×

György Attila: Hajós a kikötőben

Urbán P. Péter

2010 // 07-08
Különös könyv ez: provokatív, mégis beletörődő; büszke, de a szerénységet kereső szöveg. Szöveg, mert nem igazán regény, műfaját szinte lehetetlen meghatározni. Öntörvényű, de azért nem szeszélyesen rendeződő gondolatfolyam. Ha esszéregénynek nevezném, nem járnék messze az igazságtól, ám mégsem tapintanék a lényegre. Ha székely- vagy székelységdicsérőnek tekinteném, azzal megint csak egy szempontot emelnék ki, szűkíteném a mű világát. Bár filozofál, azért semmiképp sem filozofikus alkotás. Ami bizonyos: egy fiatal, de érett szerző gondolatait ismerhetjük meg belőle, amely ideák népéhez, népünkhöz (sajnos a kettőt ő előszeretettel választja szét), a világhoz, történelemhez fűződnek. György Attila gyakran egészen elmélyült eszmékkel, erős mondatokkal örvendeztet meg bennünket, hogy azután váratlanul olyan érzelmeit (elsősorban dühét és csalódottságát) kifejező gondolatokra ragadtassa magát, amelyek meglepik, megdöbbentik az olvasót. Mert szép gondolat, hogy minden székely nemes volt egykor, és az ajándékozás alapfeltétele e nép létezésének. De az furcsa és fájó, hogy testvérnépeknek nevezi a Magyarországon élő magyarokat és a székelyeket, két egyenlő félnek, amelyek valamiféle szerződés folytán szövetségben élnek, és két külön nemzetet alkotnak. E gondolathoz többször is visszatér, és erősen igyekszik hitelesíteni a különállást. 2004. december 5-e legszomorúbb eredménye ez a gondolkodás.

Nagyszerűek a kötet székelységet bemutató részei. György góbéhumora, a ravaszul somolygó atyafiak világa a könyv napfényes oldala. Részletes leírást kapunk például egy tipikus erdélyi lakomáról, amely felsorolást olvasva két okból is fogja a hasát az olvasó: egyrészt a nevetéstől, másrészt a csak képzeletben befalva is ólomsúlyú ételektől. „Néha úgy gondolom, egyszerűen nincsen sem isteni, sem emberi, sem emberalatti lét humor nélkül (talán a kövek, hiszen bennük nem kering folyadék, de ők önmagukban véve csak jelképek, megkövesedett bizonyságok). Voltak bölcsek, akik szerint ez az egyetlen vezérlő erő” – fogalmazza meg az író a nevetés ars poeticáját.

De megismerhetjük e nép bicskázási „szokásait” is (gyenge ünnep az, ahol csak kettőt szúrnak meg), a macska- és kutyatartás íratlan szabályait, láthatjuk eredeti viseletükben a csizmás, lajbis, kucsmás góbékat. Megtudjuk azt is, hogy az ember legfinomabb barátja a disznó, továbbá hogy „a sör nem ital, az asszony nem ember, és a medve nem játék”. Rámutat arra, hogy a székelységnek furcsa, ámde szép tulajdonsága az „indiánság”, e távoli népcsoporttal örök szimpátia köti össze az erdélyi atyafiakat. Elmeséli az elbeszélő, hogy honjában a kelleténél sokkal, de sokkal több vér áztatta a földet, és fontos törvény, hogy: „Ne azt tedd, amit én teszek. Tedd azt, amit mondok.” De említi e nép önmaga elleni hadviselését is, az önemésztés módjait, a szó szerint késhegyre menő nézeteltéréseket.

Szépen ecseteli a kötet a székely nép erényeit: a történelembe vetett hitét, őszinteségét, befogadókészségét, vesztes csatákban való helytállását. Mindezt azonban úgy teszi, hogy szinte kirekeszti a „nem székelyeket”, legyenek azok tengerentúliak, nyugat-európaiak, erdélyi vagy magyarországi magyarok, vagy bárki más. Igyekszik elismerni és elfogadni a többi népet, de újra meg újra visszakanyarodik a szembenállás téziséhez. Az elfogadás és elutasítás kettőssége nem annyira zavaró, inkább egy dinamikusan változó elme képét sugallja.

Elhibázottnak tartom a könyv Szindbád-motívumát. A mű a felesége mellett ébredő hajós szavaival indít, Krúdy stílusát azonban a szöveg nem éri el (persze legnagyobb stílművészünk szövegalkotását utolérni szinte lehetetlen). Mondhatjuk úgy is, zavarólag hat a különbség a két író habitusa és írásmódja között. E műben Szindbád csak ürügy, csak kölcsönzött alak, akinek álorcája mögött az életrajzi író jelenik meg; ezáltal viszont teljesen eltávolodunk a hagyományos elbeszélés világától, és egy esszészerű szöveg „főszereplőjeként” látjuk a hajóst. Egy olyan szöveg főhőseként, amely szövegnek nincsen története, éppen ezért jellemekre sincsen szüksége. Pedig a Hajós a kikötőben írójának stílusa kiérlelt, csak éppen Krúdy Gyula szintje más. Ezért is hiábavaló kísérlet eme szerzőnk „repertoárját” felsorakoztatni (a nőkről való emlékezést, tulajdonságaik ecsetelését, a kulináris örömök emlegetését), a könyvnek erősebb része az, ahol György saját világára „vált át”. Hiszen nem egy történet elmeséléséhez használja a fenti „sablonokat”, hanem egy sajátos gondolati alkotásnak lazán sorjázó eszmefüzéréhez, ami így nem működik, eltér a kezdésben megszólaltatott alaphangtól, és valami egészen mást hoz létre.

Az egyszerre hajós, harcos és király főhős önmagában következetesen megrajzolt alak, akinek gondolatai (és az egész kötet) követik a fenti háromságot. Úgy vélem, ezért nem is lehet önéletrajzi szövegnek felfogni a könyvet, mivel a hármas attribútum így túlzónak tűnne: a hajós–harcos–uralkodó főhős elképzelhető, de önmeghatározásként meglehetősen nevetséges.

Érdekes próbálkozás ez a könyv: életrajzi elemekkel, eszközökkel operál, mégis egyes szám harmadik személyben íródik, csak rövid, kurzivált részekben válik azonossá az elbeszélő és az életrajzi író. Ugyanakkor fikcióként is működik, ott, ahol a főhős gondolatait ismerjük meg (és nem a tetteit). Értékesek és érdekesek a székelységet bemutató oldalak, és szépek az eszmefuttatások, mégis idegenné teszik a könyvet: György Attila nem enged közel magához és atyjafiaihoz. Nevethetünk együtt, de ő is nevet rajtuk. Hiába tiszteljük az alkotó szándékát, hiába fogadjuk el, átüt a szövegen a (sajnos, nem igaztalan) sértődöttség. A népszavazás ütötte sebek mélysége most látszik igazán. A gyógyulás nem csekély ideig tart majd, ha egyáltalán… Szégyenkezve állunk szemben kritikájával, mert bizony ebben is több az igazság, mint a túlzás.

Egy szerző igyekszik itt azonosítani magát népével. A kísérlet felemás, az olvasó dönti el, elfogadja-e ezt a szerepet vagy sem. Megismerhetjük egy népcsoport azonosságtudatát, a mondásokat és szólásokat, az emlékeket és történelmi relikviákat, helyszíneket, az eseményeket és elnevezéseket. Szokásokba és gondolkodásmódba tekinthetünk be, megismerhetjük sokfelé szakított népünk e részének önképét. A megismerés viszont csak akkor válik befogadássá (és elfogadássá), ha az olvasó hajlandó megtenni a lépéseket felé. Az író azonban e művével inkább eltántorítani igyekszik őt.

György Attila: Hajós a kikötőben, Méry Ratio, 2009

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben