×

Főhajtás XXXIV.

Az emlékezés bátorsága

Szigethy Gábor

2010 // 07-08
Becsületes, bölcs emberek tudják: halottaink emlékére, múltunk történetére, annak az ezer évnek minden árnyalatára, amelyet a magyarság megélt itt, a Kárpát-medencében, azért kell emlékeznünk, mert aki elfelejti múltját, aki hagyta-hagyja, hogy elrabolják tőle az emlékeit, az nemcsak magyarságát, de emberségét is elveszíti.

1920. június 4-e gyásznap a magyar történelemben. De a gyász nem csupán azt jelenti, hogy fáj a veszteség. Jelenti azt is: végiggondoljuk, mit veszítettünk, mit vettek el tőlünk, és mit kell lelkünkben a múlt időkből rendíthetetlenül megőrizni.

Minket, magyarokat 1920. június 4-én nagyon sok mindentől fosztottak meg. A trianoni kastélyban nem csupán megcsonkították, de megalázták az országot, a magyarokat. Erkölcstelen, önző, csak nagyhatalmi érdekeikre érzékeny politikusok megfosztották hazánkat területének majd kétharmadától, lakosságának egyharmadától, és 1949-től nemzetáruló politikusaink évtizedeken keresztül folyamatosan és tudatosan a múlt emlékezetétől is meg akarták fosztani a magyarokat. Negyven évig volt hazánkban államilag harsogott jelszó az emberiség legembertelenebb, legmocskosabb jelszava: „a múltat végképp eltörölni”. Aki ezt megfogalmazta, aki ezt hirdette, aki ezt vallotta, nem méltó az ember névre, mert megtagadta nemzete történelmét, az őseit, a hazáját, mindent.

„Nincs rondább szenvedély a félelemnél” – vallja Johanna, a Szűz Shakespeare királydrámájában, de ideig-óráig mentőöv is lehet okosságnak álcázott gyávaságunk. Nincs mentség: a kötelező ünnepségeken, nem gondolkodva, én is danoltam a többiekkel az Internacionálét, az önfeladás balga énekét – a múltat végképp eltörölni –, s csak valamikor a hetvenes évek elején gondoltam úgy: hallgatni fogok, amikor mindenkinek kötelező énekelni. Felnőtt fejjel értettem meg: amikor Trianonra emlékezünk, arra is kell gondolnunk, hogy személy szerint mi – én, te ő, mi, ti, ők – hányszor veszítettük el s hagytuk elfeledni történelmünket, múltunkat.

Trianon emléknapján, 1976. június 4-én halt meg a 20. század egyik legnagyobb magyar színésze, Latinovits Zoltán.

Nem a legboldogabb pillanatai a magyar történelemnek azok az évtizedek, de 1967. december 10-én éjjel 2 órakor, magánéletének szakadék szélére sodort pillanatában tudott és mert így fogalmazni:

Az életnek örülni kell.
Nekünk itt dolgunk van.
Lenni, itt: százszorta lenni.
Igazságtalanság itt ezerszeres igazságtalanság.

Sors, Isten, emberek, halottak, vizek és
Hegyek, tegyetek itt VÉGÜL is igazságot.

Szeretünk, élet.
Itt nekünk lenni kell, hogy élet legyen.

Ti, tízmillió becsületes magyar és 8 ˝,
Legyetek velünk!
Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában,

Hiszek Magyarország feltámadásában.
Ámen.
ISTEN, SEGÍTS!

Életünk legsötétebbnek érzett, legelkeseredettebb óráiban is, ha emlékezünk a múltra, ha tudjuk, hogy milyenek voltunk, kik voltunk, mennyit értünk, ha tudjuk, ha emlékezünk arra, hogy mit raboltak el tőlünk, ha őrizzük lelkünkben a múltat, ha együtt élünk sorsunk, történelmünk emlékeivel – emberek és magyarok maradunk.

Pilinszky János pontos mondata: „Múltunk a mi legfőbb reményünk. Mivel paradox módon igazában csak az megváltható, ami megváltozhatatlan.” A múltunk örökre a miénk. Azt nem vehetik el tőlünk. Letagadhatják, semminek mondhatják, bármit hazudhatnak róla, de nem vehetik el tőlünk. És aki lelkében őrzi nemzete múltját, annak a nehéz időkben is van mibe kapaszkodnia.

Csak hát mikor nincsenek itt, a Kárpát-medencében nehéz idők? És mert okosságnak álcázott gyávaságunk ideig-óráig megóvhat az igazmondás, a bátor vállalás, az őszinte emlékezés okozta következmények viszontagságaitól, hányan érezték, éreztük úgy: ne szólj szám, nem fáj fejem?

Ruttkai Éva 1981-ben bízta rám személyes iratainak, kéziratos emlékeinek gondozását, rendbetételét. Akkor került kezembe egy menükártya: Latinovits Zoltán rajza és jegyzete. San Sebastianban, a XVIII. Nemzetközi Filmfesztiválon 1970 júliusában néhány napig nagyon boldog volt a magyar színész. Elnyerte a legjobb férfialakítás díját, a dedikált fényképen örömtelien mosolyog két nyugati filmcsillag, Jean Seberg és Nelo Risi mögött, egy másik képen elmélyülten beszélget az orosz színésszel, Szmoktunovszkijjal, a harmadikon vakító fehér öltönyben táncol egy ismeretlen hölggyel. És vacsora közben – ma már kideríthetetlen, kikkel ült egy asztalnál, s talán akkor sem tudta pontosan: kiknek próbálja néhány szóval, számmal, vonallal fölvázolni Magyarország 20. századi történelmét – rajzolni kezdett a menükártya hátoldalára. És közben mesélt az őt feltehetőleg figyelmesen hallgatóknak: „Hol volt, hol nem volt (értsd szó szerint!), volt egyszer egy Magyarország. Északon és délkeleten a Kárpátok, délnyugaton az Adria, nyugaton az Alpok: íme a határai. Egy kacskaringósan indázó körvonal: ez volt a határa régen. Egy másik, jóval kisebb, önmagába visszazáródó körvonal: ez a határa ma. A rajz mellett egy számsor: 17 – ugye, tudjuk, mi történt abban az évben; alatta 1914 – ez közös gond; utána +19 – ez már a mi szomorú történetünk, Kun Béla, Lenin-fiúk stb.; aztán 41 – ebből jobb lett volna kimaradni, egy egész magyar hadsereg pusztult el a Donnál; s végül +45. Mindennek eredményét lásd a hevenyészett rajzon.” Talán alkalmi asztaltársaságának azt is elmesélte: ha hiszik, ha nem, 1949-ben 99,7 százalékot kaptak a választásoknak nevezett szovjet mintájú erődemonstráción a kommunisták. A hatalmat bitorló vezéreik ezt követően még azokat a kommunistákat is felakasztották, halálba üldözték vagy börtönbe zárták, akik nem velük együtt jöttek haza Moszkvából 1945-ben.

És Latinovits Zoltán a rajz aljára odaírta: Tihany. Vajon arról áradozott alkalmi ismerőseinek: a nagy pusztulás közepette a Balaton még mindig magyar csoda?

Aztán hazajött a boldog színész Spanyolországból a megcsonkított, puha diktatúrával megnyomorított hazába. És 1970. augusztus 27-én hajnalban egy vaskos füzetbe (amelynek első oldalán a mottó: Ami eszembe jutott, amit megéltem, tanulságul. Isten áldjon minket! 1970., s amelynek másik felébe azokat a verseket másolta be, amelyeket fejből tudott) a következőket jegyezte le: „A járhatatlan és hihetetlen múlt a miénk, és annyi szeretetenergiával kit is lehetne követni és hová? A Történelem könyörtelen. És mi, igazik megmaradunk, meg fogunk maradni. Mert sorsunk ez, igazságunk ez és a többi… a többi néma szájbiggyesztés. Kit, kiket érdekel?

Statisztika:1936: 60 drb. kom.

1944: állítólag 3000 drb kom.

1946: fixen 8% 10.000.000 / 8% – 800.000

1948: fixen 7%700.000

1949: 99,7%

Dátumok. Igazságok elosztása és hogyan is?”

Emlékszem arra a hajnalig fodrozódó éjszakára, amikor Latinovits Zoltán kusza írásképét, rajzát próbáltam elolvasni, megfejteni. Nézegettem a hevenyészett rajzot: emlékezni tanultam. És Shakespeare mondatát, amelyet már korábban idéztem egy írásomban, most értettem meg igazán. Valóban ronda szenvedély a félelem! És ettől az éjszakától kezdve – tanítványaim a tanúk – minden egyetemi félév valamelyik előadásán – ceterum censeo – megemlítettem, hogy a hazánk, nemzetünk ellen elkövetett megbocsáthatatlan politikai bűntett volt a trianoni békediktátum.

Néha ma is előveszem Latinovits Zoltán 1970 júliusában rögtönözve irkált-firkált menükártyáját. És megköszönöm neki, hogy megtanított bátran emlékezni.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben