A látomás

Talán nem volt igazi ateista Konrád, de az a tény, hogy hitte, annyi igazság létezik, ahány ember él a földön, minden korszakban gyanússá tehette volna, főleg ha ki is mondja hangosan az ebből származó következtetéseit.

A rendszerváltás előtt, a kommunista egyetlen-igazság korában pontosan olyan eretneknek tartották volna (ha nem rosszabbnak), mint azon a felekezeti egyetemen, ahol már két évtizede tanított régészetet.

Tudta, hogy a történelem egyetlen korlátja az emlékezés, s mert az írott történelem egyének vagy csoportok pontatlan emlékezetén alapul, nem tekintette szentírásnak a forrásokat, azt tanította, hogy bármely régészeti emlék felülírhatja azt, amit addig axiómaként vertek a diákok fejébe.

Jelentéktelen, kopaszodó emberke volt, soha nem hangoskodott, nem volt durva, nem hallották káromkodni se, s ha kétértelmű dolog hangzott el a jelenlétében, elpirult.

Egészen fiatalon lett tanszékvezető, nem volt becsvágyó, s a sok önjelölt között azért esett rá a választás, mert nem voltak ellenségei, igaz, barátai sem voltak a karon.

Az egyetemen az utolsó éves lányok azzal szórakoztak, hogy miniszoknyában ültek be óráira, keresztülvetették térdükön lábszárukat, s élvezték, hogy a professzor az ablakoknak beszél, vagy a vetítővásznon mutogat, csak hogy ne kelljen a kitárulkozó combokra nézzen.

Nem volt soha szerelmes, így nem tudhatta, hogy az, amit az elmosódott fénykép nézegetése közben érez, meghatározható, hogy neve van, s az átlagember kamaszként éli át.

Dugdosta a fényképet, amelyet a repülőmodellre szerelt fényképezőgépe készített. Tízperces körözésre volt elegendő üzemanyaga a gépének, s a kamerát úgy állította be, hogy csak földet éréskor kapcsoljon ki, s a repülés időtartama alatt félpercenként készítsen két felvételt, egyet távoliként nagylátószöggel a legszélesebb nyitásban, a másikat a gyújtópont szűkítésével, szinte egész közeliként, szinte egyetlen négyzetméterre összpontosítva.

De közbeszólt az orkán.

Amikor az otthoni számítógépén megnézte a visszaszerzett repülőmodell minikamerájának memóriakártyájára rögzített képeit, meghatározhatatlan színű, lilás, mohazöldes tisztáson talán egy meztelenül nyújtózó fiatal lányt látott. Nem látta részleteiben, de a sejtelmes foltok csakis emberalaktól, leginkább nőtől származhattak. És az volt az érzése, hogy látta már ezt a rejtélyes arcot. Addig nagyította, próbálta élessé tenni a felvételt, amíg még lehetséges volt anélkül, hogy szétessen a kép.

Nézte a kivetített, emberléptékű titokzatos aktot, s mert a viharban fellépő nagyfeszültségű légköri elektromosság vagy egy villám kiütötte a digitális helyzethatározót, nem talált sem a távoli, sem pedig a közelebbi felvételen igazodási pontot, s így azt sem tudta, hogy a vihar sodrában hol készülhettek a felvételek.

Már azt hitte, hogy végleg elveszett a gépe, s visszautazott a városba a tartalék modellért, amikor értesítést kapott, hogy túl a hegyeken, az indítás helyétől egy több mint ötven kilométer távolságra lévő községben szerencsésen leszállt. A pilótafülkében elhelyezett névjegyről tudhatta a megtaláló, hogy a Történelmi Múzeum régészeti feltárását vezető tanár terepvizsgáló gépe ez a mini-fényképezőgéppel ellátott, benzinmotoros repülőmodell.

A férfi örült a hírnek. Amikor az előhegység római kori épületmaradványait akarta madártávlatból fényképezni, a modell indítása után csapott le a völgyre váratlanul a vihar.

Nem esett. Iszonyú forgószél döntötte fel sátraikat, s a rohanó felhők a hegygerinc fölött elpárologtak, olyan volt a látvány, amilyent csak lassított filmfelvételeken lehet látni. A kövéren fehérlő örvénylés, mint a lehelet párája az üveglapon, a szélein kezdett vékonyodni, hogy aztán teljesen felszívódjon a kékségben.

A benzinmotoros gép bukdácsolva emelkedett, már nem lehetett hallani sivítóan éles berregését, olyan magasra vitte a vihar, hogy a kétezres csúcsok fölött átrepülhetett, de a földről csak azt látta, hogy szinte függőlegesbe áll, aztán eltűnik a forgószél kavarta porban.

Gyermekkorában kezdte a modellezést. Eleinte kis siklómodelleket készített, aztán megtanulta, hogy felsodort gumiszalaggal légcsavart hajthat, s még éppen csak befejezte a nyolcadik osztályt, amikor a felnőttek között országos bajnokságot nyert mikrofilm-borítású, csupa szárny modelljével.

Szerette ezeket az ultrakönnyű kis repülőket, azt, ahogy a víz felületére csöppentett folyékony műanyag vékony hártyává filmesedik, s hogy a pihekönnyű, fűvázas modell már egy sóhajtástól is képes irányt változtatni.

Egy sóbányában tartották azt az országos versenyt, amelyen először vett részt, s a kézi indítás kategóriájában közel tizenegy perces idejével lett első, s utána, mintha félt volna, hogy megismételhetetlen ez a csúcs, már csak földi indítású benzinmotoros gépeket épített a bajnokságokra.

A mikrofilmesek megmaradtak gyógykezelései idejére, hogy ne töltse fölöslegesen az asztmás rohamai miatt javasolt, csíramentes levegőjű sóbányában az időt.

Amikor megjelentek az első könnyű digitális mini-fényképezőgépek, amit elbírtak a nagy szárnyfesztávolságú modelljei is, már befejezte az egyetemet. Archeológiát végzett, azt is tanított, de ekkor már szinte csak ennek a szenvedélyének élt: régészként dolgozott, s úgy állította össze órarendjét, hogy tavasztól őszig diákjaival s a múzeum által fizetett napszámosokkal ásathasson.

A drága és bonyolult engedélyeztetéssel elérhető katonai helikopteres felderítés helyett elvégezték a munkát saját készítésű gépei. Nem kellett többé fényképész készítse az ásatási területek légi felvételét, saját maga végezte el azokat, s a laborálás, nagyítás helyett, amelyek jócskán terhelték a költségeket, csak rá kellett csatolja a modellből kiemelt kamerát a sátorban a számítógépére, s ha olyan helyen ástak, ahol áramhoz juthatott, akkor már percekkel a landolás után a kivetítőn elemezték, hogy mit rejthetnek a kutatási területet szegélyező mélyedések és domborulatok.

Szeretett terepen dolgozni, de mindig a teljes arcát elfedő porvédő maszkot viselte, mert nem volt olyan időszak, a telet leszámítva, amikor a fagyok miatt amúgy is szüneteltek az ásatások, hogy ne kínozta volna allergiája. Állandóan gyulladt volt a szeme, torkát, orrát ingerelte minden szálló részecske, s ilyenkor asztmás rohamai is sűrűn kísérték egymást.

Kora nyár volt, amikor megkapták az engedélyeket a feltételezett római kori udvarház, a villa rustica feltárására. Remélte, hogy az a négyszögű mélyedés, amelyet szabad szemmel is látni lehetett, az az udvarkert, a perystilium nyoma, s akkor az a jól látható, körkörösre kopott sánc az épület falmaradványait rejti.

Tudta, hogy a római kori légiós katonai tábortól éppen elég messze vannak ahhoz, hogy ne kiszolgáló épületet fedjen a föld, s remélte, hogy mozaikot, festményekkel díszített falmaradványokat is talál a tekintélyes méretűnek tűnő romok között.

Évekkel korábban, egy nagyfeszültségű távvezeték építésénél, éppen itt, az oszlop alapozásakor római ezüsttál s görög mintázatú cserépedény-maradványok kerültek elő. Nem akart fölösleges földmunkát, ezért kellettek a felvételek, s most, hogy megtalálták a modelljét, biztos volt abban, hogy négy hónap alatt, még a tél beállta előtt, az október végéig tartó ásatási szezonban szenzációs leletre bukkanhat.

Rendszerező elme volt. Szerette, ha nemcsak íróasztalán, de fejében is rendszer szerint csoportosulnak a dolgok, de mint egy sötét folt vagy talán titkos rekesz, ott volt agyának az a része, amelybe az általa kozmikus érzésnek és megérzésnek nevezett dolgok kerültek.

Régóta létezett gondolatainak ez a láthatatlan rekesze. Talán ötéves lehetett, amikor idős szomszédasszonyuk elvitte a katolikus templomba a húsvéti feltámadásra, s hiába várt valami csodára, csak imádkozó, térdeplő embereket látott. Fájdalmas hiányt érzett, s utána minden megmagyarázhatatlan dolog rátelepedett erre a hajdani emlékre. Magában úgy nevezte ezeket sejtéseket, érzelmeket, hogy a létezés konkrétuma és a semmi közötti átjárhatatlan világ.

Az aktfotót nézegetve nem sejtette, hogy az, amit ez esetben is kozmikus érzésnek nevez, az maga a szerelem, s az, hogy mehetnékje támadt, s el akart jutni a fénykép ismeretlen színhelyére, semmiben sem különbözött az égi jelenségek megsejtésétől és annak földi megvalósulásától, valamiféle csendes vallási szertartástól.

Katonai térképeket tanulmányozott. Műholdfelvételek adatait próbálta egyeztetni, hogy kiszámíthassa a kamera útvonalát, mert akkor, hite szerint, megtalálhatta volna azt a helyszínt, ahol az a lány napozott. Úgy érezte, hogy köze van hozzá, mint ahogy a légi felvételeken megsejtett romokhoz, amelyek körvonalából ki tudta bontani a rejtőzködő maradványok formavilágát.

Sajátságos, de célravezető módszerei voltak.

Eleinte nevettek rajta kollégái, amikor megközelítőleg egynapi járóföldre túrakerékpáros egyetemista felderítőket küldött a feltárás színhelyétől, a bozóttal benőtt, felhagyott szántokon át. Az volt az elmélete, hogy fogataikkal, terhet cipelő rabszolgáikkal ugyanazt a rövid utat választották volna udvarháztól udvarházig a hajdani római provincia lakosai is, mint amit a könnyebb terepet kereső biciklisták, s nem tévedett.

Az egyik villa rustica maradványaitól láthatatlan út vezetett a következőhöz, s ha a bokrokra kötött szalagok mentén, az elszórt mészpor csíkján keresztirányú kutatóárkot ásatott, minden esetben látni lehetett a hajdani római út évszázadokig kavicsos agyaggal töltött nyomát, azt az egészen más színű rétegét a szelvényben.

Egyre finomította volna az aktfényképet, a legjobb számítógépes programokkal kísérletezett, hogy érzékelhetővé tegye a legapróbb részleteket is.

Már láthatta azt is, hogy nem fekszik az a női alak. Mintha egy fehér valamin ült vagy állt volna, s talán a vihar utáni fények tették, hogy haját vörösnek látta, s az aranyló sugarak vagy a fonatok nyakát és ágyékát is elfedték részben.

Még csak a termőréteg elhordásán dolgoztak a napszámosok, s a patak medre felé vágott esővíz-elvezető árkon. Ilyenkor még nélkülözhető volt jelenléte, ezért döntött úgy, autóval megy, ameddig lehet, aztán gyalogosan vág neki, átmegy a hegyeken, megkeresi azt a különös völgyet, ahol azt a lányt rögzítette a kamera.

Az előhegység közeli nyúlványaitól elhanyagolt út vezetett át a havason. Még soha nem járt arra.

Mészkősziklák tarajos képződményei ágaskodtak elő a fenyvesekből, aztán kétezer méter körül már csak kúszófenyőket, áfonyacserjéket látott a meredeken zöldellő legelőkön. Hasadékok hatoltak a hegységbe, s a legszélesebbnél megállt.

Patak tört utat magának a hatalmas kövek között, s olyan meredeken futott alá, hogy akár vízesésnek is beillett volna. Érezni lehetett, hogy a gyalogúttól két-háromszáz méternyire kiszélesedik a sziklafalak közötti szoros, s bár távcsövével nem láthatta, mégis úgy sejtette, hogy ott egy laposabb rész lehet, talán egy tisztáshoz hasonlító füves terasz.

Nehezen haladt az áradások koptatta, vízpárától csúszós köveken, s ahogy közeledett a céljához, egyre kevesebb vizet szállított a patak is. Éppen csak csordogált valami a leszakadt sziklák között, s a havasi gyujtoványfű laza párnái után a havasi pimpó ezüstszínű szőnyege fedte azt a szélesebb szárazmedret, ahol valami csodában reménykedett.

De nem látott emberi nyomokat. Talán zergék vagy medvék nyomairól hitte, hogy ösvény kanyarog a mészkőfalak alatt, s a színek sem egyeztek azzal, amit a fényképe hátterében vélt fölfedezni. Nehezen lélegzett, s mielőtt visszaindult volna, leült, nemcsak azért, hogy kipihenje a mászás fáradalmát, de lenyűgözte a látvány.

Messze, a hegység pereme mögött havas csúcsokat látott, s az ég olyan valószerűtlenül kék volt, mint amilyennek impresszionisták festették valaha a mediterrán égboltot. A mészkősziklák úgy verték vissza a fényt, mintha minden irányból sütött volna a nap. Nem voltak valós árnyékok, s ahogy ott ült, már nem érezte azt az asztmás szorítást, ami soha nem hagyta el, s úgy érezte, hogy innen nem szabad elmenni soha.

Már szürkült, amikor indulásra szánta magát, s csodálkozott, hogy helyenként csak háttal, hason csúszva tud ereszkedni, fölfelé nem érezte ilyen meredeknek a hasadékot, s amikor leért a kocsijához, már sötét volt az égre tornyosuló sziklafalak között.

Éjfél előtt ért vissza a sátrához, s úgy számította, hogy legközelebb a délnyugati irányt követő műúton megy, megkerüli a hegyeket, s északnak kanyarodva jut el ahhoz a községhez, ahol megtalálták a repülőmodellt. De arra a következő napokban nem adódott alkalom.

Az esővíz-levezető árok ásásakor a kirostált föld között barbár pénzérméket találtak tanítványai, s amikor kiszállt az autóból, lámpafénynél mutatták azt az elszenesedett réteget, ahol felszínre került a lelet.

Boldog volt.

Azt, amit az ásatások szükségességének indoklásában előadott, az most több volt, mint bizonyosság. A kora ókortól egészen a huszadik század közepéig, amikor végleg elnéptelenedett a vidék, s a vályogházakat szétmosta az eső, mindvégig lakott volt a terület.

A közeli kisváros újkori templomába építették be az itteni, már csak írásos adatokból ismert középkori premontrei szerzetesek kolostorának köveit, de a falakban bőven találtak római kori anyagot, s a római XII. Gemina légió pecsétes tégláiból is rengeteget használtak fel a barokk templom falaiba.

Remélte, hogy a villa tulajdonosa ha arany- és ezüsttárgyakat nem is, de más értékeket hagyhatott maga után. A falmaradványokból, épen maradt oszlopokból, ahogy kezdték kibontani őket, arra következtetett, hogy gazdag római telepes családja lakhatta hajdan, s a járulékos leletekből tudta, hogy itt is várja meglepetés, mert a császárság fénykorában itáliai mesterekkel díszíttették a távoli provinciákban is a rómaiak a lakóházakat.

Ecsettel, spatulával dolgoztak a múzeum munkatársai s az egyetemisták. Ásásnak csak a falaktól távol volt helye, s kínzó rohamai ellenére is örült annak, hogy a sátor előtt felejtett sötét zománcú teáskannán törölhető vastagságban telepedett meg a por. Tudta, ha ezekre a holmikra ilyen mennyiségben szitálhatja rá a szél a távoli sziklák lisztfehér púderjét, akkor nemcsak a falak alapjait fogják kiásni, hanem talán embermagas részeket is.

Nem volt ideje a fotóval törődni, bár minden éjszaka elhatározta, hogy ha másnap nem is, de a héten időt szakít az utazásra.

A számítógépes grafika karának professzora látogatta meg, s olyan fényképfelismerő programot hozott neki, amiről ő, aki csak felhasználói szinten értett a számítástechnikához, eleve tudta, hogy nem jó arra, amire neki kellene.

Az ismeretlen fényképét fel kellett telepítse, s a világhálón addig keresett a program, amíg hasonló képet nem talált.

Rákereshetett vele külön a háttérre is vagy csak az alakra, s a találatokat százalékosan jellemezte a program.

Aktfotók és amatőr pornóképek ezreit ontotta a világháló, s aztán, csupán játékból, a nagy mesterek festményei kategóriát kérte.

Renoir Fürdőző nője 50%, írta ki a gép, de ha nem kért hajszínt vagy háttér-azonosítást is, akkor még kevesebb százalék volt a találat, s abba is hagyta az értelmetlen keresést, mert születésnapot ünnepeltek a tábortűznél, ő is részt vett a borozásban, éneklésben, mert kínosan vigyázott arra, nehogy még különösebbnek tartsák viselkedését, mint amúgy.

A diákjaival énekelt, a sorra adott üvegből is ivott, s hosszú napok után ekkor találta olyannak magát, amilyen mindig is szeretett volna lenni. Felelőtlennek, könnyűnek érezni az életet.

Meleg éjszaka volt, s a telihold világánál kísértetiesnek tűntek a kiásott falak, eltűnt teljesen a halom, ami eddig magába zárta a romot, s nem tudta, hogy miért, talán a fejébe szálló ital miatt mutatott a négyszög közepébe.

– Ott, a perystiliumban kell hogy legyen valami meglepetés – mondta, s ő maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen határozottan hangzott ez a kijelentés, mintha belátott volna a még mindig méteres vastagságú töltelékanyag alá.

Tudta, hogy kétezer évvel ezelőtt a közeli gyors vizű patak, amely a folyó felé mélyítette medrét, mintegy három méterrel magasabban folyt, s arra gondolt, hogy a rómaiak kora utáni barbár idők, a népvándorlások századainak kiöntéses hordalékai, amikor senki sem törődött az árvizekkel, kezdték betemetni az alsóbb szinteket, aztán a por, a vegetáció rárakódó humusza befejezte az iszaptakarást.

A hajdani villa egyik szobájában már eljutottak a padlóig. Előkerültek a fűtés kerámiacsövei, s ami szokatlan volt, tölgyfapadló-maradványokat találtak.

Vas nyílhegyek, bizánci eredetű tárgyak is kerültek elő, s az esti kiértékelőn egyetértettek vele a múzeumi kollégák, hogy a masszív falak ideiglenes szállást biztosítottak gótoknak, avaroknak, kunoknak, nomád vándornépek családjainak, s ezt bizonyították is a római kori rétegek fölötti tűzhelymaradványok.

A tikkasztó júniusi forróság alábbhagyott, s egy éjszakai zivatarral elkezdődött az az esős hét, amikor műanyag fóliát borítottak a falakra, s lehetetlen lett volna a dagonyává ázott területen kint dolgozni.

A leleteket tisztogatták a nagysátorban, pontosították a helyszínen milliméterpapírra készült vázlatokat, s akkor ő úgy érezte, most szakíthat magának annyi időt, hogy megnézze a hegyek túloldalán annak a községnek a környezetét, ahol megtalálták a modellt.

Remélte, látni fogja a helyet, ahol a napozó lány fényképe készült, s titkon arra számított, hogy ha szembejönne vele, felismerné az utcán, szinte el tudta képzelni, hogy milyen lehet a mozgása, s bár a fénykép nem árult el belőle semmit, úgy jelent meg előtte, mintha enyhén válla felé hajtaná fejét, s szégyellősen maga elé nézne.

Órák óta autózott. A felhőszakadásnak a hegyekből lezúduló vize hordalékkal rakta meg az utat, s egy völgyhídról, ahol leállították az útszolgálat karbantartói, zavarosan hömpölygő folyamot látott a patakmederben.

Visszatelefonált a kollégáinak, kérte, hogy tömjék be a vízelvezető árkot. Félt, hogy az áradás visszaduzzasztja a patakot, s a hegyekből lerohanó ár kárt tehet a területben, mert a terep tavaszi bejárásakor látta a parti fákon magasan fönnakadt hordalékot, s tudta, hogy többméteres is lehet a hegyekből lezúduló árhullám.

Késő este látta meg a falu fényeit, s még mielőtt behajtott volna, az erdő szélén kivilágított épületet vett észre, egy fazsindelyes motelt, s arra gondolt, hogy ott száll meg, s reggelre halasztja a modell megtalálójával tervezett beszélgetést.

Egyedüli vendég volt. Frissen gyalult fenyőfa illata terjengett az étteremben, amelynek bárpultja egyben szállodai recepcióként is szolgált, s a személyzet, ehhez az egyszemélyes forgalomhoz mérten, egyetlen személyből állt. Harmincas éveinek elején járó, kedves fiatalasszonytól rendelt vacsorát, s mintha nem is akart volna ott aludni, csak mellékesen kérdezte meg:

– Milyenek a szobáik?

– Hat szobánk van az emeleten. Két darab kétágyas és egy négyágyas az út felől, és ugyanannyi az erdő felőli oldalon. Megmutassam? – kérdezte a nő, s pajkos mosoly jelent meg az arcán. – Ha evett, majd megmutatom.

Hagyta magát rábeszélni a frissen sült pisztrángra, s kissé meglepődött, amikor az asszony azt kérdezte:

– Aztán hányat fogjak ki?

A motel mögött, deszkaoldalú medencében tartották a halakat, s az elemlámpa fénykörénél bemerített hálóból gyönyörű növendék pisztrángokat szedett ki az asszony. Másfél araszosak lehettek, s Gabriella, ez a név volt köpenyére hímezve, nevetve mondta, hogy:

– Ezekből egy férfiember akár hatot is megehet.

Nyolcat szedett ki.

– Én sem vacsoráztam – mondta magyarázatképpen.

Kiment az asszony után a konyhába. Segített volna kibelezni a halakat, de leintették.

– Ott van az a rossz hajszárító, szítsa föl vele a faszenet. Úgy lesz igazi. Puliszkalisztbe forgatva, rostélyon sütve, vörösborral leöblítve, mert azt mondják, erre inni kell, hadd ússzon a hal.

Nevettek, s ő úgy érezte, hogy köze van ehhez az asszonyhoz, s olyasmit tett, amit addig soha. Vacsora után udvarolni kezdett, felbátorította, hogy közös asztalnál ettek, s a nő leoltotta az étteremet bevilágító, a motel homlokzatára szerelt neon cégtábla betűfényeit.

– Ma már úgysem jön senki – mondta a nő, s az étteremben is csak két gyertya maradt égve az asztalukon. – Amikor Spanyolországban dolgoztam, ott tanultam meg, hogy a vörösbor színét gyertyafénynél lehet igazán élvezni – mondta, s poharát elforgatta a láng előtt.

Sokáig beszélgettek. Nem érezte azt a szellemi távolságot, amit a szakmáján kívüliekkel minden esetben érzett, ha olykor beszédbe elegyedett idegenekkel. Köznapi dolgokról beszéltek, s egyszerre úgy érezte magát, mint napokkal korábban a sziklafal alatt, amikor a havasi pimpó ezüstös szőnyegén fekve az azúrszín eget bámulta. Súlytalanul lebegett.

A második üveg bor után elnehezedett a feje, s másnap hajnalban nem emlékezett arra, hogy került az asszony ágyába. Nem érzett zavart, s csodálkozott, hogy miért mentegetőzik az asszony.

– Hidd el, nem szoktam ilyesmit csinálni – mondta szégyenkezve az asszony, aztán magyarázatként hozzátette: – Nem az ital tette, csak hát tegnap volt a születésnapom – aztán, mintha szükségtelen lenne minden magyarázkodás, még ott az ágyban, szorosan egymást átölelve meséltek magukról.

Rejtett titkaikat adták ki egymásnak, s a férfi úgy érezte, hogy ezer éve ismeri ezt az idegent, aki már nem is annyira idegen, s akinek nevét is csak onnan tudta, hogy most is a karosszékre dobott köpenyén, akár érkezésekor, olvashatta.

– Én ugyanilyen vagyok – vallotta be, amikor az asszony arról mesélt, hogy kamaszkorában göthösnek csúfolták, kisebbrendűségi érzése volt a többiek között, mert nem volt melle, s a feneke is fiúsan sovány volt.

– Aztán egyetlen nyár alatt megváltozott minden. Kigömbölyödtem, de nem bíztam azokban a fiúkban, akik azelőtt gúnyolódtak rajtam. Férjhez mentem az első jöttmenthez, egy városihoz, s együtt mentünk Spanyolba. Azt mondta, le van vajazva egy jól fizető állás, s csak ott jöttem rá, hogy strici, hogy arra volt jó a házasság, arra kellett a papír, hogy fedezve legyen. A második nap megszöktem tőle. A második nap és a tizedik férfi után – sírni kezdett, aztán arról a hosszú időről mesélt, amikor konyhalányként, pincérként, aztán már szakácsnőként és részestársként dolgozott egy barcelonai vendéglőben, fogához verve a garast, hogy felépíthesse a nagyapjától örökölt erdőszéli kaszálón ezt a fogadót.

A férfi vigasztalón szorította magához.

– Nem csináltunk semmi rosszat – mondta, s abban a pillanatban, ahogy kicsúszott száján a mondat, érezte, hogy milyen suta, milyen értelmetlen, s mennyire nem talál ahhoz a helyzethez, amikor azt kellene hogy mondja: szeretlek.

Erőt vett magán, bár bizonytalan volt, nem tudhatta, hogy fogadja majd az asszony, s kimondta mégis:

– Szeretlek, Gabriella.

Az asszony csodálkozva nézte, aztán vadul csókolgatni kezdte, hajába kapaszkodott, s most józanul élte át Konrád azt a csodát, amit éjszakai szeretkezésük alatt, a vörösboros mámor hatása miatt nem érezhetett.

– De úgyis elmész, Konrád – az asszony szinte érzelmek nélkül, enyhén kérdő hangsúllyal mondta, s akkor, anélkül, hogy gondolkodott volna, Gabriella szemébe nézve annyit mondott:

– Igen, most el fogok menni, de visszajövök, s meglátjuk, hogy fogjuk megoldani az életünket – mondta, aztán még hozzátette: – a közös életünket.

Nagynak, hatalmasnak, győzedelmesnek érezte magát, s meg is feledkezett jövetele céljáról.

Csak a második éjszakán gondolt először a képre, s az égve felejtett neonreklám kékes fényében olyannak látta a törékeny s mégis arányos testű asszonyt, mint amilyen az a másik lehetett a fényképen.

Későn keltek. A nagy testű, vadságra nevelt dán dogok ugatták fel őket. Szállítók és hétvégi vendégek érkeztek egyszerre.

Csodálkozva hallgatta az étteremből tisztán kivehető hangokat. Határozott, szinte parancsoló volt Gabriella, ahogy az üdítő szállítójával beszélt, ahogy számon kérte a rendelését a sörösön.

Konrád megértette, hogy miért nem félt egyedül Gabriella, távol a falutól, vadidegenek, részegek, gyanús figurák között. Nemcsak kutyái védték. Modorával falat húzott maga köré.

Maradni szeretett volna, de tudta, hogy lehetetlen. Ott akart lenni, amikor kimerik a vizet a kutatóárkokból, s remélte, hogy majd az elázott földet könnyebben tudják felszedni, mint az eső előtt a sziklakeménységűvé nyomott üledékes rétegeket.

Nehezen váltak el. Már éjszaka volt, amikor elindult, s úgy tette meg a hegyeken keresztül az utat, hogy nem is tűnt olyan hosszúnak, mint amilyen valójában volt.

Nem vette észre önmagán a hirtelen változást, de a többiek csodálkozva nézték, hogy jókedvűen dudorászik, odaenged másokat is a kényes feltárási pontokhoz, s ami a legfeltűnőbb volt, egy délelőtt azt mondta szakmai riválisának, a múzeum régésznőjének, hogy jól áll neki a konty.

– Kár volt, hogy eddig a kibontott hajával takargatta a nyakát. Magának klaszszikusan szép így a profilja – mondta, s a kolléganő, aki nem volt hozzászokva, hogy szakmai dolgokon kívül másról is beszélhet vele, meglepetésében azt mondta:

– Maga is jobban néz ki, hogy legalább hétvégeken megborotválkozik, tisztálkodik, mielőtt eltűnne.

Minden hét elején röptette távirányítós modelljét. Dokumentálta az ásatást. Fényképezte a munkafázisokat, s az eredeti képre, a füves dombra filctollal berajzolt, egykor még csak feltételezett körvonalak egyre tisztábban látszódtak a valóságban.

A másfél-kétméteres falakon színes festmények nyomait találták, freskók maradványait, s aztán egy falifülkéből egyharmados méretű márványszobor került elő.

A föld alatt eltöltött másfél évezredben a savas hordalék kikezdte, olyan volt a felülete a megtalálásakor, mint a durva csiszolópapíré, s amit a diákok csak előadáson hallhattak, azt most a gyakorlatban láthatták, hogy a restaurátorok, már ott, a helyszínen leoldották a rácementesedett kőzetet, s az arc olyan ragyogóan tiszta lett, mintha nemrég került volna ki egy itáliai műhelyből.

– Lesznek itt még csodák – mondta, amikor az udvarkert szélén felfedezték a mozaikot.

De aznap már nem folytatták a munkát. Nem engedte, hogy rétegezőmunka helyett egyszerre tárják fel a már látható felét.

– Ez az alsó földréteg közel kétezer éve nem kapott ennyi nedvességet. Most pedig szinte úgy megszívta magát, mint egy szivacs. Ha nem rétegenként távolítjuk el a maradékot, a nyomásváltozás miatt kár érhetné a mozaikot az egyik oldalán megnövekedő súly miatt, s ha eddig épen megmaradt, akkor mi is kibírhatjuk azt a néhány napot – mondta.

A kubikosok amúgy sem dolgoztak volna tovább. Valami vallási ünnepet emlegettek, templomszentelésről beszéltek, s hazamentek még péntek este a falujukba.

Hétvége volt, s mint ahogy már megszokhatták a kollégái, borotválkozott, átöltözött, s elhajtott valahová.

Harmadik hónapja tartott a viszonyuk. Augusztus vége volt, s olyan jól érezte magát az asszony mellett, hogy észre sem vette, hogy úgy búcsúzik tőle minden hétfői hajnalon, hogy:

– Péntek este itthon leszek.

És tényleg otthon volt.

Már képes volt arra, hogy ne elemezze viszonyukat, s megértse, hogy miért nem zavarja a kettejük között fennálló kulturális különbség.

Gabriella kifogástalanul megtanult spanyolul, fölszedte a franciát, s mert barcelonai vendégkörük többnyire németekből, britekből, amerikaiakból került ki, folyékonyan beszélt angolul s németül is.

Öt-hatféle tévécsatornát nézett rendszeresen. Tájékozott volt, s érdeklődő is. Megtanulta néhány nap alatt Konrádtól, hogy kell értékelni a légi felvételeken megjelenő domborzati különbségeket, s ragaszkodott hozzá, hogy a férfi a munka menetéről is beszéljen neki.

– És találtál már igazi kincset, úgy értem, drága ékszert, aranypénzeket, a régiségeken kívül? – kérdezte, s amikor meghallotta a szenzációs, ország-világot megmozgató, császárkori aranyakkal teli római bronzkancsó megtalálásának régi történetét, szinte elsírta magát.

– Ó, szegények. Elrejtették a rablók elől, s mégis megölték őket.

– Megölték? – kérdezte Konrád, aki soha nem tudta volna személyekhez, sorsokhoz kötni a leleteket.

– Hát persze hogy megölték őket, ha senki sem ment vissza a család vagyonáért.

Ezekért a dolgaiért külön is szerette Gabriellát. Nemcsak érdeklődő, de érzékeny is volt, törődött mások érzéseivel is, s egyszer azt kérdezte az asszonytól:

– Te mit változtatnál meg bennem?

– Megváltoztatni? – kérdezte megrökönyödve az asszony. – Miért kellene, hogy megváltoztassalak valamiben is? Akkor nem te lennél, hanem valaki más, akit talán nem is szeretnék.

Augusztus vége volt, már lefeküdtek a szállóvendégek, s ők kiültek a nyár talán utolsó kellemes éjszakáján az erdőoldali szárny teraszára.

– Gyermekünk lesz – mondta olyan természetes hangon Gabriella, mintha csak azt mondaná, hogy ma péntek van.

– Már vártam – mondta Konrád, s mindketten úgy érezték, hogy ez a természet rendje, ha egy nő meg egy férfi tényleg szereti egymást. Nem kérdezték, hogy mi lesz ezután. Tudták, hogy egymáshoz tartoznak, hogy olyan erős kötelék fűzi egymáshoz őket, amiben adomány és nem újabb kötés a gyermek.

Konrád szombatonként-vasárnaponként segített az italpultnál, s néha, amikor nem volt telt házuk, repülőbemutatót tartott Gabriellának.

Az erdőszéli rétről indította benzinmotoros gépét, műrepülő-gyakorlatokat végzett vele. Tengelye körül forgatta, dugóhúzóban hozta szinte a földig, hogy aztán kilencvenfokos szögben támadtassa vele a magasságot.

Azon a bizonyos pénteken, s ez már október vége volt, nem ő ment haza az asszonyhoz.

Gabriella utazott az ásatási helyszínre.

Az utolsó, szinte milliméter-vékonyságú üledékréteget távolították el a mozaikról. Műanyag kupolával fedték be a teljes feltárt területet, s a régészek kockáról kockára haladva tisztították meg a teljesen ép felület színes köveit. Látni lehetett, hogy delfinek, sirályok, tengeri szörnyek vesznek körbe egy alakot, s már fantáziálni sem kellett, hogy mi az a fehér valami az álló alak lábánál.

Már tökéletesen látszódott a fésűkagyló, s ahogy kibontakozott az ember nagyságú figura körvonala, mindenki tudta, hogy Venus születését ábrázolja a mozaik.

Napokba telt, amíg teljesen látható lett a hihetetlenül ép felület.

Amolyan házi ünnepséget rendeztek, televíziós stábok, újságírók hada lepte el a számukra kijelölt zónát, s Konrád átengedte az ünnepi bemutatást volt tanítványának, aki szakdolgozatát éppen a római kor s a reneszánsz Venus-ábrázolásokból írta, s aki erre az alkalomra kihozta a városból Botticelli Venusának reprodukcióját.

– A hasonlóság döbbenetes – fejezte be a mozaik ismertetését. – Fel kell tételeznünk, hogy ez a padló egy széles körben elterjedt római mozaik pontos másolata. Egy olyan díszburkolaté, amelyet láthatott Botticelli is, aki a sík helyett megpróbálta térben elhelyezni az alakot.

Konrád olyan izgalommal élte végig a kép feltárását, mintha tényleg most születne, vagy éppen ő szülné Venust, s amikor már nagyjából látni lehetett az egészet, nemcsak a tisztább részleteket, akkor kihozta sátrából az A4-es ívekből emberléptékre összeragasztott, féltve őrzött s mindaddig értelmezhetetlen fotót, azt, amelyről azt hitte, hogy az elérhetetlenség asszonya.

Döbbenten nézte, és nézték a többiek is, az elbitangolt repülőmodell által készített kép és a feltáruló mozaik körvonalainak azonosságát. A kagylóban álló Venus vörös-arany haján csillogott az őszi napsütés.

Olyan arany-vörös volt, mint Gabriella haja, akit a legtermészetesebb hangon úgy mutatott be az ünnepség napján olyanoknak, akik azt hitték, hogy Konrád az a nyitott könyv, amit már régen kiolvastak:

– Ismerjétek meg a feleségemet – mondta, s ő is csak akkor fedezte fel, az ősz visszasütő fényében, hogy a terhességtől gömbölyödő Gabriella hasonlít a feltárt mozaik Venusára.