×

Elszakíthatatlan élettársunk: a múlt

Fekete J. József

2010 // 06
A feledés mint a megbocsátás aktusa, az emlékezés mint
az amnesztia tagadása, a zene mint a félelemmentes létmód
kiteljesülése Bálint Péter első regényében1
A feledés háza penészzöld.
Mindenik imbolygó kapuban hegedősöd kékellik lenyakazva.
Néked döngeti ő keserű-fanszőr-moha dobját.
Gennyesedő lábujjal festi homokba szemöldöd.
Hosszabbnak rajzolja, mint amilyen volt, és ajkad pirosát is.
Te töltöd meg az urnákat s eteted szívedet.


(Paul Celan: Az urnák homokja)

Megírása után húsz esztendővel olvasni egy regényt talán már magában emlékezés és nosztalgia. Bálint Péter Örvény és Fúga című, 1988-ban befejezett, 1990-ben megjelent műve esetében számomra a visszakeresést is jelentette e kései olvasat, hiszen későbbi műveit szinkronban – volt, amelyiket még megjelenése előtt – olvastam. Mit igyekeztem visszakeresni a korai, a kritika által jól fogadott regényben? Az elbeszélőt, aki vallomásosságával, naplóőszinteségű feltárulkozásával úgy hozta létre szuverén és harmonikus elbeszélő világát, hogy a környezeti tapasztalatok, az erudíció, az erkölcs, a becsület, a szellem, az érzelmek, a személyes kapcsolatok leggazdagabb kincsestárát szűrte át magán, ezáltal úgy mondott műveivel véleményt a világról, hogy azokban mindvégig pezsgett az önéletrajziság. Bálint Péter nem olyan szerző, aki hirtelen felindulásból követne el műveket: a felkészülés hosszú periódusát követő írás folyamatos és utólagos javításokkal, csiszolásokkal, az elméleti és szépirodalmi munkája egymásra vonatkoztatásával teljesül gondosan fésült műegésszé, ezért érdemes visszatérni első regényéhez, és megfigyelni, hordozott-e az magában – és ha igen, mit – a későbbi szépírói minőségekből és erényekből.

Ezek közül a töménység kétségkívül egyik legfőbb jellemzője az első Bálint-regénynek. A hatéves gyerekként szerzett tapasztalataira, benyomásaira, érzéseire, érzelmeire visszaemlékező, olykor az álmait is az emlékezésbe vonó, felnőttkora párkáit a gyermekkorba visszavetítő2 elbeszélő minden mondata fontos információt ragad meg, nem használ töltelékszavakat, felhígító betéteket, mondatainak súlya szinte kétségbeejtő: hogyan lehet majd ezt a hangot több mint négyszáz könyvoldalon át kitartani, meddig lesz ereje a történéseket megidéző „naplóírónak” ennyire élesen előhívnia és rendbe raknia emlékeit, meddig feszíthető az önvizsgálat és szembesítés íve – kérdezi a naiv olvasó, bár az intenzív emlékföltárást ösztönző motiváció már a regény élén mottóként idézett két szövegrészben felfedezhető, amelyekből most csak egy tagmondatot idézek: „a vihar előtt boldog emlékeimbe takarózom”,3 vagyis a nosztalgia menedékként mutatkozik az élt jelen gyötrő kérdéseivel szemben.

Igazságos-e az emlékezet? – kérdezhetjük az érzelmek viharában egzaltáltsága elé az emlékek védelmét állító elbeszélő esetében, aki ráadásul élete egy szakaszában álmait olyan mesevilágnak tartotta, amelyben „nappali énjétől” elorzott, de valós, a nappalinál valósabb életet él.4 Ez a kérdés legelőbb az apja emlékének megidézésekor vetődik fel. A keresztapjával és nagyapjával szemben apjára vegyes érzelmekkel gondol, italozó, zsarnokoskodó figuráját gyűlöletesként ábrázolja, sérelmek garmadáját rója fel neki, jellemét és magatartását infernális karakterként jeleníti meg. De nem valamiféle apakomplexus szólal-e meg az elbeszélő emlékeit összezavarva, a gyermek-, valamint kamaszkori sérelmeket a többi élményt háttérbe szorítván felnagyítva? Ezen a lehetőségen az elbeszélő is jócskán eltöpreng, miközben arra keresi a választ, hogy mennyire lehet igazságos az emlékezet:

Most, hogy kicsit elidőzök emlékénél, az a kétely is felmerül bennem, hogy nem túl sötéten, borúsan láttam-e kettőnk valóban nem felhőtlen viszonyát, s mint szorongó, félénk és neurotikus tüneteket magában hordó gyermek nem ruháztam-e föl tudatomban azt az „apaarcot” az ördög, a gonosz álarcával, s ez után a mitikussá növesztés után nem a megtestesült Sátánt figyelmeztem-e benne. Vajon nem tévesztette-e meg ítélőképességemet keresztapám és nagyapám mindent elnéző és megbocsátó szeretete, a társaságbeli öregurak és hölgyek feltétlen rajongása és ajnározása, mely felém irányuló s korlátozott felelősséggel járó vonzalmak igazságtalan és hamis fénybe beállították apám jellemét és szerepét? Mindenesetre töprengéseim csak a kételyeket erősítik föl bennem, s ezeket szeretném eloszlatni, hogy bizonyosságot szerezzek eddigi életem értelméről, mert csak a bizonyosság birtokában festhetem meg stációimat, s szólaltathatom meg annak a zenének az összhangzatát, ami lelkem katedrálisában oly mélabúsan zeng, akár falusi kápolnában a vecsernyére hívó harang.

Az elbeszélő, aki hangsúlyozott vizualitása nyomán festőnek tartja magát, de úgy tetszik, képzőművészeti adottságait eredményesebben kamatoztatja a regényírásban, mint a vásznakon és farost lemezeken, az apjáról festett kép kíméletlenségéhez hasonló anatómiai realizmussal részletezett portrét készít a város előkelőségeiről, értelmiségéről: tanárfigurákat sorjáz, akik az életmámor, a sugárzásvágy és az indulat hiányában szobatudósokká és papucsférjekké korcsosulnak, s mintha sorsuk ilyetén beteljesülése nem saját jellemük folyománya, hanem a cívisváros (Debrecen) ómenének következménye lett volna. Az elbeszélő „őshonosként” is rémülettel és döbbenettel menekült kamaszkorában a földrajztudós professzor és kémiatanárnő felesége lakásából, ahol lányuk meghódítása végett vizitelt:

Mindenesetre a sivatagi szárazság, az áporodott és növényeket hervasztó levegő, ami engem abban a családi házban majdnem megfullasztott és megfutamodásra kényszerített, akár a városunkba letelepedni vágyó vagy csak ideiglenesen idevetődő embereket, a protestáns fensőbbrendűség gőgje, a puritán életvitel és bezárkózó életforma idegent kirekesztő ridegsége egy életre feledhetetlenül megrémisztett, pedig számomra ezek a megnyilvánulások nem is hatottak a megdöbbentés erejével, hisz ebben a légkörben nevelkedtem, csak éppen az álmaim és vágyaim, keresztapám mesemondó és mondén extravaganciája valami délies vérmérsékletet loptak ereimbe, s folytonosan kizökkentettek a mocsár-létből, ugyanakkor persze tudathasadásra és vívódásra késztettek.

Ami az ilyen konfessziós, önmarcangoló, a másikat is kiértékelő narratív poétika megteremtése során hangsúlyozottan izgalmas, az az, hogy az elbeszélő, aki egyben az elmondott történet szereplője is, a saját emlékei mellett mások emlékezetében is jártasnak mutatkozik. Nagyapja volt katonatársa, Nyári Pista bácsi lágerélményeit olyan részletgazdagsággal meséli el, mintha saját emlékezetéből hívná elő az eseményeket, noha voltaképpen az első vagy éppen másodkézből származó történetet, vagyis az elbeszélés élményét (vagy éppen emlékét), nem pedig magát a tapasztalatot eleveníti fel, és ad neki – immár végérvényes – formát, s így az emlékezetből idézett történet a papírra nyomtatva válik újra történetté, ami immár nem Nyári Pista bácsi története, hanem az elbeszélőé. A mások életét saját élményként kezelő, voltaképpen történetteremtő eljárást végigvezeti az elbeszélő a regényen, e módszere a kötet végén teljesedik ki, ahol kisregényként ható epizódban építi fel volt lelkipásztora és annak fogadott gyermekei esetét, ami az el nem követett bűn miatti vezeklés példabeszéde, egyben véresen életes sorstörténet is. Persze az emlékezés rendkívül összetett és sok irányból befolyásolt mechanizmusa az emlékezőt is a bizonytalanság terepére vezeti: az elbeszélőnek el kell döntenie, mennyiben áll jogában mások emlékeit a sajátjaiként kezelni. Az emlékezés a konzerválás és a megőrzés eszköze, ennélfogva az emlékezés a megismerést, a megértést is célozza, ám az emlékezés, a felidézés valamelyest rokon az álommal, így hitelesség tekintetében sem az emlékezés, sem az emlékező nem csalhatatlan:

Az elsatnyult, az ellenállásra képtelen „egzotikus” fajok üvegházban való mentése és átörökítése valami elemi erejű kényszerképzet folytán mindig azt az asszociációt ébreszti bennem, hogy e pusztába vetett sziget, a földrajzi, gazdasági és kulturális régiók határmezsgyéjén – olykor ütközőpontjában – fekvő város hagyományai, meséi és legendái, relikviái és szellemi kincsei éppúgy néhány kertész, szeráfi nemtő alázatos és megszállott erőfeszítései árán menthetők meg a teljes pusztulástól, hogy a „fajok cirkuszában” múzeumi, levéltári s kincstári dokumentumokká, létigazoló s példázatot adó történelmi forrássá váljanak, mint ahogy a kihalófélben lévő növényi s állati fajok élő egyedei és preparátumai is a biológusoknak, botanikusoknak s ornitológusoknak köszönhetik fennmaradásukat s természetük meghatározását. E naplójegyzet írásakor az a szorongató kétely sarkall újabb s újabb számvetésre és töprengésre, hogy mindazok, akik az emlékek képlékeny mélyáramából a tudatba felvetődnek, s szemlélődésem homlokterébe kerülnek, vajon nem épp annak az agonizációnak, végjátéknak a tanúi-e egytől egyig, amit én, a melankóliára hajlamos lélek környezetem létromlásában megfigyelek. Hiszen mi mással magyarázható, hogy épp ezek a sorssal perlekedő, reményért fohászkodó, mater dolorosaként panaszló és szeretetet kisugárzó emberek kísértenek, szólítanak meg engem ködszitáló hajnalokon, az emlékek számbavételekor. Mert különös módon az emlékek mindig az ébredés után lepnek meg, akárha az álmaim folytatásai lennének, s amilyen szomorúak és bágyasztóak a zúzmarás, az átláthatatlan hófüggönyben szendergő, a lélekdermesztő csöndbe burkolózó téli reggelek, éppoly gyászmisét, sirató kantátát és könyörgő antifónákat több szólamban megszólaltató az emlékezésem is.

Az elbeszélő televényes emlékezete nem csupán a saját, harminc évet még meg sem ért énjének emlékeit idézi, hanem felmenőiét is két nemzedékre visszamenően, de a történelmen keresztül visszamerít „az időtlen idők történeteinek sajátos látomásokban megörökített folyamába”, és mintha álomból merítene, mitológiává gyúrja emlékezetét és ismereteit. Az elbeszélő szerint a regény voltaképpen napló – persze nem az, legalábbis a naplóról a köztudatban élő elképzeléshez nem hasonlatos –, amit búvópatakként jár át a „töredelmes konfesszió és könyörgés, bűnleírás és feloldásvágy, létsiratás és mater dolorosás szeretetfelmutatás”.5 A napló, a vallomás, a konfesszió és a gyónás Bálint Péter életművében egybecsendülő regiszterek harmóniája: a naplóírás, levélírás, vallomás és önéletírás kutatásával beojtott szerző már első regényében olyan fikció nyomán építette elbeszélését, hogy rendszerezetten vezetett naplójegyzetei és részben szertelen feljegyzései, illetve azok újraolvastán támadt tépelődései nyomán gyúrta egybe elbeszélő művét, és az a naplóírás formai jegyeiből csakugyan semmit nem visel magán, sokkal inkább mindazon jellemzőket, amelyek egy – akár létező, akár az emlékezetben fikciósan megképződő – napló lapjainak újrapergetése során épül emlékkatedrálissá és magánmitológiává.

Az emlékezés voltaképpen világra hívás, létre teremtés, tehát alkotás, hiszen az emlékezés az eredeti, az elemi élményt hívja elő, de mégsem az elsődleges tapasztalatot kívánja visszaadni, hanem újrateremtett változatát igyekszik újra megélni. Ennek tudatosítása végett az elbeszélő az irodalomtörténetből példálózik, és felidéző emlékezésében a felismerést tevő úgyszintén festő, miként ő magát is festőként jeleníti meg (nemcsak itt, hanem későbbi regényeiben is ezt az alteregót hangsúlyozza):

Zola Oeuvre-jének festője, Lantier is szinte megszállottan kapargatja, újrafesti, alakítja, maszatolja a meztelen aktot, remekműve szimbólumát, mígnem abba a felfedezésbe őrül bele, hogy nem is sikerülhet az arc, a testtartás tökéletes megörökítése, mert a pillanat ihletettsége, az érzelmek varázslatos s csak a látomás pillanatában tetten érhető összjátéka, különös „hangszereltsége” sohasem tér vissza úgy, sohasem idézhető fel úgy, ahogyan az impresszió, a gondolat születésének pillanatában megragadta az alkotót.

Az emlékezés nélkülözhetetlen lételem. Az emlékek nélküli embernek nincs múltja, így hát ő maga sem egyéb halott embernél:

Proust tudatosítja olvasójában (és önmagában is), hogy az ember léte a tovatűnő élmények és emlékek hiányában végveszélybe kerül, mert az ember Isten bizonyosságát elveszítve úgy szenved, miként a narkotikus az alkohol vagy a kábítószer megvonásától, s ha az egyetlen megmaradt vonatkozási pontot, a múltat is hagyja eltűnni, semmi sem mentheti meg a pusztulástól.

Emlékezet nélkül a történelem is halott, az emlékezet teszi élővé és átörökíthetővé, ezért találta ki az ember a történetírást meg az irodalmat, a két, de egy tőről fakadó emlékezeti formát. Bálint Péter első regénye esetében nyilvánvaló az irodalomtörténet nagy emlékezője, Marcel Proust általi megelőzöttség:

Így döbbentem rá én is arra, amikor elhatároztam, megírom végtelen szomorúságom és a családi tűzhely biztonságától, melegétől való elbitangolásom, tékozlásom történetét, hogy csak akkor tudom egy olyan mély és gazdag történelmi hagyományokkal, kultúrával rendelkező város szellemiségét, mint az én szülővárosomét, megragadni, ha végtelen szenvedéllyel és játékkedvvel burjánzó leíró képzeletemet alárendelem a lélekkel felruházott tárgyakból, az omladozó cívisportákból, a szecessziós és gangos bérházakból, a nyikorgó nagykapukból, a szerteágazó s odvas fákból, a rohadó növényszagot árasztó Tócó mocsarából, a megperzselt fűszálakból, a kökénybokrokból, az állomáson pöfögő mozdonyok füttyéből, a félkörívben lerakott macskakövekből, gázlámpák imbolygó fényéből, protestáns, katolikus s ortodox templomok rejtekéből kiáradó s lelkem kápolnájában fúgaáradássá érő muzsikát, amit az emlékező tudat mint karmester fog össze, s megszólaltatom a múltidézés és a szómágia által ünneppé avatott hétköznapokban a hervadó s az enyésző Lét felett érzett aggodalmaimat. Az aggodalom, a melankólia, a félelem s a szorongás önmagában meghatározatlan érzés, ahogy a lélek kápolnájában zengő muzsika is artikulálatlan s egybefolyó orgonabúgás vagy hosszan kitartott sikoly mindaddig, amíg az emlékezés során tárgyiasuló élmények nem bontják a melizmatikus jajkiáltást szillabikus zsoltárrá vagy kantillációvá, mely az ima áhítatába zsongít. Ennek a lelkemben szüntelenül felbugyogó artikulálatlan, melizmatikus hangzásnak a forrását kívánom megtalálni, hisz sem az absztrakt történelem, sem a kristálytiszta logikájú, csak épp a létértelmezést elsikkasztó filozófiák nem tudják elnémítani a belső muzsikát. Mert a történelem önmagában fikció, a múzeumi relikviák holt tárgyak, amik csak bennünk, emlékező tudatunktól átvilágítva élednek újjá.

Egyedi – emlékezet általi – megmaradásunk módjára a közösségi megmaradásunk, az urbánus lét által tételezetett létünk is az emlékezet kódolta átörökítés révén mint a megújulás cselekedetétől függ:

Szülővárosomat sem csak a történelmi hagyományok, a város önállóságát és függetlenségét féltve őrző politikai manőverezések és lavírozások mentették meg a többszöri dúlást követő végveszedelemtől (a pusztuláshoz egyébként is elegendő volt akár egy villám, egy szikra, a döngölt nádtetős s zsúpfedeles parasztházak és polgári porták ugyanis egymást érték); kellett a pénznél valami több is, hogy fel-feléledjen hamvadó poraiból, s az irracionális körülményekkel dacolva megmaradjon, s ez a rejtekező forrás nem más, mint az emlékezés szeretetének s melankóliájának költészete, a mesékbe oltott önigazolás- és feltárulkozásvágy igézete, a balladákba rejtett szomorúság átörökítésének szenvedélyes szándéka, az emberi méltóságot kikezdő és a lelki gyakorlatot megszégyenítő hitviták tanúságának megfogalmazása, a mítosztalan világképek természetmitológiává oldásának lelki kényszere, ami együttesen kiemel a provincializmusból, s e forrást azért hagyjuk áradni, mert a megigazulásra szomjas lélek a minden pillanatban valóságos és esedékes csodájából és misztériumából részesedni óhajt.

Az emlékezés egy létszakasz rekapitulációja. Az emlékezés természetesen nem egyenlíthető ki a magánmitológiával, a múltnak az általunk óhajtott képként való megjelenítésével, a „csak a szépre emlékezem” szelektivitásából burjánzó újraélésével és felidézésével. Az emlékezésnek kétségkívül van egy, a múlt történéseit újraértékelő, rendrakó funkciója, az egykori események, a hozzájuk fűződő élmények és érzelmek későbbi felidézése azok jobb megértéséhez, bölcsebb megítéléséhez, a történelem és az életrajz, az idő múlása alatt formálódó, módosuló és alakot öltő személyiség (vagy ahogy korábban mondtuk: jellem) kontextusba helyezéséhez – ténylegesen az önmegértéshez – vezethet, egyfajta szellemi rekapitulációhoz nyit utat. Bálint Péter regényében mintegy kétszáz könyvoldalon át a zsidó–magyar identitás közt vergődő keresztapa a nosztalgia tükre által jelenik meg, az elbeszélő gyermekként bolondul keresztapjáért, a szokásaiért, gesztusaiért, birtokolt tárgyaiért, majd a regény derekán az emlékezés révén definitív ítéletet mond a korábban példaképnek tekintett férfiról:

Úgy marad meg emlékezetemben, mint űzött erdei vad, aki reszkető lábbal, remegő ajakkal, a rigók énekét követve menekül a tisztásról a fák és cserjék sűrűjébe, nehogy vadászok és orgyilkosok céltáblája legyen, s ösztönös menekülése közben ébersége lankadni kezd, nem érzi a veszélyt, a téli etető környékén ásott veremcsapdát, mely örökre lenyeli áldozatát.

A világ dolgairól, emberekről és cselekedetekről alkotott tiszta ítéletek kéthangúsága nyomán e műben is meg kell különböztetnünk egymástól a nosztalgia mint a talán sosemvolt valóság iránti igény fogalmát az emlékezéstől, az érzelemsemleges vagy éppen érzelmek által szelektívvé tett folyamattól. Az előbbihez hasonló remek példa erre a regényben Annemarie, az elbeszélő meghatározó szerelme, akivel három boldog, de mindvégig az egymás elvesztésétől rettegő félelem által mérgezett hónapot töltöttek együtt. Annemarie-t a nosztalgia az örökös, de elérhetetlen szerelem jelképévé magasztosította, az emlékezés viszont „vénkisasszonyos allűröket” fedezett fel viselkedésében.6

Bálint Péter regényében az emlékezés és a művészi alkotás egyaránt a teremtés eszköze, ugyanakkor a felnőttek által megjelenített ellentétek vonzásában gyötrődő gyermek, majd az ellentéteket és ellenmondásokat a tágabb környezetben is felfedező fiatalember szorongásait oldó módszere. A gyermeki lélek bonyolultságára, valamint a gyermekkorban szerzett emlékeknek a felnőtt férfiban kibontakozó, az akkor megértett hatására utaló vallomás – a regényírás – gyónás, egyben a bűnét felismerő és megbánó lélek katabázisa, a megtisztulás reményét hordozó alászállása, a hajdani események újraélése, a leírás, az olvasó elé tárás révén valóban az önismeret megszerzésének eszköze, a gátlásokat tápláló emlékek feldolgozásának módszere. Az önmagát és környezete iránti viszonyát elemző, a létezés misztériuma köré panteisztikus mitológiát építő, a kálvinizmus erkölcsrendjét mértékül állító elbeszélő a legapróbb, lényegtelennek tűnő részleteket is igyekszik múltjából felidézni, megkeresni szerepüket világnézete ácsolatában. Eközben környezetével szemben ugyanolyan kritikus, mint magával, ifjúkori énjében siet fellelni az inadekvát reakciókat, magatartásformákat, amelyek nem szolgálták a jellemépítést, a szellemi, erkölcsi, spirituális gyarapodást. A regény- és a naplóírás Bálint Péter szemléletében az öntisztulás eszköze, a kitartó és szakadatlan önelemzés folyománya, a haláltudat nyomasztó bizonyosságát enyhítő motiváció. A kifejezés kényszere, amiben az önismeretvágy ölt testet.

A műalkotásba emelt valóság a maradandóság letéteménye. Az emlékezés és az alkotás a szellemi és lelki nyugalom megteremtése felé vezérel, meghozza a kielégülést, spirituális tekintetben pedig Isten megnyugtató közelébe emel. Ezzel szemben az emlékezés hiánya egyenes úton vezet a „szentségek pusztulásához”, a feledés lényünk megcsúfolása és lényegünk tagadása, önnön gyökerünk kitépése, az erkölcsi lealjasodás felé vezető ösvény, az identitásvesztéssel szembeni közöny fertője, a szétomlást okozó erózió.

Az emlékezés szakrális feladat, a létromlás és méltóságvesztés ellenszere, a hagyományok és szentségek megőrzésének rítusa. Bálint Péter ennél is tovább tágítja az emlékezésnek az emberi létben betöltött szerepe értelmezését, szerinte az emlékezés egyenesen „a létezés kiindulópontja s az értelem forrása”, ugyanis „minden szó és vágy és akarat és tett belőle fakad, s alanyává és tárgyává válik”.7 Az emlékezés oltalmat adó menedék, ahová a szentségek és hagyományok megőrzésére felesküdött szellem befészkelhet önnön vacogtató kérdéseivel és a világ általi faggatottságával.8

„Az éleselméjűség mindig mélabúval jár együtt”,9 így az emlékei révén a gyermekkorához visszatérő elbeszélő homloka sem felhőtlen, hiszen amire emlékezik, az nem csupán megőrződik, hanem ítéletre is vár. Az emlékezés nem adhat amnesztiát, vele szemben a feledés a megbocsátás aktusa. Bálint Péter elbeszélője az úgynevezett „költői emlékezetét” aktivizálta a regényírás során, amiről ugyanaz mondható el, mint Marcel Proust esetében, vagyis hogy az emlékezet ezen formája „jótékony energiát hordoz magában. Segít élni: gyógyítja az idő és a halál miatti szorongást, ezért boldogítónak érezhetik mindazok, akik rábízzák magukat.”10

*

Az egyetemes műalkotás, a médiumok termékeny egymásba hatolásának eszméje soha nem volt elevenebb, mint a multimédia által megteremtett medialitás lehetőségei közepette, és az egyetemes műalkotás megteremtésére kiterjesztett igény a hagyományos nyomtatás révén reprodukált irodalmi szövegekben is fellelhető, azokban a textusokban, amelyeket (Szent Ambrus hagyománytörő néma olvasásától fogva11 ) magunkban olvasunk, a szövegközvetítés egyedüli médiuma a papír vagy a képernyő síkján legtöbbnyire rendezett sorokban megjelenő betűk. A hangos olvasás, a felolvasás vokális közvetítő közeg beiktatásával gazdagítja a műalkotás interpretációját, a zsidók pedig a szent szövegeik olvasása során egész testüket mozgósítják, így a szövegértés, a jelentésközvetítés motorikus funkciókat is előhív, visszautalván a világ betűk általi teremtésének rítusára, megőrizvén az írás és az olvasás ősi ritualitását. Mindez a szövegbefogadásra vonatkozik, a szöveg létrehozásában az orális előadás, illetve az olvasás közbeni ütemes testmozgás lehetővé tétele a zeneiség segítségül hívását követeli meg.

Jogunkban áll feltételezni, hogy az ókori költőknél, akiknek művei közelebb álltak a történelemíráshoz, mint a teremtés értelmében vett költészethez, a versformák inkább memoriterként, az emlékezet kapaszkodóiként szolgáltak, semmint a szöveg művészi hatását növelték volna. A történetek szóbeli előadójának szüksége volt a kötött formára elbeszélésének zökkenőmentes előadásához, a közönségnek pedig a történések megértését segítette a formához kötött előadás. Az elbeszélő költemények prozódiai jelenségeihez vélhetőleg csak később csatlakoztak egyéb zenei jellegzetességek, olyanok, amelyek a történetmondás felől az eufónikus hangzás felé terelték a költészeti műveket.

Éppen ezért különös a zenei kompozíció szándékának visszatérése a kötetlen formában szervesülő nagyepikában, így Bálint Péter nagyregényében is. Viszont ezzel a szándékával nincsen egyedül, és előtte más szerzők is ilyen elképzelés nyomán komponálták elbeszélő műveiket, például a Bálint által nagyra tartott Marcel Proust is.

Bálint Péter világszemléletében és alkotói módszerében a zene a természet, a mítosz és a szakrális érzelmek ősnyelveként jelenik meg. Az ősművészetként megélt, az érzelmek pontosan árnyalt megjelenítésére – a nyelvvel szemben – igencsak alkalmas kifejezőeszközként tisztelt muzsika és zenei kompozíció Bálint Péter-i értelmezése hosszan olvasható első regényében, amikor Bach zenéjét az ősnyelv megidézéseként elemzi:

Bach a megidézett lények (az egymásra acsarkodó jó és rossz, létrehozó és pusztító szeráfi és démoni erők) és az Istenhez imádkozó Én szüntelen párharcát megfékező s lecsendesítő titán, aki belátja, ha a lélekben elszabadult szellemeket hagyjuk garázdálkodni és pióca módjára élősködni, akkor szolgájukká válik az ember. Bach az őselemeket és e jelmezes szellembandát éppúgy megfékezi kantátáival és fúgaáradásaival, mint az egyes hangszerek és emberi hangok kitörését, nekivadulását a karmester; s úgy szólaltatja meg valamennyi instrumentumot, mint Pán az erdei tisztáson egybesereglett növényeket és állatokat, a létezők násza és gyásza, bimbózása és enyészete, teremtőt dicsőítő kórusa és tragédiát panaszló kara egyszerre érezteti a lét és nemlét egyidejűségét, az emlékezés révén megidézett múlt és az éppen abban a pillanatban születő jelen szétvághatatlan egybefonódását; Bach lelkében megtalálta azt az arkhimédészi pontot, amelyből a létezés szerves egészét pillantotta meg. A létezés e biztos alfapontjára találva nem paktál le és nem alkudozik Faust módján a démonokkal, hanem kibővített kórusaival s nagyzenekarával, kitágított és szokatlan hangközeivel, a tornyosodó-fodrozódó témavariánsaival fülön ragadja valamennyit, s pellengérre állítja őket a Nikolai-Kirche vagy a Tamás-templom imapadjaiban szorongók ámulatára; „Bűnbeesés és feltámadás: íme, a hívatlan és avatatlan prókátorok s álpróféták hada, mely megkísért bennünket a teremtés óta. Résen legyünk hát, mert minden pillanatban valóságos a bűn veszélye, és minden pillanatban esedékes a feltámadás: vagyis a teremtés”. Időnek és térnek, érzelemnek és értelemnek, áhítatnak és töprengésnek e mérhetetlen távlatba helyezése és ugyanazon pillanatban történő megvilágítása adja a bábeli nyelvzavart legyűrő Bach-zene varázsát. Istenhez szól, és mégis a démoni-fauni szörnyekkel csatázó s vereséget szenvedő emberről beszél; mindörökkön örökké-t mond, és mégis az eszkatalógiát kizárva mindig a profán lét jelenét átható, átalakító, korrekcióért kiáltó múltra gondol. Alvilág és Temenos, szirének és szeráfok, katakomba és imaház, biblikus őslét és profán életszeretet, könyörgés és remény egybecsengése egy ismeretlen nyelven: a zenei hangok grammatikus dallamívelésén keresztül fogalmazza meg a létösszegző misztériumot, ami éppoly titokzatos számunkra, akár egy holttá vált s kincsét sírba vitt nyelv hieroglifái, s ezeket őrült megszállottsággal faggatjuk, mert tudjuk, hogy a lét titkos tanításait rejtik. A zenei hangok, talán mert, hála Istennek, kevés a titkukba beavatkozni tudó kontár, még nem vesztették el hamvasságukat, még őriznek valamit az őslét harmóniájából; ritmikájukból és atonalitásukból, transzcendens geometriájukból és lírai hajlíthatóságukból a természet szerves egésze hallható. Minden leütött hang, a nap elpattanását, a bimbó hasadását, a jégcsap olvadását, a madár füttyét, a szél süvítését, az öreg tölgy derékba törését, a tücskök cirpelését, a csermely csobogását, a szirteken megtörő felhők sóhajtását, a mélyáramlásban egymást felfaló halak sikoltását utánzó hang egyetlen, semelyik más hanggal össze nem téveszthető rezgéstartománnyal eleveníti meg e természeti jelenségeket. Ahogy az élőlények és a tárgyak önmagukban értelmezhetetlenek s a léten kívüliek, úgy a hangok is csak hangok önmagukban, s ahhoz, hogy szimfónia legyen belőlük, a komponistának a korrespondenciákra épülő természetmitológia mystészének kell lennie. Mert a zene: Istenhez fordulás, titkos tanítás, könyörgés és ima; az ismeretlen hieroglifákat tartalmazó nyelv, amelyet hajdan mindenki egyaránt értett és beszélt, és amelyen keresztül kifejezte létderűjét vagy melankóliáját, behatolt a természet rendjébe, és a létezés csodájára ismert. Bach zenéje: a „holt nyelven” való beszélni tudás és a természetbe belefeledkezés gyönyöre, a könyörgésen s imán keresztül az Istenhez emelkedés igézete és az emberi méltóság visszanyerésének esélye, a létezés csodájának derűje és a szeretet hiányának önmagát elpusztító ember melankóliája, perlekedés és megigazulásvágy, önleleplezés és bűnökből való feltámadás, a bábeli nyelvzavar legyűrése és a lélek kápolnájában zengő dallam kivetülése, démonűzés és evangéliumvárás, kiteljesedésvágy és minden létezővel történő eggyé válás, rontó erőre kiabálás és játékos kórusincselkedés, tengerbe áradás és hullámtörő kőgátak közti lecsendesedés – a keresztfára feszített Jézus sebéből szivárgó szeretet.

Az Örvény és Fúga beszélője két idősík egymás közti feszültségét oldja a zeneként komponált szólamával, tekintélyt parancsolón hömpölygő mondatáramlásával. Ő ugyanis nem pusztán elbeszélője, hanem részese is az elbeszélt történetnek, ami egy hatéves kisfiú alapélményeit, akárcsak egy nagy ívű kompozíció főszólamát, a felnőtt és éppen regényt író elbeszélő későbbi élményeivel, tapasztalataival, tudásával, vallomásaival, kételyeivel és tépelődéseivel átszőve variál, gondol tovább, miként a concerto grosso visszatérő motívumait a zeneszerző. A leitmotív, a (zenei) téma közben feloldódik, elindázik a mellékmotívumok között, el is tűnik, hogy egy teljesen más hangszerelésben és rezgésszámon újra fölbukkanjon a narráció búvópatakjának medrében.12 A zeneiség zeneművek hasonlatként alkalmazása révén is helyet kap a regényben, a már idézett Bach-elemzés a muzsika lényegiségének megértése felé haladt, ám amikor a szerző Muszorgszkij Éj a kopár hegyen és a Kijevi nagykapu című darabjainak dallamát szólaltatja meg „a lélek kápolnájában”, a zeneműveket, feltételezvén, hogy minden olvasója ismeri őket, viszonyítási pontként idézi szövegébe, hogy általuk illusztrálja a cívisváros kapuja láttán kelt érzelmeit, és a látványt az általa gerjesztett asszociációkkal és indulatokkal egyetemben egy romantikus felnagyításhoz hasonlatos drámai látomásként idézze olvasója elé.13 A zene Bálint értelmezésében a megtartó szeretet nyelve, ami egyaránt lelkesíthet egyént és nemzetet,14 viszont a szeretetből nem zárható ki az életet árnyékként kísérő gyászmise15 tudomásulvétele sem. Ide még majd vissza kell térnünk, viszont nem feledhetjük Bálint Péter szépírói indulása motivációs köréből a prousti megelőzöttséget kiteljesítő zenei alapstruktúrát, ami a szerző hangulatától és indulatától függően a fúga, a szimfónia és a rekviem alakját ölti, hogy a zenei építkezés nyomán létrehívott mű feltárja építkezésének struktúráját, ami leginkább „a létezők, a túlélők dicsőségét, a létezés elpusztíthatatlanságát”16 hirdető barokk katedrális architektúrájának zsenialitását idézi. Miként a szemlélődő egy barokk oltár látványával is képtelen betelni, a katedrális egészének bonyolultságát pedig hihetőleg fel sem foghatja, úgy ebben a regényben sem egyszerű semmi. Az elbeszélő minden irányból megvizsgálja tárgyát, kiemelt jelentőséget tulajdonít az árnyalatnyi eltéréseknek, keresi a kontrapunktokat, és figyel az atonalitásokra, s ezáltal olyan sűrű gondolatszövetet hoz létre, amiben nehezen követhető a kompozíciót elindító dallam. A zeneművek felépítése és a katedrálisok architektúrája közti párhuzam voltaképpen nem is olyan távoli, mint amilyennek első hallásra tetszik, hiszen a zenei hang szívből fakad, és a szentély is a szív hangjának helye, a zene Bálint Péter értelmezésében az egyedüli félelemmentes lét:

Az ember Istenhez könyörög a zenei hangok segítségével, mert a földi és túlvilági lét egységétől megfosztott szilánk-létének tökéletes megfelelője az artikulálatlan beszédhelyzet, amit a szertartások, mágiák s misztériumok igézetében a kantillációval és a fúgaáradással igyekszik „tagolttá és szertartásos imává” átlényegíteni.

Zenét szerezni, regényt írni annyit tesz, mint Isten szeretetének kegyelmébe férkőzni. Csakhogy miként a lélek kápolnájában a zsoltáros imát Bach h-moll és Mozart c-moll miséjének gyászdallama kíséri leghatásosabban, úgy „az igazi könyvek mindig is a megnyomorított, fuldokló és köztes létben bolyongó szerencsétlen lelkek imáinak és létromlás ellen felmutatott tanúságtételeinek breviáriumai”,17 vezérdallamuk a világbavetettségből, a szeretetlenségből, a társtalanságból, a félelemmentes lét és a kételyeket megszüntető bizonyosság hiányából fakadó, „kantillációvá, ornamentikává, poézissé átlényegült ima”,18 ami a kételyeitől faggatott lélek fortissimóit végül egyetemes csenddé, a szeretet néma kegyelmének hangtalan áradásává orkesztrálja.

*

Korábban talán elhamarkodva szögeztem le, hogy Bálint Péter ügyesebben kamatoztatja írói tehetségét képzőművészi hajlamánál, ugyanis elbeszélőként a zenei lehetőségek aktivizálása mellett a sík- és térbeli képzőművészeti alkotás módszereit is kisajátítja. Ebbéli tehetsége mindenekelőtt a regényalakok leírásában teljesedik ki, akkor, amikor a figurákat voltaképpen nem közvetlenül írja le, hanem valamihez hasonlítja, s e csalafintaság nyomán a hasonlat válik a leírás alapjává:

Amikor ez a különös nevű irodalomprofesszor a mélybordó tapétázatú folyosóra bebotorkált kezében szorongatva fekete szalagos keménykalapját, ami úgy remegett, akár agg templomszolgák kezében a dióverő botra emlékeztető nyeles persely, olyannak tűnt, mint egy barokk érseki palota eldugott szárnyából előmerészkedő remete hitmagyarázó, egy teozófus, egy Swedenborg- s Eckhart-ivadék.19

Regényalakjainak leírása során soha nem állapodik meg a „külső” ábrázolásnál, hanem „egészében” láttatja az embert, a test, a lélek és a szellem hármasságát iparkodik egyszerre megragadni, amihez gyakorta a képzőművészet gazdag tárházából idéz – miként a zene esetében is teszi – az ábrázolást segítő műalkotásokat; leírásai a kiindulóponthoz visszatérő asszociációsorok, amelyek nem csupán portréalkotására, hanem írásművészetének egészére jellemzők. Ilyen remek asszociációra alapozó portré a következő:

…keresztapámék konyhájában gyakran elrévedeztem a garzonlakásunk tőszomszédságában lakó családon is, melynek fenntartója egy idejekorán megőszült, megkeseredett ember volt, aki úgy villogtatta azúrkék szemét, mint ahogy Zeusz szórta villámait, amik megvilágították a hollószín éjben lopakodó és prédára leső ragadozók léptei nyomát, a félénken neszező áldozatok összebújó csoportját, a cserjék árnyékába csempészett hurkokat, csapdákat és a bennük vergődők haláltusáját, a tetemek maradékait s a rajtuk civakodó-acsarkodó hiénák dögéhségét, az avardunna félhomályában settenkedő vakondokok féreghajszáját, a földrögök alól előaraszoló lótetűk botladozását. Azúrkék, sötétben pásztázó szeme Brokof Kronoszát juttatja eszembe. Az atyjára sarlót emelő, gyermekeit lenyelő s fia által a titánokkal együtt Tartarosba vetett, félelmetes és rettegett zsarnok hatalmát féltve megrettenve, őrülten mered a felé tornyosuló veszedelemre, deres szakálla szinte lerántja állát; segélykiáltása némaságba fullad, kidülledt szeme azt a kétségbeesést sugallja, amit a hatalmukat vesztett zsarnokok érezhetnek a világba vetve, mert trón, jogar s az őket védelmező törvények nélkül szánalmas, gyáva, bosszút lihegő együgyűjakabok; s ettől a kronoszi, a rejtekező állati létet megvilágító, az őrület rettenetét kifejező szemforgatástól mindig megriadtam, mert sohasem lehettem biztos abban, hogy egy óvatlan pillanatban a kegyetlen kínzásokkal kierőszakolt vallomások érvényességét bíráló s kétségbe vonó megjegyzései miatt három évre börtönlakóvá vedlett ávós főhadnagyot nem keríti-e hatalmába valami kibogozhatatlan eredetű rossz gondolat, ami arra ragadtatja, hogy engem azonosítson ítélő bíráival, s rajtam bosszulja meg sérelmeit.20

A regényalakokhoz hasonlóan a tárgyak és az események sem önmagukban, hanem a természeti jelenségekkel szimbiózist alkotó asszociációcsokrokban jelennek meg az elbeszélő képzeletében. Az elbeszélő panteisztikus, természetfilozófiai világszemlélete nyomán a természet katartikus megnyilvánulásainak megidézésével kívánja például a különös lelki alkatból a felnőttség felé tájolódó Annemarie-t szüzessége elvesztésének pillanatában megjeleníteni.21 A leírás itt interaktív mozzanatok tetten érése: a szüzesség elvesztése egyfelől szinte kozmikus mitológiává nő, másfelől a kamaszszerelem beteljesedése, amiben az aranykorral együtt elveszített egységet kiteljesítő másik princípium, a férfi nem csupán tapasztalója, szemlélője a nő reakcióinak, hanem megdöbbent résztvevője az eseménynek, ő a másik testébe és lelkébe hatoló, aminek tudatosulása az erkölcsi és lelki önvizsgálat bonyolult kérdésfolyamai elől bontja el a gátakat.

A világ faggatása és az önelemzés kettős ívű kompozíciója közepette az elbeszélő az atonalitásokra és kontrasztokra figyel, a szabálytalan és a rendellenes iránti vonzalma határozza meg stílusát, jóllehet ezt a vonzalmát nem mindig erényként, hanem olykor lappangó fogyatékosságként éli meg, aminek viszont van helye az irodalomban. Végül lássuk, miért is tartja fontosnak az Örvény és Fúga elbeszélője, hogy ne a festészet, hanem éppen az irodalom váljék gondolatai és érzelmei pontos kifejezőjévé!

Az elbeszélő nagyapja meggyőződéssel hitte, hogy „a krisztusi szeretetben és evangéliumi tisztaságban élő, becsületes embert nem érheti el a megalázás, a megbélyegzés legkisebb ártó és becsületet romboló árnyéka sem”,22 a felnőtté érett unoka pedig a vakhiten túlmenő bizonyítékát keresi a regényírás révén az erkölcs, az etika és a morál felfedhető működésének. Ehhez nem kell misztikus aszkétává vagy aszaltfüge-fejű remetévé válnia, az igazság és az igazságosság, az élet és a hit teljességének keresése jól megfér az epikureus világélvezettel, a képmutatás felett harsogó hahotával és a jóindulatú s jóhiszemű lódítással:

…az irodalmat csupa olyan csavaros eszű, az álszenteknek fügét mutató fickó írja, akinek az a legkedvesebb szórakozása, hogy minél nagyobbat és hihetőbbet füllentsen, és a hiszékeny jámbor lelkeket krumpliorruknál fogva vezesse. […] minden komoly író született háryjános, vásári komédiás, homéri mesemondó. Mert jól tudja, hogy az igazi élet sava-borsa a vaskos és kegyetlen humor. Az igazán bölcs és léleklátó emberek a legféltettebb szentségekben és tilalmakban is meglátják az esendőt, amit pellengérre kell állítani. […] a legkülönfélébb betűtípusokból szedett sorok, legváltozatosabb elméleteket kifejtő könyvek valójában egyetlen nagy, az idők végeztéig írható mese lenyomatai, s aki ezeket a sorokat és eszméket túlontúl komolyan veszi, az vagy hazudik, s a világ rejtelmeit ismerő bölcset játssza, vagy olyan ostoba fajankó, aki ostobaságát, szűklátókörűségét épp a fennkölt ismeretek árnyékába húzódva kívánja leplezni.

Az irodalom Bálint Péter felfogásában lehetőséget nyújt a beleérzésre, az empátiára, az azonosulásra, az írás és az olvasás számára egyaránt ajzószer, továbbgondolandó létmagyarázat, hitbéli tanúságtétel, amivel együtt beléphetünk egy teremtett, de általunk megképződő világba, ahol szemlélőből szereplővé válik a regényolvasó, az elbeszélő pedig próteuszi alkatánál fogva szüntelen metamorfózisokban tobzódik. Minden vallomásos, létsirató, feloldásvágyból fakadó, panaszló mondata fohászba hangszerelődik, a concerto grosso, a regény viszont nem Isten nagyságának magasztalása, hanem inkább az ember parányi mivolta miatti leborulás.

Végezetül, a bevezetőben jelzett vállalkozás befejezéseként bátran állíthatom, hogy Bálint Péter első regénye teljes vértezetében mutatta fel az írót, aki e vértezet megszerzéséért küzdelmes munkával tanult, írt és törölt, töprengett az élmény kifejezhetőségén és a stílus adta lehetőségeken, mozgósította intellektuális képességeit és erudícióját, miközben kételyeit választott mestereivel vagy azok munkáival vitatta meg. A nagy felkészülés után a hosszan elhúzódó regényírás mindezeknek köszönhetően olyan remekbe csiszolt művet eredményezett, ami visszaadta a nagyregény részben lejáratott, részben elveszett tekintélyét, egyszersmind szinte az összes járható ösvényt felfedte a szerző későbbi regényei előtt.

Jegyzetek

1 Bálint Péter: Örvény és Fúga (Egy fiatal festő naplófeljegyzései). Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1990.

2 „…óh micsoda szörnyűség, ez a heves vágyakat keltő nemiség maga a pokol, amibe elsüllyedek, gondoltam…” – írja annak kapcsán, hogy hatévesen megszemlélte az Aranybika Szálló pincérnőit, akiket vélhetően nem ilyen korában tarthatott „infernális kis kokottok”-nak.

3 Hölderlin: Hüperion.

4 Vö. 108.

5 174.

6 288.

7 438.

8 „Hová menekülhetnék önmagam elől, ha ifjúságom kedves napjai nem volnának?” (397.)

9 Cicero.

10 Harald Weinrich: Emlékezéspoétika a felejtés mélyéről (Proust). In uő.: Léthé. A felejtés művészete és kritikája. Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 2002.

11 Ambrus hangtalan olvasása paradigmaváltást jelzett, ő már a hang kihagyásával az írásjeltől közvetlenül jutott el a leírottak megértéséig.

12 Vö. 149.

13 Vö. 167.

14 174.

15 380.

16 189.

17 380.

18 381.

19 Egy másik alak, Bebel Manó bácsi „Loyola Ignác kandallójához illő piszkavas”.

20 A leírás még két könyvoldalon folytatódik.

21 290–291.

22 22.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben