×

A képzelet folyóírása

Véssey Gábor művészetéről

Lajta Gábor

2010 // 07-08
Véssey Gábor több kiállítását nyitottam meg az 1990-es években, amikor a Sixtus kápolnában kis asztaltársaságunk működött szerda esténkénti összejövetelekkel. (Nem tévedés: az akkoriban Sixtus kápolna nevű, ír–holland vezetés alatt álló kávéházra a hetedik kerületi Klauzál tér mellett bukkantunk rá Gáborral, majd Jovián Györggyel, Elekes Károllyal, Novotny Tihamérral és másokkal kiegészülve rendszeresen asztalt is foglaltunk benne. A „Sixtus asztaltársaság” visszatekintő kiállítását 2009-ben, a Festészet Napján, a Csepel Galériában rendeztük meg.) Tehát 1998-ban, egy végül is el nem készült katalógus számára rövid elemzést írtam Vésseyről, némiképp felhasználva a korábbi megnyitóim szövegeit. Ez az alábbiakban olvasható írás azután többször előkerült, de sohasem jelent meg. Legutóbb szintén a Csepel Galériában olvastam fel Véssey Gábor önálló kiállításának megnyitóján a saját kérésére, mert a szöveget aktuálisnak, érvényesnek tartotta, tartja ma is.

Ezen a tárlatán főként újabb műveit mutatta be, de voltak tíz-tizenöt évvel ezelőttiek is, régiek-újak egymás mellett, szinte diptichont alkotva, minden törés nélkül illeszkedve egymáshoz. Igaz, a régi képekbe időnként belerajzol-belefest, ezzel is a folytonosságot erősítve. Vésseynek ugyanis nincsenek egymástól drámaian elkülönülő korszakai, hektikus stílusváltásai – inkább a korán megtanult képi beszédet alkalmazva szól körkörösen vissza-visszatérő témáiról. Csak ha jobban ismerjük munkásságát, tűnnek fel kisebb elmozdulások. Az utóbbi években – római ösztöndíjas utazása óta – önmagához képes klasszicizálódik, tisztul a képi nyelve, valamint olykor reálisabb lesz az ábrázolás (a külső hatásokra sohasem feltűnően reagáló festő bizonyára nem maradt érzéketlen az újabb realista-figuratív irányzatokkal szemben).

A lényeg azonban ma is változatlanul működik.

*

„A műalkotás igazsága nem egyéb, mint a művész

szavahihetősége, az, hogy a belső látást, amely mint

művészben megvan benne, külső alakra hozza, anélkül,

hogy eközben más szférák befolyása eltérítené útjából.”

(Georg Simmel)

Ha Véssey Gábor képeire gondolok, akkor felrémlik előttem egy sajátos mozgás, függetlenül az ábrázolástól és a tartalomtól: a formák és vonalak vízszerű hullámzása, a csak az alkotójukra jellemző rezdülésekkel, mint a híres kínai kalligráfusok képírásain. A jelentős művek talán mindig ilyen különleges, egyedi ritmusként maradnak meg emlékezetünkben, annak a megismételhetetlen életritmusnak a lenyomataként, amely mindenkiben lüktet, de csak a művészetben válik formává.

Véssey Gábor festői munkáinak jelentős hányada pasztell-, kisebbik része tempera- és olajkép. A szén és a pasztellkréta, tudjuk, a művészet legősibb anyagai. Véssey szívesen használja őket, bizonyára szereti azt a közvetlen, eruptív kifejezést, amely szinte egyenes adásban továbbítja az idegpályák impulzusait, a kéz és a kar izommunkáját. Erre a kifejezésre pedig legalkalmasabb a vonal, amely Véssey pasztell-, sőt temperaképein kitüntetett fontosságú.

Ezekből a vonalakból mindig figurák, többnyire emberi figurák születnek. Olyanok, melyekre azt szoktuk mondani, hogy groteszk alakok. A groteszk veszélye a sematizmus. Véssey alakjai azonban nagyon valódinak tetszenek, csak éppen ritkán látjuk így őket a valóságban. Esetleg olyankor, amikor hirtelen rányitjuk az ajtót valakire, aki teljesen magába feledkezett. Talán hosszú ideje viselt sisak vagy maszk alatt válhat ilyen meggyűrtté, mállottá az emberi arc. És sokszor ilyen az önkéntelen érzelemkitörések pillanataiban is. Mintha a romlékonynak tűnő alakok túlrajzolt arcai mögött mélyen – akárha belső eksztázis, felfokozott belső erő feszítené őket – súlyos energiák munkálnának. „Mindenki üdvözülhet!” – akár ezt is kihallhatjuk Véssey festészetéből, amely – mondjuk ki, még ha manapság félreérthető is – vallásos művészet. De nem úgy vallásos és keresztény, hogy ideákat vagy kánonokat emelne be a formálásba, mint általában a vallásosnak tudott régi és új művészetek. Lényegileg az: egyrészt a vallás szempontjából alapvető tartalmakkal (is) foglalkozik – alázat, imádság, eksztázis, szenvedés –, valamint, és ez a döntő, a legesendőbb emberi kapcsolatokat világítja át állandóan a festészet eszközeivel. Mert a vallás azt jelenti, hogy a szellem (nem az ész!) képes megfékezni a démonokat.

Számára a festészet formai eszközei a fontosak, nem a mese és nem a magyarázat. Az átváltozás az anyagban megy végbe. A „párhuzamos teremtésben”, ahogy Klee mondta volt. A kép terében, az üres papír kozmikus terében, melyet a színes pasztellpor telíteni kezd, melyben geometriai formák kristályosodnak ki, szűkebb szögletek választódnak le, s közöttük, bennük feltűnnek az emberi alakok is. Az emberek dúlt, bomlott, többnyire létük mélypontjain ábrázolt arcait azonban fény járja át: olyként tűnnek fel a színes pasztellfelhőkben, mint a napsütötte tengerben ragyogó puhatestű állatok. A festői szépség az, ami megmenti őket. Bukásuk hajszálon múlik, mintha csak a szín és a fény lenne a végső menedékük. De mi más ez, mint a belőlük ki nem pusztítható szellem megjelenése?

Ám a szellem nemcsak a színben és a fényben mutatkozik meg, hanem a képek geometriájában is.

Véssey, aki érzéki, organikus képeket alkot, meglepő módon a geometria akadémiai tanára, ugyanúgy, mint az illékony elemek nagy festője, Turner is az volt. A geometria ezen a szinten már bensővé válik, belülről érzett és alakított geometria, ahogy a pók szövi saját testéből a hálót. Kettős a szerepe Vésseynél. Egyrészt figurái megfékezője, kik a szilárd formák nélkül talán szétbomlanának, elemésztődnének, de éles háromszögek, kemény négyzetek, megtartó kockák között mozognak, tekintetüket látószögek vezetik, szavaik szótölcsérekben törnek elő. (A szótölcsér ugyan olykor csonka gúla, szájba beleütött ék, mintegy a beszédképtelenség vagy visszafojtottság jele.) A geometria másfelől a képek tartószerkezetét adja. Csakhogy kizökkent geometria ez. Kapaszkodni lehet bele, de széttörik, elmozdul, mint amikor hirtelen futni kezd alattunk a lépcső. Mégis: a legutolsó támpont. Kínzó és megtartó egyszerre, mint a hitet kísértő kétkedés.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy Véssey Gábor képei lélekképek: az ösztönlét fénytől átjárt és geometriával át- meg átmetszett feltárásai. De ha így összegeznénk, valami még kimaradna. Akkor még nem beszélnénk arról, hogy az organikus formák asszociációktól terhesek. Ez az asszociációtartalom pedig e művek költői rétege. Fontos az is, hogy a festő látványvilága ebben a költői rétegben iróniával színeződik. Az irónia a nagy szavaktól óv meg. Olykor elég egy ironikus képcím, vidor arc, megmosolyogtató gesztus ahhoz, hogy a szent profán legyen, és a profán ne legyen túl szent. Pedig az irónia nehezebben mutatkozik meg a vizuális műfajokban, mint az irodalomban. Véssey azonban hosszú évek következetes munkájával eljutott odáig, hogy úgy rajzol és fest, ahogy a költő verset ír. Keze alól metaforák sora kerül ki: a láb delfin lesz, az ember bárány, a disznó ember, a kar cső, a szív gép, a nemi szerv szív, a test üres árnyék, a beszéd tőr, és így tovább, egészen a kiismerhetetlen formákig, melyek úgy játszanak velünk, mint a sötét szobában szemlélt megfejthetetlen árnyak.

A képzelet kalligráfiáját látjuk Véssey művein – tegyük hozzá, hogy tökéletes rajztudás párlataként –, azt a görcstelen és legsajátabb képi nyelvet, amelyen már olyan oldottan beszél, ahogy hajdan szólt kedvenc költője, Apollinaire, akitől befejezésül idézzünk néhány sort, mintegy találomra felütve kötetét:

S a látvány itt ragyog ma
És én örökre már egy karszékben borongok
Fejem térdem könyököm hiú pentagramma
Lángok kihajtanak rajtam akár a lombok

(A tűzkosár – részlet, Vas István fordítása)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben