×

Adlocutio

(„körülírás”; „átforgatás”) 2. rész

Albert Pál

2010 // 07-08
Egy másik ismérvként szokás erősen „intellektuálisnak” mondani a francia irodalmat. Jelenti ez nyilván a fogalmi pontosságot, árnyalást, a jól rendezett igei időviszonylatokat, a beszélők megkülönböztetését, a mondatfűzés és építkezés áttekinthetőségét, a választékosságot, a képiségben nem elvesző retorikát, gyakorta a finomkodást. Kevésbé, ritkábban a „technicistán” bölcseleti megterhelést; az értelmezésekben, az irodalomról szólásban (egyetemi értekezésben, napi kritikában, az irodalomtörténetben és a recenzeálásban) viszont tartósan tapasztalhatni a nagy általánosításoktól, a régebben „ködösnek”, „németesnek” csúfolt kostrukcióktól, stílus- és egyéb kategóriáktól való ódzkodást. Jómagunk Sorbonne-látogató korunkból számos, már akkor „konzervatívnak”, „pozitivistának” mondott professzorunkra jó szájízzel emlékezünk: a pajzánkodó középkortudósra, Frappier-ra, a jezsuita óvatossággal a kényesebb témákat is gondos érveléssel taglaló Pintard-ra, a harapós, dohogó kispolgárként a katedrát csapkodó Antoine Adamra, kinek a 17. századról írt sokkötetesét a „modernisták”, majd a mai neo-haloványok évtizedeken át gátlástalanul fosztogatták (így persze, horribile dictu, Sainte-Beuve-öt is, csak éppen átfogalmazva), a Mallarméig elmerészkedő klasszikus drámaspecialistára, Jacques Schererre, később, már csak nosztalgikusan be-bekukkantva az amfiteátrumokba a ’68 után végre „befogadott” tematikusan modernista Jean-Pierre Richard-ra; s nem keveset tanultunk tőlük, ha nem is oly izgatottan, mint a szabadon választott „világi” mesterektől: Bachelard-tól, Poulet-tól, Barthes-tól, Genette-től, nagy-nagy áhítattal Jean Starobinskitől. De hát a sorbonne-osoknak is irdatlan volt a szaktudásuk, s nem is mind és mindenben „vaskalapos”, csak a francia alkatot, két hevülés és elfogultság között, amúgy is jellemzőn: „óvatosak”: az van, ami volt, ami „igazolható”, s úgy, ahogy már a tudatokban egykoron létezett, „saját elnevezéssel”. Kényes kérdés, harci tét ezért lehetett a korszakolás és a stíluskategóriák ügye. Renaissance, hm, még lehetett, de a wölfflinkedő barokkért már a genfi iskolának kellett sorompóba állnia (Jean Rousset alapító könyve és antológiája így lett nemzedékünknek valóságos talizmánja), s a manierizmust mindmáig nemigen lehet elfogadtatni. A tulajdonképpen francia eredetű „rocaille” (úgy 1720 és 1750 között) ugyan létezhetett a művészettörténetben, egy főként dekorációs gyakorlat megnevezésére, de a rokokó fogalmának kiterjesztését a francia irodalomra is már „németes” túlkapásnak minősítgették, s inkább éltek a „Régence”, a „Pompadour”-stíl, a „Louis XV.” dinasztikusabb megjelöléssel. A preromantika (Szerb Antal fénykorában) egy-két évtizedre ugyan „zöld fényt” kapott, utóbb azonban óvatos említése is szent haragot váltott ki. A romantika, a realizmus, a naturalizmus, a szimbolizmus létét nem kellett tagadni, mert úgy vélték, önhízelgőn, hogy helyi kezdeményezések, és garantált a „pedigré”, az egyidejű önmegnevezés. Az irodalmi impresszionizmus már orrhúzogatást váltott ki, jobb azt meghagyni a festőknek vagy az egyre inkább „megromlott” zenetudósoknak; s szecesszió, Jugendstil, Art Nouveau sem verhetett gyökeret, még a hatvanas–hetvenes években az Európán végigsöprő és talán a valós értékeket túl is becsülő divathullámmal sem, holott próbát téve véle bizonyos átmeneti rendet hozhatott volna a 19. századvég irodalmi feldolgozásában és csoportosításaiban, hol – a kézikönyvekben – a mai napig nagy kuszaság uralkodik. A 20. századnak megannyi izmusa szintén a művészettörténészeknek lett átengedve, s olyan fordulatokkal, mint „kubista líra” vagy „art déco”-s próza, csak léha, világfis, „metaforikus” megszólalásokban szabadott élni; expresszionista írót viszont valóban nehéz találni a Szajna partján, némelyek Céline-re aggatták volna a címkét, ki tudja, a kissé kajabálós stíl okán, vagy azzal az eszelős antiszemita világnézetiséggel, mely a valóban expresszionista regényíróként (!) induló Joseph Goebbelsszel rokoníthatta őt…

Így, fordulva a félmúlt és az irodalmi korszakolás kérdései felé, vissza. Jelenebbjére térve, néhány más fontos s akár magyarhonunkig divatos kérdést illetően szintén közönyre vagy makacs ellenállására lehet találni a francia szellemi közegben. Így volt ez a French Theory nevén az óceánonon túlról visszatérő elméleti (avagy: világszemléleti) halmazzal, mely pedig jobbára a gall „poszt-strukturalizmus” kinevezett jeleseinek elképzeléseit, javaslatait, téziseit dolgozta össze. S még inkább így, némileg kísérőjelenséggel, a híres-hírhedt posztmodernnel, mely némely műpiaci reklámozást és képzőművészeti fölemlegetést kivéve máig nem lett kenyere a franciáknak; talán azért, mert túl zavarosnak és általánosítónak tűnt föl, s mert nem az ő leleményük volt, hiszen Lyotard sokat hivatkozott korai dolgozata, a Condition postmoderne valójában oktatástörténeti összevetésnek íródott, s legfeljebb a „nagy mesék”, az „ideológiák” alkonyát várta bekövetkezni), s talán azért sem, mert a behatolás kezdetén, az első „imperialista” traktásusok sok naiv szamárságot is tartalmaztak, mint például ama taplófejű kvékeré (nochdazu, szociológ is), ki házasítva a kecskét a káposztával, a posztmodern itteni jellemző szerzőjének Gionót, Céline-t, Le Cléziót és Butort nevezte meg – jómagunk máig nem találjuk rájuk a közös nevezőt. Vagyis: röpködhettek a fogalmak: rájátszás, vendégszöveges intertextualitás, intarziás építkezés, pastiche és paródia, „referenciátlanság”, de sok tömeg- (s alja-) kulturális hivatkozás, popos malackodás, karnevál és kavalkád, multikulti, maximix, habzsoló fogyasztósdi és puritán önpucérosítás, szexajzás és frusztráló szextilalom: a műszót, a jelzőt leírni jószerivel makacskodnak a tollak. Kishazánkkal összevetve szinte ellentételezett a helyzet, mert ott nem csupán jó elmék kezdtek élni a fogalommal, általunk is módfelett becsültek (s elvégre a nyelvhasználat egyezmény, elfogadás, megszokás kérdése is), hanem, egészen a közbeszédig, rákapott a fajtánkat néha szórakoztatóan jellemző léhaság és kajánság: „posztmodern helyzet” volt elcsúszni egy banánhéjon, „posztmodern” a fölröhhenés, és a mondatok kedvelt töltelékszava (legjobb Zeitstückösünk emez egyetlen fordulattal írhatott volna, Jércegiga, Libapörc, újabb baromfi-komédiát); voltak, kik ennen alakváltozásukat, „átmentésüket” hajtották így végre olajozottan: „marxistaként” voltunk a legokosabbak tegnap, posztmodernként leszünk elegáns dendik és szavatolt lédik; majd találunk is néhány péem-fölmenőt, ahogy EP mondta, „definicióként” is, az élőszóban persze a leírtnál jóval hercigebben; megint mások gyarló íróságukat, egy Gézízlap, egy Palánkverő Halkanmócz, akarták a divatos pántlikával fölcicomázni, mint, emblematikus csupán az említés, T. Pőcz, az ölelkező (hím)rímek belesimulója, a híres „lopkovác”, ki még a megrendelt önminősítőt is (ő a „radikális eklektika” honi megvalósítója) Bonito Olívától csente el, most viszont, szimatot kapva, sajtóközleményben jelenti be, hogy „lefújja a játékot”…

De hát ha „minden jöhet” („minden megy”), s posztmodern annyi van, ahány kis kacérkodás a „romlottsággal”, kuncogni kész fél-poliglott léhaság, kis teret szorítva tehetnénk mi is idétlen javaslatokat: ma éppen mi lehetne a mi kis Hordozható Posztmodernünk:

Zenében: Rossini operája, a Reimsi utazás, Offenbachtól az Orfeusz a Pokolban, avagy Richard Strausstól az Ariadné Naxosz szigetén – értve persze a librettókra, hiszen csak zenét kedvelő zenei analfabéták vagyunk.

Irodalomban, magabiztosabban:

Lukianosz;

Rabelais (Viva la Joia! Pida la Tristessa!);

Quevedótól a Buscón (1626) például; s hozzá López de Ubeda kópéhölgy-regényének, a Picara Justinának (1605) nevezetes címelőzője, hol Celestina és leánya hajózik a Feledés Vizein, az Idő a kormányos, az árbockosárban Bacchus ágaskodik, oldalt evez Lazarillo de Tormes, szűkösen alig fér meg Salamanca Bikájával, csontváz vár a kikötőben, emelve föliratos intését: desengaňo, minden csak csalatkozás;

Lawrence Sterne azután („Vehikel… um darin über alles andere zu reden”) meg „cimbalmos” Csokonai Vitéz Mihály (niedercomisch, Possenspiel, Opera Buffa);

Jean-Paul (Plinius: „ez nem kitérés, ez maga a mű”; F. Schlegel: „az irónia az örök agilitás, a végtelenül teljes káosz tiszta tudata”);

Határ Győző (Old Vic és Victor Kysarcius, Bábeli Habcsók, azt a lillabulleróját!); E. P. (a „kisded princ”, Wit és Witz, no lám; Hoppelpoppel, pancsikol a Finta!); T. Pynchon (kedvezni beinduló pannon sikerének).

Képzőművészet azután, bosszantásra hogyan nem kihagyni, pláne ha ma éppen, bárhol bökünk, egyre megy, inkább a „manierizmus” tájairól:

Giulio Romano például a mantovai Te nyári palotából a szűk ajtót is leszakajtó Óriás-zuhatagával, avagy ugyanő a Vatikánban, a Sala di Constantinóban a hilaritás jegyében tartott s csak látszatra oly ünnepélyes freskóján; Francesco Salviati a Palazzo Farnesében, hol a freskón pózoló Ranuccio Farnesét úgy veszik körül a szobrok, a kárpitok, a festmények, hogy ábrázolásaik „élőbbnek” tetszenek, mint az elevennek posztulált udvaroncok képmásai; avagy Domenico Beccafumi a pisai Dómból, hol a látható valójában egészen mást sejtet, erószit, enyhén perverzet, mint a Törvény Tábláját szent haraggal rázó Mózes komoran fenséges témája… De csitt, elszabadulunk, Lustprinzip, ára lesz!

Helyes, avagy távolról nézve érthetetlen, sőt korholandó, hogy a „konzervatív” („reakciós” stb.) Párizsban nem „jött át” a posztmodern? De ugyanígy áll a helyzet a helyi filozófussal, Jacques Derridával (1930–2004): a bölcselőnek és majdnem „szépírónak” van itt is hívő tábora, de jóval kevésbé az úgynevezett dekonstrukció „apostolának”, miről pedig nálunk oly okosan és gyorsan adott hírt Bacsó Béla, mívelik jól, fegyelmezett komolysággal többen (ha meg faluvégin, akkor rá se odoríts!), s gondolta át épp a minap, átfogón, magas szinten az egész kérdéshalmazt Kulcsár Szabó Zoltán. Az amerikai Yale-iskolát hiába fűzte számos szál az európai és jelesül a francia gondolkodáshoz, sok helyütt bálványozott vezéralakját, Paul de Mant (1919–1983) itt legelőször csak akkor azonosították, amikor az ő holta után, 1988 táján Derrida sietett „barátja” becsületének védelmére, valahogyan megmagyarázni flamandjának előkerült, 1940 és 42 között, a megszállott Belgiumban termelt bőséges cikk-kötegét, melyben az ambiciózus (helyezkedő?) fiatalember bizony-bizony jól belekóstolgatott a Vér és Talaj ideológiájába, s korholta is szívesen az „elfajzott művészetet”; nem minden kéj nélkül olvasni a Het Vlaamsche Land hasábjairól flamandul, flamand ortográfiával az ominózust: ontaardig, bloed en bodem; talán, főként azért, hogy jó lesz morgolódó szitokszónak, valahányszor az életünket keserítő szeméthalmazzal szembesülünk: az Antwerpenből városi pénzen mindenhová utaztatott, pornográfiánál ordenárébb színház- és mozgásművészetet (Jan Fabre, Jan Lauwers, Viviane De Muynck) köll fogyasztanunk… Mi bajunk van akkor éppenesen Póldömannal? Egy tőről metszve a bosszankodás és az értetlenkedés: beleolvasgatva magyar szakdolgozatokba oly sűrű és áhítatos és persze kérkedő szorgossággal íródik le ott a szent név, lábjegyzetben és tekintélyérvként, mint hajdanában „népünk bölcs vezéréé”; amikor pedig mi is nekiláttunk P. de M.-nek, megöregedvén tőle már nem volt mit tanulnunk, megtudhattuk azt már korábban egyéb, jobb, jobban író szerzőktől, kik a kedvenc témákról, Rousseau-ról, Keatsről, Kleistről még okosabban és ugyancsak kellemesebben tájékoztattak. A dekonstrukciós módszereket (irályt, stílt akár) viszont inkább mosolygó rokonszenvvel figyeljük; néha szinte úgy vagyunk véle, mint Moličre-nek Jourdain ura, ki csak azt nem tudja, próza a neve annak, ahogyan ő beszél: olvasgatva, tudatlanul annyit dekonnáltunk, csak nem lészen bezupálás is belőle. Így állunk mi, párizsiak a dekonstrukcióval: máshol talán már elvirágzott, itt még ki se dugta az ágyásból fejét; irodalomtörténésznek nem hiányzik, élő irodalomra kockázatos alkalmazni, jő a szerző, gondolta a fene, talán inkább a szomszéd csalánosát! S akkor csak egy utolsó tájékoztató megjegyzés: az új, világhódításra bevetendő csodafegyverről: a posztkoloniálisról. Egyelőre ez a tendencia is süket fülekre talál itt, noha az egyik (körülhatároltabb, értelmesebb, hasznosíthatóbb) aspektusa, mely nékünk a palesztin–amerikai orientalista, Edward W. Saig munkásságának kiterjesztése, éppen a konkrétságban élesen érintheti a franciákat, egykori gyarmattartókat, neokoloniális visszatérőket, s köztük a tollnak forgatóit is: az ő könnyelmű faji fölényeskedésükkel, leereszkedő „egzotikum-keresésükkel”, gyalázatos nemi kalandorsággal, sok, hamis tudattal leplezett előítélettel, elfogultsággal, proiciáló ráfogással, gusztustalan nosztalgiázással; vagyis alkalmazni, leleplezésre, olykor némely jobbnak is magyarázatára bőségben kínálkoznak a vizsgálódás górcsöve alá a szerzők: Pierre Lotitól Segalenig és Malraux-ig, Gide-del és Montherlant-nal meg Michel Tournier-val, a gyarmatügyi tisztviselőként induló Marguerite Durasszal, Jean Genet-vel és Bernard-Marie Koltčsszel.

„Országunkat”, melynek kizárólagos állampolgárai vagyunk, s hol életünknek jó kétharmadát leéltük, minek tagadnók meg, talán újra is így választanánk. Szellemiekben sokat köszönhetünk néki, járulékos életrajzi körülmény, hogy irodalma a konyhaasztalig beszélgetésre téma, aláhúzogált, jegyzetekkel ellátott klasszikusai több példányban szétszórva a polcokon vagy a padlón tornyosodókban, így van jó nehány „modernebbel” is, feleslegese sem szemétbe hajigálva, csak szétszórt pincéket feltöltendő. De hát lehet-e kizárólagosan francia szellemmel élni, ki születésével sűrűbb közegekből, robusztusabb ízléssel jött s persze kevésbé kifinomultan a civilizációs képmutatásban, a horzsolhatatlan retorikához, s kit bizony tudja ingerelni az önelégült gall köldöknézés, az univerzális érvényűnek hirdetett elfogultságok, a mindig paradoxálist megjátszó önös pragmatizmus, a divat és a tilalomfa-állítás változékony kényszere; ha „amott” talán volt a lomhább, gyanakvóbb „finitizmus”, „emitten” meg légritkított üvegbura alatt pörög, néha bizony hiába, a „szélkakas”? S tény, hogy olykor maguk a franciák is menekülnek fölényes szellemi bezárkózottságukból vagy akár irodalmuk „referenciát” (meg szenvedélyt stb.) csak mérsékelten engedélyező szűkösségéből. A 19. században meg záró fordulóján így olvastak ők, kiszabadulni, tágulni, angol, majd orosz regényeket, s a mi megérkezésünk idején még tartott az, amit egy érzékeny és okos asszony, Claude-Edmonde Magny a francia széppróza (és olvasói érdeklődés) „amerikai korszakának” jellemzett, Caldwell, Steinbeck, Hemingway, mások népszerűségével, bőséges fordításaival; Malraux Faulknernak Sanctuaryját, már 1931-ben, egy sokat citált fordulattal mutatta be: „a tragédia bevezetése a bűnözői regényben”; Sartre lelkes tanulmányt írt Dos Passosról, kinél az „objektív technika” világszemléleti visszametszését is kereste, s akit azután lekókadón félbemaradt ennen regényciklusában is igyekezett meghonosítani. Camus és a Közöny talán nem olyannak sikeredik, ha nem érinti meg a szerzőt az amerikaiak „behaviorizmusa”, a pszichologizálást kerülő „külső”, tárgyilagos „fókuszálás”, s kimondható, hogy a pályakezdő Claude Simont is inkább szerencsésen inspirálta Faulkner.

S elvégre, ha nem föltétlenül házifeladat-mutatvány tenné ki eme kötetféleség anyagát, hanem napról napra vezetett olvasónaplót adnánk most közre, hálásan számolhatnánk el a magunk lélegzettágítóiról, sokszor valósabb boldogítóiról: hogy együtt élünk Montaigne-nyel és Prousttal, serdülőkorunk óta folyamatosan olvassuk a Shakespeare-összest, avagy évente egyszer Aiszkhüloszt; hogy Danténkhoz „puskázni” ott volt Babitsunk (s a talán ebben kevésbé sikeres Weöres), s lesz, az egészre, ha megérjük, a nékünk nagyon tetsző, mert a mai fordítottsági igényünknek megfelelő Nádasdy Ádám-féle, hozná gyorsan tető alá ő; hogy Ariosto mellé le-leemeljük Firdauszit, kedélyt élénkíteni Saint-Simont, élvezkedni Huysmans-t, kajánkodásra a Goncourt testvérek Naplóját, olasz neveket nyomtatva látni Stendhalt, s távozunk talán úgy a földi létből, hogy a végére értünk s fejből mondjuk föl fiókos és öntükröző szerkesztettségét Sikibu Muraszaki Gendzsi Monogatarijának.

Így, önkényesen, összevissza? Avagy óhajtva és eszményítve szebben a goethei „Világirodalom” jegyében: a távolit, a régit, az egzotikust is közel hozva, az egyetemes irodalom befogadón érvényesítő jelenébe; miként a Tanácsos úr mondta, 1827-ben, jegyzetelő Eckermannjának: mintha az ő Hermann és Dorottyája némi rokonságot tartana nemcsak Richardson csak valamivel korábbi műveivel, de némely távoli, régi kínai regényíróval is… Kíváncsiság a közelire, s ha lehet, heurisztikusan valaminő elidegenítő távolítással; avagy éppen „turisztikai” kigészítőjével, ha például számos török út is vezethet Nedim Gursel vagy még inkább Orhan Pamuk lelkendező fölfedezéséhez (utóbbiról, jelesül, az ő Fekete Könyvéről, erről a Boszporuszon Európa és Ázsia közt hidat verő, helyi vonatkozású és mégis oly ismerősen „modernista” városregényről írni is kellene: próbára tenni, magunkfajtája mit érthet meg a háttérből irányító szufista bölcseletből); így egy-két újgörögről, találgatni, hogy Taktsis Costas (To trito stephani) értékben közelebb áll-é Lengyel Péterhez, avagy (egy erősen följavított) Szabó Magdához, s mi ér többet, L. Durrell egykor talán enyhén túlbecsült Alexandriai négyese, avagy Tsirkas Stratisnak szintén nagyot ölelő freskója és krónikája, A kormányozhatatlan városok (Akürbenitesz Politelesz), ha az előbbiben a mélysejtelmes („femme fatale”-os) Justine-nyitány az igazán sodró, a másikban pedig a rommeli hadicselekményeket előző jeruzsálemi tömb? Keresni szerzőt, Potocki- és Ligne herceg-félét, ki önmagában testesíti meg az iseri „kultúraközti párbeszédet”? Töprengeni, mennyit ér, lábon, egészében kis országok, dánok, portugálok irodalma (noha nékik Saramago előtt már ott volt Camoes, Sá-Carneiro mellett Pessoa; bármely jelenkező dánhoz pedig tüstént hozzágondolandó Kierkegaard és az ő romantikus-biedermeier festészetük), országon belül is kisebb régióé, a Monarchia leszármazottjától például nem teljesen idegen Trieszt (Italo Svevóval és Umberto Sabával, Claudio Magrisszal és Giorgio Pressburgerrel, színesíteni a képet: winckelmanni és rilkei „közjátékkal”)? Lehetett azután bámulattal követni a latin-amerikai irodalom emberöltőn át tartó diadalmas hódítását, hírnévgyarapítását: a finomkodó és bogaras Borges franciás fölfedezésétől kezdve hogyan teljesedett ki s robbant nagyot a bárhol megirigyelhető boom: az évekkel ők szaporodtak nagyon polcainkon: a mexikói Carlos Fuentes, a kubai Alejo Carpentier, José Lezema Lima és Guillermo Cabrera Infante, a chilei José Donoso, az uruguayi Juan Carlos Onetti, a perui Mario Vargas Llosa, az argentin Leopoldo Marechal (kinek 1948-as Adán Buenosayrese „előfutárnak” is tekinthető), Julio Cortázar avagy Ernesto Sabato, sokan mások, „pampások”, „cserjevadonosok”, „polgárháborúsok”, de még a kolumbiai Gabriel García Márquez is, kinek a „mágikus realizmust” a végsőkig kiaknázó Száz év magányánál szabadjon jobban szeretnünk rövidebb elbeszéléseit, kisregényeit; ők, többségükben, megvalósították a másutt is nagyon vártat és reméltet: az autochton érzékenység és a kozmopolita távlatba helyezés, a lokálanekdotizmus és az univerzális megemelés, a „valóság” és a fantazmagorikus kifuttatás egységét; mire a kedvenc remekléseket (La region mas transparente, Cristóbal Nonato, Conversacion en la Catedral, Sobre héroes y tumbas, El obsceno pájaro de la noche, Paradiso, Rayuela) sokszor végigpörgettük, szánandó-mulatságos módon térképen követtük, avagy némely városban, a már soha nem létező valósban, mint a pétervári Széna tér környékén vagy a Mojka mentén, a hátsó udvarokban a raszkolnyikovi útvonalat bejártuk, Buenos Airest ismerősebbnek véljük, mint Szegedet vagy pláne Debrecent, hiszen mind „írott hely”, minden libidinálisan zaklató „városregényé” kiváltképp, de mire annyira beletanultunk a kérdésbe, hogy róluk írásra is merészkedtünk volna, lefutott a „ciklus”, s mázsás történeti anyagként „sztornírozódott” a téma; „sátántangót” járnunk (csak?) egy másik térség sárdagasztójában adatott meg.

De hát ez sem baj, hogy itt is, ott is, itt sem, ott sem, csupán a szintén imaginárius „köztesben”, értve úgy is, hogy az össze-összevetésekben; ha a senki földjéről szemlélve is jólesik, ha nyugati tájainkon leírva látjuk a „bartóki” vagy „jancsói” jelzőt, akkor is, ha nem ők a közvetlen téma, ha Kurtág és Ligeti világszerte „márka”, ha Kertész Imre nevéhez hozzá-hozzábiggyesztik, hogy ő az első magyar irodalmi Nobel-díjas, ha Pilinszkynek és Szentkuthynak van szűk, de nagyon lelkes francia értő tábora, Nádas és Esterházy pedig mindig ott található a berlini könyvesházak polcain. Más társítások csak magánszösszenetek, mit mifelől (is) olvasott a földrajzilag elszármazott: Hermann Brochot kézbe véve kuncoghat, Nádast ezentúl ne csak Füst Milánnal vagy Déryvel „cikizhesse”: ki mindenkire hathatott vagy csupán a közös térségben volt ebben-abban hasonlatos Thomas Bernhard, az ő rokonsága Mészöllyel, Krasznahorkaival, netán a „darabíró” Tandorival, Kalkwerkjének is prezentáló elve s módozata a Függővel; hogy a kínai költők jó részét földi közelségben, minden egzotikum nélkül, „illyésül” is hallja, Kavafiszt pedig „vasistvánul”, a világlíra „gyöngyszemeit” a talán legjelesb magyar versfordító, Radnóti mézédes, árkádiai dikciójával; s mit tegyen, régi kényszerképzete, hogy Krúdy Gyula havas tájai, húzó darvai, pilisyrózsás gésa-borongása néki olykor a japán prózaírók lapjain, Kavabatánál, még inkább Nagai Kafunál rímelnek vissza…

De hát, de hát: meg-megbotlanak a (vessző)paripák, billeg a batár, a két „őrzött vukli” ugyan biztonságban a nagyobb málhában, de térdünkről potyog a kézirat, Eugenius, Lorenzo, Domitius, majd folytatják, ha mégis megérkezünk Weissnichtwóba, hiszen lett volna még egy téma, minket, küszöbig mindig csábító: a „rendszerközti idézés”, a Gesamtkunstwerk, az ut pictura poesis, az ut pictura teatrum, fülünk volna hozzá, az ut musica poesis, a Múzsák Testvérisége, egyszer nékünk is összemarkolni a területeket, hol alibi-létünkben engedtük szabadjára közre nem veszélyes libidónkat. De hát annyival többet kellene tudnunk, magasabb rálátással rendelkeznünk, s így csak sóvárogva irigykedhetünk, amikor egy nagyon szép hazai tanulmánykötet, „szó”, „kép”, „zene” borítóján Csontváry Áldozati kő Baalbekben színes reprodukcióját nézegetjük; „magántulajdonból” való, talán éppen a szerzőéből, ki hazai ifjúságunk bálványának, N. G. B.-nek lehetett „legjobb tanítványa” és alighanem szellemi örökségének letéteményese. „Annyira szerettük volna magunk írni a Sylvie-nek a lapjait” – így Marcel Proust Gérard de Nervalról, s így vagyunk mi illő főhajtással Sz. M. Mihá–––––––––––

(Post scriptum, envoi)

Mély meghatódottsággal, magunkba szállva kötelességünk megköszönni többeknek, hogy ez a kötetféleség nagy keservesen létrejöhetett. M. I.-nek és W. A.-nak, kik bátorítgató szóval és szemrontó bolhászással segítettek, s kiknek elnézését kell kérnünk, ha csalódtak bennünk. Régről, korábban Borbándi Gyulának, ki generózusan adott szabad területet a SZER műsoraiban olyan témáknak, írásoknak, melyek talán nem is vágtak bele elsődlegesen az ő közéleti érdeklődésébe. Hasonlóan Méray Tibornak: az ő tartós buzdítása, bizalma meg lapja, az Irodalmi Újság nélkül korántsem lehettünk volna az a kevés sem, mi végül, úgy-ahogy. Végezetül hálás szívvel, pietással gondolunk, emlékezünk naponta Mátis Líviára, korábbi két kötetünknek is kiadójára; utódai, azok, kik átengedték és gondozták ezt a harmadikat, számunkra, vélünk mintegy az ő végrendeletének egyik kis passzusát követhették; mi így érezzük, talán nem éppen ez a mi legfőbb kártékonyságunk.

Az Alkalmak 2. címmel a Kortárs Könyvkiadónál hamarosan megjelenő tanulmánykötet előszava.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben