×
Tovább a kapcsolódó galériához

A Sixtus asztaltársaság

Szubjektív adalék egy laza képzőművészeti csoportosuláshoz

Novotny Tihamér

2010 // 07-08

…Az a történet tehát, amely egy közelmúltban megrendezett kortársi kiállításig s ezzel a folytatás lehetőségéig (?) vezet el bennünket, Lajta Gábor és Véssey Gábor festőművészek egy hajdani, késő estébe nyúló közös budapesti kirándulásával vagy inkább kiruccanásával vette kezdetét. Ekkor ugyanis a két csillogó szemű alak, talán egy kiállításmegnyitó utáni fehér- vagy vörösboros hangulattól hajtva, felajzva, a budapesti éjszakát kóstolgatva, még egy kis időt és haladékot kérve a követelődző holnaptól, s búcsúzkodva a maradni akaró mától, hazafelé ballagva, a beszélgetés mámorától kellően megrészegedve és feltüzesedve betért egy számukra eladdig ismeretlen helyre, anno a ’90-es évek dereka tájától talán kissé felfelé mérve az időt.

S íme, láttak kicsinyke, ámde vidító csodát! A leginkább diákok és bohémek számára kialakított, alkalmi (s egyúttal rögtönzött, ideiglenes és átmeneti) férő benyomását keltő, szedett-vedett bútorzatával ledéren ingerkedő italkiszolgáló helyiség a SIXTUS kápolna névre hallgatott. Tehát ez a kis füstös kocsma, ez a mindössze két és fél szobányi csapszék, amelyet ráadásul egy ideszállingózott ír és egy holland fiatalember üzemeltetett, s amely csak valami tág és laza asszociáció kedélyes és könnyűvérű feltüremkedése folytán főleg színes falaival és a falakra ragasztott idegen nyelvű és magyar művészeti plakátjaival emlékeztette a hozzá betérőket az igazi, az eredeti, a katartikus, a felcsigázó, a rémítő titkokat feltáró vatikáni Sixtus-kápolnára, vagyis folytatva, ez az utolsó ítéletes képzettársítású, az emberiség egész pályafutását megidéző, megédesített kis pokol tornáca volt az a pont, az a letűzött karó, ahol a Sixtus asztaltársaság ötlete mint vágykép megszületett, s ahonnan ez a szeszélyes kis út a Csepel Galéria-beli kiállítás létrejöttéig elvezetett s kiköveztetett.

Mert a másik emberrel beszélgetni jó, mert eszmét cserélni módfelett megéri, mert vitatkozni, a friss értesüléseket sűrűn kicserélni, az újdonságokról azonmód beszámolni felettébb üdvös és hasznos dolog, hát alkossunk egy asztaltársaságot, amely itt, a Sixtusban fog szerdánként az esti órákban találkozni – gondolták ki ők ketten. A dolog tehát rendesen el is és be is indult a maga módján sok otthon hagyott asszony és feleség bánatára, mivel kezdetben egy egyhangúlag elfogadott alapszabály s amolyan férfias közmegegyezés szerint csak hímneműek járhattak a társaságba.

Ez azonban nem sokáig tarthatott így! A jól beágyazódott békét, a minden vitát, minden szembenállást és véleménykülönbséget elsimítani képes iliászi törvényt (ebben a mi kis belső odisszeánkban) természetesen, mint egynemű közösségekben általában történni szokás, egy „külsős”, egy „szimpatizáns”, egy művészetkedvelő outsider sértette meg. Tudniillik B. Gábor, akinek borkereskedése nyílt abban az időben a városligeti Vajdahunyad-vár egyik kapumelléki kis termében, s amelynek később újabb jelentősége lett a sixtusi történetben, egy dicsekvő pillanatában az Éden elvesztésével járó édes bűnöket (s a viszályt is majdhogynem!) egy dús keblű, telt mosolyú, vörös rúzsosan élveteg ajkú friss hús, egy szintén művészetbarát fogorvosnő személyében hozta be közénk. A kerekasztal lovagjainak fogadalma egy pillanat alatt hamuvá hamvadott a látvány démoni tüzeket fakasztó hevében. „Van ám szája!” – mondotta volna Szemadám György, ha éppen akkor ott lett volna közöttünk. Ezzel szemben a szép hölgy egy gyanútlan pillanatban az apró termetű, de annál nagyobb vehemenciájú Pika (azaz Nagy Árpika) ölelő karjában találta magát, aki mondá néki az általunk már jól ismert, bocsánatos bűnnek számító, részünkről tehát csak amolyan nemi dominanciaszerepként elkönyvelt, amúgy rettentően közönségesnek ható, de ilyen és ehhez hasonló helyzetekben vissza-visszatérően alkalmazott rémséges szólásmondását: „Téged jól meg kellene gyakjalak!”

Bizony jó kis időnkbe tellett, amíg Gábor vitézt lefegyvereztük, és Pika mestert öklözni kész haragja elől kimentettük.

Így járnak azok, akik nem tartják be a „megállapodásokat”, és nem ismerik az asztaltársaságok beavatott, mondhatni, ezoterikus pácolású, ámde kertelés nélküli szólásait…

Mindenesetre az általunk elfogadott törvény az ominózus eset után megdőlni látszott, vagy inkább úgy kellene mondanom, azonmód meg is dőlt. Most már nem volt értelme ragaszkodni holmi ócska, maradi előírásokhoz: jöhettek a nők (is). Mint ahogy egyre-másra bukkantak fel az új meg új tagok, az új meg új vendégek és barátok és ismerősök…

Így lüktetett elevenen a mi Sixtusunk – találkozóhelyeit hol a B. Gábor-féle Vajdahunyad-vár kis kerthelyiségébe, hol a Wichmann-kocsmába át-áthelyezve – körülbelül a 2000-es évek elejéig, s azután csendesen kimúlt, de el nem temettetett.

Mindenesetre azáltal, hogy Véssey Gábornak valamilyen oknál fogva eszébe jutott ez a sokunk számára közös történet, és vette a fáradságot, hogy újra összeverbuválja az itt rendszeresen vagy időközönként megforduló és felbukkanó képzőművész „tagokat”, egyrészt felnyitotta az emlékezés kapuit, másrészt felvetette az értékelés, az értékelhetőség kérdését, s harmadrészt felébresztette a folytatás lehetőségét is.

Én is feltettem magamnak az ilyenkor kötelező kérdéseket. Hogy milyen emlékképeket, milyen említésre méltó komoly vagy humoros történeteket őrzök magamban az említett asztaltársasággal kapcsolatban? Hogy mi is voltam én abban az időben? Hogy hol is tartottam akkor? Hogy köszönhetek-e valamit ennek a lazán szerveződő baráti csoportnak? Hogy összefűzhetők-e közös történetté azok a nagyon is szerteágazóan színes emlékmorzsák és maradványtények, erkölcsi ítéletek, esztétikai nézetek és politikai vélemények, amelyeket a Sixtus-kör tagjai képviseltek?

Bizonyára kinek-kinek megvan a maga többé-kevésbé összeállítható, a jól vagy rosszul rekonstruálható történetverziója ezzel az időszakkal kapcsolatban.

Én például azóta is őrzöm annak a Pontos időrendben – Sorsfürkésző írott azonosulási kísérletek a képzőművészet világából című kötetemnek az egyik egyedi kötésű példányát, amelyet pontosan és sorsszerűen éppen ebben a körben tettem először publikussá, és amelynek borítójára az ad hoc jelen lévő alkotókhárom majdnem egymást követő találkozásunkkor rajzokat rögtönöztek. Mindjárt a fedőlapon jól látszik Véssey Gábor aláírása és a dátum is: 1998. május 6. Véssey, az irodalmi vénával is megáldott festő, aki ötvenedik születésnapján a Vajdahunyad-vár egyik termében olvasta fel Ad sidera – szó szerint a Csillagvizsgáláshoz, átvitt értelemben a Végtelenhez intézett posztmodern szófolyamát, asszociációs alapon működő emlék- és idézetgyűjteményét, amely hogy másként, mint így kezdődhetett: „ez itt a papírlap, amibe kapaszkodom / a tó tükre kék foltjaival / és a hó Bécsben, ami térdemig ér / egy szám, aminek csak a színét látom…”2

És nézem tovább a rajzokat és a szignókat: Elekes Károly, akinek pontos, egzakt tisztaságú, filmszerűen láttató élménybeszámolói és szinesztéziás történetei máig bennem élnek és előttem vannak. A mindig korrekt Jovián György, akit leginkább mértéktartó véleményalkotásáról ismerni meg. A mindig másképpen gondolkodó Bogdándy Zoltán Szultán, aki soha nem képes önmagát másoknak megadni. Azután Ulumáj, azaz dr. Ocskay László szemorvos (a Doki – sőt, számomra inkább a Doky [hiszen e nevet én adtam neki], ipszilonnal), aki festő és alkalomszerű író is egyben. A szájgörcsig röhögtünk, amikor felolvasta nekünk szatirikusan ironikus erotikus verseit, amelyek később a Magyar Műhelyben jelentek meg. Kedves Ulumáj, az egyiket most muszáj felidéznem, hogy ne lehessek magam is prűd a túlzottan álszemérmes erénycsőszök között:

popóját felém fordítva bámulta a szeméthegyeket
felemelő látvány
orrfacsaró bűz
váltig csodálkozott, miért nincs merevedésem
lesheti azt a pillanatot, mikor megostromlom a likat
no nem a felsőt, hanem a lentebbit – igaz, az inkább
hasadék
sirályok keringtek felettünk, s vijjogva le-lecsaptak a
szemétkupacokra
mit nekik a tenger és az óceán
a két áramvonalas farpofára fittyet hánytak, hisz azok rám
kacsintottak engedékenyen
domborulatai völgyei belém ivódtak, sajnos az inger nem
jelentkezett
gázmaszkokban kellett volna érkeznünk
ki tudta előre, hogy rossz járatra szállunk fel
ez pech
a következő alkalommal panoptikumba megyünk.3

És itt van Szurcsik József, aki finom iróniával fűszerezett és találó jellemrajzzal előadott történeteivel, amelyek önmagáról és Bukta Imréről, azaz egy Japánban töltött kalandos hetük eseményeiről szóltak, csiklandozó humorával valósággal az asztal alá volt képes görgetni bennünket. És itt van Stefanovits Péter, a „Stefa”, akinek karizmatikus erdélyi ténykedéseiről Elekes révén kétszeresen is pontosan és szemléletesen értesültünk. És itt van Gaál József is, mazo-erotikus hermafrodita rajza betölti könyvem egész hátsó borítóját. De a belső füleken felbukkan még három munka s három név is, akik hiányoznak e kiállításról, pedig többször is jelen voltak a találkozókon (ez sajnos csak most tűnt fel nekem, amikor elővettem a kötetet): Olajos György, Kacsó István és Péterffy Zsófi. A Zsófika, az izzító nő (!) művész, aki egy időben igencsak felkavarta az asztaltársaság állóvizét. De ezek a közjátékok már csak posztumusz mesélhető, röhögni való vagy confiteor jellegű történetek lehetnek. És ahogy feltolulnak bennem az emlékek, az idekapcsolható kiállítások és események (például a szabványosított méretű monumentális vásznakat összeillesztő, igazi kortársi hangulatot árasztó HON-LÉT-FRÍZ tárlat a Mezőgazdasági Múzeumban [!], 1996-ból, amelyet Véssey és Stefanovits szervezett), újabb nevek kerülnek elő, akiknek szintén szerepelniük kellett volna ezen a tárlaton: például Prutkay Péter, Anthony Gall és Varsányi Árpád is ellátogatott néha e körbe… És folytathatnánk tovább a közös emlékezést, a történet egésszé kerekítését, hogy rakhassuk össze a széthullott, az eltűnni igyekvő mozaikdarabokat, hogy szervezhessünk ennél egy még nagyobb, még teljesebb kiállítást. Hiszen, bár ez egy kiváló anyaggal gazdálkodó tárlat volt, a társaságban rejlő kitűnőség a sokszorosára növekedhetne a Csepel Galéria-beli legutóbbinál. – Gondoltam volt közvetlenül a megnyitó után…

Sajnos azonban – így utólag – szomorú lemondással kell megjegyeznem, hogy ennek a „még nagyobb, még teljesebb” kiállításnak a jövője egy jó darabig csöppet sem szavatolható. A „szebb jövőt” ugyanis jelen pillanatban mindössze két ok hiúsítja meg. B. Z. Szultán beküldött egy munkát a tárlatra, amelyet a társaság zöme nem vállalhatott. A mű címe: A Szent Jobb. Tudniillik a közismert és vallásos tiszteletben tartott nemzeti kegytárgyat és ereklyetartót utánzó (sajnos, azt kell hogy mondjam) maliciózus és kifigurázó aprólékossággal elkészített, art brut jellegű térplasztikában egy főzőedénybe helyezett füstölt disznólábat helyezett a „megtéríthetetlen” alkotó. Ugye érthető, mire gondolok! – Hogy most már nemcsak balról, hanem jobbról is! … Nos, Uraim! Ezt már azért ne cselekedjük, se önmagunkkal, se másokkal! – N. Á. Pika pedig megsértődött, mert – úgymond – a „folyosóra” (amely persze a kiállítótér rendes részeként funkcionál!) kerültek (az amúgy nagyszerű, de kisméretű) munkái, ezért a megnyitó után feldúltan leakasztotta (kis ember, nagy tett!) és elvitte őket…

Én meg elmélázhatok azon, mily gyorsan múlik el a világ dicsősége!

Jegyzetek

1 Kiállítás a Magyar Festészet Napja alkalmából. Résztvevők: Bukta Norbert, DOKI (dr. Ocskay László), Elekes Károly, Gaál József, Ganczaugh Miklós, GyőrffySándor, Hermann Zoltán, Jovián György, Kovács Péter, Lajta Gábor, NagY István, Sebestyén Zoltán, Pika Nagy Árpád, Stefanovits Péter, Szabó Tamás, Szemadám György, Szurcsik József, Véssey Gábor.

(Csepel Galéria, Budapest, 2009. október 20 – november 20.)

2 Véssey Gábor: Ad Sidera, 1998, 1. Megjelent 75 számozott és aláírt példányban a művész rajzaival.

3 Doki [dr. Ocskay László]: „a járt utat járatlanért el ne hagyd!” Magyar Műhely, 2002/1. 9.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben