Elek vezér

„Drága kincs a jó hír, valaki azzal bír, és meg tudja becsülni” – ezzel a szállóigével érveltem a Külügyminisztérium illetékesének, hogy cserélje le már végre a lestrapált nagyköveti Mercedest egy léghűtéses darabra, mert negyvenfokos melegben kissé csatakosan szoktam megérkezni többszáz kilométeres útról a fogadó díszküldöttség megszemlélésére. De az elvtársnő – pardon, az idő tájt már úrhölgy – azzal utasított el, hogy Olaszország nincs a trópusokon, a vonatkozó 1954-es rendelet viszont csak ott engedélyezi az ilyen fény- és hőűző szerkezet használatát. Mivel „hadakozni a haza határán túl szeretnek a magyarok” (ez egy másik szállóige), ezért csak rávágtam az ajtót – később őt magát vágták ki korrupcióért a minisztériumból, bosszúból szállodát nyitott –, és beszereztem egy szolgálati úti farmergatyát. Ezután, ha feltűnt a fatornyos objektum, kerestem egy kukoricást, farmer le, öltöny fel, plusz nyakkendő – és máris fogadhatott a delegáció.

Arese városát, Milánótól tizenhárom kilométernyire, 1993-ban elfogta a barátkozhatnék, sőt testvérülhetnék Hunniával, ezért Kecskemét mellett találtak maguknak egy testvérvárost. Meghívtak hát az ünnepségre. A vagy háromezer lakosú város címerében egy árpádsávos sátor előtt ősmagyar süveges, dárdás vitéz őrködik. Egy középkori krónikása szerint a települést ugyanis egy kalandozó magyar király, Alexius, olaszul Alessio, magyarul Elek alapította a VI. században. Elunta a nomád ős-Gorenje-túrát, és civilizált lombardokká nevelte népét. (Avar vagy bolgár lehetett a jámbor – jámbor, mert keresztény neve volt –, de lehetett akár korát megelőző úttörő ősmagyar, mivel az olaszok nagyvonalúan lehunozták vagy leungérozták az illegális bevándorlók lovasított egységeit.)

Volt ünnepélyes pergamenoklevél-aláírás, magnum aldumás, a polgármester magyarlombardosan kitett magáért. Majd honismereti sétára invitált. Van egy Arese-Visconti kastély: egykori ura, a nagy befolyású diplomata gróf vette rá III. Napóleont, hogy a Szárd Királyság is részt vehessen a krími háborúban, ezzel, ősmagyar vére szavára hallgatva, nemcsak Olaszország egységesülését segítette elő, hanem Vörösmarty Vén cigányának megszületését is. Ma fiatalkorú bűnözőket tanítanak benne digitális nyomdászatra a szalézi atyák. Az ifjú krimináltipográfusok költészeti oktatásban is részesülnek: bűnbánó elégiáikból már sikeres antológiát is kiadtak.

Sok jót és szépet megtudtam a polgármesterrel folytatott beszélgetésből, de a kíváncsiság csak furdalta az oldalamat. Mert ahogyan az ősszittya közmondás tartja: „Amely eb egyszer a Dunát átalússza, másszor a tengerre készül.”

Összeszedtem bátorságomat, és megkérdeztem hát: – Polgármester úr! Ön sokszor járt Magyarországon – főleg vadászni –, amíg erre a nagy horderejű testvérvárosulási döntésre jutott; ezek után hogyan látja tehát, milyen hasonlóság is van a két nemzet, az olasz és a magyar között?

A megfontolt válasz csak kicsinyég késett: – Mindkét nép szereti az adócsalást.

Felcsattanhattam volna, idézve – ha akkor már olvastam volna – Ugo Foscolót, aki 1801–1802-ben különben itt, Aresében volt – többnyire reménytelenül – szerelmes a kastély szép grófnőjébe, és aki Berzsenyi modorában így ostorozta a nemzet elfajultságát: „Mindennap őseink szabadságát és dicsőségét emlegetve járkálunk, pedig azok minél jobban fénylenek, annál inkább leleplezik a mi elvetemült rabszolgai mívoltunkat.”

Ehelyett, érezvén, hogy belecsimpaszkodtam a Forgandó Szerencse kapcsolatteremtő üstökébe, tehát – szitytyaiul szólván Szirmayval – „meghájaztam a kereket, hogy jobban csússzon a szekér”:

– Javasolnám tehát tisztelettel, hogy nevezzék el az egyik főutcát Elek vezérről, az Európai Unió előfutáráról!

Azonnali választ kaptam: – Sajnos, excellenciás uram, csak egy főutcánk van.