×

Görcs

Csender Levente

2010 // 07-08
Klári néni kezébe vette a botját, kibicegett a konyhába, felrakta a kotyogót a vaslapra, leült az ablaknak háttal a fotelbe, összeszorította műfogsorát, talpát a parkettához nyomta, megmarkolta a karfát, és kimerevedett. Úgy maradt negyvenöt fokban pár percig, majd elernyedve a fotelbe roskadt, aztán megint. Így ment ez minden reggel: jött a reggeli görcs, pontosan, mint a vonatok, Klári nénit kimerevítette pár percre, aztán elzakatolt. Mire a görcs eliszkolt, szörcsögve le is főtt a kávé. Klári néni kitöltötte, kortyolgatta, és azon gondolkodott, hogy átok-e ez rajta, vagy az öregkori elgyengülés kezdete. Negyvenkét évet állt végig a katedrán, anélkül, hogy egy aprócska visszér megjelent volna a lábán. Teljesen érthetetlen volt számára, hogy egyik pillanatról a másikra minden előjel nélkül jön valami megmagyarázhatatlan izé, és beállítja őt negyvenöt fokba.

Miután megitta a kávét, feltápászkodott, a tükör elé állt, kinyitotta sminkkészletét, visszafogottan kipirosította az arcát, kihúzta a szemöldökét, szeme körül púderrel bepötyögtette, és lassan megfordult a tengelye körül úgy, hogy közben tekintetét végig a tükrön tartotta, csak a legvégén fordította teste után a fejét. Az első nap volt, hogy a felszívódó, sárgássá színeződött arc- és szemsérülését tökéletesen el tudta tüntetni.

Kicsit megkönnyebbülve magára öltötte nyári kardigánját, felhúzta a gumiharisnyáját, kibicegett a blokk elé a virágai közé, és kiskapájával irtani kezdte a virágaira felkapaszkodó gyomot. Nagyon szeretett kapirgálni a virágai közt. Szomorúan nézte belülről hetekig a virágokat maguk alá gyűrő burjánokat, de hiúsága legyőzte szomorúságát, és megfogadta, hogy addig nem megy ki nappal, míg kék foltok rondítják el az arcát. Amúgy meg roppant büszke volt virágoskertjére. Mindent kihozott abból a néhány négyzetméter földterületből, ami a négyemeletes blokkházban elhelyezkedő földszinti lakásuk ablaka és a járdát szegélyező bokrok között meghúzódott. Konyhaablakából főzés közben is titokban figyelte a környékbeli lakosokat, hogyan ücsörögnek a kiskert előtti padon, gyönyörködve az egész nyáron nyíló trombitavirágban, a futóorgonákban és a mini rezedákban. Minden reggel első dolga volt megnézni kedvenc virágait. Tekintetével simogatta, beszélt hozzájuk, a legszebbeknek nevet is adott. Esténként gondosan felfogta a fürdővizet, és napfelkelte előtt vödrökben minden cseppjét kedves virágai tövére hordta. Úgy látta, mióta a fiát elvitték, mintha a kiskert is dúsabban hozta volna a színes virágokat. Olvasta is valahol, hogy a növények is érzik a stresszt.

Mikor már a földet elég nedvesnek és puhának találta, a virágok leveleit elég fényesnek és feszesnek, a szirmokat elég élettelinek, becsoszogott a lakásba, leült kedvenc foteljébe, és a férjére gondolt, aki a városi filharmonikusoknál volt brácsás, majd haláláig karmester, és akivel oly nagy egyetértésben élte le az életét, hogy nem tudott tőle elszakadni halála után sem. Ezt a nem túl egyszerű élethelyzetet úgy oldotta meg, hogy nem vett tudomást férje haláláról, és mindennap megbeszélte vele az élet dolgait. Elmondta neki, hogy sajnálja, hogy fiuk elmegyógyintézetbe került, de higgye el, nem ő akarta, a bíró döntött így, ő hozta azt az ítéletet az eset után, hogy Zolika száz méternél nem mehet közelebb hozzá. Ő még a tárgyalóteremben is elsírta magát, és azt kérte a bírótól, hogy azt a pontot semmisítse meg, mert mint édesanya nem tudja megtenni, hogy nem engedi be, mikor az ajtaján csönget a beteg fia. A bíró ezt a pontot törölte azzal a feltétellel, ha Zolika gyógykezelésben részesül. A pszichiátriai vizsgálat után Zolikát elmegyógyintézeti kezelésre utalták. Klári néni megosztotta a férjével azt is, hogy már az eset előtti időben egyre nehezebben jöttek ki, és a vége felé már nem is mert aludni éjszaka, nehogy valami baj történjen. Elsírta azt is, hogy nem tud megbocsátani magának, de mégis könnyebb úgy, hogy elmúlt a lakásból az a nyomasztó légkör, az egymás kerülgetése és kóstolgatása. Rossz ez így, de mindkettőjüknek jobb, mondta. Persze megnyugtatta a férjét, hogy fiát mindennap felhívja telefonon. Csak az a furcsa, tette hozzá, hogy mindig mikor beszélnek, Zolika megkérdezi tőle, hogy van a lába, s ha ő azt mondja, hogy nagyon fáj, Zolika mindig megnyugszik.

Klári néni közben a falon lógó festményeket nézte. A festmények mellett a saját fényképe is kint lógott. Az a fiatal mosolygós arc, amelyről a fotó akkor készült, amikor a tanítóképzőben végzett. A képet előző nap hozta vissza egy fotórestaurátor új keretben, új üveggel. Kellemes érzéssel nézte újra fiatal önmagát. A kép készülésének évében ismerte meg leendő férjét egy kiránduláson. Később is sokat utaztak együtt, már amennyit a Ceaułescu-időben lehetett. Kétévente egyszer. Voltak Berlinben, Prágában, férje még több helyen is volt a filharmóniával, egyébként meg belföldön a hegyek között kirándultak. A szekrények teteje tele volt bőröndökkel, amit az utazásaikhoz vásároltak. A falak őrizték azt az idillt, amikor beültek a Skoda 100-asba, és a nyakukba vették az országutat, mert Klári néni férje a zene mellett a képzőművészetre is érzékeny emberként megfestette az úti élmények egy-egy izgalmas pillanatát. Klári néni azt az olajfestményt nézte, amelyiken hárman mennek a Skodában, tetőcsomagtartóján a bőröndök, kétoldalt suhan el a természet. Elöl ők ketten, hátul Zolika, a fiuk, akit már születése előtt zenei pályára szántak. Zolikát a filharmónia első hegedűse tanította hegedülni. Sokat gyakorolt, sokszor sírt, ha nem ment, de a szülők szigorúak voltak és következetesek. Tanára gyakran dicsérte meg a fiút, hogy milyen istenáldotta tehetség. Tízéves korában már Bachot játszott, fellépett a Palota tükörtermében. A napi négy-öt órás gyakorlást a szomszédok megszokták, noha a panel falai válogatás nélkül mindenkihez átvezették a zenét, s annyira szép volt a gyerek játéka, hogy soha senki nem merészkedett el az ajtóig, hogy szóljon a kéretlen muzsika miatt. Zolika gyakran nézett ki az ablakon, és inkább ipiapacsozott volna ő is a többi gyerekkel, mint a hegedűt nyúzza, de a szülők hallani se akartak arról, hogy abbahagyja. Egyszer összetörte a hangszerét. Mikor Klári néni megkérdezte, hogy miért tette, azt mondta, véletlenül ráült. Klári néni akkor dühében lekent neki egy pofont, amit később megbánt, de ezt a pofont Zolika nem felejtette el. Aztán megpróbálta az apa is megmagyarázni Zolikának, hogy ők csak jót akarnak neki, és elmondták, hogy ő az epilepsziája miatt nem lehet sportoló, neki a zenei pálya van kijelölve, és hogy nagyon tehetséges, és azon kell boldogulnia. Zolika becsapta maga mögött szobája ajtaját, és sokáig nem jött elő. Aztán látszólag megbékült a világgal. Megértette, hogy hiába nézi a focizó gyerekeket. Kapott egy másik hangszert, és folytatta a gyakorlást. Az iskolában nem voltak barátai, mert a gyerekek azt mondták, hogy azért színtízes, mert az anyja ott tanít, és ő protekciós. A blokk előtti galeribe sem járt le, ott sem ismerték őt, csak látásból. Különc gyerek lett. Kitűnő eredménnyel végezte el a zeneművészetit, Klári néni lelki szemei előtt már látta fiát, amint az apa kezéből átveszi a karmesteri pálcát, és azzal dirigálja magát a világhír felé, de Zolika végül már felnőtt fejjel úgy döntött, hogy nem a filharmóniához megy hegedűsnek, hanem a helyi népzenekarban lesz prímás. Aztán megnősült, házassága jól indult, csak a népzenészélettel járó éjszakázásokat nem tolerálta a felesége. Hét év után elvált tőle. Zolika ott maradt egyedül a városközponttól távol eső lakótelepen a betelepítettek közt, ahol nem tudta, hogy hol a bolt, hol lehet olcsóbban vásárolni, nem volt kihez szóljon. Megszokta, hogy kiszolgálják, és neki elég csak a zenével foglalkoznia. Hirtelen nem tudott mit kezdeni a nyakába szakadó hétköznapokkal. A zenélést abbahagyta, egy idő után a hangszerét is eladta. A nyomasztó egyedüllétben kijött a gyerekkori epilepsziája. A rohamok egyre gyakoribbá váltak. Közben az apa, a város köztiszteletben álló karmestere váratlanul elhunyt. Klári néni egyedül maradt, és úgy ítélte meg, hogy fiának betegen jobb helye lesz nála. Magához vette, így ha jött a rángás, Klári néni egy vállfadarabot helyezett Zolika szájába, hogy ne harapja le a nyelvét, és megvárta, míg elmúlik a roham. Pontosan, mint gyerekkorában. De hiába vigyázott ezer szemmel a fiára, egyszer pont a kiskertben kapirgált, amikor jött a roham, és Zolika ráesett a konyhai tűzhelyre, ami hagyományos gáztűzhely volt ugyan, de hogy fűteni is lehessen vele télen, Klári néni a tetejére szereltetett egy öt milliméter vastag vaslapot, ami ha felizzott, kifűtötte a konyhát, és a konyhából a kellemes meleg beszállt a szobába is. Erre a vörösen izzó vaslapra esett rá Zolika. Klári néni csak a nagy csörömpölést hallotta, ahogy az edények koppannak a földön, rémülten rohant be, és látva a lábasok közt rángatózó fiát, azonnal telefonált a mentőért. Zolika komoly égési sérülése ellenére megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó beszállni a mentőbe. Az orvos kénytelen volt azonnal segítséget kérni. Kihívta a rendőröket, akik segítettek őt betenni. A gyorsaságnak köszönhetően csak a fiú bal keze három ujjának első ujjpercét kellett amputálni. Miután kiengedték a kórházból, állandóan azt kérdezgette Klári nénitől, hogy milyen anya az, aki a fiát letartóztattatja. Klári néni nem tudta neki elmagyarázni, hogy nem ő hívta ki a rendőröket, hanem a mentős, meg hogy a mentős is csak jót akart neki, és hogy az egész keze rámehetett volna. Zolika néhány hét alatt hozzászokott az új állapothoz, és tulajdonképpen örült is, hogy már biztosan nem kell soha többé hangszerhez nyúlnia. Miután sebei behegedtek, Klári néni kitalálta, hogy őt is magával viszi a templomi kórusba, ahová ő évtizedek óta vasárnap délutánonként eljárt, hátha a zene másfajta megközelítése segít. Klári néni alt volt, Zolika basszus. Gyönyörűen énekeltek mindketten. Utaztak Svájcba, Hollandiába, Délvidékre, sikerük volt mindenfelé. Aztán vége lett az évadnak, és jött a nyári szünet, amikor nem volt kórus. Klári néni és az immár ötvenéves fia reggeltől estig együtt voltak. Klári néni megszokta már az egyedüllétet, Zolika is a saját almát a város szélén, és az új helyzetet valahogy egyikük sem tudta elfogadni. Kerülgették egymást csöndben. Zolika segített Klári néninek kihordani a fürdővizet a virágok tövére, együtt vásároltak be reggel, napközben Klári néni kertészkedett, kötögetett meg ruhákat varrt, néha kisdiákokat készített fel pótvizsgára, téblábolt, elfoglalta magát. Zolika egy idő után nagyon hallgatag lett, és Klári nénit ez kezdte aggasztani. Gyakran panaszkodott fejfájásra, szédülésre, alacsony volt a vérnyomása. Klári néni elvitte orvoshoz, valami gyógyszereket fel is írt neki a doktor, Zolika beszedte, de még kábultabb lett. Emberek közé nem kívánkozott, inkább keresztrejtvényt fejtett, és nézte a televíziós vetélkedőket, show-műsorokat, sorozatokat válogatás nélkül. Sokszor addig ült a tévé előtt, amíg el nem aludt. Ha nézte is a képernyőt, inkább csak bambult. Klári néni nem tudta, hogy mit fog fel a műsorokból, de nem is merte megkérdezni, mert Zolika elkezdett kötekedni vele, hogy miért zavarja meg, amikor épp fontos fordulat történik, vagy megy a játék, és ő a válaszon gondolkodik, és egyáltalán, miért szól bele az életébe. Klári néni nem tudott jó pillanatot elkapni, mikor szólhat. Valahogy mindig rosszkor nyitotta ki a száját. Együttélésük egyre nyomasztóbb lett. Klári néni megbánta, hogy magához vette, de hát azzal nyugtatta magát, hogy anyaként nem tehetett mást.

Nyár közepén Klári nénit meghívták vidékre a rokonok. Úgy gondolta, jó lesz, ha pár hétig külön vannak, mindketten levegőzhetnek egy kicsit, könnyebben futnak neki a következő ősznek. Zolika otthon maradt, hogy vigyázzon a lakásra, mert az utóbbi időben megszaporodtak a betörések a környéken, és az esőzések miatt magas volt a folyó vízállása is. Klári néni megígérte, hogy visz neki sok keresztrejtvényt. Zolika beleegyezett az otthon maradásba. Klári néni megszervezte neki, hogy hova mehet ebédelni, előkészítette, hogy melyik nap mit vegyen föl, hagyott pénzt vásárlásra, ellátta jó tanácsokkal, a szomszédokkal megbeszélte, hogy időnként nézzenek be hozzá.

Klári néni három hét alatt szépen kipihente magát, nagy pakkokkal, vidáman érkezett haza, a taxis segített neki elvinni az ajtóig a szatyor zakuszkát meg a számtalan befőttet, amit a rokonokkal közösen főztek be. De belépve a lakásba ijesztő állapot fogadta. Az első, amit meglátott, hogy a falon lógó fiatalkori fényképének az üvege ki van törve, a szeme ki van szúrva, az arca meg van vagdosva. A szőnyegen egy üvegmosó és egy merőkanál hevert összelakatolva. Ijedségét leküzdve belépett a szobába. A szekrények nyitott ajtókkal üresen tátongtak. Ruhái mind bele voltak gyűrve a földön szanaszét heverő bőröndökbe. A kilógó textíliák át voltak szurkálva. Bár nehezére esett leplezni ijedelmét, nem mert kérdezni semmit a fiától, aki az asztalnál ült, és szótlanul nézte a tévét, és észre se vette, hogy az anyja elfehéredett arccal lemerevedik, majd miután magához tér, lassan elkezdi visszaakasztgatni ruháit a szekrénybe, és a bőröndöket visszaegyensúlyozni a szekrény tetejére. Klári néni úgy tett, mintha nem venne tudomást a látottakról. A fia elé rakott egy szatyor rejtvényt, amit a rokonok küldtek, de Zolika nem reagált rá. Csak ült, és nézte a képernyőt. Miután Klári néni rendet rakott a lakásban, leült ő is a fotelbe, és együtt nézte fiával a Mónika-show-t. Épp egy anyáról volt benne szó, aki elhagyta a gyermekét, és hosszú évtizedek múlva tért vissza hozzá. Zolika váratlanul felugrott a helyéről, és azt kérdezte:

– Nem ismersz magadra? Miért hagytál itt engem egyedül? És miért írattál be hegedűre, mikor nekem az olyan nehéz volt, miért erőszakoskodtál, mikor mondtam, hogy nem akarom, milyen anya vagy te?

És elkezdte ütni az anyját. Először kézzel, aztán fölvette a földről az üvegmosóra erősített lakatot, és azzal sújtott a földön fekvő anyjára. Az anyából borzasztó sikítás szakadt fel, amit a panel falai egy pillanat alatt mindenkihez elvezettek, de Zolika nem hagyta abba, újra és újra lesújtott, csak ütötte, ütötte… és közben kiabálta, hogy milyen anya vagy te… milyen anya vagy te… milyen anya vagy…

*

Klári néni ott maradt a fotelben gondolataiba merülve, és növekvő szorongással és lelkiismeret-furdalással nézte a bejárati ajtót. Néha a kakukkos órára pillantott, majd vissza az ajtóra, aztán a csengő gombjára, rettegve, hogy nekiütődik a kis fémkar a rézcsengőnek, megérkezik a fia, és akkor mindent folytatnak ott, ahol abbahagyták. A főorvosnak már eljuttatta a kávét, cigarettát és némi készpénzt, hogy ameddig lehet, tartsák benn a fiát. A doktor úr azt mondta, hogy minden tőle telhetőt megtesz, de egy bizonyos idő után dönteniük kell: vagy örökre ott tartják, vagy kiengedik. Klári néni az ingával együtt számolta a másodperceket, és megkönnyebbülve engedte ki ökölbe szorított kezét, mikor az óra a delet elverte, és még mindig nem szólalt meg a csengő. Ha eddig nem érkezett meg – gondolta –, ma nem is fog. A zárt osztályról csak délelőtt engednek ki pácienseket.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben