×

Kaliforniai fürj

(regényrészlet)

Oravecz Imre

2010 // 06
34.

Szombat lett, este hat óra. A 2-es toronynál leállt a munka. Véget ért az első hét. István úgy találta, nem volt könnyű, de különösebben nehéz sem. Mindennap csinálta, amit kellett. Kezdetben mondták neki, mit hogyan, de aztán már önállóan is tette a dolgát. Hajnalban kelt, evett, aztán dolgozott, délben evett, aztán megint dolgozott, este megint evett, majd lepihent. Elfogadta ezt az egyhangúságot, és azt is, hogy piszkos a munka. A zaj sem zavarta már éjjelente, noha olykor még álmában is hallotta, hogy capp, capp. Aludt, mint a bunda, kivéve egyszer, amikor akaratlanul magára haragította a társait. Felérezvén kiment vizelni, bár éjjel nem volt szokása. Kissé odébb könnyítettek így magukon, a bozótos szélén, egy nagy fa alatt. Kirázta az utolsó cseppet, mikor gallyropogást hallott a feje fölött, és felnézve – holdas éj volt – valami sötét, mozgó tömeget pillantott meg a fán. Azt hitte, medve, mert hallotta, hogy az a fára is felmászik. Szaladt be a kalyibába, és riasztotta a kollégáit. Bob mindjárt kirohant puskával a kezében, Dick pedig lámpát hozott, de aztán szentségelve gyorsan vissza is mentek, mert látták, hogy csak egy ártalmatlan mosómedve. István leforrázva kullogott be utánuk. Bent magához vette a lámpát, újból kiment, és ő is odavilágított. Egy hosszú szőrű, nagy farkú, macskaszerű lény nézett rá vissza riadtan, mialatt egy másik ágra mászott. A két szeme körül fekete karika volt, és az orra nyergén keresztül egy fekete sáv kötötte össze egyiket a másikkal. Olyan volt, mintha maszkát viselne.

A háta sem égett fel, csak erősen lebarnult. Az arca úgyszintén, vagy még jobban. Csak a szeme sarkában összefutó rácok maradtak fehérek attól, hogy az erős fény miatt mindig összehúzott szemmel nézett. Az ennivalója is kitartott, bár a végére a kenyere úgy megszáradt, hogy nem lehetett vágni, csak törni, a szalonnája pedig megolvadt, zsírt eresztett. Gábort végül nem látogatta meg, később sem. Mindennap tervezte, de csak nem ment fel hozzá. Egyik este nem feküdt le mindjárt, kint üldögélt a kalyibától kissé odébb egy kövön, és hallgatta a tücsköket, nézte az eget, a hunyorgó csillagokat, szemközt a sötétlő canyonoldalt. Előtte Dickkel és Bobbal beszélgetett, de nem sokáig, mert azok alig emésztettek egy kicsit, máris bevonultak és lefeküdtek.

A toronytól lejövet most nem ettek, mert otthon vacsorával várták őket. Csak lemosakodtak, átöltöztek – István csupán leporolta a ruháját –, és vártak. Mikor megjött értük a teherautó, fogták a holmijukat, és felszálltak. István akkor látta viszont Gábort, jobban mondva először csak viszonthallotta, mert addigra úgy besötétedett, hogy már nem lehetett rendesen látni. A hangja alapján azonosította, miután megkérdezte, hogy ott van-e a platón, és merre. Volt hely mellette. Odaült, és váltottak pár szót. Gábor is úgy vélte, hogy itt kint melegebb van, mint a városban, de magára a munkára nem panaszkodott, csak kételkedett, hogy valaha is rendesen bele fog tanulni az élezésbe, mikor soha életében nem csinált még csak hasonlót sem, Istvánnak szerinte könnyű, mert ő már gyerekkorában belekóstolt a kovácsolásba, mikor otthon tanítgatta Csáki, az öreg kovács. Ennél többet egész úton nem mondott azután, és István is hallgatott, bár a canyonból kiérve nem is igen értették volna egymás szavát, mert felerősödött a motorzaj, a menetszél. Csak Santa Paulában szólaltak meg ismét, mikor a Union Oil előtt leszálltak, de akkor már csak annyit dünnyögtek egymásnak, hogy akkor hétfőn délután ötkor itt találkoznak, aztán kezet fogtak, és elváltak.

A Santa Barbara Street-i lakásban nagy volt az öröm. Anna István nyakába borult, mintha az valami hosszú távollét után tért volna meg. Kifűzte a bakancsát, levetkőztette, megfürdette, tiszta ruhát adott rá, és kedvenc ételével, nokedlis marhapörkölttel kedveskedett neki. Sertéskörmöt is főzött bele, mert úgy még jobban szerette. Ő és a gyerekek már vacsoráztak. Mikor István végzett az evéssel, megitta a sörét. Üveges sör volt. Anna vette, hogy utána ne kívánkozzék a kocsmába. Elmenni aligha ment volna el, hiszen azt sem tudta még, hol a legközelebbi kocsma. Utána a gyerekeké lett. Ilon és Jancsika az ölébe kéredzkedett, Bözsike meg simogatta, szorongatta a kezét. Húzták-vonták. Előhozták a játékaikat, játszania kellett velük, Jancsikának felolvasnia. Nem hagyták békén, rászálltak. Imruska kérdésekkel ostromolta, tudakolva, vannak-e arra nagy hegyek, hogyan néz ki egy fúrótorony, milyen gépeket használnak, és hány láb mélyre fúrtak már le eddig. Sokáig nem lehetett őket ágyba parancsolni. És maga István is később aludt el a kelleténél, mert miután szeretkeztek, Anna még részletesen elmesélte a gyerekek betegségét, mi hogy volt, mit vett eddig, és mi hiányzik még.

Anna másnap, vasárnap, korán kelt, és kimosta István szennyesét. Bent teregetett ki száradni, tartva magát ahhoz az otthoni felfogáshoz, hogy vasárnap kint nem illik. Aztán megfőzte az ünnepi ebédet. A gyerekek is előbb felserkentek, az apjuk miatt, hogy minél előbb lefoglalhassák maguknak. Az kissé megváratta őket, mert ébredés után egy darabig még kivételesen lustálkodott az ágyban. Anna alig tudta őket visszatartani, hogy be ne menjenek hozzá. Aztán előjött ő is, megmosakodott, megborotválkozott, de nem sokat kaptak belőle, mert reggeli után mindjárt mindenkinek öltöznie kellett, éspedig a legszebb ruhájába. Misére mentek, a Saint Sebastian-templomba. Ez volt az egyetlen katolikus templom a városban. Emma derítette ki – rejtély, hogyan, hiszen gyakorlatilag még nem tudott angolul. A vasúton túl volt, a Santa Paula Street és 9th Street sarkán. Murányiék már várták őket a templomudvaron, és együtt mentek be. István és Gábor előbb találkoztak tehát. Az évközi tizennegyedik vasárnap volt, és mexikói lehetett a pap, mert nagyon sziszegve ejtette az s-eket, de azért megértették a rendelt szentleckét és szentbeszédet is. Mikor mise után kifelé jövet kezet fogott velük az ajtóban, és bemutatkozott nekik, megbizonyosodtak róla, hogy valóban mexikói. Jose Hernandeznak hívták, és mint új híveket melegen üdvözölte őket. Megkérdezte, mikor érkeztek, honnan, és sürgette, hogy minél előbb jelentkezzenek nála hivatalosan is, és reményét fejezte ki, hogy aktív tagjai lesznek az egyházközségnek. Anna mentegetőzött, hogy az első vasárnap még nem vettek részt a szentmisén, de azt sem tudták, hol áll a fejük, és fáradtak is voltak az utazástól. Murányiéknak kilátásba helyezték, hogy majd meglátogatják őket. Álldogáltak még egy darabig velük beszélgetve, aztán elköszöntek tőlük, és a megcsappant forgalmú, vasárnapian csendes utcákon ráérősen hazaballagtak. Ebéd után István lepihent. Anna lefektette Ilont. Imruskát és Bözsikét leküldte az udvarra, Jancsikát a konyhába irányította. Elmosogatott, majd leült a konyhaasztalhoz, és – mint vasárnap délutánonként, mikor mindennel végzett, szokása volt – az imakönyvében olvasgatott, és az olvasottakon elmélkedett. Jancsika nem zavarta, csendben játszott a padlón. Ilyenkor még énekelt is, templomi énekeket, leggyakrabban a Keresztfához megyek kezdetűt, halkan, szinte csak magának, de ezt most elhagyta. Mikor István felkelt, és Ilon is felébredt, mindnyájan elmentek sétálni. Imruska a folyó felé akart indulni, amelyet még nem látott közelről, de végül a munkáskolónia felé vették az irányt. Anna ötlete volt, hogy arra menjenek, és egyúttal látogassák meg Murányiékat is. István ellenezte, mondván, hogy Murányiék messze laknak, és a környék sem olyan, de végül mégis arra sétáltak, és beugrottak hozzájuk is. Anna utólag igazat adott Istvánnak a környéket illetően, és Murányiék lakása sem tetszett neki. Mégsem bánták meg, és hazaérve elégedetten tértek nyugovóra, mert egész nap mindnyájan együtt voltak.

Hétfőn Anna Ilonnal és Jancsikával elkísérte Imruskát és Bözsikét az iskolába. Beszélt az igazgatóval, és megmondta neki, miért késtek egy hetet a kezdéssel. István ezalatt biciglire ült, és elment a bankba, megnézni, megjött-e már a pénzük. Megjött. Kivett valamennyit, a többinek pedig számlát nyitott. Aztán tűzifát vásárolt, hasogatottat, készet, a háziúr útmutatása alapján a l3th Streeten, mert ott volt a fakereskedés, messze, szinte a városon kívül, de hála a kétkerekűjének, gyorsan megtette az utat oda és vissza. Mire hazaért, Anna már készítette a holmiját, vasalt, hajtogatott. Utána a két kicsivel elmentek vásárolni, főként élelmiszert, de háztartási eszközöket is vettek, edényeket, poharakat és egy fejszét, valamint nyári ruhákat a gyerekeknek. István kalapot is vett, olyan széles karimájút, mint amilyen a kollégáinak van. Anna egy kantáros nadrágot is kinézett neki, de ő ellenezte. Két munkanadrágja volt, egy jó állapotban lévő új, amelyben egész héten a toronynál dolgozott, és egy váltó, egy kopott, foltozott régi. Akkor vegyenek egy közönséges nadrágot, egy csak jövésre-menésre valót – javasolta Anna. Végül abban egyeztek meg, hogy István befogja valamelyik régi nadrágját utazónadrágnak, hogy ne csúfoskodjék abban a piszkosban, amelyikben ott egész héten van. Alighogy otthon lepakoltak, meghozták a fát. A teleknek a lépcsőfeljáró felőli oldalon nem volt kerítése, ezért a lovas kocsi a szomszéd udvarára állt be, és ott szórták le a rakományt, közel a lépcsőfeljáróhoz. István megadta belőle McCrayéknek a tartozásukat, a többit pedig gondosan stószba rakta a lépcső alatt, a fal mellé. Egy testesebb hasábot félrevetett vágótőkének, és mikor végzett, felállította, és gyújtósnak valót hasogatott rajta, hogy Annának ezzel se kelljen bajlódnia.

Aztán felment a lakásba, és megebédeltek. Alighogy elmormolták az Aki ételt, italt adott...-at, István felállt az asztaltól, és indult volna kifelé.

– Hova megyen kend? – kérdezte Anna. – Hát nem fekszik le? Aludni kéne valamennyit. Éjszakás lesz. Nem árt előre pihenni.

– De, ledőlök majd, csak előbb lemegyek, előkészítem a bike-ot. Ötkor indul a truck, van időm.

– Előkészíti a bike-ot? Minek? Csak nem avval akar a truckhoz menni?

– De.

– Aztán hova teszi utána? Ott hagyja az utcán?

– Fel a platóra.

– A platóra?

– Oda.

– Mért?

– Hogy magamval vigyem.

– Mért vinné magával?

– Hogy majd avval jöjjek haza.

– Avval? Hát nem hozzák kendéket haza szombaton?

– De, csakhogy én már holnap reggel hazajövök.

– Holnap reggel? – álmélkodott Anna. – Hát nincs tovább munka?

– De van.

– Akkor meg mért jön előbb haza?

– Estére visszamegyek.

– A bike-val?

– Avval.

– De hisz az nagy út, a bike-val. Sok időbe telik, meg úgy fáradtabb is lesz. Haza meg vissza aznap, mikor előtte való éjszaka dolgozott!

– Nem leszek fáradtabb, legfeljebb egy kicsivel.

– Meg akkor mikor alszik?

– Majd alszok itthon valamennyit.

– Valamennyi nem elég. Aki éjszaka dolgozik, annak többet kell aludni. Ha ott maradna, ha nem mászkálna, akkor egész nap aludhatna.

– Az igaz. De akkor hét közben nem tudnék kendékvel lenni. Így meg tudok, meg intézhetem a dolgokat. Valamit valamiért.

– Mennyi idő alatt ér haza a bike-val?

– Úgy saccolom, kell neki két óra.

– Az dupla annyi idő, mint a truckval.

– Stimmel.

– Akkor itthonról egy órával előbb kell majd indulni.

– Igen.

– Bírja majd így erővel a munkát?

– Bírom. De nem jönnék haza mindennap, hanem, mondjuk, hetente csak kétszer.

Anna gondolkodott.

– No jó. Nem bánom, próbálja meg kend. De már most megmondom, ha úgy látom, hogy karikás a szeme, vagy ültő helyben elalszik, akkor nem engedem tovább – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon. Titkon azért örült, hogy megint lesz ura, és a gyerekeknek apjuk, nemcsak vasárnap, hanem kéthetente hét közben is, kétszer.

– Rendben – mondta István. A nappaliban lévő komód aljából előszedte kis bádogolajozóját, és lement vele a biciglihez, amelyet a lépcső alatt tárolt. Most, hogy odapakolta a fát, kisebb lett a hely, de még így is elfért.

Ellenőrizte a gumikban a nyomást, a kéziféket. Megnézte, van-e a szerszámtáskában elegendő foltnak való. Aztán felfordította a járművet, megolajozta a láncot, a pedállal meghajtotta a hátsó kereket, és hirtelen lenyomta a pedált, hogy jól fog-e a kontra. Utána visszament a lakásba, és a nappaliban ruhástul lefeküdt a heverőre. De nem aludt, noha nem zavarta senki, mert Jancsika a konyhában volt az anyjával, Ilon pedig még nem ébredt fel. Háromnegyed négy körül – itt negyed tíztől fél négyig tartott a tanítás – megjött Imruska és Bözsike. Hazataláltak maguktól, nem kellett értük menni. Délben az iskolában megették az ebédszendvicseiket, de csak az asztalhoz ültették őket, mert közölték, hogy éhesek. Mialatt ettek, kikérdezték őket az iskola felől. Bár nem nagyon kellett kérdezni, mert mondták azok maguktól is, amit tudni akartak. Tetszett nekik az iskola, főként a sok ablaka miatt. Egymás szavába vágva újságolták, kit ki mellé ültettek, milyen óráik voltak, mit mondott a tanító, mit adtak fel leckének. Be nem áll a szájuk, rájuk kellett szólni, hogy egyenek is közben, mert kihidegszik az étel. Mikor elérkezett az indulás ideje, kezében Bözsike babásládájával, amelyet maga fabrikált annak idején, és amelybe Anna mindenét belepakolta, lement a lépcsőn. A csomagtartóra rögzítette a ládát – volt már csomagtartója, még Toledóban vette –, megvárta, amíg Anna leér a gyerekekkel, köszönt Mr. McCraynek, aki éppen jött haza valahonnan, aztán kitolta a járművet az utcára, és felpattant rá. Mielőtt ráfordult volna a Mill Streetre, hátrapillantott. A család a kapuban volt, és nézett utána, a gyerekek integettek is.

A teherautók már ott várakoztak a Union Oil előtt. Most nem kérdezte senkitől, melyikre szálljon. Gábor már fent ült az egyik platóján, ebből tudta. Felnyújtotta neki a biciglit. Az csodálkozott, de szó nélkül elvette tőle. Aztán maga is felmászott, fent a feje fölé emelte a gépet, előrevitte a válaszkávához, és leállította. Madzagot vett elő a zsebéből, és a biztonság kedvéért oda is kötözte. Majd leült, de nem Gábor mellé, ahol még lett volna hely, hanem a káva előtti padra, hogy a bicigli közelében legyen. A többiek csak néztek, de senki sem tett megjegyzést, Dick és Bob sem.

Másnap reggel, mikor átadták a műszakot, már világosabb volt, mint egy hete, mert közben rövidült az éjszaka. A toronytól lejövet lemosakodtak. Bob és Dick reggelizett, mielőtt lefeküdt volna. István nem evett, gondolta, majd otthon. Átöltözött és elköszönt. Bob a kalyibaajtóból még utánaszólt:

– Aztán itt legyen időre, Steve!

– Igenis, főnök – mondta. Aztán előhozta a biciglijét, feltűzte a nadrágja szárát, és felfogatta a csomagtartóra a ládáját.

A kis faház és az út közt vékony ér folydogált a fenék laposán, és sár volt, amelyet összevágtak a teherautók. Felemelte a járművet, átvitte rajta, ledörzsölte a bakancsa talpáról a sarat, és felült. Hajtania sem kellett, lejtett az út. Egy darabig az ér mellett vitt, aztán eltűnt az ér, köves lett a fenék, elnyelte, és akkor sem bukkant elő, mikor megszűnt a kő. Egy helyen olyan mélyen bevágták az autókerekek a talajt, hogy majdnem elesett, mikor beleszaladt a nyomba. Meg kellett állnia, és kivennie belőle a biciglit. Tolta, és amikor ismét felülhetett rá, a két nyom közt gurult tovább lefelé. Elhaladt az 1-es torony mellett. Távolabb volt az úttól, mint az övék, de így is jól látta, hogy éppen kanalaznak.

Utána összeszűkült a canyon. Az egyik oldalon előrebukó sziklafal váltotta fel a lejtőt. Annyira behajolt, hogy az út is elhúzódott tőle. Megint le kellett szállnia, és félreállnia, mert három teherautó jött felfelé béléscsövekkel megrakodva. Erőlködtek a motorok, kékes füsttel telt meg a levegő. Aztán eltűnt a sziklafal, az előbbi alakját vette fel a canyon. Az út megint középre került, a talaj megint kövessé vált. Ennek ellenére előbukkant az ér, de most már igazi patakként folyt tova, csobogott, habzott a vize, ahol kőbe ütközött. Még nem sütött be a canyonba a nap, de már feljebb jöhetett, mert világosabb lett. István folytatta az ereszkedést. A patak eltávolodott az úttól, és tovább nőtt. Most itt-ott már növényzet is tenyészett a partján, főként folyondár, fűzfavessző és egy-egy csenevész platán, más néven sycamore. A kalyibájuk közelében is volt egy platán, és Dicktől tudta, hogy itt így hívják.

Nagy ívben kanyarodott a canyon, és megváltozott a jellege. Szinte nem is canyon volt többé, kitágult, kinyílt, és kopár katlanok sorozatává vált, amelyeket kis szorosok kötöttek össze. A pataknak ártere lett, vize pedig sekélyebb, mert szélesen szétterült a kavicsokon, köveken. Minden katlan lejjebb volt valamivel a következőnél, de a fenekük hol erre, hol arra lejtett, és a patak ennek megfelelően szüntelenül váltogatta irányát. Délnek tartott, de minduntalan kerülőket tett kelet és nyugat felé, aminek állandó kígyózás lett a vége. Az út nem mindig követte, sűrűn átvágta a kerülőket, jó pár helyen magát a patakot is, ezért megszaporodtak a gázlók, és Istvánnak minden alkalommal a nadrágjára csapta a vizet az első kerék. Az útnak némely katlanfenéken elágazásai voltak, az elágazások végén pedig termelő olajkutak himbás mélyszivattyúkkal és gyüjtőtartályokkal. A szivattyúkat áram hajtotta, és egy-egy gőzgépes áramfejlesztőhöz több kút is tartozott. Az egyik katlan oldala magasra szökött, és hegygerincben végződött, egy másiké behorpadt, és egy magasabban fekvő oldalcanyon száját képezte.

A patak egy utolsó kerülőt tett, majd kiegyenesedett, a medre összeszűkült és kimélyedt. Az út ismét hozzátársult. Nem volt több gázló, véget értek a katlanok. A canyon visszaalakult szabályszerű mélyvölggyé. Oldalain ismét megjelent a növényzet. A patakon túl egy szakaszon elszenesedett fák, bokrok feketéllettek a lejtőn. Ott tűz pusztíthatott, de még a száraz évszakban, mert alattuk, köröttük zöldellt a fű. Lent a patak közelében megkímélte a mérges tölgyeket, a poison oakokat. István már ismerte ezt a kellemetlen cserjefajtát. Mindjárt az első napokban összemarta a kezét a kalyibájuk közelében. Először nem tudta, mitől olyan vörös, hólyagos a bőre. Dick mondta meg neki, és aztán meg is mutatta, melyik az, nehogy legközelebb megint hozzáérjen.

Az égett rész után egy yucca-mező következett, majd kissé kiöblösödött a canyon, és a patak felőli oldalon, vele egy szintben egy másik canyont fogadott magába. Kisebb volt, mint a Hopper, de annak is volt patakja. Sekély vizűnek látszott, mégis jelentősen megemelte a Hopperé vízszintjét. A canyonfenéken megint megszaporodtak a kövek. Eddig csak a patakban volt sok, de most már a partján is, tőle távolabb is, mindenfelé. És nemcsak diribdarabok, hanem káposztáskő méretűek vagy annál nagyobbak is hevertek mindenfelé. Mintha legurultak volna valahonnan fentről, holott arra szikláknak nyomuk sem volt. Ide-oda kanyargott az út, kerülgette őket. Kissé lejjebb a patakot is keresztezte miattuk, és Istvánnak megint víz került a nadrágjára. Még egyszer volt gázló, aztán hirtelen nagyot esett a fenék és vele a patakmeder is. Eddig elegendő volt a kontrafék, de most már a kézit is igénybe kellett venni. Nyiszorgott a gumi a fékpofa alatt, és erősen felmelegedhetett, mert gumiszag lett. A patakban a gömbölyű köveket lépcsőzetesen elhelyezkedő, lapos kövek váltották fel, és apró vízeséseket alkotva zúdult alá rajtuk a víz. Aztán enyhült a meredek lejtő, szinte teljesen megszűnt. Nem kellett többé kézifék, semmilyen fék. A patak is megszelídült, eltűnt belőle mindenféle kő, és úgy lelassult a folyása, hogy helyenként állni látszott. István sietett, de nem bírta megállni, hogy egy forgónál meg ne nézze, van-e benne hal. Megállt, odatolta a biciglit, és a kormányt fél kézzel fogva leguggolt. Először nem látott egyet sem. A fenéken fekete iszap, hordalék lehetett, mert sötét volt a víz. Meresztgette a szemét egy darabig, míg végre észrevett párat. Egy helyben lebegtek, és compókhoz hasonlítottak, amelyeket gyerekkorában puszta kézzel fogdosott a Tarnában.

Visszament az útra, felült, de mindjárt le is kellett szállnia és félrehúzódnia. Megint teherautók jöttek szembe, ezúttal toronyelemekkel. Pár perc múlva ismét megállt. Az út mellett egy görgeteg szélén fejmagasságban kikandikált a szikla, és mintha izzadna, nagy, nedves folt sötétlett rajta, amely alul folyásban végződött. Ezt is meg akarta nézni. Feljebb több helyen látott ilyet, és el nem tudta képzelni, mi lehet. Most kiderítette. Megérintette a mutatóujjával, majd a mutatóujját összedörzsölte a hüvelykujjával. Olaj volt, olajszivárgás. Csettintett a nyelvével, és hitetlenkedve csóválta a fejét.

Ezután kétoldalt fokozatosan elfogyott a lejtő, véget ért a canyon, csak a patak maradt meg. István kijutott a nagy völgybe. Megint megállt, megnézte az óráját. Indulása óta nem egész háromnegyed óra telt el. A nap már jóval a keleti látóhatár fölé emelkedett, és ontotta sugarait. A völgyben zöldellt minden. Csak középtájt, a Santa Clara árterületén fehérlettek, sárgállottak a kavics- és homokpadok csíkjai. A túlnani hegyeket is tisztán ki lehetett venni. Nyugat felé, Fillmore irányában sötétszürke fal takarta el a kilátást. A köd volt az. Mozdulatlannak látszott, pedig, mint ilyenkor mindig, lassan nyomult felfelé az óceán felől.

A földút egy darabig még a folyó felé siető patakhoz igazodott, aztán elszakadt tőle, de továbbra is a deltájában maradt, és levitt az országúthoz. István felhajtott rá, és nyugatnak fordult. Kissé rázott a makadámburkolat, de lényegesen gyorsabban lehetett rajta haladni. Olykor teherautó, elvétve személyautó jött vele szembe vagy mögüle, de főként lovas kocsikkal találkozott. Az önjárók után felverődött, majd elült a por. Ilyenkor lassított, és lehúzódott az útpadkára. Ha fogatot ért utol, akkor ő előzött. A magáénál lassúbb jármű miatt csak egyszer veszített pár percet. Egy robbanómotoros traktor tűnt fel előtte, és kaszálógépet húzott. Először megelőzte, de aztán bevárta, hogy még egyszer megnézze. Különleges erőgép volt, szokatlanul hosszú, oldalt a hűtője, és elöl csak egy kereke, középen. A vezető állva vezette, és a kormányrúd a motor felett nyúlt előre.

A köd nem volt vészes. Nem csökkentette lényegesen a látótávolságot. Mikor először keresztezte az út a vasutat, nemcsak a vasúti átjárót látta meg már messziről, hanem azt is, hogy jön a vonat. Piru felől közeledett, és elment, mielőtt ő odaért volna. Fillmore sem fogta vissza jelentősen. A főutcában folytatódott az országút, és gyér volt a forgalom. A város után lejtett az út, átvitt a Sespe patak felett, és felfelé kezdett kúszni. Ez némiképp lelassította, de nem bánta, így jobban megfigyelhette, mi van kétoldalt. Fillmore-ig csak az út menti keskeny sávban folyt földművelés, de itt már feljebb is, lejjebb is. A Santa Paula Ridge irányában hatalmas gyümölcsösök terültek el, köztük egy-egy parcella szántóval. A fák zöme citrom volt, de a szántókon, kivált a folyó felőli oldalon, vegyesen volt búza, lucerna, bab, cukorrépa. A citrusfélék nem nagyon érdekelték, annál figyelmesebben nézte a többit. Látta, hogy éppen kalászol a búza, vágásra érett a lucerna, virágzik a bab, és már egész fejlett a cukorrépa. Feltűnt neki, hogy itt minden az öntözésre épül. Csatornák, árkok húzódtak mindenfelé zsilipekkel, átemelőkkel, csövekkel. No, a búzát legközelebb majd közelebbről is megnézem, remélem, itt nem lőnek – gondolta magában. Jóval Santa Paula előtt villaszerű, tornyos ház állt az út mellett. Előző nap, mikor először vitte erre napvilágnál a teherautó, megkérdezte a platón, hogy mi az, és azt mondták neki, hogy iskola, és a környékbeli ranchokról járnak bele a gyerekek. Már messziről feltűnt, mert pirosra volt festve. Közeledett a városhoz. Megvárta, míg elhúz mellette egy Salt Marsh Canyon Oil feliratú tartálykocsi, aztán beletaposott, és bár az utolsó vasúti kereszteződésnél vonatot kapott – ezúttal nyugat felől –, nemsokára a Main Streeten karikázott, és még nyolc előtt otthon volt. Az országúti rész nem egész egy órát vett igénybe, a visszaút viszont teljes két órájába került. Megnyújtotta a Hopper-canyon, a folytonos hegymenet, az, hogy felfelé nemcsak lassabban haladt, hanem helyenként még tolni is kellett a biciglit. Már erősen alkonyult, de így is időre a toronyhoz ért, nem késett el.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben