×

Birtalan Ferenc: Hetvenkét lépcső

Győri László

2010 // 07-08
A nemzeti sorskérdések helyébe az egyéni sorskérdések léptek, sőt a személyes sorskérdések helyébe a személyes sorsot kellene illesztenünk, a sors fenségessége alább ereszkedett, a sors helyébe már egy fokkal lejjebb álló fogalom lépett, amit jobb híján hétköznapiságnak, mikroszemléletnek nevezhetnénk. Például a történettudomány sem puszta politikatörténet ma már, a költészettel is így van, a sorsköltészet is a járó-kelő költő esetlegességekre fogékony, az általánosságokat már természetes módon észre sem vevő attitűdjének adta át a helyét, ami egészen új tematikát, új versbeszédet hozott, olykor egészen a kiürülésig, s ez a minimalizmus néha már magának a versnek versként való értelmezését is megkérdőjelezi.

Birtalan Ferenc sem a hagyományos „fősodor” jegyében él. Másfelől – ettől már eltekintve – nem elméleti megfontolásból ugyan, egyszerűen egész énjétől, hajlamaitól, tehetsége természetétől messzire van a lét absztrakt értelmezése, a mélyebbre nyúló gondolatiság; reflexív módon ragadja meg, amiről ír. A hiány az egyik sűrűn előforduló szava, ami azonban nem a mélyen értelmezett levés, a teljesség, a kitöltöttség ellenértéke, filozófiai egység, kissé afféle toposz, még az a gyanú is fölmerül, hogy József Attilától származik („Hiányod átjár, mint huzat a házon”).

Az a fanyar, kisemberi attitűd, az a realista látásmód az övé, amely ma eléggé eltűnt a magyar költészet palettájáról, pedig erre nagyon is szükség van. (A minap abban a különös élményben volt részem, hogy egy súlyos szavú kritikus és szerkesztő egy új könyv bemutatóján olyan négy versről mondta, hogy az egészből az tetszik neki a legjobban, amelyek a kötet legérthetőbb, legvilágosabb versei voltak.) Elterjedt és túlsúlyra jutott egy másfajta írásmód, ez sokszor eléggé belterjesnek tetszik, az olvasónak az a benyomása, hogy a költők szinte csak maguknak és egymásnak írnak. És nem kiált oda senki: meztelen a király. Mindenesetre egy másféle, nyersebb, szóértőbb, szavahihetőbb stílusnak is van helye, mely már gyökerénél fogva olyat szeretne elmondani, ami sokunk érzelme, gondja; túlnő a homályos, megzavart költészet négy falán.

A könyv tartalmi súlyát az idősödő ember elégikus nosztalgiája adja a gyerekkor iránt, a gyerekkor idézete; a fölidézés, a megidézés a cselekvés eredményévé, idézetté válik, a számtalan, gyerekkorát, eredetét kereső vers mind arra szolgál, hogy lévőségét értse, fejtse meg, hogy ha most az, ami, akkor milyen genezissel jutott el idáig. Színhelyeket (utcákat, mozikat, boltokat, kocsmákat) egzotikus terekké; embereket mintegy varázslatos, mágikus, mesebeli, különleges alakokká emel, az olvasó szinte sajnálja, hogy céltudatos, további heroizálással, nagyobb távlatba téve nem válnak egy önálló mű szereplőivé, mint Edgar Lee Masters Spoon River-i halottjai. Egy összeforrasztott, egységes tematika mindig többletet ad az egyes daraboknak. A sokfelé húzó verseskönyv nehezebben adja meg magát. A Hetvenkét lépcső szegmenseiből mindjárt kiemelkedik az első vers ezzel a komoly, szép két sorral: „Minden szép, és azóta sem értem, / miért nem lehettünk boldogok”. A jelen idő természetesen az ősidőkre, a gyerekkorra vonatkozik. Birtalan Ferenc a Vérmezőtől, a budai Vártól kezdve egészen a hírhedt Hős utcáig fölrajzolja Budapestet, szinte a város teljes térképe kiterül előttünk, nem úgy van vele, mint Mándy Iván, aki állítólag sose tette be Budára a lábát. Kalandvágyból. Egyetlen mappán futkosó, hányatott gyerekkor feslik elénk.

A másik tartalmi súly a költő mostani állapotáról, a mai világról, saját magáról ad képet: öregszik, kifelé tart (persze még módjával), hogy testi-lelki nyavalyái, hiányai, teljesületlenségei vannak („senki és semmi vagy”, „nem marad utánam semmi jel”), minden szomorúan, nyomorúságosan, panelosan változatlan, költő mivoltát néha szerényen, néha fölöslegesen lefokozva panaszolja („bevehetetlen a líra dombja”, „Írogatsz még – kérdezik. Időnként irrigálok”).

Szelíd klasszicizmusra, szépségre, harmóniára törekszik, jó olvasni nyugodt verseit, amelyeket legtöbbször – hagyománytiszteletből, öntiszteletből – rímesre formál, és láthatólag József Attila szeretetétől áthatva egy-egy képével, sorával, sőt egy parafrázissal is utal rá. Nekem legjobban a már említett első vers, a Gyerekkorom (a szakaszok első sora minden szavában megegyezik, de egy általam nem ismert matematikai formulát alkalmaz, amelyre bizonyára létezik egy tudományos műszó: az egyes szavakat mindig más és más alakzatban helyezi el), a Bálint bácsi, az üvegvisszaváltó („így váltanak vissza minket az örökkévalóságba” – milyen jó túllépés a triviálison) s főleg a Létellenőr című tetszett, amely magabiztos, egyenletes erővel a profán jegyellenőrzésből a mai világ ironikus, de komoly látképét adja.

A mostanában négy (A félnégyes barom, Csak kékre lépj, Viszonylag minden, Tsepeli gavotte) verseskönyvet is kihozó Birtalan Ferencnek ez az ideije, amely a Logodi utca lépcsőfokait idézi fel (az is látszik a címlapon), bár kép- és gondolatfűzése olykor nem egyenes úton megy előre, s nem örülök egy-két stílustalan beszólásának („neki annyi”, „Ez is költészet, lökd meg”), egy-két odatolt, elhasznált rímének („kincseket” – „nincsenek”, „estém” – „testén” – már Csokonai óta megvan), egy-két ok híján lévő, a kortünet kényszerét viselő durvaságának, de e megjegyzés nélkül hiteltelen volna arra a summázatra jutni: a Hetvenkét lépcső tele van erővel, frissességgel, egy komoly, rokonszenves líra olvasói vagyunk, s biztosak vagyunk benne, hogy Birtalan Ferenc önlefokozó hümmögéseit nyugodtan törölheti szótárából.

Birtalan Ferenc: Hetvenkét lépcső, Katalizátor, 2009

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben