthető… módon – kimaradtál.” (In Molnár János: Az egyetlen. Szeged, 1993, 325.)

Nem, ez nem lehet igaz, én olvasok rosszul. Az nem lehet, hogy valóban bátor emberek a későbbi hírnév reményében tegyék kockára a szabadságukat, hogy a kaland, a játék szenvedélyével vállalják egy egész nemzeti kisebbség képviseletét! Nem fér össze azzal a hangnemmel, amely az Amikor fordul az ezred utolsó dialógusaiban komorlik fel:

FWE …Rólad meg azt gondolom, hogy annyi nagyszerű dologgal, amennyi a te nevedhez fűződik, soha senki ilyen keveset nem ért el.

SzG Ez az ilyen keveset azért túlzás. Miféle keveset? Valójában nem értem el semmit. (336.)

*

Nos, ezt a „semmit” dolgozza fel a könyv.

Majdani lexikonok valószínűleg tárgyalni fogják Sz. G. közéleti munkásságát is, és minden bizonnyal memorizálható szakaszokra osztják fel. Az első a fiatal költőről szól, aki „nem fogja be pörös száját”, szamizdatot és a romániai magyar kisebbség ügyében beadványokat szerkeszt. Nemzedéke (a harmadik Forrás-nemzedék) legtehetségesebbjének tartják, aki jól sáfárkodik a sorstól kapott ajándékkal: Sütő András – Herder-díjának jóvoltából – őt javasolja a bécsi ösztöndíjra. Egy ilyen rendkívüli lehetőséget a Ceaułescu Romániájában pusztán egyéni karrierépítésre is lehetne használni, Sz. G. azonban tehetségét, kapcsolatteremtő képességét és kivételes nyelvtudását a szó legnemesebb értelmében azok szolgálatába állítja, akiket nyugati útjain képviselnie kell. Visszatérte után kezdődik határozott ellenzéki szerepe. Aki 1986-ban Svájcba emigrál, az mindenekelőtt költő: politizáló értelmiségi. Az Egyesült Államokban (Tom Lantos ajánlására) a Kongresszus emberjogi bizottsága, Svájcban a parlament külügyi bizottsága előtt számol be a romániai viszonyokról. Mint a Szabad Európa Rádió szerkesztője. Valószínűleg maga a helyzet, a környezet elvárásai alakítják a reá ruházott szerepet: a nyilvánosság előtt folyton szereplő közéleti ember – bár költő és értelmiségi. Bonnban, Bécsben, Budapesten tüntetéseken szerepel, kiáltványokat olvas fel a román diktatúra ellen (91–92.). Nyolcvankilencben, amikor már a SZER budapesti szerkesztője, óhatatlanul az események középpontjába kerül, és ebben az összefüggésben vetül más fény például a soproni határnyitásra. A valódi fordulatot nem a kormány valósította meg, hanem a debreceniek által szervezett Páneurópai piknik. Számukra a keletnémetek sorsa kevésbé volt fontos: a gondolatot és az eseményt az erdélyi magyarok menekülése támasztotta: „…miután nem tudtuk a határt lebontani Románia fele, kénytelenek voltunk a másik oldalon megtenni ezt” (97.), Sz. G. beszéde szerint „egy belső határok nélküli Európa eszméje” itt nyilvánult meg először tettekben. És minden jel szerint a SZER és Sz. G. határozott beavatkozása is közrejátszott abban, hogy 1989. október 23-án a tettre kész Munkásőrség letette a fegyvert.

És körülbelül itt kezdődik az életút egy újabb szakasza. Mert a változások után visszatér Romániába, és feladatot vállal a frissen alakuló-formálódó RMDSZ-ben. Ahol is, a dokumentumok alapján, figyelemre méltó, hogy főtitkárként, alelnökként egyszerre foglalkoztatja a kisebbség önszerveződése, az anyaország és az egyetemes magyarság sorsa (tudom, az utóbbi időben sokan tiltakoznak e fogalomhasználat ellen, viszont jobbat nem ajánlanak) meg az európai gondolat.

A történészekkel ellentétben az esszéíró felteheti azt a kérdést. „Mi lett volna, ha…?” Azért teheti fel, mert míg a tudós kutató csak a tényeket elemezheti, az esszéíró a történeti tényekből példázatokat vonatkoztat el, és a jövőre tekintve fogalmazhat meg – ha egyebet nem, legalább biztató hipotéziseket. Sz. G. nem idealista és nem racionalista, hanem példázatkereső esszéíró. „…a jövő mindig is nagyszámú és utólag döntőnek bizonyuló ismeretlen… elemet tartalmaz, ami lehetetlenné teszi a racionális elvek szerinti modellezést.” A Szőcs Géza-típusú esszé tehát a tények ismeretének és a költői intuíciónak az összefonódásából születik: „A jövőbe pillantani soha nem az egzakt felkészültségű tudósoknak sikerült, hanem a költőknek, mágusoknak…” (210.). Hadászati és történeti tapasztalatok feltárása nyomán jut arra a következtetésre, hogy ha már Magyarország belépett a kilátástalan háborúba, felelős katonai vezetéssel el lehetett volna kerülni Trianont, „legkésőbb 1916 őszén, a román támadás visszaszorítása után… meg kellett volna kezdeni a Kárpátok átjárhatatlan erődrendszerré való átalakítását” (231.), amire pedig jó példák, igazolható előzmények vannak az 1848-as szabadságharcok történetében. A román hadsereg nem lett volna képes áttörni, a francia vagy angol csapatok – saját céljaik érdekében – értelmetlennek találták volna a nagy vérveszteséget. Nem az ostoba tehetetlenek „Mindent vissza!” típusú harsogásáról van itt szó, hanem éppenséggel a magyar politikai és katonai vezetés, a vezető társadalmi csoportok felelőtlenségének bírálatáról. A felelős értelmiségi, a költő, a mágus, az esszéíró nem futurisztikus látomásokat vet papírra, hanem csinálja is a történelmet. Éppen azáltal, hogy ismételten, ha olykor már kedveszegetten is, de nem hátrálva, folyton felhívja a figyelmet az elszalasztott és az aktuális, el nem szalasztható lehetőségekre. Egy esszéíró, egy mágus mindig bízik abban, hogy a társadalomban egyszer megfogant gondolat valamikor majd tettekké változik. Ilyen gondolat a lehetséges összefogás a legtisztább gondolkodású román értelmiségiekkel, s e témakörben is kiemelkedik a Sabin Gherman által képviselt koncepció. Gherman jelentős mértékű erdélyi autonómiáért küzd, ahol is nem Bukarest irányítaná Erdély szellemi életét, gazdaságát, hanem a saját, többnemzetiségű hagyományok, szuverén fejlődési tendenciák érvényesülnének. „Mert a különbség, a hasadékonyság csak Erdély és az ország többi része között létezik… Erdélynek olyan tradíciója és elhivatottsága van, amely felvirágoztathatja Romániát”, de csak autonóm státusban. Gherman és a többi román ellenzéki politikai szereplését nemcsak a nemzeti többség, de a magyarság sem támogatta kellőképpen. (Miközben ezeket a sorokat írom, a rádióban Kun Miklós történész számol be legújabb moszkvai levéltári kutatásairól. Hruscsov egykor felajánlotta Kádár Jánosnak Kárpátalja jelentős területeit; aki – kommunista internacionalista nagyvonalúsággal – visszautasította a gesztust. Lám csak, a történelemben soha semmi, még az erőszakos határok sem mozdíthatatlanok.)

A kötet dokumentumai nem rajzolnak ki összefüggő nemzetstratégiai koncepciót, jobbára a különböző témakörökben elszórt megjegyzések utalnak a magyarság problémakörére. Mi több, mondhatni, valamennyi szövegen átszüremkedik a nemzetért való aggódás gondolata. Még a kifejezetten művészeti témájú írásokat is erőteljesebben megihleti a kiállítások múltidéző környezete, mint maguk az alkotások, Maszelka János festményei vagy Székely János Jenő szobrai. Melyek az adott térben „önmaguk általános üzenetén kívül… egy külön üzenetet is hordoznak. …nem a császári és királyi az örök életű, hanem az emberi, így a történelmet mozgató erő nem a birodalmi érdek, hanem a lélek” (119.). Felfogásáról azonban legtöbbet Nemzet a Vízöntőben című esszéje árul el, mert keletkezési ideje (1992) valóban profetikussá teszi globális előrejelzéseit. A Közép- és Kelet-Európa előtt álló alternatívákból, úgy tűnik, mára nem az erőszakos, etnokratikus fejlődési irány, hanem a „megaintegrációs” folyamatok erősödtek fel, melyeknek során a „nemzetállami struktúrák jelentőségének leértékelődése” napjainkra részben bekövetkezett. Ebben a globálisan kitágult keretben firtatja a világ magyarságának – túlélésének, esetleg erősödésének – esélyeit. Az anyaországi meg a közvetlen szomszédságban rekedt magyarságon kívül, Európa, Amerika és Ausztrália csaknem minden nagyvárosában jelentős számú magyar diaszpóra él. Kisebb részük az asszimilációt választotta, ám „sokkal jelentősebb azoknak a száma, akik … a magyar identitáshoz… való ragaszkodásnak szinte valószerűtlen példáival bizonyították”, hogy a magyarsághoz tartozónak vallják magukat. Az akkoriban (1992-ben!) várható „telekommunikációs forradalomra” számítva rajzolja meg annak a lehetőségét, hogy „az információcserén és kulturális együttműködésen alapuló, világot körbeérő áramkör” összekapcsolja a világ valamennyi magyarját. Ezt nevezi „planetáris nemzettudat által meghatározott magyarságnak”, melynek tagjai ily módon a világon bárhol teljes értékű magyarként őrizhetik meg identitásukat (213–215.). A kötet eredeti szerkezeti megoldásai is okozzák, hogy olykor az olvasó által meghatározónak érzett, koncepcionálisan végigvezetett alapgondolatot egy másik eszmefuttatás mintegy cáfolja; és a befogadó ezt megzavarodva, az eszmék ellentmondásaként éli meg. Az iménti bár „utópisztikus”, „romantikus színezetű”, de mindenképpen szép, megnyerő és optimista képnek ellentéte a Kommentárok a nemzetfogalomhoz című esszé, melyben ugyanezt a kérdést személyes sérelmei felől közelíti meg („néhány politikus meg akart semmisíteni”), következésképpen „ha választanom lehetne – persze nem lehet –, százszor szívesebben élnék egy olyan világban, amelyet román barátok népesítenek be, mint egy olyanban, amelyet magyar ellenségek”. (Ismét egy Szabó Dezső-i gesztus.) Ebből a nézőpontból más arcukat mutatják ugyanazok a magyar emigránsok: „…például az Amerikában előző nemzeti identitásukat feladó milliók jelentős része alighanem olyan sérelmeket vitt magával az óceánon, amelyek érthetővé teszik a gyors azonosságváltási késztetést.” (344. – Kiemelés: Sz. L.) Pedig milyen megnyerő a „planetáris magyarság” gondolatát kiegészítő eszmefuttatása a magyarság jövőjéről, arról, hogy – a jelenlegi állapotokon változtatva – van esélyünk a távlati fennmaradásra, a túlélésre a máris formálódó világfaluban (Magyarország 2114-ben)!

Egy majdani lexikonban külön fejezet illeti meg Sz. G. RMDSZ-vezetői szereplését. A nyilvánosság előtt fellépő közéleti ember portréját bizonyára egykori politikustársai vagy az egyszerű szemlélők készítik el; magam ezt a személyt nem ismerem. A szövegek, dokumentumok, elszórt megjegyzések tanúsága szerint úgy látszik, azoknak az éveknek az elkötelezett személyisége a legaktívabb. A forrongás, egyben a pozíciókért való tülekedés éveiben Sz. G. írásai ha kell, a józan diplomácia, ha kell, a jogokért, a nemzeti kisebbség érdekérvényesítéséért folytatott küzdés határozott hangját ütik meg. Legjelentősebb tette alighanem a Kiegészítő javaslatok Románia alkotmányos téziseihez: pontos, szabatos jogi nyelven foglalja össze a romániai magyar nemzetiség alapvető jogait, mégpedig történelmi, politikatörténeti, román és európai jogi környezetben; egyáltalán nem irodalmár széplelkeknek szánt olvasmány. (A tervezetből és a hozzá kapcsolódó vitacikkekből aztán hebehurgya áskálódás támadt.) Alapgondolatai: az erdélyi magyar közösség mint politikai szubjektum reprezentálódik; a szülőföldhöz való jog kétségbevonhatatlan, ebből következik az identitáshoz való jog meg az autonómia konkrét ténye; s mindennek eredménye, „hogy a magyarokat ne kisebbségnek tekintsük, hanem társnépnek, később esetleg társnemzetnek Romániában…”. (177. – Kiemelés: Sz. L.) A társnemzeti státus és az ezzel összefüggő autonómia újfajta „birtokviszonyt” jelentene, miszerint a magyarság ugyanúgy résztulajdonosa az ország javainak, mint mindenki más. Ebből az egységes eszmekörből fakadt az az elszántság, amellyel a nemzetállami alkotmány elfogadása ellen tiltakozott, mert „a nemzetállami dogma a kútforrása a legtöbb rossznak, ami Romániában történik”; „…sikerült keresztülvinnem…, hogy nekünk ezt a nemzetállamos alkotmányt nem szabad elfogadnunk. Úgyhogy egységesen így is szavaztunk. Végül is ez volt az, amiért távoznom kellett a politikából” (313.). Még egy nagyon szomorú felvetése okozott visszatetsző vitát: Sz. G. követelte, hogy a magyar politikai vezetők múltját világítsák át – és igen sokan a tapintat jegyében ellenálltak követelésének. Tanulságos és továbbgondolandó, hogy az „erdélyi egységmítosz” nevében senkitől sem lehet számon kérni: önös érdekekből kiszolgálta-e a korábbi rezsimet, áruló volt-e, vagy legalább igyekezett emberileg tisztának maradni. Sz. G., vezetőként, ennyi feltételt támasztott: „…azoktól, akik a volt rezsim lakájaként eljátszották erkölcsi hitelüket… a közösség joggal várhatja el a nyilvános önelszámolást” (132.).

És ettől az időszaktól kezdve a sors vonalát egyre több fehér folt, szöveghiány takarja. Ha jól olvasom, akkor Sz. G. 2003-tól „felmondott” Erdélynek. „Odahaza, Erdélyben már felhagytam a politizálással, és egyre többet tartózkodom Magyarországon… Egyszóval kétlakivá lettem” (294.). Ám itt is ugyanabba az általános értetlenkedésbe ütközik, mint ott. A szövegek jelentésének egymásra villogásából az a kép alakul ki, hogy amíg Sz. G. ott RMDSZ-vezetői tisztségeket töltött be, a Szövetség határozottan jó irányban haladt, az utána következő időszakban határozottan utat tévesztett. Arra a kérdésre, hogy mi a véleménye az RMDSZ jelenlegi szerepvállalásáról, tömören válaszol: „Katasztrofális… Mert nem miniszteri székekre van szükségünk, hanem jogokra” (326.). Ezt a katasztrófahangulatot fokozatosan rávetíti magyarországi tapasztalataira is. Homályok, fehér foltok az életpályán – egyebek mellett – azért ütköznek ki, mert nem nevezi meg azokat a vezető politikusokat, akik miatt távoznia kellett a romániai magyar politikai életből. Pedig példás az a bátorság, ahogyan még 1992-ben Tokay Györgynek nyíltan, dokumentumokkal és súlyos érvekkel bizonyítva szemébe olvassa a Ceaułescu-rezsimet kiszolgáló, a „cinikus demagógia, népbutítás, hazugság, karrierizmus, talpnyalás, stréberség, szolgalelkűség, a hatalommal való cinikus összejátszás, az írástudók árulása” bűnét (125.). Hasonlóképpen kellene megneveznie mindazokat, akik a későbbiekben ellenfeleinek (ellenségeinek?) minősültek. A politikai szereplehetőségekért folytatott harcban Sz. G. láthatóan alulmaradt, és erre egyértelmű magyarázatnak kínálkozik költő mivolta és humanista, értelmiségi felelősségvállalása. Ha valaki akár csak belepillantott, mondjuk, Machiavellitől errefele, a politikatörténet alakulásába és a hatalomképződés öntörvényű mechanizmusaiba, az csakis szkeptikus lehet: a politika nem ismer morált, vagy legalábbis a politika morálja nem vethető össze a humanista vagy keresztény ethosszal. Sz. G. azonban mintha a kanti felfogás örököse volna: „Lehet, hogy anakronisztikus dolog a huszonegyedik században becsületről vizionálni és idealista értékekről és moralizálásnak tűnő gondolatokról, de inkább vállalom a vizionárius, anakronisztikus és idealista jelzőket, mint azt a fajta pragmatizmust, amely morálisan elfogadhatatlan” (281.). Költői látomás ez is, a kételkedő attitűd Kant dilemmájára emlékeztet: „…aki egyszer a hatalmat a kezében tartja, nem fogja engedni, hogy a nép írjon elő neki törvényeket”; gondolatrendszerében aztán szkepticizmusát egyszerű vízióval lazítja fel: „El tudok képzelni magamnak egy morális politikust, vagyis olyant, aki az államokosság elveit úgy veszi, hogy a morállal egyszerre fennállhatnak.” Nem én, és legkevésbé most fogom megoldani Kant önellentmondását, azt viszont akár etikai diskurzus tárgyaként, mint a különösség kategóriáját, érdemes felvetni, hogy a Szőcs Géza által meg nem nevezett legfőbb politikai ellenfél csakis Markó Béla lehet, hiszen ő testesíti meg hosszú évek óta az RMDSZ ideológiáját. Amikor pedig egy ellentmondást egyszerűnek látszó megoldással majdnem sikerül feloldani, olyankor mindig bonyolultabbá válik a képlet. Ugyanis Markó Béla maga is kiváló költő, aki a csúcsok felé ívelő társadalmi szerepében sem adta fel alkotói énjét, és időről időre egy-egy jó verseskötettel jelentkezik. Magyarán: két politizáló, felelősségtudattal megáldott, humanista és tehetséges költő – drámába és Sz. G. tollára illő – vetélkedésének vagyunk szemtanúi, anélkül, hogy erre a könyvben egyetlen szó is utalna. Lehetséges (fogalmam sincs a politikai élet belső szféráiról, véleményt nem nyilváníthatok), lehetséges, hogy Markó kétségbeejtően rosszul vagy felelőtlenül politizál, ha meg így van, akkor tevékenységét ugyanazzal a nyíltsággal kellene elemezni és bírálni, miként az Tokay Györggyel kapcsolatosan megtörtént.

Szőcs Géza, a költő azt írja: „Igen ám – töprengett az erdélyi magyar költő –, de vajon homogén és folyamatos-e az én? Beáll-e önnön körvonalaiba? És meghatározható-e körvonalakkal?” (332.)

Az utolsó lapokon pedig ezt írja Szőcs Géza, a közéleti ember: „…még nem is olyan régen boldogan álltam volna az akasztófa alá, ha azzal a tudattal állhattam volna oda, hogy ezzel a nemzet nyert valamit. És most nem szégyellem bevallani, hogy többé semmiféle áldozatra nem érzek hajlandóságot azért az alantas érdekekkel telezsúfolt bolondok hajójáért, amely ma a magyar nemzet” (352.). A politikus kierkegaard-i kétségbeesésének, a hitvesztésnek az állapota ez, amely minden bizonnyal termékenyen hat a költőre.

Olyan erkölcsi mércét állít fel a napjainkra valóban mélyre süllyedt nemzet és a nemzethez képest is mélyebbre zuhant politikusok számára, amelyet – a könyvből kiolvashatóan – maga Szőcs Géza sem képes betartani. Különös érdeme az őszinteség, az önelemzés meg a mások szigorú bírálata. Ami viszont jogalapot formál arra, hogy a kritikus is őszintén elemezze az ellentmondásokat. Ugyanis a politikusnak mindig fölébe növő költő, virtuális világában, személyesen hitelesíti az ellentmondásos erkölcsi normákat. S ez bizony nem kevés.

* Szőcs Géza és Farkas Wellmann Endre: Amikor fordul az ezred. Ulpius-ház K., Budapest, 2009.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben