A nyelvművelő Fülep Lajos

A nyelvészek véleménye megoszlik arról, hogy szükség van-e egyáltalán nyelvművelésre. Gombocz Zoltán, a két világháború közötti időszak vezető nyelvésze szerint a nyelvtudós feladata a nyelvi tények objektív leírása, vizsgálata, nem pedig ezek minősítése. Kiváló kortársa, Lazícius Gyula a nyelvművelést nem is tartotta tudománynak, mások viszont, a nem kevésbé kitűnő felkészültségű Négyesy László, Szinnyei József, Tolnai Vilmos, Zsirai Miklós stb., a nyelvművelés elkötelezett hívei voltak. Fülep Lajos szintén feltette magának ezt a kérdést, s szerinte „hamis, mert absztrakt; káros, mert passzivitásba, fatalizmusba visz”¹ a minden nyelvi tényt „objektíven” tudomásul vevő irányzat érvelése. Máshol részletesebben kifejti idevágó gondolatait: „Világosan meg kell különböztetni a nyelv sajátossága szerint és a gazdasági-társadalmi lét fejlődése folyamán lassan vagy forradalmian keletkező nyelvtényeket a nyelv nemtudásából vagy a nyelvet szinte agyontaposó idegen hatásból eredő idegenszerűségtől, mely végül is annyira kiforgatja eredeti mivoltából, hogy saját szavaival idegenül, a szavak idegenszerű összetételével, idegen szórenddel, idegen szóképekkel és szólásokkal beszélő nyelvvé torzul.”²

Fülep egy töredékes kéziratából idéztem a fenti sorokat, mert mint oly sok tanulmánya, ez is kéziratban, befejezetlenül maradt. Eddig mindössze egy magyar nyelvvel, nyelvműveléssel foglalkozó nyúlfarknyi cikke látott napvilágot, az 1918-ban írott Budapest magyarsága című. Ennek alapján senki se gondolná, hogy Fülepet egész életében szenvedélyesen izgatta a magyar nyelv állapota, hogy szenvedélyes nyelvvédő, nyelvápoló volt. Hagyatékában több száz fóliónyi jegyzet, újságkivágat, szógyűjtemény maradt fenn. A folyóiratokat, könyveket élete végéig piros és kék ceruzával a kezében olvasta, s könyörtelenül aláhúzta a magyartalanságokat. Könyvtárában harminchét magyar nyelvvel, nyelvműveléssel kapcsolatos könyv található.³

Az elmondottak után azon még kevésbé csodálkozhatunk, hogy Fülep nyelvművelői munkássága a mai napig fehér foltja a kutatásnak. Ez a cikk egy terjedelmesebb tanulmány bevezetője, nem vizsgálja Fülep módszerét, nyelvművelő nézeteit, csupán vázlatos történeti áttekintést ad nyelvtisztító, nyelvvédő tevékenységéről.

A kezdet: Budapest magyarsága

Fentebb említett, Budapest magyarsága című cikkében Fülep az egyébként is utált Pest utálatos nyelvi hibáit állította pellengérre. Íme, egy kis ízelítő elrettentő példáiból: ,,Az ukrán területeket az orosz csapatok és a vörös gárda haladéktalanul kiürítik…”; a ,,hadszíntéren” csoda csodát ér, különösen amióta annyi jó lövés ,,leadásával” úgy ,,feljavították” a helyzetet. A ma is gyakran használt ,,le kell szögeznünk” (festnageln) fordulat már Fülepet is bosszantotta. Az ,,árdrágítók” szóhoz a következő megjegyzést fűzte: „hogy hogy lehet az árat, ezt a szerény kis hegyes jószágot, amivel a varga a bőrt szurkálja, annyira megdrágítani, hogy attul megdrágul a zsír, a tej, a ruha, a cukor, minden, amit megeszel-iszol, magadra öltesz, azt már az Akadémiának is csak »összes ülése« tudja majd kinyomozni”.⁴ ,,»Zsírdrágításért elítélt árdrágító«, »Árdrágításért elítélt cipődrágító« – ilyen rémséges »ítélethozatalokkal« vannak tele a pesti újságlapok. Az »árdrágítók« törzsének fejei »beszélgetést folytatnak« a kormánnyal, hogy így-úgy, ők »leszállítják az árat«, ha a kormány segít nekik »az árut leszállítani« és forgalomba »hozni«. A kormány »be is ígéri nekik«, tudomására is »hozza« a közönségnek, de azzal egyszer s mindenkorra »tisztába kell jönnünk«, hogy nem lesz foganatja. Ez a közönségből különböző érzelmeket »vált ki«.”⁵ Cikke végén Fülep csattanós végkövetkeztetést vont le: „De hiszen éppen az a világcsodája, hogy itt mindent jobban tudnak, mint másutt, csak éppen magyarul nem. A mesében sincs ilyen.”⁶

A kép teljességéhez azonban az is hozzátartozik, hogy ekkortájt még Fülep cikkeiben is bőségesen voltak magyartalanságok, germanizmusok. Például 1923-as Magyar művészet című könyvének második kiadását előkészítve 38 „különböző”-t javított „különfélé”-re, és 40 fölöslegesen használt „bizonyos” szót törölt.

Az 1930-as évek, a Válasz szerkesztője

Az 1930-as éveket huszadik századi nyelvművelésünk aranykorának szokás tekinteni. 1931-ben a Magyar Tudományos Akadémia megalakította a Nyelvművelő Szakosztályt, a mai Anyanyelvi Bizottság elődjét.⁷ Elnökké Négyesy Lászlót választották, s arról is határozat született, hogy 1932 januárjától új nyelvművelő folyóirat indul, a Magyarosan. A nyelvművelő mozgalommal sok írástudó rokonszenvezett, de jócskán akadtak ellenfelei is. A legélesebben Schöpflin Aladár a Nyugatban, Supka Géza pedig a Literaturában fogalmazta meg kifogásait. A támadásokat Kosztolányi Dezső, a mozgalom legszellemesebb és legnagyobb hatású alakja verte vissza. Kosztolányi az Akadémiától függetlenül dolgozott, de tagja volt az Akadémia nyelvművelő bizottságának. Fülepnek járt a Nyugat, tehát biztosra vehető, hogy eljutott hozzá a nyelvművelő mozgalom híre, s aligha tévedek, ha felteszem, tizenöt év szünet után a mozgalom hatására kezdett újra nyelvtisztítással foglalkozni. 1918 után ugyanis először 1932-ből ismerek adatokat ez irányú tevékenységéről. 1932-es és 1933-as zengővárkonyi látogatásakor Illyés Gyula és házigazdája élvezettel javítgatták egymás nyelvi ficamait. Illyés szemében Fülep a magyar nyelv egyik legkiválóbb ismerője és a nyelvhelyesség megfellebbezhetetlen tekintélye volt. Illyés szavaiból az is kiderül, hogy a nyelvi hibákra nem más jelenségektől elszakítva tekintettek: „Igen, a nép öntudata működik rosszul minden téren. Milyen ficamokkal már nyelvében is! Pihentetőül – a kajánság vigaszával – nyelvészkedtünk. Nevetve kapva nyakon a magyartalanságokat egymás beszédében is. Versenytársam káprázatos érzékkel birtokolta persze anyanyelvünk törvényeit is. (…) Házában írtam le első fogalmazásában a Magyarok című versemet. Emlékszem egyik belejavítására. A vers vége felé, már a nép temetésére szánt sorokban: már hantot rád én is vetnék, / ha nem a te fiad lennék – utolsó szava helyett volnék-ot tanácsolt: szabatosabb is, a könnyed rím helyett is odaillőbb, az érdekesebb, az ősi betűrímmel.”⁸

1934-ben Németh László kavarta fel Fülep körül az állóvizet. Felkérte a Válasz szerkesztőjének, s 1934. februári levelében kérdésbe burkolt javaslatot pendített meg neki: „Illyés említette, hogy nagy mestere vagy a magyar nyelv-szellemnek, nyelvtisztaságnak. Ne nyissunk egy nyelvápolás-rovatot? Nem irányítanád, írnád azt te? Meghívjuk Kosztolányit is, aki bizonyára vállalkozna.”⁹ Nem véletlen, hogy mint később többször is, ekkor is Illyés volt a háttérben, ő hívta fel Németh László figyelmét Fülep nyelvművelő szenvedélyére. Illyés szívügyének tekintette, hogy Fülep tudása, tehetsége, képességei ne heverjenek parlagon, s folyton igyekezett őt bevonni minden jó ügybe. Illyést bátran nevezhetjük Fülep szellemi erői organizátorának.

Fülep komolyan készült a nyelvművelő rovat indítására, május elején Gulyás Pálnak, másik szerkesztőtársának egyik tervezett cikkéről is szólt: „a magyar nyelvről írandó cikkemben külön fejezet lesz az »egyes«-ről”.¹⁰ Az „egyes-egyesek” volt ugyanis Fülep vesszőparipája. Ezt a nyelvi gyarlóságot egyedül ő fülelte le, semmilyen egyéb Fülep korabeli, de későbbi nyelvvédő könyvben sem található meg. Fülep Illyésnek fejtette ki legrészletesebben érveit, őt idézem: „Nemzedékem nyelv- és magyarságmestere, Fülep Lajos piros ceruzával húzta alá magánlevelemben is, ha – kezdő prózaíró – egyeseket mertem írni, amikor némelyeket kellett volna. A kettő henye összekeverését a fiatalok meggyöngült nyelvízlésének, illetve romló fogalomalkotó képességének tulajdonította. (…) De miért is helytelen a fenti értelmű »egyesek«, még ha Arany prózájába is befúrta magát… (…) Mert ha az egyesbe, egyesekbe a némely, a némelyek jelentését teszem át, kiszorítom belőlük a saját jelentésüket. Ez a jelentés pedig nélkülözhetetlen, egészséges, évszázados. Egyes magyarul ugyanis az, ami nem kettes. Egyes a fogat, ha másik ló nincs a rúdnál; egyes az ember, ha párja volt, vagy lehetne.”¹¹

Az „einige” szolgai fordítása annyira ellepte nyelvünket, hogy mindenki tősgyökeres magyar fordulatnak hitte. Fülep is csak a harmincas években csípte nyakon, a Magyar művészet 1923-as kiadásában 32 „egyes”-t találtam. A második kiadásban persze már egyet sem!

Bár a Válasz nyelvápoló rovata nem valósult meg, nemcsak a tervezett „egyes”-cikk bizonyítja, hogy Fülep komolyan készült erre a munkára. F. Csanak Dóra ugyanis észrevette, hogy Fülep hagyatékában a legkorábbi nyelvi tárgyú újságkivágatok éppen 1934-ből valók.¹²

Fülep nemcsak a Válasz címlapjának tipográfiáján hagyta rajta keze nyomát, hanem nyelvi megformáltságán is. A címlapot ő javította ki nyelvhelyességi szempontból: „Még valamit a boríték szövegről: »szerkesztik« helyett, ami nincs magyarul, tegyetek »szerkeszti«-t s nem kell kettőspont se.”¹³ Szerkesztőtársai megfogadták tanácsát.¹⁴

Sajnos, Fülep nem csupán a nyelvhelyességi rovatot nem indította meg, hanem hamarosan a Válasz szerkesztőségéből is kivált.

Hogy Fülep érdeklődése éppen a harmincas évek elején ébredt fel a nyelvhelyességi kérdések iránt, abban minden bizonnyal szerepe volt megismerkedésének Tolnai Vilmossal. Fülep 1932-ben kezdett tanítani a Pécsi Erzsébet Tudományegyetemen, s ekkor Tolnai – a nyelvvédő mozgalom elkötelezett híve és oszlopa – ugyanitt volt professzor. Tolnainak A tiszta magyarság szótára című műve egyik fejezete volt a Kosztolányi szerkesztésében 1932-ben megjelent A Pesti Hírlap nyelvőrének. (Fülep könyvtárában megvolt ez a könyvecske.) Mellesleg Fülep a századforduló óta, fiatalkori újságíróskodása éveiből ismerte Kosztolányit, de később nem volt vele kapcsolatban.

Az 1930-as évektől kezdve Fülep nyelvművelő munkássága levelezésében követhető nyomon. Szókimondóan barátai, ismerősei fejére olvasta nyelvi gyarlóságaikat. A legismertebb eset Füst Milán regényéről, a Feleségem történetéről kifejtett véleménye 1942-ben: „Amiket levelében [ti. Füst Milán – B. A.] ritmusról stb. írt, azzal mind egyetértek. De itt mégis van valami, ami nekem nem konveniál, s aminek ritmushoz stb. nincs is köze, ami fordításban, más nyelven persze eltűnne, de így ahogy van, engem mégis zavar: a pesti nyelv. Remélem, nem ért félre, nem puristáskodom itt, a művészet souverain ura a nyelvnek is, mint mindennek (…) de az más, ez jórészt a nekem olyan nem kedves pesti jargonban íródott, mely nem a magyarnak, mint némelyek állították, hanem a jiddisnek egyik dialektusa. Tudom jól, hogy aki Pesten él, arra ráragad óhatatlanul, de nem tehetek róla, nem szeretem a szagát sehol és senkin. Hogy mikre gondolok, sok volna írásban elmondani, ha eljön (megbocsátva) és érdekli, könyvvel a kézben megmutathatom. Szerencse, hogy ez, mint mondtam, fordításban eltűnik s ez a fontosabb.”¹⁵ Fülep következetes volt, a pesti nyelvet 1918 óta dokumentálhatóan utálta, s itt is ezt tette szóvá. Sőt, pontosabb úgy fogalmazni, hogy megtisztelte Füstöt, amikor az író kérésére magánlevélben kendőzetlenül elmondta véleményét. Füstnek a hiúságát persze bántották Fülep sorai, de ennek ellenére fennmaradt közöttük a baráti viszony.

Az 1945 utáni időszak

1945 után nemcsak az ország, hanem Fülep életében is gyökeres fordulat történt. Megint Illyés sürgette befolyásos barátait, hogy Fülepet mozdítsák ki falusi elszigeteltségéből, s vonják be az ország kulturális életébe. 1946 áprilisában Keresztury Dezső társaságában Zengővárkonyban járt, s ekkor került szóba egy parasztnevelő iskola létrehozása. Illyés hamarosan fel is kérte Fülepet a tanrend kidolgozására, s ő 1946. VI. 18-i levelében küldte el a Paraszt Népfőiskola tantervét, amelynek 17. fejezete a magyar nyelv oktatását tárgyalja. A tanterv tömör summája Fülep nyelvről, nyelvművelésről vallott nézeteinek, ezért érdemes hosszabban idézni: „Magyar nyelv. A mai nemzedék már falun is a pesti újság-nyelvet beszéli, tehát azt, amely szavaiban részben magyar, szerkezetében merőben német. Tudatosítani a magyar nyelv sajátosságait (különösen a némettel összehasonlítva), gyűjtetni és megbecsültetni az öregek száján még élő tájnyelvet (amit a fiatalság már csúfol), s megmenteni az elvesző szókincset. (Kocsi, szán, szerszámok részeinek, az állatok testrészeinek, színeinek neve stb. rohamosan elvesz, s ma már sok falusi is, mint a városi, csak »izé«-vel vagy mutogatással tudja megmondani azt, amire azelőtt jó szava volt a népnek; az elmúlt évtizedekben pesti újságok gyakran szajkózták hogy a falusinak csak 600 szava van, holott – mint a pásztorsági, nyelvjárási stb. gyűjtemények mutatják – minden tárgyra, részre, színre, árnyalatra szava lévén, inkább igen nagy a szókincse, s épp ellenkezőleg, az átlag városi az, akinek 600 szó elég, vagy annyi se kell; de ha a paraszti nyelv így romlik és szegényedik tovább, odajut végképp az átlag városihoz, – s akkor miből merít, miből újul meg az irodalmi? A falu nyelvének kérdése egész kultúránk nagy kérdése.)”¹⁶

A parasztkollégiumok gondolata nem valósult meg, Fülep pedig Pestre került az Eötvös Kollégiumba tutornak. Keresztury Dezsőhöz, az Eötvös-kollégium igazgatójához írott levele is tanúsítja, hogy a magyar nyelv ápolásának fontos szerepet szánt kollégiumi terveiben is: „megcsinálnánk azt az alapos magyar nyelvvizsgálatot is, amelyről beszéltem, Illyés is tud a tervről, s nagyon fontosnak tartja.”¹⁷ A történelem azonban megint közbeszólt, sem a nyelvápolásból, sem a tutori munkából nem lett semmi: az Eötvös-kollégiumot feloszlatták, Fülepnek távoznia kellett az intézményből. A tudományos életből azonban nem szorult ki, 1948-ban akadémiai levelező taggá választották, 1951-ben pedig kinevezték egyetemi intézeti tanárnak a budapesti egyetem művészettörténeti tanszékére.

Fülep harmadik, legaktívabb és legtermékenyebb nyelvművelői munkássága az Akadémiához kapcsolódik. Komolyan fontolgatta, hogy székfoglaló előadását a magyar nyelvről tartja. Mivel nagyon jellemző Fülepre, érdemes hosszabban idézni 1950-ben Trencsényi-Waldapfel Imrének írott leveléből: „nem tudom, olyan fontosnak tartjátok-e az ügyet, amilyennek én gondolom, s benne szükségesnek-e az én részvételemet. Mert ha fontosnak és mint mondod, már foglalkoznak is vele, s ha jól meg is tudják csinálni, csak örülök neki. Amivel nem azt akarom mondani, hogy ki vonom [sic! – B. A.] magam ebből a munkából, nagyon szívesen átadom a több húsz évnél gyűjtött anyagot és egész módszeremet, s később is, ha szükségesnek látjátok, bármikor szívesen segítek benne. De még ezt is, amennyire csak lehet, minél teljesebb anonymitásban. Nincs semmi ambícióm ezzel az üggyel kapcsolatban, mással vagyok eljegyezve. S ha mégis megpendítettem a székfoglaló esetleges lehetőségét, azért volt, mert ha már tag vagyok, szeretnék mielőbb az Akadémia munkájában részt venni, azt pedig tudtam, hogy másik székfoglalóval még néhány hónapig várnom kell.”¹⁸

Székfoglalóját végül A magyar művészettörténelem föladata címmel olvasta föl 1950. október 9-én. Már a cím is bizonyítja Fülep nyelvi igényességét: a sok „e” monotóniáját oldandó ízesen föladatról beszélt. Annyi haszna mindenképpen volt a székfoglaló kútba esett tervének, hogy Fülep megírt két hosszabb, de végleges formába nem öntött, egymáshoz kapcsolódó, egyelőre kiadatlan tanulmányt. Ezek A magyar nyelv romlásáról, megújításának szükségéről és módjáról címmel találhatók az MTAK Kézirattárában, jelzetük: Ms 4564/4., 2. és 3. csomó.

Jóllehet Fülep nem a magyar nyelvről tartotta akadémiai székfoglalóját, rövid ideig remélte, hogy a magyar nyelv ápolására létrehozott intézményben érdeklődnek majd nyelvtisztító gondolatai iránt. Csalódásáról keserű iróniával számolt be tanítványainak. „Ő egyszer elkövette a hibát (Én, naiv hülye! – mondja), hogy figyelmeztette az akadémikusokat: a nyelv ápolása helyett tönkreteszik a nyelvet. – Volt megrendülés, fogadkozás. Aztán nem sokkal később valaki ezt mondta: »Nagy súlyt fektetünk rá.« Közbeszólt egy másik: »Nem fektetünk, hanem helyezünk…« – s ezzel minden el volt intézve.”¹⁹ Nyilván az ilyen, Fülep szemében becsületbe vágó nyelvi igénytelenség is okozhatta, hogy bár akadémikus is volt, s szívügye is volt a nyelvvédelem, az MTA Nyelvművelő Bizottságának mégsem volt tagja. Ha akarta volna, nyilván megválasztják, hiszen Illyés tagja, sőt elnöke is volt ennek a bizottságnak.²⁰ Nem akart! Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy fiatalon, 1907-ben még Fülep is „fektette a súlyt”,²¹ sőt egyszer még klasszikus munkájában, a Magyar művészet 1923-as kiadásában is előfordul ez az otromba magyartalanság („erre az oldalára fektették a fősúlyt…”).²²

A Trencsényi-Waldapfel Imrének írott levélből is kiderült, Fülepet izgatta, hogy tudását nem gyümölcsöztetheti, hogy jegyzetei íróasztala fiókjában porosodnak, s Fodor András 1955. október 21-i naplóbejegyzése szerint tanítványai között megpendítette: „…nyelvészeti mondandóit közrebocsátaná. Esetleg a Csillagban, folytatásosan…”²³ Fodor András ekkor a Csillag szerkesztője volt, s amikor 1955 decemberében Király István főszerkesztő arra panaszkodott, hogy „senki sem törődik a magyar nyelvvel. A nyelvészek tehetségtelenek ehhez, olyan valakit kellene megnyerni, akiben biztos az ítélet, aki ellenállhatatlan erővel fogalmaz”, Fodor kapva kapott a lehetőségen, s megemlítette, hogy „Fülep éppen foglalkozik a folyóiratbeli folyamatos nyelvészkedés tervével, miután senkit sem talál, akinek átadná a tudományát”. Bár a szerkesztőségben „egyhangú lelkesedés fogadta a hírt, az se baj, ha Fülep maximalista”²⁴ – mondták, sajnos, ez a terv is csak terv maradt.

Ezután már csak a Széher úton, tanítványai között folytatta nyelvtisztító munkáját. Olykor elővette „nyelvi csodabogár gyűjteményét”, s hatalmasakat kacagva fel-felolvasta őket. Fodor András őszinte vallomása szerint: „Mi mindig csak az ő nevetéséből értjük meg, hol van a baj.”²⁵ Weöres Sándor rendszeresen, még kéziratban Fülep nyelvérzékére bízta műveit, s ő a rá jellemző keresetlenséggel nem palástolta véleményét. Domokos Mátyás szem- és fültanúja volt, amikor Weöres A hallgatás tornya című kötetéről sommásan kijelentette: „tele van germanizmusokkal. Ugrálnak benne, mint a bolhák…”²⁶

Befejezésül Vajda János Kísértetek című versének egy sorát citálom: „Nem vész el innen, semmi, semmi, / Csak ami nem bírt megszületni.” Sajnos, Fülep nyelvművelő cikkei nem születtek meg, de úgy vélem, mégsem vesztek el örökre: alapos szerkesztői munka után szólás- és lakájkifejezés-gyűjteményének, tájszógyűjtésének egy része megmenthető és kiadható. Ez a mi kötelességünk, saját érdekünkben kell teljesítenünk.

Jegyzetek

¹ Fülep Lajos: A magyar nyelv romlásáról, megújításának szükségéről és módjáról. MTAK Kézirattára, Ms 4564/4. 3. csomó.

² I. m. 2. csomó.

³ Könyvtárlista: Ms 4600/11. 56–57.

⁴ Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások, III. Bp., 1998, 78.

⁵ Uo.

⁶ Uo. 79.

⁷ Fábián Pál – Lőrincze Lajos: Nyelvművelés. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1999, 61.

⁸ Illyés Gyula: Az eligazító. In FL emlékkönyv, 183.

⁹ Fülep Lajos levelezése III. Bp., 1995, 316.

¹⁰ Uo. 383.

¹¹ Illyés Gyula: A törzs szavai – Írások az anyanyelvről. Nap Kiadó, 2002, 156–157.

¹² Fülep Lajos levelezése III. Bp., 1995, 316.

¹³ Uo. 379.

¹⁴ Uo. 380.

¹⁵ Fülep Lajos levelezése IV. Bp., 1998, 229.

¹⁶ Fülep Lajos levelezése V. Bp., 2001, 106.

¹⁷ Uo. 218.

¹⁸ Uo. 411.

¹⁹ Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. Bp., 1986, II. köt. 36.

²⁰ Szathmáry István: Utószó – Illyés Gyuláról és a kötetről. In Illyés Gyula: A törzs szavai. Nap Kiadó, Bp., 2002, 243.

²¹ Vö. Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I. Bp., 1988, 361.

²² Fülep Lajos: Magyar művészet. Bp., 1923, 107.

²³ Fodor András: i. m. I. köt. 365.

²⁴ Uo. 374.

²⁵ Uo. 375.

²⁶ Domokos Mátyás: A költő és a germanizmusok. In Domokos Mátyás: Hajnali józanság. Bp., 1997, 251.