×

Adlocutio

(„körülírás”; „átforgatás”) 1. rész

Albert Pál

2010 // 07-08
Egyszer házasodtunk, egyszer sem váltunk, nem vagyunk tetoválva, nem hordunk fülbevalót, soha nem rendelkeztünk párttagsági igazolvánnyal, nem kérkedhetünk történelmi hőstettekkel, előéletünk büntetlen, lakcímünk jó negyven éve változatlan, kalandorsághoz sem kedvünk, sem bátorságunk nem támadt, a délelőttöket is általában behúzott spaléták mögött töltöttük, könyvmoly kapaszkodott az imbolygó létrára (Schweinfurt, 1850), horizontálisan, ceruzával a kézben olvasgatott, s ha zugából kimozdult, múzeumokban, elővárosi („modernista”) színházakban töltötte idejét: gatott-getett, nézelődött, kíváncsiskodott, tanulgatott, míg tehette, paripa, fegyver, ide-oda utazgatott; vagyis: semmit sem gyűjtött össze, mi valaminő érdemes életrajzi beszámolóra, „emlékirat-féleségre” késztetné. Gyarló és fakó életünk így mindössze kulturális alkalmak hézagos sorozata: libidinális fogyasztás és némi önigazoló, verbális és írott elszámolás, a csekélyke hasznosítás alig szépítő ígéretével; így alakult a fél évszázados külhoni „kivetettségben”, s hogy lett volna-é másként, ha maradunk „ott”, réven-vámon, ma már késő töprenkedni. S ha hibádzik a „célirányos”, a köz parancsával nyomosított „szolgálat”, súly is, ahogy hódoltságokban mondják, a pálmafának, könnyen kínálkozik az esetleges: spolia-gyűjtés, bontás és kirakósdi, kutyaposta, zsákbamacska (szeszélyes a Selema, murrogva borítja föl a cédulakasznit a kandúr), amiről íródik, hozott anyagból készül, azt szab[dal]ja félre a maga is toldozott-foldozott sartor). Alkalmak: ez lett korábbi, a magyar irodalmi tematikájú kötetünknek címe (Kortárs Kiadó, 1997); ez legyen most, elő-posztumusz összesöprésben a másiké, Alkalmak 2., melynek fő témája az általunk a hely színén, Párizsban megélt jelenkori francia irodalom, mutatóba hozzá néhány világirodalmi példa, illetve az életvitelt tovább harmadoló képzőművészeti érdeklődés és az úgynevezett „rendezői színházhoz” kötő vonzalom jelzése. A megszólalások alkalmai főként rádiós ismertetések és beszámolók voltak a Szabad Európa Rádió hullámhosszán; nyomtatásban 1989-ig szinte kizárólagosan három „nyugati” sajtótermékben, az Irodalmi Újságban, az Új Látóhatárban és a Magyar Műhelyben, a rendszerváltást követően több hazai fórumon is; magyarul így, el-elszórva franciául is; az előbbiek eleinte az Albert Pál szerzői néven (minek fölvételét az induláskor az irodalmi illem kívánta meg, nem pedig valaminő bujkálás, politikai megfontolás), utóbb, főként a külhoni témakörben, illetve az idegen nyelvű publikációk alján polgári nevünkkel (Sipos Gyula) jegyzetten, noha ezt sem személyiségcserére, doppelgänger-játékossággal, csak nagyon közönséges gyakorlati okokból. (Így például Quintette Hongrois című kis füzetünk élén [Kortárs, 1999].)

Az egyszerű megélhetést sokáig nagy keggyel és ajándékként biztosító SZER vélünk, témakörünkben semminő cenzúrát nem alkalmazott, a rádiós műsorok jellegével mindössze terjedelmi öntőformát kínált, s persze több igényt a jelenre, mint a megemlékező múltra, többet a prózai (értekező vagy elbeszélő) művekre, mint a költészetre. Írásban, szóban jószerivel azonos modorunk adottságával (átkával?) az egykor, javarészt lustaságból nyomtatásba nem került rádiós szövegeken, melyek most a törzsanyagot bővítik, csak egy-két napi hivatkozást kellett kigyomlálni, „deiktikát” módosítani; véleményeken, ítéleteken viszont semmit sem változtattunk, nyugodtan hagyva jóvá jómagunk egykoriját; a kötetben csupán egyetlen korai dolgozat van, mely akkor sem fejezte ki pontosan gondolatunkat, de hát egy atyai megrendelőnek illett a kedvében járni, az ő holtával még kevésbé bánjuk.

Tematikus és terjedelmi rádiós megszorítás? Ez is magyarázza, hogy egy-két említést nem számítva nincsenek itt a kötetben éppen azok a nagyságok, kikkel kora serdülőkorunk óta együtt élünk: Montaigne és Proust, Rabelais, Stendhal és Flaubert, Hölderlin és Keats, Dante, Tolsztoj és Joyce, de még Beckett sem kellőképp, holott neki majdnem minden sorát olvastuk; de hát a tremendum is, a non sum dignus, s tudva persze az elfuserált filoszra is fenyegetőn ránehezedő szekundér irodalom súlyát. A színházi tájékoztatónak dolga valamivel könnyebb volt, mert ama fényes emberöltőnek nagyjai, az újító rendezők sora, Strehlertől Ronconiig, Grotowskitól Kantorig és Lupáig, Peter Brooktól és Peter Steintől Grüberig, Chéreau-tól Vitezig szemléletét leginkább a klasszikusok újraértelmezésével igyekezett érvényesíteni, s így, oldalazva, csak találkozhattunk mi is Aiszkhülosszal és Shakespeare-rel, Goldonival és Marivaux-val, Kleisttel, Claudellal és Pirandellóval.

A kötetbe ládáink halmazából mintegy mutatóba fölvett képzőművészeti házi feladatok is majdnem mind kapcsolatban állnak az irodalommal, s nem szükségszerűen a lélek mélyebb preferenciáinak tükrözései, de hát „szakmailag” hogyan mondhattunk volna bármi eredetit, civil boldogság-epifániáit megfogalmazni pedig még Diderot-nak vagy Stendhalnak sem nagyon sikerült, hogyan pihegett bár az egyik, föl-fölkiáltozva ujjongott a másik. A libidó sorolás-kényszerének mégis nehéz ellenállni, emberfia ilyenkor a tapintatlanságig kivetkőzik magából. Hogy mit is jelenthetett Róma felé menet mindig meg-megállni Arezzóban, ülni, álldogálni Piero előtt a San Francescóban; Toledóban, a Santo Tomé setétjében szinte részt venni Orgaz gróf temetésén; szürke, esős napon a hágai Mauritshuisban a vermeeri Delft látképén keresgélni, Proust nyomán, ama „kis sárga védőfedélt”; egy útlevél letétjére kikérni a Rijksmuseum print-szobájában Hercules Seghers erdeti lapjait, s rettegni, hogy akár csak leheletünkkel károsítjuk a különleges technikával készült kis műremekek felületét; addig, amíg az újra elszegényedő csóró Milánóba betehette lábát, egy Milan–Inter előtt (a San Siróban…) beugrani az akkoriban késő délutánig nyitva tartó Poldi-Pezzoliba, révedezni a tenyérnyi Guardin, hol csak egy vékonyka fekete csík a bárka teste a lagúna egyneműen szürkés-zöldes ég- s vizében; jó volt a régi Courtauld-intézetben, piros téglaház felső emeletén, mintha csak egy magánlakásban, fészket verni a széles bőrdíványon, karnyújtásnyira szemközt a falon Manet Folies-Bergčre bárjával, s egy odatévedt szakdolgozatos amerikai kisasszonnyal együtt tűnődni a tükrözés fortélyain, avagy másik nap, ott már a tömegben, hasonló rejtélyen a National Galleryban Ingres (júnói-pompejiánus) Madame Moitessier portréja ürügyén; jó volt, negyvenfokos hőségben, Delhiben, a Stein Aurél-hagyaték fészerében verejtékezni; zúzmarás őszön a dán biedermeier oly vonzó kismestereit orrhegynyi közelről fölfedezni a Hirschprung-gyűjteményben; jó volt elveszni a V & A gimnáziumi szertárra emlékeztető emeletein a tárolószekrény-számra kínált olasz majolikák között, s jó a régi Dahlemben, hol a „fal” lebontása előtt szezonon kívül alig volt látogató, s zavartalanul lehetett keringeni a kulturális neurózis domesztikált állapotában a tárgyiasított univerzális enciklopédiában; akadt nap, mikor a néptelenség a tökéletes inkognitó arctalan biztonságát kínálta, hiszen még a magyar esszéírás kifinomult és kamaszosan bájos jövendő nagysága sem azokban a napokban ismerkedett a hosszú földszinti folyosó fülhallgatósain az indiai vinával és a bali gong-muzsikával. S így volt, lett majd ’89 után szülővárosunkban is, hol külön lángon melengetett meghittséggel, az érzelem gyengédségével keressük föl, a „valósban” is azonosítjuk, évről évre, egyszer, sokszor az MNG anyagát: ott, az első emeleti körbejáró nyitó kistermében Markó Károly Visegrádja (büszkén, hogy JGy-vel egybevágón, de magunktól agyaltuk ki: a mi „Friedrich”-ünk…), a nagy szála közbülső pannóján és körülötte Hollósy Simon, a „kikötős” Mednyánszky, a „kavicshajigálos” korai Ferenczy; a Szépművészeti Múzeum, Európa egyik jeles és nagyon „kiegyensúlyozott” intézménye, két nagy örömforrásunknak is őrzője és óvója: Francesco Furini Adonist sirató Venusával, egy kis(nagy)mester hűvösen lángoló formátumos érzékiségével, vagy a hajdanában Rembrandtnak, utóbb, közelítőbben Vermeernek, újabban, talán helyesen Willem Drostnak tulajdonított félalakos álló női képmásával, savótekintetű, uborkaszagú holland, mégiscsak igéző csúfszépségével, s hozzájuk még, nem veszünk mindent sorra, nagy lemondás, kis halál, egy kisméretű Lorenzo Lotto, kacifántosan hosszú és tetszetős „pigleri” címmel: az „alvó Apollóval” és a „szétszéledő múzsákkal” meg az „elröppenő hírnévvel” (a „Famá”-val); ilyenkor megáll az idő, gémlábat fölváltva emelgetve álldogálunk, idősebb teremőr bácsik és nénik, oly kevesen vagyunk, már hozzászoktak, csak a földszintről rohan föl egy szemüveges, hegyes orra egyetlen orrlyikán kénköves dühöt fuvallva egy kisbestia, nem szabad ilyen sokáig nézni, riasztja tüstént a biztonsági fegyvereseket; az országok változnak, az ellenség örök: Rómában egy-két évtizeden át a Santa Maria in Trastevere sántikáló sekrestyése (egy Palestrinából fölgyütt Schleppfuss?) üldözött minket, talán csak azért, mert a szomszédos Vicolo dei Cinquéből, hol tartósan jó szállásunk adódott, a Piazza Sonnino felé tartva naponta betértünk a Capella Avila barokk fényjátékát megcsodálni…

A szív bővítené a listát, fáj, sajog a hiány; érzelmektől mentesebben, „birkáinkhoz visszatérve” illik jelezni, mi minden hiányzik a most és itt főbb témának önkijelöltjéből: a francia irodalom utolsó ötven-hatvan esztendejéből. Nincs például méltó módon jelen Jean Cocteau, kinek majdnem végnapjaira érkeztünk a Szajna partjára (†1963), s ki annyi vállon veregetés, szürrealista gúnyolódás után ennen közegében is lényegesen többet érdemelt volna; nincs Valery Larbaud (†1957), hajdan Szent Jeromos égisze alatt a fordítók mestere és a legnemesb „kozmopolita”, ki utolsó húsz évét bénultan, karosszékben töltötte; nincs a Nobel-díjas Saint-John Perse (†1975), mentségféle, ha azért, mert érdemesb őt fordítani, mint talmi rádiós szóval bemaszatolni; Pierre Jean Jouve (†1976), holott róla, a baudelaire-iánusan gyötört és freudistán dúlt katolikus költőről, főként bizonyos „art déco”-s modernitást is kifejező regényeiről olyan régen szeretnénk érdemében értekezni; nincs egy különbejáratú kedvencünk, Michel Leiris (†1990), kinek L’Age d’Homme-ja (1939) a század egyik legőszintébb önvesézője; nincs a szociológiai érdeklődésű szürrealista „társutas” és szinte metafizikai elszántsággal erotikus Georges Bataille (†1962), sem pedig az egy húron játszva is követői modort teremtő irodalmiságértelmező Maurice Blanchot. Nem vettük föl a Francia Akadémiába a neméből elsőként (!) beválasztott kiváló asszonyt, Marguerite Yourcenart (1903–1987), mert nagy sikerű történelmi és kultúrtörténeti beleérző ismertetőinél (valahol a Lotte Weimarban és a Fogság között…) érzékenyebbnek tartjuk korábbi elbeszélő irodalmát; az ugyancsak kiváló Julien Gracqot, mert kései Lettrine-sorozata megannyi finom irodalmi és tájjellegi észrevételével is alighanem belterjesebb, mint korábbi hűvösen romantikus szépprózája. Nem követtük kellő szorgalommal a most friss Nobel-díjas Le Clézio pályáját sem, egy emberileg nagyon megnyerő világvándor kicsit önismétlő cserkészökológiáját; Patrick Modianónak majdnem minden könyvét egyazon tetszéssel olvastuk, többről, kurtán, magunkat ismételgetve, amúgy „rádiósan” szóltunk is, de úgy vagyunk véle a tartósított szeretetben, mint egy hazai jelességgel: mindig várjuk, hátha majd az új könyve lesz a „nagy dobás”. Ki hiányzik még, ki lehetett volna? „Kék Spenóthoz”, telefonkönyvhöz volna a bőség zavara, szomorúbban: temetői sétához is, kissé úgy, mint feszengő katakombalátogatásra aláereszkedve a mi nyugati Szent Öregünk, Cs. Szabó László istállóalagsorába, hol nejlonborító alatt oszloposan halmozódott a húszas–harmincas–negyvenes évek többnyelvű regényirodalma: memento mori, „Laci bácsi” hajdan nyilván mindet megolvasta, hajh, a gondolatfoszlányok a porladó bibliotékában… Keserv a múltba forduló félmúlton; nékünk ma már, hélas, a jelen sem gyönyörökkel telibb. Életkor érzi úgy, hogy nagyon megromlott a kor, ahogy fokozatosan hitványult el a francia irodalom; ingott meg státusa is, szerepe, egyént éltető és közt formáló hatalma? Napjaink helyi, havi-heti „szappankínálatát”, minek tagadni gyengeségünk, viszolyogva, tovasikló tekintettel vesszük szemügyre, s csak sercinteni tudunk azokra a hitványságokra, melyeknek (persze kérészéltű) hírneve végighullámzik a világsajtón, főleg a szorgalmasan túlteljesítő német lapokon át a hazai „korrekt” közvéleményig. Menteni, mégis, bizakodni köll, kit akkor: Echenozt, Chevillard-t, Pierre Michont, Annie Ernaux-t, Jacques Roubaud-t, Pascal Quignard-t? Így tehát ez az Alkalmak 2., címéhez híven, nem tekintendő a jelenig érő közelmúlt francia irodalomtörténetének, sem akár vázlatnak, a jelzett hiánylistával. Egy irodalomtörténésznek, akárcsak a főbb csapások kijelölésére, sine ira et studio, illik mindent elolvasni, gondosan zárójelbe téve preferenciáit és undorkodásait; nem is szólva arról, hogy megrendelés nélkül, csak úgy magánvállalkozásban az is bolond volna, ki rászánná magát; más dolog szolgálni ügyet, mozgalmat, nemzeti irodalmat. Érjük be itt a tágan vett időszegmentumból a ki-kiemelt beszámolókkal, ismertetésekkel, méghozzá azzal a belátással, hogy a virtuális távoli olvasó úgysem kezdhet sokat ítélkezésekkel, belterjes társításokkal, elméleti okoskodásokkal éppen innen konstituált példatárral. Emelt fővel vállaljuk, hogy mi mindössze ismertetünk: tartalmak elmondásával, „fabulák” újramesélésével, „tematikák” azonosításával, érdeklődést fölkelteni művek és írók („az írói név hordozói”…) iránt, jelezni is, milyen a francia élet és világ, milyen, az ő szavukkal, a couleur du temps, „színe az időnek”, a lassan változóknak.

Történésznek kellene akkor átnyergelnünk, fölvázolni fél évszázad arculatát, a megélttel is hitelesíteni a tanúskodást egy kor és egy ország kulturális és civilizációs változásairól? Huszonkettedik évünkben jártunk, amikor 1957 januárjában megérkeztünk Franciaországba, egy hónapra rá Párizsba, a régen vágyott és elképzelt városba, hol szinte „otthonosan”, térkép nélkül vágtunk neki az utcáknak, megcélozva persze a segélyszerveket és az ösztöndíjosztó bizottságokat. Kegyesek voltak a franciák, sajtójuk pátosza meg némileg a rossz lelkiismeret a szokásosnál inkább megindította őket, noha tavaszra a derék „jobboldali” üzletkötők és vigécek, kik fölvették a vidéki katedrálisokat autóstoppon megközelíteni igyekvő fiatalembert, megnyugtatni mondogatták: „Budapesten, úgy hírlik, helyreállt a rend” (mint régen a diplomaták Varsóról egy-egy lengyel földarabolás után), s bizonyára a szegény menekült is hamarosan visszatérhet „ideiglenesen” elhagyott hazájába, lett is belőle kerek harminchárom esztendő; a Szuezi-csatorna államosítása s a magyar forradalommal egyidejű balkezes angol–francia katonai akció komolyabban foglalkoztatta őket, így értettük meg, hogy az egyik első színházi estünkön, Claudel Partage de Midijén miért hullámzott végig a zavart kacaj a nagyon polgári nézőtéren, amikor a Kínába tartó hajó fedélzetén a beszélgető társaságból valaki fölsóhajt: most már végképp elhagytuk a Szuezi-csatornát, s tartunk a Vörös-tenger felé… De Algériában ’57-ben még csak „pacifikáltak”, nominálisan nem kezdődött meg a háború; Németország félig még romban állt, Svájc pedig olcsóbb (!) volt; Brüsszel még nem volt európai „főváros”, a Világkiállításon az „Atomium”-ot illett megcsodálni, nem pedig tolongani a magyarok fájdalmasan példás nagy Csontváry-bemutatójára. Tanultuk a járást a Vöröskereszttől kapott puha és könnyű mokaszinban, az Egyetemi Város ingyenborbélya nyírta decensen rövidre hajzatunkat, olykor kötöttünk még nyakkendőt, hordtuk a Bidault minisztertől örökölt, pocakra és kurta lábra méretezett súlyos öltönyt, a farmernadrág egyenviseletként még nem hódított. A földalattivonalakat még a végállomások nevén ismertük, s a számok mellett betűk is álltak a telefontárcsán, jelezni a hívott kerületet, ODE-ont, TROcaderót, recés volt az utcai telefonérme, cérnát kötve rá, a kicsengetés pillanatában olykor sikerült kiszabadítani. Az irodalomban a még mindig friss szenzáció Françoise Sagan ’54-es Jó reggelt, búbánatja volt; a Bobinóban és az Olympiában Juliette Gréco és Yves Montand a nagy szám, ritkásabban, ha ereje engedte, Edith Piaf; egy-két pincebár őrizte a Saint-Germain-des-Prés hangulatát, mondják, trombitált még a később íróként is föl-fölfedezett Boris Vian; az anyák óvták serdülő gyermekeiket Brigitte Bardot-tól, ki csodálatos popsiját amúgy pőrén fölmutatta az És Isten megteremté a nőt című Vadim-filmben, s ő, a szépség, mára két mankóra támaszkodó öregasszony, ki megszállottan hadakozik a fókák, a csincsillák és a delfinek ügyében. Éltek még a két háború közti francia irodalom hírességei: az M-ek például: Morand, Mauriac, Montherlant, Malraux; Martin du Gard és Giono is, Breton és Aragon, Michaux és René Char. Elvékonyuló ágán, kicsit dekadensen, jócskán dekoratívan meg némi ködös ezotériákba menekülve vegetálgatott a szürrealizmus, kevesebbet dörgött s „pápáskodott” André Breton, legfeljebb az egyre gyarlóbb sokadik nemzedék, helyezkedők, ügyeskedők hangoskodtak, ők üldözték el a csoportból az oda évekig teljes joggal tartozó nagy francia (és magyar) festőt, Hantai Simont, régi biai „testvér”, Weöres és Tandori közt líránk „óriása”, Juhász Ferenc mintha nyilvánosságra is hozta volna ezt a ritkán említett szégyenletes akciót. Az új „korszellemet” az ’50-es évek végéig még mindig Jean-Paul Sartre testesítette meg, vehemens rabulisztikával, rikácsolóba hamar fölfutó türelmetlen dialektikával próbálta társítani az „elvilágiasított” egzisztencializmust a marxizmussal, hol annak koraibb, „humanistább” változatával, hol váratlan sztálinista beleveselkedésekkel, s előszeretettel gyalázta hajdani barátját, a filozófus és szociológus Raymond Aront, szerinte, publicistaként, a „nagypolgárság szekértolóját”. Társutas számára, még inkább, mint a kommunista párttagságban, az „elkötelezettség” (az engagement) volt a jelszó, terrorjelszó, ebben a szovjet megszállás nélkül is kötelezően rózsaszín-vörös szellemi térségben, hol opportunistán az is lapult, ki szép bankbetéttel rendelkezett, s kinek egyházi temetés volt a végakarata. Erkölcsi tartalékkal, a maga mögött hagyott hitelesen „proletár”-származással talán csak Albert Camus mert szembe-szembefordulni az árral, s míg Sartre azzal bajmolódott, hogy az első vagy a második szovjet bevonulást kell-e nagyon árnyaltan elítélni, ő valamennyi polgártása közül a legkövetkezetesebben állt ki a magyar ’56 mellett, s talán éppen ennek volt az ára, hogy alighanem legjobb művét, A bukást, majd az ’57-es Nobel-díját a hálózatos baloldal mintha némi köhécseléssel fogadta volna; a sartre-izmussal kötekedni talán csak úgynevezett „huszárok”, jómódú és kicsit nyegle írópalánták merészkedtek, de hát a nehéz léptű időkben súlyuk, tekintélyük csekélykének tűnhetett föl; szélesebb horizontot legfeljebb az akkoriban viruló folyóirat-kultúra nyitott: a „kötelező brosúrának” is tekintett sartre-iánus Temps Modernes mellett már léteztek más jelesb, tudósabb, világirodalmi érdeklődésű kiadványok is, mint a mi polcainkon máig meg-megőrzött Critique vagy szabadpartizán Maurice Nadeau gondozta Les Lettres Nouvelles. De a színházban már nem Sartre-é volt a vezérszólam, sután „leleplező” politikai bohózata, a Nekrassov 1956 őszén (!) Pesten számított nagyobb szenzációnak, az, kivel láttuk, műgyűjtővé és művészeti íróvá lett egykori párizsi műbútorasztalos, Rajk Júlia munkatársa egy pesti könyvtár Skira-album-részlegén, ott, akkor nagyon lelkesedett érte; a „haladárok” akkor már az ’56-ban elhunyt Bertolt Brecht mellett törtek lándzsát, s a Berliner Ensemble párizsi bemutatkozása után az ő példáját társították volna Jean Vilar humanistán „népszínházas” Théâtre National Populaire-jével: legyen ott csalogatónak a fölülmúlhatatlan, fanfan-la-tulipe-es bájú Gérard Philipe, a népként okos néző az „elidegenítő effektusok” révén ismerje föl a kíméletlen történelmi igazságot, az előadás után nemzeti szolidaritásban poharazzék a művészekkel, s térjen azért időben nyugovóra, holnap is van (munka)nap, berreg már a téren a szakszervezeti autóbusz: szép volt, ha majdnem-igaz; utópiákkal nem csúfondároskodunk. Igaz, éppen ők, a színi „modernitásnak” baloldali serkentői a rövidest majd az „abszurd színház” előfutárának tekintett két eseménnyel nem tudtak mit kezdeni: Ionesco Kopasz énekesnőjével (mely ötven év után még mindig műsoron, ugyanazon kis balparti teremben, elnyűve bár több színészgenerációt) meg Samuel Beckett Godot-jával; „reakciós kispolgár”, ez volt a vád az egyikre, ki bumfordin, készségesen hadakozott is vélük, „pesszimista”, „apolitikus”, így a másikra, a kikezdhetetlenre, s igaz, utóbb Genet-t is csak az mentette úgy-ahogy szemükben, hogy lázongó pária, minden rend és eszmény bontója-rontója.

S volt azután bőségben a film, rohamban bepótolni több mint ötven év történelmi tájékozódást; ha nem színházban, akkor estehosszat a Rue d’Ulm kopott alagsori filmmúzeumában, a Cinémathčque-ben, semmiség, (régi) száz frank volt a beugró s hozzá az egy centime-os rejtélyes járulék, ott ülve köztük, csak nem tudva, kik ők, mi lesz rövidest belőlük, a leendő „új hullámosokból”, Godard-ból, Rivette-ből, az ügyüket beindító folyóirat, a Cahiers du Cinéma szerkesztőiből: Kifulladásig, Négyszáz csapás, Jules és Jim – franciánál a témában netán tudósabb magyarja, B. G. szép könyvében a mienkénél nagyobb empátiával idézi föl műveiket, „hőskorukat”. Minket inkább megkapott az olasz film, a La strada. Visconti legstendhalibb alkotása, az Il senso, játszadozni is a kínálattal, miként „Arrigo Beyle”, a milanese említi az itáliai kalandozások pontokba szedett céljai és ajándékai között: to have a bit of love, hogy az Avventurával vagy a Nottéval lehetünk mi is „Marcello” (megnyerő és szívdöglesztő, bár gyaníthatóan jámbor és butácska szépfiú), s játszadozhatunk padlózatkockás dominót a fitzgeraldian talányos „Valentinával”, ki viszont, rendezője mondja, az életben meglehetősen kellemetlen és hars nőszemély, szamárorrú „szerelmünk”, erős csontozatú és mohó étvágyú lelkületi anorexiás (vérszegény); gyermekded volna persze az állítás, hogy miattuk (végettük?) keltünk át annyiszor az Alpokon, egyre délebbre is hatolva, a lassan Szicíliáig kiépülő autósztrádán nyilván hitvesünk száguldó kormányzásával, de a legigazibb mégis az volt, talán a legelső, amikor autóstoppal társítottan utolsó szakaszra vonaton, a Simplonon át, s azóta is zendülnek föl az állomások a tengelykopácsoló, vízpumpás Domodossolától a milánói monstrum pályaudvarig: Baveno–Stresa–Belgirate–Arona–Sesto Calende–Gallarate, nézve már a hajnalban, reggelben a Lago Maggiorét, messziről, ott középütt az Isola Bellát, képzelgő és turisztikai irodalom locus amoenus-át, mit fölidézett Brosses „elnök” és Chateaubriand, Quinet és Alexandre Dumas, hová Jean-Paul helyezte A Titánok nagy „nyitányát”, melyre talán utóbb Gobineau is hivatkozik az ő szintén „idealista” regényében (Les Pléďades, 1874), s noha Stendhal tizenhét éves ifjúként a napóleoni sereggel legelőször nem erre jött, hanem a Nagy Szent Bernát-hágó felől, s ment tovább Aostán és Ivreán át a lombárd főváros felé, de A pármai kolostorának egy jelenetét ide helyezi, ha nem is úgy, mint a még otthon látott Christian Jaque-féle s bizonyára enyhén „akadémikus” megfilmesítésben, hol a Comói-tó partjáról ide áttett első találkozáskor az oromdíszes, obeliszk- és piramidonékítményes óriási Borromeo-palazzo lépcsőzetes teraszán Fabrice-Gérard Philipe szárnyal, a mámoros Gina-hívószóval, az ő Sanseverina-Maria Casarčs-e felé… De Stresában soha nem szálltunk le vagy ki, vonatról, autóból: az Isola Bella már nyilván holtunkig megmarad nékünk „írott helynek”, s öregedvén azt is tudjuk, az „írott helyek” a legnagyobbak tollán is csak „közhelyeket” sorolnak, víz, Hold, ciprusfa, citromág, leander, márvány és babér, sehol másutt nem ily türelmetlen a visszakapcsoló citálás; az „írott hely” lényege, hogy „üres hely” legyen, a vágy dühével akarva betölteni azt.

Kirándulás, excursus eddig, hiába volna jobb a penzum helyett a tartózkodási engedély, retournons, újfent, ŕ nos moutons; s ha már belefogtunk, húzandó azért a szegmentumkeretezés. 1958: XIII. János pápa és a II. Vatikáni Zsinat, a francia egyházat is megérintő aggiornamento, a magunk nem politikai természetű sajnálkozásával: irtásával is a latinnyelvűségnek és a minden idők legbárgyúbb templomi muzsikálásának bevezetésével; ’58 szintén az V. Köztársaság kikiáltásával s De Gaulle tábornok azóta össznemzeti összeborulásban szinte lengendává nemesült elnökségével; Giscard azután kicsit „fafejű” liberalizmusával, modernizáló lazításával, 1981-tól a III. Napóleoni Császárság pöffét balradikális demagógiával társító Mitterrand-éra egyre keservesebben elhúzodó tizennégy esztendeje; ’95-től Chirac elnök, két éve pedig elszármazott „hazánkfia”, N. S., ki az apai ágat ugyan nem tagadja, de szerencsénkre nem is „magyarkodik”. S persze a két dátum között a sokak szerint vízválasztó, 1968 májusa, nékünk, bévül is kintről, azaz eltérő hitelvvel szemlélve: inkább gyorsított nemzedéki csere, fölpörgetett emancipáció és mobilitás, életstílus-szelídülés, civilizációs világváltozás helyi leképzése, s eseményeiben: diákcsíny, zendülés, örök francia („forradalmas”) forgatókönyv nagyszájún is óvatoskodó újrajátszása, hol V. O.-s változatban, hol ajkat rosszul illesztő szinkronizálásban, de semmiképpen sem népfölkelés vagy forradalom, mint volt, kinek-kinek, a mi ’56-unk vagy az egyidejű prágai eseménysor, sem oly össznépi szolidaritással, mint utóbb, sokáig, a lengyeleknél. Mi még a szakaszból, kihatón a (helyi) szellemi életre is! ’59-ben Kuba, majd a „harmadikvilágos” jelszavak, ’61-ben az Eichmann-per, az irodalomban is szívesen tematizált „berlini fal”; ’63-ban a Kennedy-merénylet, egy új világkép kezdetén tüstént egy baljós jel.

1968 párizsi májusa ért annyit, amennyit; közvetlen irodalmi „lecsapódása”, tükrözése nem kínált sem jelentőst, sem érdemest; röplapricsaj, falfirka, kajabálás, közpaláver befedte mindazt, amit a „hamis tudat” amúgy sem engedett volna lát(tat)ni. De közben, előbb s főként utóbb, jó három lusztrumra támadt nagy szellemi és művészi bezsongás, izgatott, versengő elméleti tevékenység, váltakozó tartalmú „teóriahalmaz”-kínálat, mely igyekezett a „sartre-izmusnak” majdnem mindenben ellentmondani, egészen a megtépázott tekintély kicsit ön-meghatódott, tömegvonulásos 1980-as temetéséig. Sartre, holtával, végképp a „múlt” lett, míg annyi minden más, néha már egy-két évtizeddel korábbról kezdve türelmetlenül követelte magának az újdonság minősítő címkéjét. Új Hullám volt a filmben, lett azután, nagy tányérban kis adag, Új Konyha; minden mást előzőn a prózairodalomban az Új Regény, laza vagy véletlen társulás Alain Robbe-Grillet kissé kierőszakolt vezérkedésével. De „új” volt a kritika is, a nouvelle critique: a klasszikusokra és a modernekre egyaránt érvényesíthető új olvasási odafigyelésre, némileg az angolszász close reading bölcseletesítettebb, franciásított változataként, mely majd az Óceánon túlról, Foucault-val, Derridával, Deleuze-zel, másokkal összebuheráltan jó másfél évtizeddel később French Theoryként tér vissza a Szajna partjára, sőt a Hudsontól egyenesen a dunai rakpartra, úgy, hogy némely hivatkozottja az ömlesztettben néha alig ismerhetne rá ennenmagára. Az eredeti, a helyi változatnak viszont jómagunk is tüstént tanulékony hívének szegődtünk el, hiszen az olvasásra korábban választott mestereinket, Spitzert és Starobinskit, Rousset-t s a genfi iskolát, avagy a szenzuális érzékenységgel tematizáló s utóbb a pszichoanalízist is komolyan figyelembe vevő Jean-Pierre Richard-t könnyen tudtuk egyeztetni eme „nájmódival”; s így ültük végig Roland Barthes szemináriumait, eleinte az akkor még alig-famulusnak számító Gérard Genette-tel vagy a „szlávos” előképzettséggel a franciáknak Bahtyint fölfedezésre hozó bolgár „üdvöskével”, az első alkalmakkal követségi díszkísérettel érkező Julia Kristevával, avagy a jóval szerényebb és „civil-státusú” honfitársával, T. Todorovval, s akkor nem is tudták, hogy az elhíresült S/Z-sorozatra, Balzac-olvasatra szintén odalátogató zárkózott, szőkés fiú, A. G., nagyra hivatott honfitársunk, ki magyarul máig a leghívebben és -értőbben tud szólni, írni nem csak R. B.-ról, de a bárminő „totalizálás” reménytelenségét „bejárata” fölé odavéső Jacques Derridáról is. A nyilvánosság elé került „újdonságnak” számított akkoron az Oulipo kicsit konspiratívan barkácsoló csoportosulása is, mely, többek között, valami nagyon régit, retorikus spekulációk csavaros tilalom-kihívásait igyekezett újra játékba hozni, jelenbe is beletrafáló haszonnal, ha R. Queneau, J. Roubaud vagy G. Perec kacifántosan is szórakoztató és elgondolkodtató javaslataira vagyunk tekintettel. Az újat ígérte két induló folyóirat is: az ügyes és leleményes Philippe Sollers kissé a bretoni szerepet átmodernizálni vágyó szerkesztői tevékenységével, 1960 és 1982 között, a híres-hírhedt Tel Quel, mely számos belső torzsalkodás és több kiválás után átadta helyét a mérsékeltebb és némileg ekletikusabb L’Infininek; ide-oda nyúlva, elméleti morzsákból ezt-azt összeragasztva, Nietzschét társítva feledésre méltó „maoizmussal”, nyelvelméletet neodada buzdulásokkal; maradt érdemes házi szerzőjük is, az újabban mintha a fotográfia felé forduló költő s hajdani jeles E. Pound-fordító, Denis Roche, avagy a John Cage-es nyelvrezonátor és Monteverdi-rajongó Maurice Roche; kár, hogy a pökhendi kérkedés és a már-már patologikus nárcizmus az érdektelenségig szétzilálta a szövegíró Sollers-t, s szépíróként inkább siralmasan gyengusnak mutatkozott a társulás elméleti nagyokosa, Julia Kristeva. Szakítva vélük, egy terepen harcoskodva, 1968 és 1983 között hallatta hagját a némileg hasonszőrű Change gárdája is, a rokonszenves Jean-Pierre Faye haloványabb szerkesztőségével: érdemük nékik mégis Jakobson nyelvészetének és a két háború közti „prágai iskolának” meg általában az „orosz formalistáknak” bemutatása, népszerűsítése; s mindkettőhöz, magyar vonatkozásban, megjegyzendő, hogy a párizsi Magyar Műhely, a maga szerény, de becsülendő módján, ide igyekezett fölzárkózni, inkább csak az irodalmi téziseket lekoppintva és a szereplehetőséget kifigyelve, mint a néha bizony eszelős politikai túlkapásokat követve; s jó személyi szolgálatokkal sikerült is nékik, Nagy Páléknak, némi francia kapcsolatot kiépíteni.

Egyidejűleg gyarapodtak a szellemtudományok, bölcselet, antropológia, nyelvészet, vallástudomány, lélekbúvárság, a történelmi diszciplínák, gyakran kéretlenül címkézve s az eltérőket, autonóm fejlődésüket követőket, együttesen a strukturalizmus mindent összefogójával s némileg „elkenőjével”. „Szent nagyság” lett a kevélységében a világiságot is megvető antropológus, Lévi-Strauss; a modernitás finom paradoxálisában is megbúvó picinyég „széplélek” Roland Barthes; szemüvege mögül villogott Michel Foucault, reinkarnálódott új-Nietzsche, szabálytalan nemi lázongó, majd a kötelezővé (s piacivá?) vált egyetemes szexualitás kiseprűzője s a hatalmi viszonyoknak meg kényszereknek a legrejtettebb zugokban is kíméletlen azonosítója; Jacques Lacan, ki hajdan, éppen az „újvilági” normalizáló posványosítással szemben oly kívánatosan hirdette a „visszatérést Freudhoz”, s javallotta, egyszerűsítőn mondva, a tudattalannak „nyelvi strukturáltságát” – bár mire a divattal, a nyugtalanító hírveréssel, megfigyelni mi is be-betévedtünk szemináriumára az Ecole Normale auditóriumába, már csak azt észlelhettük, hogy senki (a francia értelmiség és mondainitás színe-java) nem meri fölismerni, hogy „meztelen a király”, ki rágva a mindig kialvó göcsörtös Toscani-szivarját két hangzatos és enigmatikus kijelentés között többperces hatásvadászó szüneteket tartott, s húzott elő csomózni spárgavégeket, melyeknek „nyolcasaihoz” képest a valamivel korábban szívesen emlegetett Moebius-szalag érthetőbb metafora vagy leképzés lehetett; kötekedő, kihívó szándék is vezethette azután a „vágy könyvére”, az ominózus Anti-Oedipe-re társuló párost, a máskor jeles, sőt fontos filozófust, Nietzsche, Kant, Leibniz (sőt: Proust és Francis Bacon) értőjét, Gilles Deleuze-t, meg a „debilitás” felé lehúzó alkalmi társát, Félix Guattarit, – de hát hajdani ámerikai arkánumos barátaink legyenek megmondói, ők mit ettek, nyilván haszonnal, ebből a katymaszból, ha nagyon érdemes költészetük nyert véle, üsse kő! „Visszatérés” azután, s ezúttal Karl Marxhoz, az ő helyes, tudományos” olvasatához Louis Althusserrel, ki a szerző korai „humanizmusát” ostorozta a legkíméletlenebb sztálinizmus nevében, s lett így ez a hajdani ministránsfiú, s a maga vezeklő bevallásával is: igencsak közepes elme, a francia kommunistáknak ultrabalos becsmérlője; még furább, hogy az Ecole Normale „korrepetitoraként” puhány polgárfiúk nemzedékét fertőzte meg ő; s kínosabb a végső (ön)leszámolás, amikor a nála is bolsevikabb démonát, élete virilis kápónőjét ennenkezével fojtotta meg, s menekítette őt a francia értelmiség egy pszichiátriai kórház védelmébe.

Tévedés az ego posztulálása, nincs alany, alkotói személyiség, a nyelv a struktúrában maga írja enmagát, szalad és menekít a jelentés a jelentők láncolatán, minden csak metaforizált metafora, ott leszünk, ahol voltunk, helyünk az, ahol nem vagyunk, „honnan beszélsz”, ha nem is te, „beszélve van honnan”, jelentéskioltás, jelentéskésleltetés, différence és différance: a köznyelvig alászállón így harsánykodtak a hívószavak. Léháskodunk? Sajnálkozunk is, hogyan pezsgett minden, naponta rohanni a könyvkereskedésekbe, megfigyelő se vétse el az utolsó járatot. A szellemileg mégiscsak izgatott, fölajzó korszaknak akkorra lett vége, amikor a más szériákban: kezdett leperegni a színházakban a „rendezői aranykor”; kiderült, hogy Léger, Nicolas de Staël, majd Max Ernst és Giacometti halálával s valójában Rauschenberg velencei „megkoronázása” után Párizs már régen nem a modern képzőművészet világszerte irigyelt központja, sőt provinciális semmiség az imperialistán hódító újvilági törekvésekkel szemben. S időközben, a hely színén két irányban durvult el, hígult föl a francia ideologikus gondolkodás. Váltakozó maszkok mögül néha szinte elmebeteg, sőt gyilkos elszántsággal acsarkodott a hol „maoizmusként”, hol „spontán forradalmiságként”, jobb esetben csak anarchista buzdulással jelentkező ultrabalos fundamentalizmus, keserű marginálisok önromboló ámokfutása, kevésbé megnyerőn némely finnyásan rájuk ajkat csücsörítő jó polgári mondén ifjak utómajálisa, legénybúcsúja a bankszakma vagy az államigazgatási főiskola előtt; s jöttek az utóbbikkal, vélük gyakorta egy társadalmi tőről sarjadón az „újmódi” reklámjelszavával az „új filozófusok” (kik, egykori élcelődéssel, sem nem voltak különösebben „újak”, sem elmélyülten „filozófusok”…): a szívdöglesztő Bernard-Henry Lévy, az elgyötörtebb André Glucksman vagy a „szép új világ” zsivaját, a szellemi környezetszennyezést, a söpredékkultuszt oly nehezen viselő s emígy szinte az üldözöttségben „testvérinek” tartható Alain Finkielkraut (ki, nem véletlen, hogy legnyájasabb magyar „békebírónknak” is jó barátja Lutetia, Berlin és Hegymagas között…); az egyiket magánsofőr hozta a párizsi villanegyedből Althusser szemináriumára, a másik a „trockok” és a „bolsik” tettleges összecsapásain mindenkinél jobban forgatta a közelharci fegyvert, a bicikliláncot, húzódott félre már akkor, zölden-sárgán-sápadtan viszolyogva, „barnát” látva a „vörösben” is a harmadik; ők a ’68-as Prágával jöttek rá, mily szégyenletesek voltak a korábbi „prágai perek”, az első Szolzsenyicin-fordításokkal ismerkedve, hogy a helsinki egyezmény felől nézve végképp nem történelmi utópia nemcsak a szovjet, de idestova már a nyugati kommunista áfium sem; a közvélemény módosításában szerepük ennen szellemi hozamuknál lényegesen nyomósabb lett, akkor is, ha a magyar ’56-ot, mint „érdektelent”, netán enyhén zavaró tényezőt el-elfelejtették hivatkozásaikban.

Genug, basta, a végén mégis suta „emlékirat” kerekedik ki, kívánatosabban „korrajz”, s akkor dehogy versengeni a sorsát különben gyalázatosan végző Brasillachkal, kinek hangulatosan fölidéző könyve, a Notre avant-guerre sajnálatosan (?) veri Simone de Beauvoir önbemutató korkeretezőit, sem pedig a szobánk ikonsarkában megtisztelt Szerb Antallal, az ő sajgató és gyönyörűséges Könyvek és ifjúság elégiája futamaival. S ugorva át a köztest mégis a jelenig? Agg zsörtölődőnek jobb, ha nem mutatja ki démokritoszi keserű vigyorát: hogy hátha a világméretekben uralkodó neoliberalizmusnak esetleges csődje is csak dicsősége lesz; hogy amint szaporodik az emberiség, nő úgy a frusztráció, a történelemnek dehogy van vége, a párolt agyú amcsi–japán Fukuyama gyermekded diadalmas bejelentésével; itt a Kommunista Párt kimúltával mintha a francia szocialistákra várna hasonló sors, nem jó az ilyesmi, ha egy kormánynak nem marad demokratikus ellenzéke; s „Vörös Dani”, Daniel Cohn-Bendit, a ’68-as zendülés jó svádájú és humorú, népszerű vezérfélesége, ki akkor, vaffan, küldte oda Aragonostul az egész „komcsi” társaságot, s még Sartre-nak is fügét mutatott, ma a szellemileg oly sekélyes (s néha egyenesen gyanús) „almazöld” lapályon bütyköl, egy norvég (!) puritán jogászasszony és egy csüngő bajszú mívi kulák társaságában… Lehúzni a redőnyt, várni, mikor kopogtat a mors bona, de óráját csak önként választottan lehet tudni; nékünk hitünk tiltja, környezetünk szenvedné, egyelőre bátorságunk sem lenne hozzá, mint volt most hatvan éven át közeli társunknak, V. V.-nek, a Trefort utca gimnáziumi padjaitól ki-ki párizsi kivetettségű csakazértiséig.

Milyen akkor az általunk a hely színén „megélt” francia irodalom, van-é kellő gazdagsága, változatossága, kedvét táplálni a néha tágasabbra is vágyakozó olvasónak? Kívülről nézve némi hiányosság is jellemezhetné, akárcsak „tematikusan”. Mert bizony az egykori, pártszolgálatban kiizzadtak óta nincs olyasmi, mit „termelési regénynek” nevezhetnénk, de itt vagy másutt hol van ma már az a „munkásosztály”, melyről is kinek elvileg íródnának? Van némi virgili „bukolika”, nyomósan jelzett irodalmisággal, de nincs „valósághitelű” úgynevezett „agrártéma”, régen se nagyon volt az udvari, majd a jakobinusan centralizált civilizációban, inkább csak „parasztcsúfoló”, avagy a naturalista „bestializmus” kivetítése, ezért nincsen hozzá (s ez szerencsére!) valaminő narodnyik ideológia, melynek fogalmai („populizmus” stb.) franciául egyszerűen nem értődnek, avagy nem így. A vallásos ihletésű szépirodalomra szintén kevés a jelen példa, a két háború közti „neokatolikus” buzdulásnak (avagy csak divatnak) érdemi utóéletét nehéz ma észlelni; gazdagabb a hozama a zsidó emancipációval és a „hatnapos háborúval” meg persze a soá gyászmunkájával és az emlékezetnek ébren tartásával gyarapodó judeista spiritualizmusnak, önvizsgálatnak és önkonstituálásnak. A köteten piszmogva nem volt érkezésünk a „frankofónia” föltérképzéséhez, ösztöndíjak reményében van elegendő külhoni jelentkező; a több kontinensről származó anyagból, mi a Maghreb-béliekkel vagyunk közvetlenebb viszonyban, kiváltképp néhány marokkói francia nyelvű szerzővel; Fekete-Afrikának, sok nyelvi leleménnyel és áradással, csekélyebb a szerzői megbízhatósága; Kanadában pedig, nékünk, hideg van, hómezők, a tájban favágók. Volna azután az erőszakosan követelt megszólalás a nemiség egyre inkább hatalmon lévő „eltérőiről”, az egyik ágon, a másikon is a maguk normáját törvényként posztulálókról. Vannak persze szép számban ilyetén nagyon kedvelt szerzőink, Prousttól Genet-ig, hogy csak a közelmúltból példázódjunk, de semmi kedvünk őket karámba terelni, gettóba zárni, kirakatba, pellengérre odaállítani: csak ezért. Nem elhivatottságunk pengetni a G-húrt, beállni ricsajos hacacárén a G-paradé szekértolójának, Drague Queenek slepphordozójának. Egyik osztásban támad majd a honban is finom rezdülésű és okos értő, egy „Parafadugó Dani”-féle, ki bizonyára másoknál járatosabb az Agostinelli-famíla keresztlevélügyeiben, s ki oly kamaszos bájjal szerénykedik, hogy időnként magyarul gyárt „prousti” szövegeket, s mikor lefordítja őket franciára, kénytelen konstatálni, hogy bizony jobbak, mint Marcelé, csodálatos fenomén, ha ily pontosan képes megítélni; a francia írók rózsaszín (avagy szivárványos) fölpántlikázása akkor inkább őreá vár. A másik leágazást még óvatosabban kerülnők el; ott van hozzá elvégre az amerikai elvtársnők felé közvetítő Főnökasszony (az Aufseherin), ki tanítványait „valamint kotló tyúk csirkéit vezeti” (Gvadányi) Judith Butler és Avital Ronell kebelére, foglalkozzanak ők az angyalok neméről vitázó zsinatokkal, a „gender” és a „queer” belviszályokkal, s üssék föl ők az ominózus „telefonkönyvet”, ha kíváncsiak, miről beszélgethetett volna a Pityókás Öreglány és az Ontologikus Erdőkerülő. A francia feminista mozgalmak jelentőségét nem vitatnók, haszna még a belátással rendelkező fele-harmada (?) heteró társadalomnak is lehetett belőle; nem kevés szőrszálhasogatással és alajakcuppantással (Luce Irigaray!) szállítottak azért érdemes elméletfoszlányokat is; szépirodalmi hozamuk mindehhez képest jóval szerényebb: legelső könyve Monique Wittignek, néhány észak-afrikai, családi emléke Hélčne Cixous-nak, sokakat ingerlő modorossága a jóval jelentősebb Marguerite Duras-nak – kérdés persze, hogy őt ily kizárólagosan kellene-e címkézni.

A kis szoftpornóval illatosított ego-tripekről, pszichologizáló önéletrajzocskákról, kiadóban legyártott mázsás történelmi leleplezésekről viszont ennyit sem: a hetente a „szűr bibliapóliumra kitett szennyes románcokról”…

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben