Fenyvesi Ottó: Némely részletek

„Ex Turcia nulla redemptio”, Törökországból nincs visszatérés, üzente a kapitányos császárnő, Mária Terézia az elmagányosodott bujdosónak, Mikes Kelemennek 1741-ben. Törökországból nem volt lehetséges a visszatérés, talán hogy a csillapíthatatlan honvágy a magyar irodalom legszebb leveleit rendesen kigyöngyözze. „Már annyira megszerettem Rodostót, hogy soha el nem feledhetem Zágont” – honvágy, honfibú, gondoltuk, ezt a fogalmat már kinőttük, modernek lettünk, de lám, ha a fogalmat anakronisztikusnak véljük is, a tartalom, az érzület nagyjából hasonló mostanság is. (Bár inkább elbizonytalanodó identitást mondunk, vagy ilyesfélét.) Az Új Symposion-nemzedékhez tartozó Fenyvesi Ottó is efféle démonnal küzd – nem egyedül persze, huszadik századi történelmünk bőséges alapot szolgáltatott –: született, élt valahol, nyelvben, családban, iskolákban, társaságban, próbálgatta magát, aztán közbelépett az abszurd háború, pedig, azt is gondoltuk, Európában több nem lesz, itt a közelben pláne nem, és sokadmagával 1991-ben elmenekült szülőföldjéről, mert nem akart „meghalni úgyis téves csatatéren” (Domonkos István). És azóta is a megszakított folytonosság tudatának földolgozásával tusakodik, a töredezett múlttudatot pedig az emlékezés folyamatával próbálja helyreállítani – legalábbis két utóbbi kötete szerint. A Halott vajdaságiakat olvasva könyvben a kollektív irodalmi emlékezet, a Némely részletek című elegyes műfajú kötetben pedig a személyes emlékezet földolgozásával. A két könyv kiegészíti egymást, hiszen a személyes emlékezet olyan múltra irányul, amelynek közösségi háttere (a délvidéki, jugoszláviai magyar népközösség kulturális hagyománya) töredékessé vált, kiapadt, elfelejtődött – ezért a Halott vajdaságiakban újraírja, illetve megteremti az irodalmi emlékezetet, a Némely részletekben pedig személyes emlékeinek mozgósításával próbálja meg újrakötni az elszakított folytonosság szálait.

A Némely részletek a mai olvasó számára rokonszenvesen, egy régi sympóshoz pedig illően, szokatlan, saját műfajú kompozíció. Ahogy az alcím (Feljegyzések, cédulák, bemásolások, vizuális fragmentumok) is jelzi és sejteti, sokféle szöveg és kép együttese, különböző szövegrészek, fragmentumok képezik a töredezett emlékezetet, amelyből – a könyv végére – remélhetőleg összeáll, láthatóvá válik, és ismét folyamatossá tétetik a háború és az országváltás következtében megcsorbult egész.

A kötetben személyes napló, esszéisztikus futamok és az író – s nemzedéke – számára fontos filmek leltára váltja, követi egymást, melyeket szövegközi fényképek, dokumentummásolatok illusztrálnak. A sok hangon megszólaló kötet fő szólamát s egyúttal a szövegek, illusztrációk keretét is az író személyes naplója képezi. Ebben Fenyvesi Ottó 1991-es szökésétől (katonaszökvény) veszprémi megtelepedésén át máig jegyzi életét. Datálva rögzíti, mi történik személyes sorsában, hogyan foglalja el, lakja be lassacskán új helyét, s persze, amennyire lehet, figyelemmel kíséri az otthon maradottak életét, és különös figyelmet kapnak azok a barátok, ismerős írók, művészek is, akik szintén a Vajdaságból menekültek/települtek át. A naplóírás közben mindegyre fölidéződik a múlt, újramesélődik egy-egy részlet – főleg nemzedékének, az Új Symposion-nemzedéknek a történetét idézi föl az író, s azt a légkört, amelyben megpróbálta megtalálni és megfogalmazni önmagát ez a radikális fiatal csoport. A hetvenes–nyolcvanas évekre irányul az emlékezés, s mert személyes, így Fenyvesi Ottó két hobbiját is erősen tematizálja, a focit és a rock and rollt. A hetvenes–nyolcvanas évekbeli vajdasági élet, az Új Symposion, a foci és a rock and roll – körülbelül ezekből építi föl az író otthagyott múltjának személyes magánmitológiáját, de a napló nem a nosztalgikus emlékezés könyve, mert a megidézett (és újraértelmezett) múlt a jelennel dialogikus kapcsolatban áll – a naplóíró nem lezárja a múlt történeteit, hanem a jelenben is követi az egyes emberi sorsokat, a korabeli eseményeket, az írói, művészi eredményeket pedig – az értelmezéssel – a jelen szellemi történéseinek folyamatába illeszti be.

Ezt a kronologikus naplót akasztják meg azok a hosszabb-rövidebb esszéisztikus reflexiók, amelyekben egy-egy számára fontos személyre, eseményre, jelenségre emlékezik. Személyes emlékeit is mozgósítva kisportrészerű méltatásban idézi föl a veszprémi közkönyvtár állományából törölt könyvű Fehér Ferencet (Állományból törölve), a Hamvast fordító Sava Babi´ot, a tragikus sorsú, bohém képzőművészt, Nagy László Cimbát, aztán a 2000-es borkalauzt olvasgatva édesapja és barátai borivászatának szokásait, egykor volt focizó gyerekkorát (3 korner = 1 tizenegyes), sorkatonáskodását (Vojna pošta). Naplójában, szövegrészleteiben újra és újra visszatér a „Sympo” szellemi epicentrumához, a stílusteremtő és fájdalmasan korán halt nagyszerű költőhöz és baráthoz, Sziveri Jánoshoz, hogy Az eltűnt barát nyomában című „részletben” megrendülten meséljen és valljon barátságukról. „Vidékről jöttünk, Jancsi a messzi Bánságból, a Nagybecskerek melletti Muzsláról, én pedig a Bácskából, Topolyáról… A hetvenes években még azt képzeltük, miénk a világ. Fiatalok voltunk, alig tizennyolc évesek, és még mindenben hinni lehetett, a művészet erejében, önmagunkban, a lehetetlenben.”

A Némely részletek harmadik típusú szövegét a Tizennyolc éven aluliaknak I–III. fejezetek szövegei képezik. Ezekben a szerző katartikus mozifilmek leltárát vagy katalógusát adja; röviden jelzi a filmek történetét, illetve megadja legfontosabb adataikat (elkészülésük éve, magyar és eredeti címük, a rendező és a főbb szereplők neve).

Ez a három szövegtípus nem jelölt, de mégis mintha laza fejezeteket képez(ne), ezeket négy fekete lapoldal tagolja, illetve választja el, melyeken fehér betűkkel a Hagakuréből vett idézetek szerepelnek mottószerűen. A busidó alapirodalmának szerzője – a könyvben nincs jelezve –, Jamamoto Cunetomo előbb szamuráj volt, majd ura halála után visszavonult a harcokból, szerzetesként fejezte be az életét, s a Hagakuréban foglalta össze epikuroszi tanításait, mely szerint élete második felében már jobb, ha az ember értő szemlélője, mint alakítója az életnek. A Némely részletek írójának hasonló az attitűdje: vége a nagy harcoknak, a symposionos csata is véget ért, maga is egyfajta szerzetesi életet él, már nem cselekvő alakítója, inkább csak értelmező szemlélője az életnek: „Az ember egész élete pillanatok sorozata. Ha valaki teljes mértékben megérti a jelen pillanatot, semmi más tennivalója nem lesz, és semmi mással nem kell foglalkoznia.”

Minden együtt van tehát, hogy ez a kollázsszerű technikával megszerkesztett könyv izgalmasan és érzékletesen, elkerülve az emlékezés anakronisztikus csapdáit, az író személyes emlékezetének megépítésével fölrajzolja a Sympo-nemzedék kulturális emlékezetét is, s megfogalmazzon egy korszerű szülőföld–haza–nemzet-képet. A remek ötlet és kompozíció azonban igen egyenetlen nyelvi és gondolati szinten valósul meg. A legzavaróbbak a Tizennyolc éven aluliaknak I–III. című fejezetek katalógusai. A hatvannyolcas, az utolsó lázadó nemzedék kultuszfilmjéről, a Nagyításról mindössze ezt írja Fenyvesi Ottó: „Thomas, a fotográfus, egy londoni parkban szerelmi jelenetről készít egy fényképsorozatot. A képek nagyítása során mintha egy gyilkosság nyomaira bukkant volna. Vajon tényleg gyilkosság történt a parkban?”; az Andrej Rubljovról még ennyit se: „A 15. századi ikonfestő életének és munkásságának elemeiből készült költői szépségű összeállítás.” Ezek a szikár, tartalmi rögzítések magánföljegyzések, nem értelmezések és emlékezések, csak privát emlékeztetések, holott az lenne érdekes, miért volt fontos az író Fenyvesi Ottó számára mondjuk a Nagyítás vagy az Andrej Rubljov akkor, és hogyan látja most. Nem tudjuk meg.

A napló és az esszészerű részletek nyelve is zavaróan egyenetlen. Az író egyrészt – helyesen – elhatárolódik az emlékezés konvencionális nyelvétől és látásától. Személyes marad, vállalja és megvallja érzelmeit, kötéseit, olykor finom pátosszal, de sosem patetikusan; nem kíván irodalmi normának, elvárásnak megfelelni, ragaszkodik az élőnyelvhez közel álló nyelvhez, így indulatai, érzelmei, gondolatai természetes mederben formálódhatnak (e tekintetben tehát formabontó) – és amikor ezt a természetes hangot tartani tudja, meggyőző és jó. De mintha mégsem tudná eldönteni, saját magának vagy az utókornak írja-e naplóját meg följegyzéseit, mert egy másmilyen konvenció viszont igen sokszor kísérti. A fociról például ilyesmit is ír: „A játék természeti jelenség, amely kezdettől irányította a világ folyását: az anyag kialakulását, élő struktúrákká szerveződését, valamint az ember társadalmi magatartását”; a mindennapi életről: „A fogyasztás túlzott s egyre fokozódó mértéke nemcsak belső, lelki egészségünket, de külső, fizikai környezetünket is veszélyezteti. Ritkán beszélünk a tényről, melynek fontosságát alig lehet eltúlozni: a környezetvédelmi problémák túlnyomó többségének végső oka fogyasztásunk mennyiségében és tartalmában keresendő”; a sorkatonaságban szerzett „multikulti” élményéről: „A sorból csak az albánok lógtak ki. Minden szabad időt kihasználtak, hogy csoportba verődjenek, és megbeszéljék a dolgaikat. Nagyon erős kollektív identitással rendelkeztek.” A legendás Sympót pedig ekként vezeti föl: „A hatvanas és a hetvenes évek során egy sor fiatal, friss ember került a vajdasági magyar irodalom, művészet színterére, akik elég alaposan felkészültek az egyetemen. Ezek nemcsak öncélú kísérletek voltak, hanem mindenkinek volt mondanivalója. A tapasztalatlanságunknak köszönhetően, és mert erős volt bennünk az ellenérzés az addig érvényes klisékkel szemben, érdekesen, újszerűen mondtuk el, amit akartunk.” Sajnos, ezek a „részletek” inkább a zsurnalisztika szabatos – és enyhén közhelyes – nyelvén íródtak, s nem a formabontó, radikálisan új formát, új nyelvet kereső sympós íróén, vagy egyáltalán az íróén. Kár.

Fenyvesi Ottó: Némely részletek, Univ Kiadó, 2009