×

A nyelvművelő Fülep Lajos

Babus Antal

2010 // 07-08
A nyelvészek véleménye megoszlik arról, hogy szükség van-e egyáltalán nyelvművelésre. Gombocz Zoltán, a két világháború közötti időszak vezető nyelvésze szerint a nyelvtudós feladata a nyelvi tények objektív leírása, vizsgálata, nem pedig ezek minősítése. Kiváló kortársa, Lazícius Gyula a nyelvművelést nem is tartotta tudománynak, mások viszont, a nem kevésbé kitűnő felkészültségű Négyesy László, Szinnyei József, Tolnai Vilmos, Zsirai Miklós stb., a nyelvművelés elkötelezett hívei voltak. Fülep Lajos szintén feltette magának ezt a kérdést, s szerinte „hamis, mert absztrakt; káros, mert passzivitásba, fatalizmusba visz”1 a minden nyelvi tényt „objektíven” tudomásul vevő irányzat érvelése. Máshol részletesebben kifejti idevágó gondolatait: „Világosan meg kell különböztetni a nyelv sajátossága szerint és a gazdasági-társadalmi lét fejlődése folyamán lassan vagy forradalmian keletkező nyelvtényeket a nyelv nemtudásából vagy a nyelvet szinte agyontaposó idegen hatásból eredő idegenszerűségtől, mely végül is annyira kiforgatja eredeti mivoltából, hogy saját szavaival idegenül, a szavak idegenszerű összetételével, idegen szórenddel, idegen szóképekkel és szólásokkal beszélő nyelvvé torzul.”2

Fülep egy töredékes kéziratából idéztem a fenti sorokat, mert mint oly sok tanulmánya, ez is kéziratban, befejezetlenül maradt. Eddig mindössze egy magyar nyelvvel, nyelvműveléssel foglalkozó nyúlfarknyi cikke látott napvilágot, az 1918-ban írott Budapest magyarsága című. Ennek alapján senki se gondolná, hogy Fülepet egész életében szenvedélyesen izgatta a magyar nyelv állapota, hogy szenvedélyes nyelvvédő, nyelvápoló volt. Hagyatékában több száz fóliónyi jegyzet, újságkivágat, szógyűjtemény maradt fenn. A folyóiratokat, könyveket élete végéig piros és kék ceruzával a kezében olvasta, s könyörtelenül aláhúzta a magyartalanságokat. Könyvtárában harminchét magyar nyelvvel, nyelvműveléssel kapcsolatos könyv található.3

Az elmondottak után azon még kevésbé csodálkozhatunk, hogy Fülep nyelvművelői munkássága a mai napig fehér foltja a kutatásnak. Ez a cikk egy terjedelmesebb tanulmány bevezetője, nem vizsgálja Fülep módszerét, nyelvművelő nézeteit, csupán vázlatos történeti áttekintést ad nyelvtisztító, nyelvvédő tevékenységéről.

A kezdet: Budapest magyarsága

Fentebb említett, Budapest magyarsága című cikkében Fülep az egyébként is utált Pest utálatos nyelvi hibáit állította pellengérre. Íme, egy kis ízelítő elrettentő példáiból: ,,Az ukrán területeket az orosz csapatok és a vörös gárda haladéktalanul kiürítik…”; a ,,hadszíntéren” csoda csodát ér, különösen amióta annyi jó lövés ,,leadásával” úgy ,,feljavították” a helyzetet. A ma is gyakran használt ,,le kell szögeznünk” (festnageln) fordulat már Fülepet is bosszantotta. Az ,,árdrágítók” szóhoz a következő megjegyzést fűzte: „hogy hogy lehet az árat, ezt a szerény kis hegyes jószágot, amivel a varga a bőrt szurkálja, annyira megdrágítani, hogy attul megdrágul a zsír, a tej, a ruha, a cukor, minden, amit megeszel-iszol, magadra öltesz, azt már az Akadémiának is csak »összes ülése« tudja majd kinyomozni”.4 ,,»Zsírdrágításért elítélt árdrágító«, »Árdrágításért elítélt cipődrágító« – ilyen rémséges »ítélethozatalokkal« vannak tele a pesti újságlapok. Az »árdrágítók« törzsének fejei »beszélgetést folytatnak« a kormánnyal, hogy így-úgy, ők »leszállítják az árat«, ha a kormány segít nekik »az árut leszállítani« és forgalomba »hozni«. A kormány »be is ígéri nekik«, tudomására is »hozza« a közönségnek, de azzal egyszer s mindenkorra »tisztába kell jönnünk«, hogy nem lesz foganatja. Ez a közönségből különböző érzelmeket »vált ki«.”5 Cikke végén Fülep csattanós végkövetkeztetést vont le: „De hiszen éppen az a világcsodája, hogy itt mindent jobban tudnak, mint másutt, csak éppen magyarul nem. A mesében sincs ilyen.”6

A kép teljességéhez azonban az is hozzátartozik, hogy ekkortájt még Fülep cikkeiben is bőségesen voltak magyartalanságok, germanizmusok. Például 1923-as Magyar művészet című könyvének második kiadását előkészítve 38 „különböző”-t javított „különfélé”-re, és 40 fölöslegesen használt „bizonyos” szót törölt.

Az 1930-as évek, a Válasz szerkesztője

Az 1930-as éveket huszadik századi nyelvművelésünk aranykorának szokás tekinteni. 1931-ben a Magyar Tudományos Akadémia megalakította a Nyelvművelő Szakosztályt, a mai Anyanyelvi Bizottság elődjét.7 Elnökké Négyesy Lászlót választották, s arról is határozat született, hogy 1932 januárjától új nyelvművelő folyóirat indul, a Magyarosan. A nyelvművelő mozgalommal sok írástudó rokonszenvezett, de jócskán akadtak ellenfelei is. A legélesebben Schöpflin Aladár a Nyugatban, Supka Géza pedig a Literaturában fogalmazta meg kifogásait. A támadásokat Kosztolányi Dezső, a mozgalom legszellemesebb és legnagyobb hatású alakja verte vissza. Kosztolányi az Akadémiától függetlenül dolgozott, de tagja volt az Akadémia nyelvművelő bizottságának. Fülepnek járt a Nyugat, tehát biztosra vehető, hogy eljutott hozzá a nyelvművelő mozgalom híre, s aligha tévedek, ha felteszem, tizenöt év szünet után a mozgalom hatására kezdett újra nyelvtisztítással foglalkozni. 1918 után ugyanis először 1932-ből ismerek adatokat ez irányú tevékenységéről. 1932-es és 1933-as zengővárkonyi látogatásakor Illyés Gyula és házigazdája élvezettel javítgatták egymás nyelvi ficamait. Illyés szemében Fülep a magyar nyelv egyik legkiválóbb ismerője és a nyelvhelyesség megfellebbezhetetlen tekintélye volt. Illyés szavaiból az is kiderül, hogy a nyelvi hibákra nem más jelenségektől elszakítva tekintettek: „Igen, a nép öntudata működik rosszul minden téren. Milyen ficamokkal már nyelvében is! Pihentetőül – a kajánság vigaszával – nyelvészkedtünk. Nevetve kapva nyakon a magyartalanságokat egymás beszédében is. Versenytársam káprázatos érzékkel birtokolta persze anyanyelvünk törvényeit is. (…) Házában írtam le első fogalmazásában a Magyarok című versemet. Emlékszem egyik belejavítására. A vers vége felé, már a nép temetésére szánt sorokban: már hantot rád én is vetnék, / ha nem a te fiad lennék – utolsó szava helyett volnék-ot tanácsolt: szabatosabb is, a könnyed rím helyett is odaillőbb, az érdekesebb, az ősi betűrímmel.”8

1934-ben Németh László kavarta fel Fülep körül az állóvizet. Felkérte a Válasz szerkesztőjének, s 1934. februári levelében kérdésbe burkolt javaslatot pendített meg neki: „Illyés említette, hogy nagy mestere vagy a magyar nyelv-szellemnek, nyelvtisztaságnak. Ne nyissunk egy nyelvápolás-rovatot? Nem irányítanád, írnád azt te? Meghívjuk Kosztolányit is, aki bizonyára vállalkozna.”9 Nem véletlen, hogy mint később többször is, ekkor is Illyés volt a háttérben, ő hívta fel Németh László figyelmét Fülep nyelvművelő szenvedélyére. Illyés szívügyének tekintette, hogy Fülep tudása, tehetsége, képességei ne heverjenek parlagon, s folyton igyekezett őt bevonni minden jó ügybe. Illyést bátran nevezhetjük Fülep szellemi erői organizátorának.

Fülep komolyan készült a nyelvművelő rovat indítására, május elején Gulyás Pálnak, másik szerkesztőtársának egyik tervezett cikkéről is szólt: „a magyar nyelvről írandó cikkemben külön fejezet lesz az »egyes«-ről”.10 Az „egyes-egyesek” volt ugyanis Fülep vesszőparipája. Ezt a nyelvi gyarlóságot egyedül ő fülelte le, semmilyen egyéb Fülep korabeli, de későbbi nyelvvédő könyvben sem található meg. Fülep Illyésnek fejtette ki legrészletesebben érveit, őt idézem: „Nemzedékem nyelv- és magyarságmestere, Fülep Lajos piros ceruzával húzta alá magánlevelemben is, ha – kezdő prózaíró – egyeseket mertem írni, amikor némelyeket kellett volna. A kettő henye összekeverését a fiatalok meggyöngült nyelvízlésének, illetve romló fogalomalkotó képességének tulajdonította. (…) De miért is helytelen a fenti értelmű »egyesek«, még ha Arany prózájába is befúrta magát… (…) Mert ha az egyesbe, egyesekbe a némely, a némelyek jelentését teszem át, kiszorítom belőlük a saját jelentésüket. Ez a jelentés pedig nélkülözhetetlen, egészséges, évszázados. Egyes magyarul ugyanis az, ami nem kettes. Egyes a fogat, ha másik ló nincs a rúdnál; egyes az ember, ha párja volt, vagy lehetne.”11

Az „einige” szolgai fordítása annyira ellepte nyelvünket, hogy mindenki tősgyökeres magyar fordulatnak hitte. Fülep is csak a harmincas években csípte nyakon, a Magyar művészet 1923-as kiadásában 32 „egyes”-t találtam. A második kiadásban persze már egyet sem!

Bár a Válasz nyelvápoló rovata nem valósult meg, nemcsak a tervezett „egyes”-cikk bizonyítja, hogy Fülep komolyan készült erre a munkára. F. Csanak Dóra ugyanis észrevette, hogy Fülep hagyatékában a legkorábbi nyelvi tárgyú újságkivágatok éppen 1934-ből valók.12

Fülep nemcsak a Válasz címlapjának tipográfiáján hagyta rajta keze nyomát, hanem nyelvi megformáltságán is. A címlapot ő javította ki nyelvhelyességi szempontból: „Még valamit a boríték szövegről: »szerkesztik« helyett, ami nincs magyarul, tegyetek »szerkeszti«-t s nem kell kettőspont se.”13 Szerkesztőtársai megfogadták tanácsát.14

Sajnos, Fülep nem csupán a nyelvhelyességi rovatot nem indította meg, hanem hamarosan a Válasz szerkesztőségéből is kivált.

Hogy Fülep érdeklődése éppen a harmincas évek elején ébredt fel a nyelvhelyességi kérdések iránt, abban minden bizonnyal szerepe volt megismerkedésének Tolnai Vilmossal. Fülep 1932-ben kezdett tanítani a Pécsi Erzsébet Tudományegyetemen, s ekkor Tolnai – a nyelvvédő mozgalom elkötelezett híve és oszlopa – ugyanitt volt professzor. Tolnainak A tiszta magyarság szótára című műve egyik fejezete volt a Kosztolányi szerkesztésében 1932-ben megjelent A Pesti Hírlap nyelvőrének. (Fülep könyvtárában megvolt ez a könyvecske.) Mellesleg Fülep a századforduló óta, fiatalkori újságíróskodása éveiből ismerte Kosztolányit, de később nem volt vele kapcsolatban.

Az 1930-as évektől kezdve Fülep nyelvművelő munkássága levelezésében követhető nyomon. Szókimondóan barátai, ismerősei fejére olvasta nyelvi gyarlóságaikat. A legismertebb eset Füst Milán regényéről, a Feleségem történetéről kifejtett véleménye 1942-ben: „Amiket levelében [ti. Füst Milán – B. A.] ritmusról stb. írt, azzal mind egyetértek. De itt mégis van valami, ami nekem nem konveniál, s aminek ritmushoz stb. nincs is köze, ami fordításban, más nyelven persze eltűnne, de így ahogy van, engem mégis zavar: a pesti nyelv. Remélem, nem ért félre, nem puristáskodom itt, a művészet souverain ura a nyelvnek is, mint mindennek (…) de az más, ez jórészt a nekem olyan nem kedves pesti jargonban íródott, mely nem a magyarnak, mint némelyek állították, hanem a jiddisnek egyik dialektusa. Tudom jól, hogy aki Pesten él, arra ráragad óhatatlanul, de nem tehetek róla, nem szeretem a szagát sehol és senkin. Hogy mikre gondolok, sok volna írásban elmondani, ha eljön (megbocsátva) és érdekli, könyvvel a kézben megmutathatom. Szerencse, hogy ez, mint mondtam, fordításban eltűnik s ez a fontosabb.”15 Fülep következetes volt, a pesti nyelvet 1918 óta dokumentálhatóan utálta, s itt is ezt tette szóvá. Sőt, pontosabb úgy fogalmazni, hogy megtisztelte Füstöt, amikor az író kérésére magánlevélben kendőzetlenül elmondta véleményét. Füstnek a hiúságát persze bántották Fülep sorai, de ennek ellenére fennmaradt közöttük a baráti viszony.

Az 1945 utáni időszak

1945 után nemcsak az ország, hanem Fülep életében is gyökeres fordulat történt. Megint Illyés sürgette befolyásos barátait, hogy Fülepet mozdítsák ki falusi elszigeteltségéből, s vonják be az ország kulturális életébe. 1946 áprilisában Keresztury Dezső társaságában Zengővárkonyban járt, s ekkor került szóba egy parasztnevelő iskola létrehozása. Illyés hamarosan fel is kérte Fülepet a tanrend kidolgozására, s ő 1946. VI. 18-i levelében küldte el a Paraszt Népfőiskola tantervét, amelynek 17. fejezete a magyar nyelv oktatását tárgyalja. A tanterv tömör summája Fülep nyelvről, nyelvművelésről vallott nézeteinek, ezért érdemes hosszabban idézni: „Magyar nyelv. A mai nemzedék már falun is a pesti újság-nyelvet beszéli, tehát azt, amely szavaiban részben magyar, szerkezetében merőben német. Tudatosítani a magyar nyelv sajátosságait (különösen a némettel összehasonlítva), gyűjtetni és megbecsültetni az öregek száján még élő tájnyelvet (amit a fiatalság már csúfol), s megmenteni az elvesző szókincset. (Kocsi, szán, szerszámok részeinek, az állatok testrészeinek, színeinek neve stb. rohamosan elvesz, s ma már sok falusi is, mint a városi, csak »izé«-vel vagy mutogatással tudja megmondani azt, amire azelőtt jó szava volt a népnek; az elmúlt évtizedekben pesti újságok gyakran szajkózták hogy a falusinak csak 600 szava van, holott – mint a pásztorsági, nyelvjárási stb. gyűjtemények mutatják – minden tárgyra, részre, színre, árnyalatra szava lévén, inkább igen nagy a szókincse, s épp ellenkezőleg, az átlag városi az, akinek 600 szó elég, vagy annyi se kell; de ha a paraszti nyelv így romlik és szegényedik tovább, odajut végképp az átlag városihoz, – s akkor miből merít, miből újul meg az irodalmi? A falu nyelvének kérdése egész kultúránk nagy kérdése.)”16

A parasztkollégiumok gondolata nem valósult meg, Fülep pedig Pestre került az Eötvös Kollégiumba tutornak. Keresztury Dezsőhöz, az Eötvös-kollégium igazgatójához írott levele is tanúsítja, hogy a magyar nyelv ápolásának fontos szerepet szánt kollégiumi terveiben is: „megcsinálnánk azt az alapos magyar nyelvvizsgálatot is, amelyről beszéltem, Illyés is tud a tervről, s nagyon fontosnak tartja.”17 A történelem azonban megint közbeszólt, sem a nyelvápolásból, sem a tutori munkából nem lett semmi: az Eötvös-kollégiumot feloszlatták, Fülepnek távoznia kellett az intézményből. A tudományos életből azonban nem szorult ki, 1948-ban akadémiai levelező taggá választották, 1951-ben pedig kinevezték egyetemi intézeti tanárnak a budapesti egyetem művészettörténeti tanszékére.

Fülep harmadik, legaktívabb és legtermékenyebb nyelvművelői munkássága az Akadémiához kapcsolódik. Komolyan fontolgatta, hogy székfoglaló előadását a magyar nyelvről tartja. Mivel nagyon jellemző Fülepre, érdemes hosszabban idézni 1950-ben Trencsényi-Waldapfel Imrének írott leveléből: „nem tudom, olyan fontosnak tartjátok-e az ügyet, amilyennek én gondolom, s benne szükségesnek-e az én részvételemet. Mert ha fontosnak és mint mondod, már foglalkoznak is vele, s ha jól meg is tudják csinálni, csak örülök neki. Amivel nem azt akarom mondani, hogy ki vonom [sic! – B. A.] magam ebből a munkából, nagyon szívesen átadom a több húsz évnél gyűjtött anyagot és egész módszeremet, s később is, ha szükségesnek látjátok, bármikor szívesen segítek benne. De még ezt is, amennyire csak lehet, minél teljesebb anonymitásban. Nincs semmi ambícióm ezzel az üggyel kapcsolatban, mással vagyok eljegyezve. S ha mégis megpendítettem a székfoglaló esetleges lehetőségét, azért volt, mert ha már tag vagyok, szeretnék mielőbb az Akadémia munkájában részt venni, azt pedig tudtam, hogy másik székfoglalóval még néhány hónapig várnom kell.”18

Székfoglalóját végül A magyar művészettörténelem föladata címmel olvasta föl 1950. október 9-én. Már a cím is bizonyítja Fülep nyelvi igényességét: a sok „e” monotóniáját oldandó ízesen föladatról beszélt. Annyi haszna mindenképpen volt a székfoglaló kútba esett tervének, hogy Fülep megírt két hosszabb, de végleges formába nem öntött, egymáshoz kapcsolódó, egyelőre kiadatlan tanulmányt. Ezek A magyar nyelv romlásáról, megújításának szükségéről és módjáról címmel találhatók az MTAK Kézirattárában, jelzetük: Ms 4564/4., 2. és 3. csomó.

Jóllehet Fülep nem a magyar nyelvről tartotta akadémiai székfoglalóját, rövid ideig remélte, hogy a magyar nyelv ápolására létrehozott intézményben érdeklődnek majd nyelvtisztító gondolatai iránt. Csalódásáról keserű iróniával számolt be tanítványainak. „Ő egyszer elkövette a hibát (Én, naiv hülye! – mondja), hogy figyelmeztette az akadémikusokat: a nyelv ápolása helyett tönkreteszik a nyelvet. – Volt megrendülés, fogadkozás. Aztán nem sokkal később valaki ezt mondta: »Nagy súlyt fektetünk rá.« Közbeszólt egy másik: »Nem fektetünk, hanem helyezünk…« – s ezzel minden el volt intézve.”19 Nyilván az ilyen, Fülep szemében becsületbe vágó nyelvi igénytelenség is okozhatta, hogy bár akadémikus is volt, s szívügye is volt a nyelvvédelem, az MTA Nyelvművelő Bizottságának mégsem volt tagja. Ha akarta volna, nyilván megválasztják, hiszen Illyés tagja, sőt elnöke is volt ennek a bizottságnak.20 Nem akart! Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy fiatalon, 1907-ben még Fülep is „fektette a súlyt”,21 sőt egyszer még klasszikus munkájában, a Magyar művészet 1923-as kiadásában is előfordul ez az otromba magyartalanság („erre az oldalára fektették a fősúlyt…”).22

A Trencsényi-Waldapfel Imrének írott levélből is kiderült, Fülepet izgatta, hogy tudását nem gyümölcsöztetheti, hogy jegyzetei íróasztala fiókjában porosodnak, s Fodor András 1955. október 21-i naplóbejegyzése szerint tanítványai között megpendítette: „…nyelvészeti mondandóit közrebocsátaná. Esetleg a Csillagban, folytatásosan…”23 Fodor András ekkor a Csillag szerkesztője volt, s amikor 1955 decemberében Király István főszerkesztő arra panaszkodott, hogy „senki sem törődik a magyar nyelvvel. A nyelvészek tehetségtelenek ehhez, olyan valakit kellene megnyerni, akiben biztos az ítélet, aki ellenállhatatlan erővel fogalmaz”, Fodor kapva kapott a lehetőségen, s megemlítette, hogy „Fülep éppen foglalkozik a folyóiratbeli folyamatos nyelvészkedés tervével, miután senkit sem talál, akinek átadná a tudományát”. Bár a szerkesztőségben „egyhangú lelkesedés fogadta a hírt, az se baj, ha Fülep maximalista”24 – mondták, sajnos, ez a terv is csak terv maradt.

Ezután már csak a Széher úton, tanítványai között folytatta nyelvtisztító munkáját. Olykor elővette „nyelvi csodabogár gyűjteményét”, s hatalmasakat kacagva fel-felolvasta őket. Fodor András őszinte vallomása szerint: „Mi mindig csak az ő nevetéséből értjük meg, hol van a baj.”25 Weöres Sándor rendszeresen, még kéziratban Fülep nyelvérzékére bízta műveit, s ő a rá jellemző keresetlenséggel nem palástolta véleményét. Domokos Mátyás szem- és fültanúja volt, amikor Weöres A hallgatás tornya című kötetéről sommásan kijelentette: „tele van germanizmusokkal. Ugrálnak benne, mint a bolhák…”26

Befejezésül Vajda János Kísértetek című versének egy sorát citálom: „Nem vész el innen, semmi, semmi, / Csak ami nem bírt megszületni.” Sajnos, Fülep nyelvművelő cikkei nem születtek meg, de úgy vélem, mégsem vesztek el örökre: alapos szerkesztői munka után szólás- és lakájkifejezés-gyűjteményének, tájszógyűjtésének egy része megmenthető és kiadható. Ez a mi kötelességünk, saját érdekünkben kell teljesítenünk.

Jegyzetek

1 Fülep Lajos: A magyar nyelv romlásáról, megújításának szükségéről és módjáról. MTAK Kézirattára, Ms 4564/4. 3. csomó.

2 I. m. 2. csomó.

3 Könyvtárlista: Ms 4600/11. 56–57.

4 Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások, III. Bp., 1998, 78.

5 Uo.

6 Uo. 79.

7 Fábián Pál – Lőrincze Lajos: Nyelvművelés. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1999, 61.

8 Illyés Gyula: Az eligazító. In FL emlékkönyv, 183.

9 Fülep Lajos levelezése III. Bp., 1995, 316.

10 Uo. 383.

11 Illyés Gyula: A törzs szavai – Írások az anyanyelvről. Nap Kiadó, 2002, 156–157.

12 Fülep Lajos levelezése III. Bp., 1995, 316.

13 Uo. 379.

14 Uo. 380.

15 Fülep Lajos levelezése IV. Bp., 1998, 229.

16 Fülep Lajos levelezése V. Bp., 2001, 106.

17 Uo. 218.

18 Uo. 411.

19 Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. Bp., 1986, II. köt. 36.

20 Szathmáry István: Utószó – Illyés Gyuláról és a kötetről. In Illyés Gyula: A törzs szavai. Nap Kiadó, Bp., 2002, 243.

21 Vö. Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I. Bp., 1988, 361.

22 Fülep Lajos: Magyar művészet. Bp., 1923, 107.

23 Fodor András: i. m. I. köt. 365.

24 Uo. 374.

25 Uo. 375.

26 Domokos Mátyás: A költő és a germanizmusok. In Domokos Mátyás: Hajnali józanság. Bp., 1997, 251.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben