kaktusz

új év új kötet csírái – már nagyon váltani kéne elfelejteni a tördelhetetlen
hosszú sorokat legyinteni a verstani egészre de legfeljebb ha tizenhatról
tizenháromra remegtettem a sorhosszúságot kiszáradó kezemben volt is
valami lírátlanság és magamban kételkedő örökös átok hogy csöndesen
lemaradok ha mint az élelmesebbnek tűnő társak ezerrel nem menedzselek
és szponzorálok csak várom gyámoltalanul azt a bizonyos összevillanást
mely naggyá tehetné akár a rövid i-vel írandó lirát ezt a kényszeredett hazai
leleményt mely meg-megkoccantja az őszülő legényt mikor beírja lelki
szótárába a maga fabrikálta metaszavakat s ha az ötlet kint toluló felszínes
szintjén már elakadt odanyúl képzeletbeli költő magához feleslegesen nem
dicsér és nem átkoz teszi a dolgát mint egy iparosmester a görcsök idején
megsegítve magát olykor némi szertelen szesszel legtöbbször valami
szesszerű förtelemmel tudja maga mögé a gyanúsan olcsó dobozos söröket
s ha nem vigyáz zengeménye átlépi a koszlott epikát melyben majd lelassul
nem marad rögtől szakadt dimenziója hanem csak mint egy hóka szöveg
érdektelen valót szövöget igénytelenebb lapoknak és már-már filozofikusan
unatkozó magának míg csak elvont szövegét el nem kezdené bekerítgetni
az örökös zátonyra terelő lapszus ám tárgyszerű fogódzónak alkalmilag ma
fölszólt mellőlem ez az arasznyi kaktusz egyetlen groteszk virágunk az is
a számítógép mellett ki tudta egykor hogy az idétlen ajándék ma távolabb
lendítő szándékot ellett mert most mi ketten borostásan ha nem is nagyon
szikkadtan de sivatagi pózra váltan valahol összeértünk vannak túllocsolt
pillanataink szétágazó szerénységünk szárító széllel kicserzett évünk meg
valami konok akarat sűrűsödik szúrós tekintetünk alatt  mikor összenézünk
s hiába a jól bevált halálesztétika a múlás terhétől több-kevesebb sikerrel
formált nyöszörgésünk sokáig mozdulatlan kis korpuszán most az az apró
zsenge dudor az érdekes alig lehet még kéthetes ezt a valóságfelismerést
kétségtelenül a rímkényszer is hozta de verstanos barátaim miért legyen az
versírónak örökös kanossza ha olykor miként a hirtelen villant szúrt fény
eme delej a káosz rejtett zugaiba is bevilágít s miközben veled szemben
szintén ott didereg az a másik kölcsönösen megmelegedhetünk egy váratlan
felismerésben melyben nincs ugyan elég írói tett sem jelentős géniuszi
érdem csak a sok összetartozás külső akarása melynek szövegét ki tudja
ki diktálja mikor a végszavakat a vásárlásból hazaérkező asszony kérdései
mellett a fölriadt szómunkás beütögeti fáradtan rásimít még enyhén ihlető
kaktuszára majd szól neki hogyha fölpuhult már a füstölt csülök és a lencse
jöhet a zöldség és az újévi szerencse lehetőleg összeérve és korhely módra