×

Titkokhoz érő út

Kalász Márton összes verse

Kelemen Lajos

2010 // 06
Ha az ember a költészetből akarja megérteni a költészetet, ezerfelé indulhat; minthogy a költészetnek az igéről szóló igehirdetésnél numerózusabb ügye kevés akad. „Világ-híres csodákat beszélnek ős-regék” – kezdi Szász magyar hangján például a Nibelung-ének. Jobbfajta költő, egyáltalán: aki ad magára, voltaképp ma is csak, e módi szerint, a világ-híres csodákat fújja – ha mégsem, annál nagyobb a baj.

Egyébiránt a Nibelung-énekben, a költészettani kis örökségen túl, akad motívum, amely ragyogó szimbólumként világít rá az írás természetére. Legyen szabad csak egy percre Brünhildát a jelkép fényében a vers megszemélyesítője gyanánt látni. (Utóvégre nem épp Kalász Márton hozza-e össze egy írása végén – „legszebb lányod, a vers” – a lányságot a költészettel?) Amennyiben tehát Brünhilda jelképezi a verset, szerelme, Gunter pedig a vers után sóvárgó költőt, aminthogy a Nibelung-énekben is Bründhildáért eped, már csak a csodatétel (az eredeti műben Szigfrid csele) hiányzik – és íme, beteljesül az érintkezés, akár a versköltés valóságában. Ahol ugyancsak ritka, hogy költő és műve kontaktusába ne dolgozna bele egy harmadik erő; az a fluidum, talán a Magasságbeli személyesen, de legalább az a mindenható energia, amely a verset végül is elindítja a költőben a megformálás felé.

Hogy Kalász Márton költői műhelyének vezérlése mind a földi nehézkedés, mind a transzcendencia törvényeire rááll, nem újság, holott első nekirugaszkodásakor, a múlt század közepe táján, a kezdet hangjait kibocsátó poétikai üzemet egy nagyon is profán világba installálta az idő.

Az akkori ma új nemzedéke, némely passzusokon az 1953-as generációnak titulált költőszekció (mások mellett Szécsi Margit, Csoóri Sándor, Tornai József, a verselő mivoltában is számba veendő Kondor Béla), amilyen önfeledten hű eredetéhez, ősi szándékok hitéhez s közülük ki-ki a létezés egyszerű minőségéhez, kezdetben éppoly naiv, bizakodó és családias hangulatban szövi versek sorát a sötét barlang, a magyar huszadik század ötvenes éveinek közepén. Hogy együttesük a fénytelen kőfolyosón mintha térdig járna a rózsában: lelkesült, minutum-rajongó, romlatlan hangú, otthonosságkereső, s ha érzi, szabályos, óvatos gondolatok során csak félig-meddig érzi fájónak, hidegnek és összezavartnak az amúgy meglehetősen terhelt kort, nem csoda; ez a generáció az akkori mában: csupa huszonéves fiatalember.

Innen jön Kalász Márton, ugyanefféle út hozza-viszi, egyelőre mint a látványok poétáját, akinek a népélet, a természet és tárgyak világából pillanatnyilag a kolorizmus jelenti a legkívántabb íráscélt. Többnyire elégikusan fest, amint ezt nemzedéki krédója, a tájhazától való elszakadást éneklő A szökött ló elégiája már a címével is elárulja.

De ahogyan a művészféle érésénél lenni szokott, Kalász formálódó lírája sem azonnal kész kerekség, s végképp nem egyes-egyedül kívülről kelesztett képződmény. Ha e költészetnek része az elé vetődött kor, a tarka ifjúságra fakítólag ható józanodás, a népies Illyés, Erdélyi által serkentett zsánerek mögötti küzdelem az önazonosságért, a legjobb darabjaiban, a pálya első hangulatait hátrahagyva, lassan-lassan megfészkelődik a gondolatiság, a nagy írókra jellemző bölcseleti felelősség. Még nem iskola, de tökéletesebbre menendő szándékában nem rest tanulni – tanulni: elsősorban önmagát.

Amikorra (nyolc esztendővel az első kötet után) megjelenik a Rapszódiáink évada, megint kiderül, hogy csakugyan nincs az a költő, aki ősök nélkül bukkanhatna elő; a költészetben nincs autogámia, és semmi sincs magától kínálkozva. A kínai Jünnan táján, jegyzi meg a tudomány, létezik egy fatönkökön élő orchideafaj, amely gyakorlatilag önmegtermékenyítéssel szaporodik; ámbár sem illatot, sem nektárt nem termel. A költészet nemigen ismeri az ilyesféle önteremtődést. Egyszóval csöppet sem meglepő, hogy Kalász Márton korai verseiből – az Illyés- és Erdélyi-hatás mellett – egy-egy árnyalat erejéig könnyű kiragadni József Attila és Nemes Nagy Ágnes, Hölderlin és Rilke némely vonásait. És véletlen-e, hogy Csorba Győző szeretett mesternek titulálva egy egész kötetnyi ajánlást kap a költőtől? A gyökerekre kíváncsiaknak mindamellett érdemes odafigyelniük egy Kalász-interjú részletére, ezek szerint: „Vas István azt mondta egyszer: Te olyan vagy, mint a spirál. Mindig ugyanazt mondod, de mindig egy körrel feljebb. Én is így érzem: ugyanannak a kibontása folyik ma is, amit már kamaszként a magaménak tudtam.”

Ne értsük félre: szó sincs arról, hogy Kalász Márton valami egyszeri önmagát kifejező, stacionárius lírát művelne; a spirál az átfordulási pontokon mindig följebb és följebb nyújtózik. Emelkedő csigavonalnak látni az ő növését, a sok közül ez is egy szempont, ahonnan ki lehet indulni a versek felé, hasonlóképp: a tanítvány szerep is csak a tudhatók egyszeri leképezése a tájékozottságért; Kalász senki vonzásában nem él a kelleténél tovább, s pláne nem a Dante említette módon: Per te poeta fui, per te cristiano. De hiszen hogyan is válhatna bárki pusztán minták révén költővé és kereszténnyé?

Arról a mozgásívről, amely az érett férfikorú lírikus működéséből az érzéki és gondolati élmények egymásba való átalakulását rajzolja, nehéz nem észrevenni, hogy (valamennyi erényével és eredményével) a kiteljesedett életműhöz képest előkészület egy egészen új turnushoz. E váltás alapjait a Viola d’amour veti meg – ha a száz versből álló ciklus mindjárt nem maga a gyarapodás.

Miben áll a hirtelen különbözés? A Viola d’amourt megelőző korszak költője eleven leírásokban, szolid pasztellképekben festi a természeti és tárgyi valóságot. A kíváncsi szem látása az övé, s a nyelvben is a tiszta tótükör; pontos visszaadás, érdeklődő látás, ragaszkodás a földhöz, de még távolról sem a fürkésző szem mindenlátása. Rilke írja egy helyütt, hogy a versek nem érzések, hanem tapasztalatok. S Kalász mintha Rilkén okulva kezdené hinni, hogy az ember szemléletébe és mozdulataiba beivódott tapasztalatoknak és emlékeknek előbb névtelenekké és megkülönböztethetetlenekké kell válniuk; és „csakis akkor jöhet el a ritka pillanat – mint fejtegeti tovább Rilke –, hogy az emlékek köréből felkél a vers első szava”.

A külső anyagszerűség, a térhatású kép, a testi világ inspirációinak belsővé válása az élmények olyan esszenciáját és olyan metafizikát feltételez, amely a kész műben akár a legbonyolultabb gondolatokat is a hangzás szuggesztivitásával ruházza fel. Talán éppen azért, mert a költő egyszeriben fogalmakat érez, érzi a fogalmakon való töprengés lehetőségét, s zeneszerszámán a dal megütött hangja immár a kiváltó okoktól elszakadt, magában megálló vallomás az inaktuális, örökkévalónak vélt dolgokról.

A kifejezés érvényét eztán a hangzás, a ritmus, a plasztikus rajz és az érzékletekből leszűrt, lényegi szimbólumokká finomodott fogalmak együttese képezi; ha ezeket mintegy össz-szerűen szívja fel a forma, létrejön az a feltétel nélküli szépség, amelynek nem egy példáját adja a Viola d’amour. A mű persze, minthogy egy szívviszonyra alapozva a személyes lét határtalanítására tör, külön világ, metafizikai értelmű és (némi erotikus felhanggal szólva) nagyon is kézzelfogható világ, a szerelem különös hangulatú világa. Betűre hangszerelt hegedűszó, amely fölemel, csüggeszt, vigasztal és elgondolkodtat. „Sejted, ki eszmélete voltál? / műve? Mily kultúrák / küldik orrcimpád, nyakad, kezed, / csípőd mozdulatát? (...) S ki vagyok, hogy e nagy-nagy üzenetet: / Magad – épp nekem adhatod át?” De ebben a vallomásos szózenében is, mint a nagy érzésekben általában, mindig benne marad valami rejtelmes. Noha a te–én én–te egységszomj kielégülése nem akármilyen ígéretes reménnyel, az abszolútum elérhetőségével kecsegteti az embert.

Az illúziók és a remény olyannyira áhított és gyönyörűséges mérkőzése alatt az érzelem hozzáférhetetlen, irracionális elemei azonban rendszerint mégis kiderülnek, éspedig egyes értelmi attitűdöknek köszönhetően. Vagy az embernek egyszerűen be kell vallania, hogy csak látszatokon csünghet, és látszatokat érzékeltethet? Az eszmény és a józan ész igazának egymást mérő játékából fakad az a sajátos tónus, s ehhez járul az a kimunkált, sűrű dikció, amely az emelkedettség és az irónia fényével az egész ciklust beragyogja. Íme, micsoda iróniában él együtt a sóvárgó szellem az irgalmat nem ismerő valósággal: „Ablak a vénség? Mosolyogva / függök a peremen. / Csipkedi kezem a halál, míg egy nap / szépen elengedem. / Csikorgó csontváz hajol ki utánam – / mi bomlik lent az üde gyepen? / Egy bokor rózsa, egy bokor… Nincs tovább?! / Helyezkedik már gyökerem.” S helyén a Viola d’amour is, a poétai nagyság e nyitánya, melynek szerelemüzenete s szeretetleckéje a szív- és homloktáj tapasztalatiból gyarapodva: abbahagyhatatlan közölnivaló. A szerelem (s vele a szeretet) igazán az: együtt a legvéresebb és a leggyógyítóbb elevenség, szinte egy univerzum. De mihez is ragaszkodunk benne: magunkhoz? A másikhoz? Ha szállásunk a másikban van, aki szintén csupa nyughatatlan keresés, önkutatás, nem egy átellenes mindenség, a tárgyak földi kozmosza nyújt-e inkább megnyugvást az otthonkereső lélek számára? Végtére is a tárgyak teljes valójukban a mieink. Maradók, megragadhatók, s olykor némaságukban is egész életek szószólói; minthogy történések, emlékek, azaz sorsok fosszíliáit őrzik.

Az ekképpen átlényegülő és a személyiség kiegészüléséül szolgáló tárgyakban viszont (akármily kicsiny mindenség ereklyéi is) mitikus sugárzás ébred. Lehet, nem is csak poétikus bizarrság, hogy az érzéki-tárgyi világ archaikus jegyeinek felismerése posztulálhatta, a Hírek Árgyélusnak című kötet megjelenése táján, a szerző sajátos versszerkesztését és szólásmódját? Mindenesetre ez a szűkszavú konstrukció – neologizmusaival, mesei, bibliai utalásaival, régiségrajongásával, a költészeti hagyományra való hivatkozásaival – merőben egyéni forma. S micsoda hangulatokat és távolságokat köt át a versek különös szófűzése! Ami e forma felől nézve távolság, gondolatok és képzetek távja, az lelkileg gyötrelmes mélység. Hány maró perpetuális kérdést vet föl, mondjuk, a fölfogható és a fölfoghatatlan, az időbeli és az időtlen viszonya?

A költő hűséges. Mint összes verse mutatja, az ősökhöz, a gyermekkorhoz, a nyelvhez, a természethez való vonzódás a beérkezett lírikusnak is kedves témái – hanem a hangszerelés, a kifejezés belső komplikáltsága, a tört, közbevetésekkel tűzdelt, befejezetlen mondatok, egyáltalán, a beszéd érdessége, ahogy minduntalan előhozza a hit bizonyosságát és nosztalgiáit (a sértetlen reménytől a kétségbeesésig): ez nem kevesebb, mint a kvalitás egyre teljesebb kifejlése; ez az a minőség, amikor egy poézis már egy-egy sorával, egy-egy részletével is elragadja az olvasót. Aki egyszer odafigyel rá, felejti-e például a Tundra-kutya találó, jéghideg felütését: „Ahol mégis hideg van. / Kockára fagynak gondolataim.” Felejti-e a Fülelés lelkifurdalásból támadt rémképét: „Jön, amely nyakunk levágja, / jön a fejsze a lépcsőn fölfelé”? Felejti-e Az elítéltek éjszaka néma reménytelenségét: „csönd van, a tövig amputált remény / napja”? S felejti-e A legszebb megoldásra szétáradó, tökéletes nyugalmát: „s én ácsorogva, itt, majd elálmosodom, / halljam nyitva felejtett ablakomon át – / ingája jár, tik-takkol kint az univerzum; / jól van, sóhajtok; most már pontos is legyen”?

A Viola d’amour és a Hírek Árgyélusnak különben nemcsak a maradéktalan költői önmegtalálás prológusai: ezekkel a verssorozatokkal vezeti be Kalász azt a formát, amelyet azóta mint egyéniségéhez legilleszkedőbb szerkezetet használ. És hány versciklusa jelzi, hogy e kompozíciós alakzatnak a sokszori elővét miatt sem kell feltétlenül belsőleg megalvadnia. Mennyire különbözik az érzékien ép, lépten-nyomon talajra szálló Az imádkozó sáska vagy Az utolsó érintés Celan-féle kép- s fogalomzsugora a Hölderlin szellemétől ihletett és nyugtalan mondattorzókban újuló Sötét sebtől! S nem egy merőben más tartomány műveit növeszti-e föl a „föld harmatos terében” az Időeltolódás-napló? S mennyire elüt mindegyiküktől A rózsafestő, mely a szakrális és profán létszemlélet s megannyi lelki, kulturális, vallási motívum összefűzésére tör! Észrevesszük-e, a sereg versciklus: ugyanaz a pohár sokszor, de mennyire nem ugyanaz a bor?

S hozzá mennyire nem romló religio a szóhit. „Minden egyes szó: mintha szükségtelen szennyfolt lenne a csend és a semmi birodalmán” – mondja Beckett. A szájzáras eszme a fékezetlen beszédű poéták számára bizonnyal megfontolandó idea, és jóllehet a tartózkodóan megszólaló költő, Kalász Márton is el-elmerészkedik a létezéssel posszibilis hallgatásig és ürességig („innen fojtott nyelvem a szárnyam” – írja a Kiváltságban), csakhogy ő mégis a kimondhatóság mellett tesz újra és újra konfessziót.

De hát valahára mi is az a szóhit? Talán annak hivése, hogy a vers valamennyi szavában bujkál valami önmagánál több, ami a kész műben majd ritmussá, képpé, valósággá válik. Minthogy a költés gyakorlata során, nem meglepő módon, a közlendő csakis szavakon (s a közbeiktatott csendeken) keresztül nyilvánulhat meg, ez az aprócska törvény azt kívánja, hogy a leírt betűsor minél kimeríthetetlenebbül megtestesedjék – a szavakból a jelentésnek, a hallgatásnak és néha a jelentés ironikus kétségbevonásának egyaránt hallatszania kell, tudva, hogy a versben semmi sincs, ami ne esztétikát és morált vallana vagy takarna.

Kalász Márton szavai (gyakran használt kifejezésével élve) a rög, a föld illatát, az állatok jelenlétét („Megjön az igazság, akár reggelre a ló”), növények tulajdonságait viszik be lírájába. E szavaknak ideges vibrálásuk van, e szavak történeti és irodalmi hangulatok rekeszei. A háztáji eseményekben éppúgy varázsát leli a költészetnek, mint a mennyégben. Nála nem lehet figyelmen kívül hagyni Istent, ám nem lehetséges figyelmen kívül hagyni Isten apró teremtményeit; egy szem diót, egy fej hagymát, mert ezek is a vers nyersanyagául szolgálnak. Egyforma biztonsággal lép Isten elé („Hazatérés Istenhez a történelem – / tanítjuk néha még. Bárki, akár / romlanék benne, helyt is állt s megigazult, / arcunk visszfénye bíráin egy nap fönt látható”) és az életerő földi próbáiba („foglalj, várj életet egybe” – írja összes versei zárófejezetében). Külön kérdés, vajon a kelet-közép-európai ember históriai fojtottságának és szorongásának mekkora a szerepe a költő glorifikált történelemszemléletében – főképp egy birodalmi múlton edzett angol-amerikai szemléletéhez mérten. Auden szerint tudniillik: „Amit Történelemnek hívnak, / azt nem kell földicsérni, / így, ahogy van, a bennünk / lakozó bűnöző csinálta.”

Az ítélet szeretetben való oldását se erőből, se szellemből, se szókinccsel ki nem csúfolni: hogy ez a magyar költőre nézve társtalan álláspont-e, s mennyi benne az ízlés, az Istenhez hajlás, a reménykedés – maradhat a rejtély cégére alatt. Mindenesetre Kalász újabb írásai, sokszor a verset véve témául, derekasan szertenéznek: Brodszkijtól Venclováig, a kortárs német líra egy-egy jelesétől a svéd Tranströmerig, az alkat vagy a mondandó okán eminens belső unióban él a világköltészet számos mesterével. Ez is egy szimbólum, hisz végre a verselés sem egyéb, mint unió, összeszövés; az egybefoglalt érzések és gondolatok, ellentétek és párhuzamok izgalmas játéka a nyelvben. Játék, amelynek kimenetelét néha a sokféleség, néha a mélység szabja meg. „Hova lett, mivé vált bennünk egy lelki hatalom?” – kérdezi a Honvágyban.

Lám, titkokkal kezdődik és végződik minden. „…a vers nem oly gondűzés, mi után / bor jár, háznép előtt zajos dicsekvés, / s próbafogás szakácsné fenekén / a vers kétes szerzés, lopod haza / ködmön alatt, s mihelyt mindenki alszik, / kirakod, töprengsz, mi válnék belőle.” Igen, titkokkal kezdődik és végződik minden. Ki tudja például, mire jó a vers, hány sorsra érdemes egy költő?

Ha eljut az olyasféle, már-már a teljességgel csábító metafizikai örömig, mely a költészet végokokra mutató (hol ékes, hol kopár, hol artisztikus, hol cifrázatlan) méltóságából és e méltóság iróniájából ötvöződik, még mindig hűtlenség volna nem nekigyürkőznie a következő lépésnek. (Magyar Napló Kiadó, 2009)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben