×

A világ mint műhely

Németh László: A mítosz emlőin; A kísérlezető ember; Szimultán utazás

Sturm László

2010 // 07-08
A három kötetben, időrendben az ókortól a kortársakig elrendezve, összesen több mint százharminc írás görögökről, latinokról, olaszokról, franciákról, angolokról és amerikaiakról, spanyolokról, csehekről, lengyelekről, németekről, skandinávokról. (Az „euroatlanti” övezeten kívüli irodalmat csak a Ramayana és Mahabharata, valamint Az Ószövetség olvasása közben érinti.) Már a terjedelem nyilvánvalóvá teszi, hogy Németh László munkásságának ez az eddig viszonylag háttérbe szorult, mert különösebb vitákat nem gerjesztő vonulata is életmű nagyságú és jelentőségű. Az egyes alkotókat, műveket és jelenségeket illető meglátások gazdag hálózatát lehetetlenség itt bemutatni: nincs bennük üresjárat, végig kell olvasni az esszéket és kritikákat. Olvasás közben pedig könnyen belátható: igaza van a köteteket szerkesztő Ekler Andreának, amikor az (első) utószóban azt írja, hogy épp ez az előítéletekkel kevésbé megterhelt tematika lehet alkalmas a szerzőhöz kapcsolódó értelmezési beidegződések felülvizsgálatára.

Mert ugyanakkor a világirodalmi elmélkedések szervesen illeszkednek a pálya egészébe. Mindegyik darab alá oda lehetne írni a Szophoklész alcímét: Tanulmány és vallomás. Vagy az ugyanitt használt „naplótöredék” megjelölést. A problémák mindig a vállalt személyesség távlatában vetődnek föl, és ezért őrzik töretlenül érvényességüket és frissességüket – nem függetlenül a személyiség súlyától.

Honnan volt Németh Lászlónak ereje, esze és ideje, hogy több ember teljes értékű életét és munkásságát élje meg és hozza létre? Elsőrangút alkosson íróként, fordítóként, közéleti gondolkodóként, a magyar és a világirodalom értelmezőjeként, miközben családapa és nem akármilyen nehéz időket átvészelő állampolgár? (És a külföldi műveket hét-nyolc nyelven eredetiben olvassa?) Amennyiben mindez magyarázható, akkor a személyes adottságokon túl a munkamódszer lehet a nyomra vezető. Az a fajta műhelygondolkodás, amely a köz- és a szellemi élet kérdéseit személyessé éli és a személyesben ismeri föl, így témáit saját legbensőbb gondjaiként képes megközelíteni. A Németh László-i bámulatos minőség és mennyiség ezek szerint alapvetően annak az esendőségünknek az erénnyé lényegítésén nyugszik, hogy az ember szeret – és többnyire tud – magáról beszélni. Az író is ebben a szellemben határozza meg egyik fő műfaját önálló folyóirata – az itt tárgyalt kötetekben értelemszerűen nem szereplő – bevezetőjében: „Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres s közben égtájakat segít megtalálni; munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagammal folytatok.”

A világirodalmi írások másik fő műfaja – vagy Németh Lászlónál inkább az esszé alesete – a kritika, erről a három kötetben szétszórva több megjegyzés található. Ezek szintén a probléma alapú megközelítést hangsúlyozzák (szemben például az elvont rendszerezéssel). Tanulságos csokor gyűjthető belőlük: „A kritikának nincsen állandó módszere; minden írónak másfelől kell nekivágni” (Dante-tolmácsolók); „Kritikus az, aki nem ijed vissza olvasás közben támadt érzéseitől. Nem tudja, hogy ez az érzés másban is földerengett-e, s azt sem, hogy az esztétikai szótár segélyével szabatosan kifejezhető-e. Mégis ragaszkodik hozzá, s többre becsüli a kritikai kérdőív hagyományos rubrikáinál. Nem a kérdőív szerkezet, nyelv stb. rovatát tölti ki, hanem a maga erős és mégis homályos érzése után kutat; tapasztalásból tudja, hogy ez az a kritikai nyom, amelyen egyedül érdemes elindulnia” (Sigrid Undset: Tavasz); „az Eliot- (vagy ha úgy tetszik, Dryden-)szerű kritikusok sorába tartozik, akik nem sokat elemeznek, de egy félszázadra helyükre teszik a dolgokat” (Éjjelek és nappalok); „A kritika elkerülhetetlen párbaj, s ami feszélyez benne, hogy az ellenfél kardját is én mozgatom. Épp ezért az író elgondolását fölfokozni, jelentőségét túlozni nem szolgalelkű bedűlés, de legelemibb lovagiasság. Gyáva kritikus, aki az író elsúlytalanítása árán domborítja ki saját egyéniségét. A kritikusnak olyannak kell látnia az írót, amilyennek ő láthatta magát, amikor élete jelentőségét felismerte” (André Gide); „Amikor az irodalmi műfajok rohamosan hanyatlanak, a kritika: az irodalmi perspektívák művészete, íme, vezérműfaj lesz”; „A jelent az látja jól, aki kaotikusnak és sematizálhatatlannak látja. A történelemnek tisztelnie kell a jelen teremtő közelét. Leghelyesebb lenne egy jelen-kutató tudományt csinálni, amelynek a módszere a történelem módszerének a fordítottja volna. Talán van is ilyen tudomány: az igazi kritika…” (Ortega Y Gasset).

Ha némi rendet akarunk tenni a megközelítések, problémák, árnyalatok, alkotótípusok, korszakok, irányzatok végtelen gazdag szövevényében, ami a három kötetben elénk tárul, akkor érdemes egy vezérszempontot kiragadni és végigkövetni, méghozzá talán azt, amely a már sokat emlegetett személyesség-személyiség mélyrétegeibe vezet. A személyiség mögött ugyanis Németh Lászlónál mindig fölmagasodik az „alkat” (gondolkodása egyik kulcsfogalma), és ahogy Monostori Imre a Németh László esszéírásának gondolati alaprétegei című könyvében megállapítja: „Némethnél az alkat is elsősorban szellemi természetű képződmény”. Mi tehát a némethi személyiség-, alkotás-, közösség-, kultúra-, társadalom-, nemzetképet és -igényt megszabó szellemiség lényege? Talán az arányosság, mégpedig a hierarchikus arányosság. Amit a köznapokban például belső harmóniának nevezünk. Az író is számos névvel illeti (arány, harmónia, egyensúly, szövet, algebra), és mint szempontot minden területen érvényesíti.

Gyanús, mert semmitmondó általánosságba fúlhat az ilyen mindenre ráhúzható szempont. De egyrészt hátha mégsem olyan semmitmondó. Másrészt alkalmat ad arra, hogy ahol csak lehet, maga Németh László jusson szóhoz. Harmadszor pedig: ha a választott szempont esetleg nem is segítené a pontos, értelmi megismerést, talán mégis közelebb juthatunk általa az írói tartás, intuíció némely jellegzetességéhez.

„Igazságunk nem a mondatainkban van, hanem mondataink egyensúlytörekvésében.” „Az igazság nem állítások, hanem arányok dolga.” Mind a két kijelentést a Szophoklészban olvashatjuk. És hogy a stíluskérdés miként lesz az igazság kérdésévé, arra a pár évvel korábbi André Gide egy mondata felel: „Az ember eszméi vonulnak, mint a felhők, de stílusában az alkata nyilatkozik meg.” A művészi alkat leírásakor megint csak az aránykérdés áll az előtérben, annak lehetséges kritikáját is érzékelve: „Az író az a gazdag ifjú, aki sajnálja elhagyni gazdagságát a Krisztusért. Éppen a nagy író nem dönti el a problémákat, mert érzi, hogy az eldöntött probléma meglopott gazdagság. Inkább az élettendenciák gondos egyensúlyhelyzetét iparkodik beállítani. Nem azért nagy, mert erre vagy arra billenti el a mérleget, hanem mert nagy erőket tart egyensúlyban. Hiszem, hogy Tolsztoj épp ezért a szemlélődő léhaságért gyűlölte meg a művészetet” (Két Tolsztoj-könyv). A prousti módszer újdonsága, a motivikus szerkesztés ugyancsak ennek az elvnek rendelődik alá: „Érzéseink és tapasztalataink egy-egy koron belül zárt szimbólumrendszert alkotnak, mindennek megvan a maga aránya s helye […] A motívumok összeszövése, arányuk egy korban, a visszatérés és változás különböző korokban: ez az, amivel Proust regénye anyagát a kezében tartja” (Proust). A hangnem- és műfajváltozatok művészi értéke szintén összetevőik egyensúlyán áll vagy bukik: „Eltalálja unalomnak és érdekességnek azt az arányát, amelyet epikai nyugalomnak szokás nevezni”; „A történelmi regények kétfelé szoktak eltévedni. Elsinkófálják azt, aminek a múltban értelme volt s ma nincs: a múlt érthetetlen, csak a múltból megérthető jelenségeibe mai izgalmakat pumpálnak vissza, másrészt a történelmi hatás kedvéért halmozzák az apró vonásokat, amelyek olyanok azután, mint angolnán a ragasztott pikkely” (Undset: Kristin Lavransdatter). A vágyott új műfaj ugyancsak az ellentétek harmóniáját feltételezné: „Vesszőparipámnál tartok: annál a bizonyos új műfajnál, amely egyszerre huszadik századi, tömegekhez szóló és nagy költészet” (Arisztophanész). Maga az ihlet is általa írható körül: „minden regényírónak megvan a maga algebrája, amely a vállalt feladat megoldásában, ábrázolásában, az alakok szavában irányítja: ez igaz, ez nem igaz, s tulajdonképpen ezen az algebrán múlik, hogy mit ér a regény” (Légy hű önmagadhoz). És végső soron ezen alapul a „bartóki modell”, nyugati szemlélet (vagyis forma) és keleti életanyag összebékítésén. Ahogy az orosz irodalomban megvalósult: „Az orosz irodalom órjási sorsajándéka az volt, hogy az újkori gondolkozás módszerét, szempontjait ő fordította először egy Európán-kívüli, keleti népre” (Tolsztoj inasaként).

Némethnél a harmónia nem mozdulatlan és végleges, hanem dinamikus. Két másik kulcsfogalmát használva: „növésterv”, amely a minőséget gondozza, illetve „vállalkozókedv”, amely „vállalkozásból vállalkozásba veti magát” (Görögök vagy a halott hagyomány). Honnan áramlik ehhez az erő? A valósággal való kapcsolatból: „Minél nagyobb felülettel tapadsz a világhoz, annál kevésbé szakadhatsz ki belőle s kárhozhatsz önmagadra. Az épkézláb elme örök kapcsolatban áll a dolgok aprólékosságaival, ismeri jelentőségüket, horgonyok a dolgok, nem engedik a spekuláció éterébe elillanni” (A rousseau-i elmealkat). A környező valóságon át valami elemibb valóság, az „élet” nyilatkozik meg. Ahogy a művészi alkotás is megnyilatkozások hierarchikus rendjébe sorolódik: „Mi természetesen azt tartjuk, hogy a színházi játéknak a költőt kell szolgálnia; ahogy a költő is szolgája csak egy drámai eszmének, amelyet az élet rajta át akar kimondani” (Rostand: Cyrano de Bergerac). Titokzatos dolog az irányító élet, valami kozmikus, de az ember számára mégsem külsőleges, ezért hagyatkozhat rá, vagyis önmaga – részben értelemmel, részben intuícióval megközelíthető – lényegére: „Az ég csillagjai nem az emberen kívül, hanem az emberben vannak. Azt, ami örök, nem intézmények, sőt nem is alkotások őrzik, hanem az emberi természet. Az örök: természetünk rugalmassága, mely a tartós kitéréssel szemben visszaüt. Helyzetérzés, amely bárhol riadjon fel, lassan felfedezi: merre van fönn és lenn, bal és jobb, s fönn csakugyan az eget találja; lenn a földet. Az »örök«-öt az ember minden helyzetben újrateremti; intézmények és művek ennek az igazodásnak nagy emlékei” (Európa földrengéstérképéhez). („Rugalmasság”, „helyzetérzés”: az arányérzék újabb megnevezései.) A létszintek és -síkok harmóniájából adódik, hogy ha elértük azt a belső ráhangolódást, amelyben – Kleistet egyetértőleg idézi Németh –: „Nem mi tudunk – elsősorban egy bizonyos állapotunk az, ami tud” (Kleist), akkor már „az ember ne erőltesse az érdeklődését” (Undset: Kristin Lavransdatter), akkor már a belső ösztönzésre bízhatjuk magunkat. Annak az embernek a megnyugvás iránti vágya nyilatkozik itt meg, akit minőségigénye folyton a „kisebbségben”-lét önvédelmi harcába kényszerít. Aki biztató választ kíván adni az André Gide-ben feltett kérdésre: „Merre van az életem: ár ellen vagy ár iránt? Akkor vagyok ember, ha legyőzöm magam, vagy ha a bennem bujkáló lehetőségekre bízom?” A lehetséges kiút tehát így fogalmazható meg a fentiek szellemében: ha a felszíni, a látszatvalóságban – például a korabeli-korunkbeli társadalomban – árral szemben találjuk is magunkat, a mélyebb, igazi valóságra hangolódva ráébredünk én és világ egymást erősítő rokonságára, amitől a kiteljesedés erőfeszítés helyett játékká válik. A könnyedséghez tehát az erőfeszítés az út, a minőségi élet erkölcsében (az erkölcsben) a kettő egységet alkot: „A nemesség nem csak aszkézisből áll, nemcsak az »én« gőgös hozzáférhetetlenségéből, hanem a képzelet és ösztön-élet fejlett harmóniájából is. Az erkölcs ne zsarnoka legyen a lélek mélyebb rétegeinek, hanem illata inkább. Az egész természetnek kell nemesnek lenni, nem csak az akaratnak” (Proust).

A játékosság azonban még nem alakítja át automatikusan a felszínt. Így fennmarad a feszültség, a nagyság szükségszerűen tragikussá lesz: „A tragikum ott sarjad, látatlan, minden nagyság nyomában” (Két este). Az irodalomra vetítve: „A nagy íróknak az erényeik a hibáik” (Proust). Az aránytörvény lehetséges tragikuma ez: ha egy ponton megemelkedik a felszín, akkor a másikon szükségszerűen szakadék képződik. (A korszakváltások lendületét szintén hasonló logikával értelmezi az író: „minél erőteljesebb valamely szellemáram, annál erőteljesebb témává emeli a maga választott alkattípusát […] Természetes, hogy ilyenformán minden kor elmellőz, közömbösít: egy csomó alkattípust s egy csomó emberi vonást […] Minél inkább kiteljesedik egy szellemáramlat, annál több lappangó forradalmi erőt gyűjt föl maga ellen. S ha kiélte tartalmát, történelmi és társadalmi erők lejáratták, a tirannosz elnyomott rabszolgái közül fölkel egy s új életstílust diktál az embereknek.” (A rousseau-i elmealkat) Németh azonban nem állapodik meg itt. Szerinte az igazi valóságba emelkedés helyes arányérzéke ugyan jelenleg folyamatos, megalázó konfliktusban áll – kisebbségi helyzetéből adódóan – az álvalóság hazug társadalmával, életmódjával, álművészetével, de bízik ezek megváltoztathatóságában. Ha mégoly nagy is a túlerő: „Ha az édent egy almafa kiforgathatta, megtörténhet ugyanez a pokollal is” (Két este). Ez nemcsak jámbor óhaj, hanem logikusan adódó esély, hiszen „a szellemi élet […] nem tűr lokalizálást”. Mint orvos, fiziológiai levezetéssel is szolgál: „az agy nem mozaikkockákból áll, mint régen hitték. Összefüggő hullámterület az elme, melyben minden gondolat az egészet mozdítja meg” (Európa földrengéstérképéhez). A valóságsíkok és -szintek átfordíthatóak egymásra, mert bár anyaguk lehet különböző, arányaik egyetemesek. (Ez nem jelenti az „anyag” jelentéktelenségét, még csak másodlagosságát sem. Németh fejtegetéseiben életben, műben egyaránt szoros összefüggés áll fenn az életanyag, a konkrét jelenség, a tartalom jellege és az arányok jellege és távlata között. Irodalomban például tartalom és formáló ízlés között.)

Korunk válságát is egységesnek tekinti, a gazdasági, szellemi, művészeti, társadalmi stb. válság egymásra mutat. És együttesen leginkább a szellemi válság felé, hiszen a szellem az arányok forrása vagy érzékelője (a Proustban: „A valóság felismerésére legfőbb jogcímünk a hit, s megközelítésére legjobb eszközünk a képzelet”), a válság pedig épp az arányok megbomlásából fakad. A szerves egységet, dinamikus egyensúlyt leginkább a túlzás bomlasztja: az ismerethalmaz eláradása és elaprózódása (Ortega Y Gasset: „A szak-hipotézisek gátolják, elakasztják egymást; a ráksejtek módjára burjánzó ismeret-testben hiányzik az egység érzete, a magasabb rendű organizáció: az igazi tudomány”), akárcsak a technika fölülkerekedése, a „technikaivá dermedt” civilizáció (Tolsztoj inasaként) elsorvasztja a lelket. Megbontják külső és belső egyensúlyát: „A darwinizmus az életet leigáztatta a környezettel. Az életnek az a célja, hogy a környezethez alkalmazkodjék. A környezet tisztelete mint új fátum-hit üli meg ezt a századot. A művészt a környezet termi; a művészetet az anyag; a történelem az ökonómia történelme; a természettudomány a létharc arzenálja. Az a jó, ami hasznos. A hasznosság még a költőket is kötelezi. A század a létharc vak cselédjében: a technikában csodálja önmagát.” Ezzel szemben az igazság: „A természetes kiválasztás épp alacsonyabb állatfajokat teremt, s az embernek talán épp az volt az ereje, hogy nem alkalmazkodott” (Ortega Y Gasset). A dermedtségnek csak látszólag az ellentéte, valójában a másik oldala – és oka – a sebesség, az „iram” fokozódása: „a kor lelkét megöli az iram” (H. Mann: Die grosse Sache), amely kiszakítja az embert „az emberiség ősibb észjárásából, […] a megértő elmélyülés”-ből (Lawrence: Apocalypse); „kozmikus helyzetérzését kiszédíti belőle az előremenő ringlispíl: az iram” (Duhamel: Scčnes…). A mindezzel sokak által szembeállítani próbált veszélyes élet vagy az ágáló misztika szintén elvéti a célt. Az előbbit a félelem, az utóbbit az egzaltáció teszi személyiségellenessé: „Merek, mert félek: ez lehetne ennek a nemzedéknek a jelmondata. […] Félelem és vakmerés közt megsemmisül az egyéniség” (H. Mann: Die Grosse Sache); „Az ilyen ember egzaltált. Örökös ürügyet keres, hogy kiáradhasson tárgyakra, emberekre, eszmékre. A szeretet tárgya nincs arányban a szeretet hevével. Hazug állapot ez” (A rousseau-i elmealkat).

De ahogy a rossz átterjed egyik rendszerből a másikba, úgy van esély a jó esetében is ugyanerre. A remekmű ilyen közvetett értelemben létjobbító erő, nem a benne esetleg kifejtett közvetlen propaganda révén – ez többnyire csak gyengíti, illetve rövid időre korlátozza a hatást –, hanem a felmutatott arányrendszer más területeken való érvényesíthetősége miatt. Mivel az arányrendszer össze van forrva az általa elrendezett elemekkel, róla csak részben választható le. Ez a viszonylag zárt rendszer az alkat, illetve az egyéniségen kívüli világban a „kultúrmorfológiai képződmény” (a Reneszánsz Olaszországban Firenzére alkalmazza ezt a terminust), amely éppen ezért igazából csak a maga teljességében, vagyis példaadás által közvetíthető. A példaadás a Németh László-i művelődés-felfogás és pedagógia – és az ezekkel összekapcsolódó összes terület – kulcsszava: „A hatalom elsősorban szellemi befolyás, amelyet a példakép gyakorol. Példaképek nélkül nincs nemzet. […] A nép példaképek nélkül: ember cél nélkül” (Ortega Y Gasset). A példaadás az elit feladata, az eljönni remélt „új nemességé”. Az elit szükségessége a hierarchia szükségét hozza magával, mind az irodalom, a művek világában, mind a társadalomban: „A demokrácia biztosította az emberek minimális jogait. Szavazhatsz, a törvény előtt annyira-amennyire egyenlő vagy, s ha ügyeskedsz, lehet belőled akár miniszterelnök is. A minimális jogok azonban elégtelenek. Azzal, hogy elsöpörte az előjogokat, a demokrácia áldásosan szintezte a társadalmat, teret csinált egészségesebb és reálisabb maximális jogok kialakulására. Mert ha helyes is, hogy mindenkinek legyen valamicske joga, méltányos, hogy a kiválónak több joga legyen. A kiválóság beletörése a minimális jog rendjébe: az árkon-bokron át egyenlőség oda jut, ahová jutott: megsemmisíti a különbeket” (Ortega Y Gasset). A szerző tudatosítja, többek között A tömegek lázadására, kedves spanyol szerzője művére támaszkodva, hogy hatalmas folyamatok szegülnek a valódi értékrangsor kialakulása ellen: „Ez a tömeg, mint a barbárok, természetnek tekinti a kultúrát; élvezni akarja s veszni hagyja az erényt, mely létrehozta. […] Politikában a demokrácia, tudományban a specializálódás egyre zsugorítja az elitet, s egyre jobban megerősíti a tömeget önbizalmában. […] A század politikában, tudományban, sőt művészetben is szakemberekkel pótolta az elitet; a szakember a szakján kívül azonban maga is tömeg, mégpedig veszedelmes, elbízott, támadó tömeg: az igazi elit született ellensége.” De a harmincas évek elején még viszonylag töretlennek látszik a hite, hogy a katasztrófális forgatókönyvvel szemben („A tömegek fölélik tartalékjaikat, visszasüllyednek egy múlttalan, jövőtlen világba”) érvényesülni tud az eszményi: „Az európai műveltség végveszélye összeveri s a tömegek fölé dobja a lappangó, de értékes elitet” (Ortega: La rebelion de las masas). Öregkori feljegyzésében mindebből már csak a rezignált kérdés – de még mindig nem kijelentés! – marad: „a kor valóban túl rohadt ahhoz, hogy az igényesség életünk értelmét kereshesse benne?”

Mi sugallja mégis, minden csalódás ellenére, a Németh László egész pályáját uraló létbizalmat és tetterőt? Talán az a teljesség, amit az alkatokban, a „kultúrmorfológiai képződmények”-ben – például a remekművekben – közvetlenül képes megtapasztalni. Ezek ugyanis az egészet leképező, önállóan, belső értelmük szerint működő egységek. Morfológiai érdeklődése Goethét juttathatja eszünkbe, és valóban a német költőfejedelemhez kapcsolódva fogalmazza meg e szemlélet lényegi sajátosságát, lét és értelem egységét: „tétele: nincs külön világ és nincs külön értelme a világnak; a világ a világ értelme is, a valóság az elvonás, a látszat a lényeg. A világot a részletekben kell meghódítani, s a részleteket az egész szerelmével kell szomjazni” (Goethe nagysága). Einsteinben szintén ezt látja igazolva: „Einstein szerint azonban nincs abszolút tér, csak mért és érzékelt tér van. A szemszög tehát hozzátartozik az igazsághoz, az az igazság, amit érzékelünk. Nincs külön abszolút és külön érzékelt jelenség. Az érzékelt jelenség az abszolút” (Ortega Y Gasset). Innen eredeztetem az író tételes vallásokkal nem sokat törődő hitét, illetve az Isten-kérdés háttérbe szorulását munkásságában. A jelenségek a kozmikusba ívelnek, és ez az isteni távlatú, értelemadásával biztató távlat elég neki. Ezt a vonatkozást a Két Tolsztoj-könyvben fejti ki: „A vallásban Dosztojevszkij és ő teszik oda az ékezetet, ahova tenni kell: nem a hitre, hanem a vallásos érzésre. Nem azt kérdi, hiszed-e, hogy Jézus kiszállt a csónakból és lebegett a Genezáret taván, hanem: az élet-e az utolsó bíród, vagy felelős vagy az életen túl is valakinek. A vallás neki nem az értelem halálugrása, hanem egy élet fölötti szellemi tendencia elismerése.”

Az egyes jelenségekben csak fölrémlik „az életen túli szellemi tendencia”, az átfogó tájékozódás, vagyis a műveltség (Nóra ürügyén: „A műveltség nem véletlenül jelentett egyet annyi századon át egy nyelv igazi megtanulásával s egy műveltség igazi fölszívásával. A legdöntőbb szellemi képesség: az összehasonlítás”) az élet megismerésére, e szellem megközelítésére is képes. „Perspektivizmusa”, azaz sokszempontúsága révén: „Ha az élet a kör s a racionalizmus a körbe írható négyzet, a perspektivizmus az a nagyon sokoldalú szabályos sokszög, amely a legjobban megközelíti a kört” (Ortega Y Gasset). A változó perspektíva hatalmas távlatú körképpé áll össze Németh világirodalmi írásaiban is. (Magyar Napló, 2005; 2006; 2009)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben