Bogárvérrel

(regényrészlet)

Istenítélet

Még mozogtak a hadak, mikor Selmec várasából útnak indultam Santiago de Compostelába. Miksa császár és Ulászló sereggel törtek gazdátlan hazánkra. Corvin János is hadat toborzott. Az özvegy királyné és párthívei Nápoly felől vártak hadi segítséget. Ulászló öccse, Albert herceg szintén katonasággal buzdult a magyarok árván maradt koronájáért. Közben (ahogy még otthon megtudtam) titkos és fedetlen követek nyargalnak országszerte, hogy megbízóik nevében fűt-fát ígérve egyezkedjenek minden ellenféllel. Nem akartam se követtel, se katonával, se útonállóval tengelyt akasztani, elkerültem a járt utakat, a lefelé hajló nap után indultam nyugatnak s kissé délnek. Ősz eleje volt, mikor elhagytam a várast, az idő egyre zordabb, sokat esik az eső, a levelek sárgulnak. A legnagyobb télben érek majd a legnagyobb hegyekhez. Ha Hannibál át tudott kelni rajtuk az elefántjaival, egy magamfajta talpasnak miért ne sikerülne? Az apát úrtól kaptam egy báránybőr bekecset és egy kucsmasapkát. Nem tudom, megvédenek-e a fagyoktól, egyelőre még a zsákomban lapulnak. Más poggyászom nincs is, ama fadobozon kívül, amelyet csuhám alá, a hátamra kötöztem. Az a néhány semmit érő, nekem mégis drága lap van benne, melyeket százszor teleírtam felesleges feljegyzéseimmel.

Az apát úr hosszan sorolta, hol találok útközben hites testvérekre, kik rendházuk kapuját megnyitják előttem, alhatok, ehetem, tisztálkodhatom, pár napra meg is pihenhetek. E kolostorokat mind elkerülöm. Az Úr az én pásztorom. Másra nincs szükségem. Ott alszom, ahol rám zuhan az este, s kora hajnalban magamra riadva továbbmegyek. Ragyog köröttem az ősz. Bogyón, gombán, vadmézen élek, nyulat is ütöttem Levendel páter somfa botjával, melyet áldása mellé adott nekem, úti segítségnek. Nehezebb terepen vadcsapást követek, másutt a nap útját járom. Vízzel ellátnak a források, csermelyek. Jobb így, egymagamban, az emlékeimmel.

Az apát úr búcsúszavai szerint Isten arra teremtett, hogy e zarándokutat sikerrel megtegyem. Ha így lenne, az Úr rendet tett volna a fejemben, hogy tisztán lássam, mi marad mögöttem. De a szavak továbbra is összevissza keringenek bennem, nincs köztük rend, nincs vezérfonál, amelyre felfűzhetném őket. Akárcsak a dobozomban lapuló lapokon, fejemben is kuszán kavarognak a történetfoszlányok. Nem tudom, hol kezdődnek, mivel folytatódnak, mi bennük a fontos, a különös vagy éppen veszedelmes. Pedig azt reméltem, útközben kitisztul a fejem.

Johannes szerint üres gyomorral könnyebb gondolkodni. Három napja jutott ez eszembe. Azóta nem eszem. Látásom tisztább, hallásom élesebb, de a történtek csak nem rendeződnek bennem.

*

A bal tenyeremet használom térképnek. Ahogy a várasi bába, Martha Lindenfeld magyarázta nekem, kisujjam alól indul a mutatóm felé a szerelmek vonala, melynek kezdőpontját jelöltem Selmecnek. Nem e fájdalmas léniát követem, az Úr által a mancsomba vésett nagy M betű középső metszéspontja felé tartok, a csuklóm irányába, délnyugatnak. Martha szerint Isten tenyerünkbe rajzolta a sorsunkat. Részleteiben minden tenyér más ábrákat mutat, nincs köztük két egyforma, de mindből kiolvasható ama betű, mely a halálra emlékeztet. Memento Mori. Ez volna az Úr összes üzenete? Tudom, hogy meg fogok halni. Mindenki meghal. Csak az utolsó pillanat felől nézve látom majd az utam egyenesnek?

A bal kezembe rajzolt M betű egyik ferdéje (a jobb oldali) az én tenyeremen alig kivehető. Martha szerint az volna a szív léniája. (Eszerint nincs szívem? Akkor miért fájnak, amik fájnak?) Az M másik ferdéjét (a bal oldalit) Martha fejvonalnak mondta. Az keményen, mélyen van a bőrömbe vésve, majdhogynem vízszintesen vágja keresztül a mancsom. Martha szerint a fejvonal csak királyok, hadvezérek és szélhámosok tenyerében olyan határozott, mint az én tenyeremen. Se király, se hadvezér nem leszek. A szélhámossághoz nincs bátorságom. Nem tudnám másnak mutatni magam, mint annak, aki vagyok: egy nyúlszájú, sánta kis senkinek.

A fej és a szív léniája a tenyerem közepén metszik egymást, valahol ott kell lennie Pozsony várasának. Azt északról kerülve most a hüvelykem felé tartok, nemrég értem az M bal szárához, melyet Martha az élet vonalának nevezett. Sokat bámulom ezt a vérszegény, rövid léniámat. Lehet, hogy hamar halok meg, s valóban felkötnek, ahogy a cigányasszony jövendölte? Martha megnyugtatott, az idő múlásával e vonalak változnak. Naponta vizsgálom a tenyeremet. Nem tudom, azelőtt mi változott rajta; mióta elhagytam Selmecet, ugyanolyan. Pozsony most is ott van rajta, ahol lennie kellett, amikor elhagytam.

Életem fonalát metszve már a hüvelykujjam tövénél járok, jóval túl a Morván (melyet egy alig látható, kis rovás jelez), közel a Dunához, melynek semmi nyoma a tenyeremen, pedig valahol a hüvelykem tövénél, Bécs fölött kellene elérnem, s követnem majd hosszan, föl, a Fekete-erdőig. Bécs magasságában majd újragondolom a térképet, s mintha tenyeremen jobbra húznám a fele világot, Bécset a szerelemvonal szélső pontjára képzelem, ahol most Selmec van.

Selmec.

Mintha a szemem mögé égett volna, akkor is látom, ha éppen a köröttem változó, idegen tájat szemlélem. Látom a várast napfényben, látom éjszaka, hóba süppedve, esőtől verve… Nem kérdés, hogy szeretem-e. Ami eddig történt, ott esett meg velem. Selmeci vagyok. Selmeci Nyulacska.

Mióta elmúltam tizennyolc esztendős (nem régen), úgy érzem, nem illik már hozzám a becenevem. Nem vagyok Nyulacska. De nem vagyok nyúl se. Martha szerint a kínaiak nem az égövek állatjegyeit veszik alapul a horoszkópszámításnál, hanem a születési évet. Náluk éve van a sárkánynak, kutyának, kígyónak, majomnak… Engem nyúlnak mond a kínai horoszkóp, de téved. Nem vagyok „gyáva nyúl”, igaz, nem vagyok szilaj bika sem, hiába születtem az Ígéret havában, mikor a Bika csillagképe ragyog fölöttünk az égen. Andreas vagyok, a selmeci kolostor laikus testvére, kit a közösség rendelt e végtelenbe nyúló zarándokútra – egy rablóvá vedlett, bűnös nagyúr helyett.

*

Thurzó úr unokaöccsét a nyár közepén fogta el az északról hozzánk érkező cseh hadak előőrse. A hírhedett útonálló az új kenyér ünnepe előtt pár nappal csapott le a várkastélya alatt kanyargó úton feltűnő könnyűlovasokra. Nem tudta, hogy az erdőből kibukkanó előőrs mögött Ulászló vértesei masíroznak. Kísérő legényeit miszlikbe vágták, őt ló farkához kötve hurcolták Selmecre. Azt mondják, elfogatásakor hetyke volt, villogott a szeme, a vérteseket csehül szidalmazta. Mire a főtérre vonszolták (ezt magam is láttam), csak egy véres rongycsomónak látszott. Díszes ruhájának maradéka cafatokban lógott, feldagadt arcából alig villant ki a szeme fehérje. Csuda, hogy túlélte a háromnapos utat. Az újonnan választott tanács halálra ítélte. „Úgyse mertek felkötni, csibészek!” – köpte a szót a tanácsnokok képébe.

Sose felejtem el a pillanatot, melyben széttépetett. Az ítéletnapon ott volt egész Selmec. Egy tűt sem lehetett volna leejteni a főtéren. Még a környező utcák torkolata is megtelt bámészkodókkal. A bíró holtsápadtan ült a katonák által sebtében ácsolt emelvény közepén, balján a plébános, jobbján az apát úr, mellettük hat-hat új tanácsnok és a cseh vértesek egy-egy kapitánya. Az emelvény előtt szabadon hagyott, szűkös tér közepén állott az elítélt. Úgy festett, mint valami szellem. Zsákkal a fején vezettetett oda. Akadtak némelyek, akik szerint nem is a hetyke rabló volt az, egy csavargót végeztek ki helyette, s – tekintettel nagy hatalmú rokonára – őt magát futni engedték, isten hírével. Nem tudom, igaz-e a pletyka. Bárhogy változnak az erőviszonyok, Thurzó úr hatalma töretlen, mindenütt akadnak barátai. A zsákfejű embernek (termetre olyan volt, mint Thurzó úr unokaöccse) a hóhér kötelet csomózott csuklóira és a bokájára, a kötelek túlvégét négy vasderes katonaló hámjához kötözte. A nyugtalan lovak zabláját egy-egy katona tartotta. Arcukat páncélsisak födte. A hóhér a rablóvárúr háta mögött összefogta a kötelet, jelt adott a tanácsnokoknak. A bíró felállt, kihirdette az ítéletet, majd megkérdezte a martalócot, megértette-e. „Köpök a sírotokra!” – kiáltotta magyarul a zsákfejű ember. A bíró ekkor a plébánosra tekintett. Az bólintott. Most az apát úrhoz fordult. (Mint később megtudtam, előre elpróbálták a ceremóniát, amelynek rendje szerint az apát úrnak is bólintania kellett volna.) Ő azonban felállt, és beszélni kezdett. Szavait a tanácsuraknak címezte, de a sokasághoz fordulva, messze csengő hangon szólott.

– Megérdemli a büntetést – mondta –, maga Krisztus urunk is elfordulna tőle, egyik orcájával. Mind ismerjük az égi bíró engesztelhetetlen, szigorú képét. Ám ne feledkezzünk el a másik arcáról sem, érezzük magunkon ama mindent megértő, kegyes pillantását is, amellyel az öröklét magasából szeretettel szemlél minket.

Pisszenés sem hallatszott a téren. Az apát úr szlovákul beszélt, a cseh vértesek is értették, bár – amiként mi – ők se tudták mire vélni váratlan szavait.

– Az ítélet jogos és helyes – folytatta –, ám mielőtt végrehajtatnék, a vezeklés esélyét is meg kell adnunk a bűnösnek.

– Miféle vezeklés? – A plébános szólalt meg. – Hogyan vezekelne, aki halál fia?

– Mind azok vagyunk – mondta az apát úr. – Pőrén születtünk, pőrén megyünk el. Az elítélt vagyona elkoboztatott. Minden ingatlana a koronára száll, ingóságainak fele azokat illeti, akik elfogták, rablott vagyonának másik fele a várasé lesz. Jól mondom, bíró úr?

A bíró pislantott egyet.

– Lecsíphetnénk abból a pénzből a vezeklés költségeire – szólott az apát úr. A plébános megint közbe akart szólni, de köhögés fogta el. – E nemes törvényszék máskor is lehetővé tette, hogy a halálraítélt egy felebarátja induljon vezeklő zarándokútra a bűnös helyett – kiáltotta túl az apát úr a plébános köhécselését. – Megkérdezem tehát, kívánja-e, hogy kolostorunk valamely testvére elzarándokoljon nevében Santiago de Compostelába, hogy e bűnbánó, kegyes cselekedettel enyhítse Krisztus haragját, midőn a világi törvény után ő is kimondja majd a végső, mennyei ítéletet.

A zsákfej megmoccant.

– Bólintott! – kiáltott az apát úr. – Mindenki láthatta!

A bíró jelzett a hóhérnak. Az megrántotta, majd elengedte a köteleket, elugrott az elítélt mögül. Megiramodtak a nehezen féken tartott lovak. Cuppanásféle hang hallatszott, s nyomban utána a tömegből felszakadó sóhaj, majd a nehéz léptű mének döngő trappolása, ahogy elvágtattak a kötélvégeken csapkodó, bukdácsoló véres testrészekkel.

*

A kivégzés másnapján az apát úr magához rendelt.

– Kísérj el a Katalin-templomba.

Szikrázó délelőtt ballagtunk a dombról a várasba. Nehezen lépdelt mellettem, köszvénye kínozta. Elmondta, hogy a tanács harminc ezüstöt fizetett a kolostor pénztárába a zarándokút költségeire, ám ő úgy véli, a mennybéliek jobban respektálnák, ha a zarándok egyetlen fillér nélkül, koldulva tenné meg az utat, s a pénzt hozzácsapnánk a Katalin-templom újjáépítésére gyűjtött összeghez.

Megkérdezte, hogy szerintem kit indítson útnak.

– Pelbártot vagy Pius atyát – vágtam rá. – Ők a legerősebbek.

Azt felelte, sajnos, Pius atyát most nem nélkülözheti, jogi ismereteire nagyobb szüksége van, mint bármikor korábban. Pelbárt sem mehet, ki vezetné akkor a számadókönyvet? Sorra vettük a testvéreket. Mindegyikükben talált kivetnivalót vagy éppen olyan tulajdonságot, amelyre a templomépítésnél nagy szüksége volna. A télen vizsgázott novíciusokat túl fiatalnak és tapasztalatlannak tartotta. Beszélgetés közben elértük a várast. Dologidő volt, az utcák néptelenek, senki nem láthatta, hogy az apát úr belém karolt, pedig e nagy tisztességnek hamar híre ment volna.

Beléptünk a templomba.

A koromtól feketéllő, vastag falak kirekesztették a hőséget, hűvös félhomály derengett odabent. A kövezetet felverte a gyom. A karcsú ablakokból érkező fény keskeny ösvényein egész akácbokrok nőttek. A penészes falakon tekergődző kígyók: fehér gyökerek törtek a magasba.

– Nézz a lábad elé! Épp a hasadék szélén állsz.

Ott, ahol megálltunk, a nagy földinduláskor támadt repedés csak lábfejnyi volt, a kapu felé tovább keskenyedett, ám a hajdani oltár irányába szeszélyes kiszögellésekkel, hegyes kanyarokkal futott, középütt oly szélesre nyílva, hogy egy borjút is elnyelhetett volna. A rianást elfedő deszkákat rég elkorhasztotta a pokol lehelete, a hasadék mentén kiégetett minden életet, közelében nem nőtt se gyom, se moha.

Keresztet vetettem.

– Kevés! – mondta az apát úr. – Ezen nem segít az ima.

Jól emlékeztem korábbi szavaira, melyekkel a pokol hatalma ellen érvelt, azt taglalván, miért valószínűtlen, hogy a Sátán éppen Selmecen készülne a föld alól kitörni, mégis vacogott a fogam, ahogy a hasadék mélyébe pillantottam.

– Ladislaw szerint gránitsziklákat kell faragtatnom ék alakúra, s azokkal fedetnem – szólott. – A gránit igen drága. Nagy szükségünk lesz hát minden fillérre, ha azt akarjuk, hogy a szentévre meglegyen a munka. A te harminc ezüstödnek is meglesz itt a helye.

– Nincs nekem ezüstöm…

– De van – pillantott rám.

– Csak nem úgy érted…

– De bizony! – bólintott. – Téged küldelek a zarándokútra.

*

Nő a szakállam. Ha a szél megfújja, csiklandik rendesen. Bajszom nemigen van, pedig ha szőr fedné a fölső ajkam, nem látszana az arcom hibája. Johannes szerint képünk a lélek tükre. Ő mesélte azt is, hogy a rómaiak harmincesztendős korukig viseltek szakállat, úgy vélték, ekkorra alakul ki bennünk a lélek végleges formája, vagyis, másképpen szólva, harmincesztendős korunktól vagyunk az arcunkért felelősek. Addig éppúgy változnak a vonásaink, mint mögöttük a lélek. Tegnap hosszan néztem magam egy patak tükrében. Mióta nem vágom, szőkés vagy inkább seszínű hajam csigákba tekeredve veri a vállamat. Gyér szakállam mégis egyenes növésű, állam alatt hegyes csúcsot képez. Orcám beesett, homlokom magas, szemem mélyen ülő, ajkam vértelen. Nyakam vékony, hosszú. Sovány vagyok, mint egy ázott, girhes kérdőjel.

*

Nagy, kaszált dombhát oldalát kerülöm éppen. Nem látok embert, pedig a levágott szénát nemrég rakhatták kazlakba, valamely majornak kell lennie a közelben. Rossz lábam hasogat, nem akar úgy lépni, ahogy kérem tőle. Combom töve zsibbad. Szédelgek. Elbotorkálok a legközelebbi szénarakásig, befészkelem magam a tövébe. Pihenek egy órát, aztán továbbmegyek. A száradó fű illatáról a szamaraim jutnak eszembe. Hiányzom-e nekik vagy a kutyáimnak? Mióta eljöttem, Dávid, a néma novícius gondozza őket. Fogadalmi éve leteltének napján megszólalt, sokat beszélgettem vele aztán, rendes gyerek. Remélem, jól tartja a csacsikat, a kutyáimat, kecskéimet és a gerléket. Bogárgyűjteményem titkát is rábíztam. Azt nem ígérte meg, hogy gyarapítja, de azt igen, hogy megőrzi addig, amíg visszatérek. Így lesz-e? Látom-e még a kolostort, a várast, az apát urat és a testvéreket? Dorkát? Ariadnét? Bárkit azok közül, kiket eleddig ismertem?

Ahogy lehunyom a szemem, mind körbevesznek:

– Ébredj, Nyulacska! Hallod, Selmeci Andreas, serkenj fel!

Nem tudom kinyitni a szemem. Talán a szemhéjam összeragadt, mint gyermekkoromban? Folyt a fülem, lázas voltam, nehezen aludtam el, folyton felriadtam. Mikor lesz már reggel? Hallottam, hogy anyám már a tűzhelynél motoz, éreztem a kamilla illatát, napok óta azzal itat, hogy meggyógyuljak tőle.

– Nem látok! – sikoltottam.

Kamillával mosta ki szememből a gennyet.

Most senki nem érint meg, csak szólongatnak.

– Nyisd ki a szemedet! Hallod, testvérem?

Hunyt szemmel repülök. Nem oly magasan, mint régi álmaimban a Kancsal ormáról Selmec főterére. Közelről érzem az ázott föld illatát. Derékmagasságban ringok a föld felett, mintha himbálnának. Hiába próbálom karomat szárnyként lendíteni vagy lábammal taposni a levegőt, csuklómat fogva tartja valamely erő, bokámat is bilincsként szorítja, mintha álombéli óriás hintáztatna. Így repülök, ide-oda lengve. Aztán zuhanni kezdek, mintha a föld méhe nyílna meg alattam. Egyre melegebb van, akár odalent, a rézbányában. Nem tudom, miként értem talajt. A hátamon fekszem. Nem hallom sem a csillék dübörgését, sem a fejtőkalapácsok kopácsolását. Nem a bányába zuhantam. Nem a földbe vájt vágatok dohos szagát érzem, valami édeset.

– Kecsketej! – mormolom.

– Na végre! – örvendeznek valakik köröttem. – Igyál, testvérem! – A hangok német nyelven szólnak. Sikerül kinyitnom a szemem. Két idegen barát guggol mellettem. Egyikük csupor tejet tart az ajkam elé, a másik karjával ölel, hogy megtartson ültömben. Mögöttük a cella meszelt fala fehérlik, a fehérség közepén sötét feszület. Úgy látszik, álmom a kolostorba vetett. Különös, hogy egyik barátot sem ismerem fel.

– Két hete várunk rád – mondja egyikük.

– Hagyd most ezzel! – inti a másik.

Némán kortyolom a tejet.

*

Tenyerem térképe becsapott, jóval nyugatabbra jártam, mint számítottam. A Linz várasától északra megbúvó kolostor domonkosai találtak rám a rendház kaszálóján, ők hoztak ájultomban az ispotályukba, ahol – mint később elmondták – három napig feküdtem lázas önkívületben. További hét napba telt, míg visszanyertem korábbi erőmet, s immár ismét úton vagyok. Az apát úr üzenete szerint – amely az idegen kolostorban várt rám – immár nem Compostelába kell mennem (oda mást indított útnak helyettem), hanem Krakkóba, hogy ott egy bizonyos Mester Sebastian névre hallgató piktor társául szegődve még a télen hazatérjek vele Selmec várasába.

„Hála a Mindenhatónak, és neked, Andreas, valamint a galambjaidnak, Ulászló király és Beatrix királyné nagyra értékelte ügyükben kifejtett buzgalmunkat, amellyel sikerült Selmecet az ő pártjukra vonni, s titkos kamarásuk, Bakócz Tamás érsek úr önkezével írott köszönő levele mellé némi pénzeket is küldött, amely adomány lehetővé tette, hogy haladéktalanul hozzáláthassunk a Katalin-templom újjáépítéséhez. A testvérek mellé tizenkét talpast szerződtettem, már takarítanak, felégetik a gazt, lekaparják a falakról a kormot, habarcsot kevernek, gerendát ácsolnak. A héten munkába állnak az ácsok és a kőművesek. Megrendeltem a gránitköveket és a színes üvegablakokat. A megújuló templom szebb lesz, mint a plébánia egyháza, ahonnan visszaperlem a hajdan elhurcolt kincseket. Az új pápa úr levélben ígérte, hogy mellénk áll e perben, s ha sikerül visszaállítanom a templom hajdani szépségét, több búcsúengedélyt küld a számunkra, mint a plébániának. Minden erőmmel azon vagyok, hogy az új a régit túlszárnyalja. Az új bíró egyetértésével kivágattam a kétszáz éves hársat, abból faragtatok szárnyas oltárt a képírómesterrel, kit Thurzó úr ajánlására hívattam el a hírneves Dürer műhelyéből. Mivel igen fontos, hogy a külhoni festő ne önmagában tévelyegve érjen Selmecre, hanem vezetve legyen, téged küldelek elébe, fiam, hogy mire megérkeztek, hajlamait, szándékait és művészetét illetően mindent kitudhass felőle. Ám mielőtt a képíró cselédjének kínálkozva bizalmas társaként hazavezetnéd – írta az apát úr –, keresd fel a krakkói kolostor felcserét, bizonyos Milthiades testvért, ki elvégzi ama vágyott operációt rajtad, amely után képed nem lesz többé ferde.”

A linzi kolostor ifjú apátjától a krakkói útra vezető társamul egy Füles névre hallgató öreg csacsit kaptam. Nem túl kezes jószág, de összebarátkoztunk, megtűr a hátán, s ha nem is vidáman, de kitartóan poroszkál velem a lassan télbe hajló utakon Krakkó várasa felé. Ismét a tenyerembe képzelem a térképet, s most egyenesen a középső ujjam töve felé törekszem. Ha számításom nem csal, két héten belül megérkezem. Bár Szent András havának elején járunk, a kemény fagyok még nem csaptak le a vidékre. Csak éjszakánként vacogtat a hideg, napközben (hála a bekecsnek és kucsmának) jól bírom magam. Noha már gyakran terítik be az eget rózsaszín fellegek, a hó még nem esett le. Nemcsak az időnként kibukkanó nap, az öröm is melegít. Ha Isten is akarja, Katalin-napra túl leszek a rám váró műtéten, s mire ama festőt feltalálom, arcom éppoly közönséges lesz, mint mindenki másé.

*

Lengyelhon alján nem járnak hadak. Ahogy megtudtam, otthon is kitört a béke. Mátyás özvegyét Ulászló feleségül kérte, ő lett a magyarok választott királya. Nincs mitől tartanom. Istenes népek laknak errefelé, éjszakára bármelyik tanyára bekéredzkedhetek, jó szívvel fogadnak. Bár lengyelül nem értek, ama néhány szóval, amit Ladislawtól tanultam, elboldogulok. Kérem, köszönöm, áldjon meg az Isten. Ezeken kívül már egy kerek mondat is elhagyta az ajkam: Vjem zse nyic nyevjem.

Tudom, hogy semmit sem tudok.

Nagy igazságot tartalmaz e mondat.

Vándorlásom közben továbbra is fejembe tolulnak a régi történetek, de éppoly rendezetlen, véletlen sorban, ahogyan eddig. Nézegetem e hajdani képeket, hallgatom a fejemben zsolozsmázó mondatokat, s mintha újra megtörténnének velem az egykor megesettek, gondolatban odahaza járok, Selmecen, a nyárban.

*

– Thurzó János urat Páduában ismertem meg – mesélte az apát úr. – Mindketten a Stúdium Generálé egyetemén hallgattunk tudós előadásokat. Engem a kolostor akkori apátja küldött, Thurzó Lőcséről érkezett, apjaura pénzén. Én szegény voltam, ő gazdagnak számított. Én magányos voltam, ő hamar kötött barátságokat. Régen volt. Fiatalok voltunk. Ő csinos, jóvágású, élénk szellemű, bár, őszintén szólva, minden jobban érdekelte az előadásoknál. Ha tehette, a hét szabad művészet helyett az orvosdoktorok szemináriumait látogatta, vagy csavargott. Bejárta egész Itáliát. A bányászat izgatta, és a mechanika meg a nagybani kereskedés. Szeretett utazni, kedvelte a pénzt, a pompát és a szerelmet. Míg én a padot koptattam, ő a várast járta. Ezzel vadászni ment, amazzal a padovai festők műhelyeit látogatta, költőkkel ivott a trattóriákban, hercegi palotákban csapta a szelet, vagy csavargókkal tekergett, vizsgái mégis jobban sikerültek, mint az enyémek. Latinul legalább úgy olvasott, írt és beszélt, mint én, aritmetikából és geometriából messze a legjobbak közé tartozott. Mikor tanulta meg, képzelni se tudom. Ragadt rá a tudás. Kis ideig együtt laktunk a nyomorúságos kollégiumban, elvégre majdhogynem földim volt, Lőcse nincs messze Selmectől. De ő nem bírta a nyomort, hamar beköltözött a várasba, holott égig szökött a szállás ára. Páduában minden drága volt, a jó taljánok az universitas hallgatóin próbáltak meggazdagodni. A kolostorból hozott pénzem a tandíjra is alig futotta, szerencse, hogy sosem szégyelltem semmiféle munkát. Pénzeltem, ahogy tudtam. Segítettem jegyzetet másolni, üzenetekkel lótottam-futottam, s bár erre nem volt engedélyem, egy kereskedőcsalád gyermekeit oktattam betűvetésre. Az állást ő szerezte nekem. Népszerű fiatalember volt. Már akkoriban is a mechanika érdekelte a legjobban, saját kezűleg javította meg az egyetem öreg óraszerkezetét, amely a planéták mozgását mutatta. Pedig a csillagok nem izgatták, máig kineveti az asztrológusokat.

– A barátság Isten legszebb adománya – folytatta a történetet máskor. – Nem tudni, ki kit, miért fogad a szívébe. Thurzó vakmerő volt, én óvatos. Én mélyen hívő, ő majdhogynem hitetlen. Két évet töltöttünk együtt az egyetemen, a második év tavaszán mindkettőnknek félbe kellett szakítanunk a tanulmányainkat. Őt apjaura halálhíre szólította Lőcsére, engem az apátom rendelt haza. Gondoltam, Szent Péter lován vágok neki a tavasznak. János úr ragaszkodott hozzá, hogy együtt utazzunk. Megajándékozott egy álmatag öszvérrel. Ő lovat vásárolt magának. Gyakorlott lovas volt, én nem mondhattam volna el ugyanezt magamról. Hátasom széles marú, nyugodt állat volt, az övé nyurga és gyors. Nem győzte visszafogni. Úgy terveztem, testvéri kolostorokban szállunk meg éjszakára, de János úr ragaszkodott a kényelemhez és a társasághoz, így már első éjszaka szobát váltott nekünk egy út menti fogadóban. Alaposan bevacsoráltunk az ivóban, alig vártam, hogy álomra hajtsam a fejem, s törődött testem kipihenje a lovaglás okozta megpróbáltatásokat. – Menj csak – mondta –, aludd ki magadat, én még beleolvasok a bibliába. – Nem úgy ismertem, mint aki képtelen volna nélkülözni az isteni igéket, az egyetemi közös imákat gyakran elbliccelte. Hamar megértettem, milyen bibliára gondol. Az ivó sarkában hangos társaság verte a blattot. Nemhiába hívják a kártyát az ördög bibliájának, noha azt mondják, az első kártyalapokat szerzetes testvérek másolták. Igaz lehet, némely lap rajza igen hasonlít a kódexek miniatúráihoz. Még olyan jeles festők is alkottak kártyákat, mint Mantegna, a nagy hírű páduai mester. A kártya mégis bajt hoz arra, aki beleolvas. János úr bort rendelt, beült a partiba. Én nem értettem a játék szabályait, a lapok jelentését se ismertem, hamar eluntam, hogy a barátom mellett kibiceljek. Már csinos nyereményre tett szert, amikor további szerencsét kívánva elbúcsúztam tőle, s nyugovóra tértem. Még nem pirkadt, amikor felrázott. – Gyerünk – mondta –, sietnünk kell! – Alig ismertem rá. Nyúzott volt és sápadt. Drága ruhái helyett koszlott és felettébb illatos darócot viselt. – Mi lett a ruháddal? – Nem méltatott feleletre. Lerángatott a nyikorgó, sötét falépcsőn. Lebotorkáltunk az istállóba. Se az ő lovát, se az én öszvéremet nem találtuk az állásban. – Eh, mindegy – suttogott –, hozd, amelyiket éred! – Már megbocsáss – mondtam –, de mégse köthetem el más hátasát, hiszen... – Nem tudtam a mondatot befejezni. A sötétben ütések záporoztak rám. Menekültünk, ahogy a lábunk bírta. A ködöt lélegző hajnali szántón találtunk egymásra. Térdét csapkodva nevetett, amikor meglátott. – Na, te jól nézel ki! – Neki is kijutott az ütlegekből, homlokát diónyi dudor ékesítette, arca csupa vér volt. – Semmid sem törött el? – Nemcsak az utolsó fityingjét vesztette el a tarokknak nevezett kártyajátékon, de az én öszvéremet és az ő lovát is. Drága ruhájától is meg kellett válnia. – Nem volt szerencsém! – nevetett. Fagyott hagymát találtunk a földben, azt rágcsálva bandukoltuk Velence felé.

– Velence környékén, már nem emlékszem, pontosan hol, kohómunkásnak szegődött, hogy a rézolvasztás féltve őrzött titkát eltanulja. Én napszámosként, a földeken dolgoztam. Tavasszal indultunk el Páduából, késő ősz volt, mire hazaértünk. Én még életben találtam az apátomat, János úr apját már eltemették, tekintélyes vagyont hagyott a fiára. Mire én Isten kegyelméből a kolostor apátja lettem, Thurzó nagy, világi hatalomra tett szert. Gazdag lengyel lányt vett nőül, Krakkóba költözött, egy időre megválasztották a váras bírájának. Míg én a kolostor ügyeit próbáltam rendbe tenni, ő királyokkal parolázott, s lett nemcsak az ország, de fél Európa egyik legbefolyásosabb embere. Lányát Fugger Jakab fia vette nőül. Nála jobban kevesen értenek a bányaműveléshez, kereskedéshez, politikához. Mégis a barátom maradt.

*

A konyhás testvér velem küldte fel az apát úr rendelte frissítőt és ennivalót az emeleti fogadószobába, ahol a hónapok óta nálunk vendégeskedő titokzatos lengyel és az éjszaka érkezett Thurzó úr tárgyalt az apát úrral. Amíg felszolgáltam, megfigyelhettem a hírneves, nagyúri vendéget. Negyvenöt körüli, erős testalkatú, zömök, határozott férfi, hangja mély, mintha pincéből jönne. Egyszerű fekete ruhát viselt; ha nem tudom, hogy ő az, harcos papnak vélem. Nagy beszélgetésben voltak, mikor bekopogtam, ám ahogy beléptem, elhallgattak. Ha jól láttam, egy térkép fölé hajolva vitatkoztak. A lengyel sietve összetekerte a lapot, az apát úr leült, Thurzó hátrább lépett. Lesütött szemmel tettem eléjük a válogatott finomságokkal teli tálat, a boroskancsót és a serlegeket.

– Ő az – szólt magyarul a lengyel.

– Mutasd magad! – parancsolt rám Thurzó.

Mélyen meghajoltam.

– Úgy hallom, remek galambjaid vannak! Mit gondolsz, Krakkóból is hazatalálnak?

– Isten segedelmével.

– Tedd kalitkába őket, és add oda a legényeimnek! – parancsolta. – Kapsz tőlük két másikat helyettük. Úgy vigyázz rájuk, mint a szemed fényére.

– Igenis, nagyuram.

– Elmehetsz.

Nem tudom, mi vett rá, hogy a szolgalmi lépcsőre nyíló kisajtó mögött megtorpanjak.

– Megbízol a kölyökben? – kérdezte odabent Thurzó.

– Mindenképpen – felelt az apát úr. – Mi hír a királyról?

– Most csakugyan beteg – dörmögte Thurzó. – Meghűlt a legutóbbi vadászaton. Magam is ott voltam, Visegrád hegyeit jártuk. Egy Nicholaus nevű lengyel csillagjóssal vendégeskedtem nála.

– Ismerem! – szólt közbe a lengyel. – Azt állítja, hogy a Föld gömbölyű, és a Nap körül kereng.

– Képtelen gondolat – vélte az apát úr.

– Némely hajósok egyetértenének vele – mondta Thurzó. – Egy bizonyos Christoforo nevű portugál, akivel Capri szigetén futottam össze a nyáron, évek óta készül rá, hogy hajóival megkerülje a Földet. Nyugat felé indulva akar Indiába jutni.

– Bolondok mindenütt akadnak.

– Spanyol Izabellának könyörög, hogy finanszírozná a vállalkozást – vette a szót ismét magához a lengyel. – A királyné hajlana rá, de a férje nem szíveli a portugált.

– Mátyás viszont megkedvelte a csillagászt – mondotta Thurzó. – A tézisein nevetett, de horoszkópot rendelt tőle. A bolond Nicholaus olyan rosszakat jövendölt neki, amikért bárki más elkergette volna. A Merkur és a Vénusz szerencsétlen együttállása szerint Mátyás tavaszra meghal.

– Ezt már tavaly is hallottuk.

– Akárhogy is lesz, akarom Selmecet – közölte Thurzó. – Ha a dolgok fordulnak, te segíthetsz ebben.

– Számíthatsz rám – mondta az apát úr. – De te is segítesz nekem a templom dolgában.

– Beszéltem erről Ince pápával – dörmögte Thurzó. – Azt mondta, készséggel támogat, ha módjában áll.

– Őszentsége bármit megtehet.

– Mindenhez pénz kell, barátom, s őszentségének mostanában nemigen van. Ajánlottam neki Fugger segítségét, de ódzkodik a zsidó pénztől. Azt mondja, inkább a töröktől szerez.

– Pogány pénzen építené Krisztus templomait?

– Akár az ördögén is! – Thurzó öblösen nevetett. – A szultán öccse megpróbálta leütni bátyját a trónról, mire az Itáliáig kergette. Dzsemál a pápai udvarnál talált menedéket.

– Ince sokáig vendégként bánt vele, de immár fogolyként őrzi – mondta a lengyel. – Azzal fenyegeti a szultánt, hogy hazasegíti a trónkövetelőt.

Thurzó helyeselt.

– Bajazid szultán komoly pénzt hajlandó fizetni azért, hogy Ince a nagyravágyó kölyköt Rómában tartsa.

– Bölcs megfontolás ez a pápa részéről – szólott az apát úr.

– Bölcsnek ugyan bölcs, de nem a pápáé. Mint Rómában mindenben, ebben is Giuliano della Rovere bíboros keze van. Belőle valóban nagy pápa lesz. Már most elkezdte az egyházat, úgymond, tisztogatni. Kiadatott Incével néhány olyan bullát, melyek kiváló hitbéli s jogi alapot biztosítanak arra, hogy a neki nem tetsző kollégákat örökre eltávolíttassa az inkvizícióval. A te rendtársaid segítik ebben. Előbb megégetnek néhány ágrólszakadt javasasszonyt, aztán jöhetnek a nagy jövedelmű, gazdag birtokosok, hogy pénzük Giuliano kezére juthasson, végül perbe fogat néhány nagypofájú papot is.

– Erről magam is hallottam – mondta a lengyel. – Európa füstölni fog a máglyák tüzétől.

– Te is exponálhatnád magad ebben a dologban – mondta az apát úrnak Thurzó.

– Selmecen nincsenek boszorkák.

– Sehol nincsenek, amíg azt nem állítjuk, hogy vannak.

– Nem szeretnék belekeveredni efféle kétes dolgokba… – mondta az apát úr.

– Pedig muszáj lenne, hogy a pápa és főleg Giuliano irántad való rokonszenvét erősítsd vele. Ha te nem teszed meg, a plébános megelőz, és akkor soha nem tudod újjáépíteni a templomodat.

Nem mertem tovább maradni. Lebotorkáltam a lépcsőn, futottam egyenesen Martha Lindenfeldhez.

– Semmi baj, Nyulacska! – nyugtatott. – Nincs Selmecen egyetlen olyan ember sem, aki engem bajba keverne.

*

Miután Thurzó és a lengyel elutaztak, az apát úr Pius atyát bízta meg azzal, hogy Selmecen boszorkára leljen. Pius elsőként a várasi bordelt vezető Magdaléna sorort szemelte ki, hogy boszorkányság vádjával perbe fogassa.

– Háza a bűn fészke! Selmec szégyene! Bujaságra csábít boldog-boldogtalant! Ha ez nem volna elég, mindannyian tudjuk, hány nem kívánt csecsemőt emésztetett el a sororjaival. Ha felásatjuk a lupanar hátsó kertjét, bizonnyal megtaláljuk az aprószentek csontjait…

– Róla szó sem lehet! – mondta az apát úr. – Nemcsak azért, mert a ringburgerek mind őhozzá járnak, és ha nem csillapítaná sororjaival a váras tehetőseinek testi étvágyát, Selmec is úgy járna, mint egynémely várasok, hol az örömlányok úton-útfélen kínálják magukat, ragályt és romlást terjesztve. Ráadásul tavaly éppen én voltam az, aki meghívtam őket a körmenetbe, hogy bűneikért vezekelve megtisztulhassanak. De nemcsak ezért nem engedem, hogy perbe fogasd, hanem egyszerűen azért, mert Magdaléna nem boszorka.

Pius következő jelöltje Pregitzerné volt.

– Fertelmes bűneiről suttog a fél váras. Levendel pék készséggel megesküszik arra, hogy Pregitzer pincéjében véres szombatokat ülnek…

– Az a pék ostoba. Meglehet, hogy Pregitzer asszonya titokban gyakorolja a zsidó hitet, de ez nem ok arra, hogy megégettessen. Pregitzer hírneve és hatalma ma még megingathatatlan. Nem fogunk ujjat húzni vele.

– Van még valaki – mondta óvatosan Pius.

– Úgy? És ki volna az?

– Egy ágrólszakadt javasasszony, kinek aligha vannak neves protektorai.

– Ismerem?

– Mindenki ismeri Selmecen Martha Lindenfeldet.

E név hallatán az apát úr falfehér lett.

– Rosszul vagyok. – Magára zárta a szobája ajtaját, két napig nem evett, nem ivott, nem jött ki onnan.

Vita támadt a testvérek közt, hogy az apát úr „távollétében” ki vigye a kolostor ügyeit. A vaksi Valentin páter volt a rangidős köztünk, de Pius hajthatatlan érvelésére mindannyian beláttuk, hogy az öreg nem alkalmas a kolostor vezetésére.

– Kit kell itt vezetni? – kelt ki magából Johannes. – Mindannyian tesszük a dolgunkat, míg az apát úr jobban nem lesz.

– Úgy legyen – mondta Pius. – Hozd a szánt! – parancsolt rám. – A várasba viszel. – Mivel nem választottunk ideiglenes vezetőt magunknak, senki nem tilthatta meg, hogy Pius a kolostort elhagyja. Előbb a plébániára vitette magát, majd a tanácsházára.

Még aznap lefogták Martha Lindenfeldet.

*

Próbáltam másnap felkeresni őt a várasi börtönben, de az őrség nem eresztett be, mondván, a boszorka éppen vallomást tesz a tanácsurak előtt. Egész nap odakint ődöngtem, kedvező jelre vagy lehetőségre várva. Késő délután lett, mire a tanácsurak elhagyták a házat. Nem sokkal utánuk a jegyző írnoka, az én Odorics barátom is kijött. Sápadt volt, reszketett.

– Mi történt?

– Ne kérdezd. Hagyj engem.

Nem tágítottam.

– Ugye, Martha nem vallott magára?

– Nem.

– Hatalmas az Isten! – nyihogtam boldogan.

– Nem tudod, minek örülsz. – Üres szemmel nézett.

– Annak, hogy ártatlan!

– Jobban járt volna, ha bűnös lenne.

– Hogy mondhatsz ilyet?

– Valamit innom kell.

Betértünk az alsóvárasi korcsmába.

Odorics pálinkát rendelt.

– Soha nem képzeltem, mi mindent kibírhat egy ember. S hogy én képes vagyok mindazt végignézni. S nemcsak hogy nézem, de fel is jegyzem, lépésről lépésre, ahogy diktálva lett.

A tanácsurak a Mária-templom nemrég kinevezett segédkanonokját, Csenterics Hubát bízták meg a vádlott előzetes kikérdezésével, mondván, ők maguk járatlanok „eretnekügyben”. Hatósági tanúként a jegyzőt delegálták mellé, ő Odoricsot szólította, hogy a törvény szerint a kihallgatás minden momentuma a további eljárás számára rögzítve legyen. Mindhárman levonultak a földszinti helyiségbe, ahol a kisebb kihágások vétkeseit szokás meghallgatni. Ott őrizték Martha Lindenfeldet.

– Már a szokásos adatokat sem tudtuk felvenni róla – mesélte Odorics. – Bárhogy fenyegették, a boszorka nem szólalt meg. Mikor a jegyző úr szelíden figyelmeztette, hogy kötelessége felelni a személyét firtató kérdésekre, és a későbbiekben is jó lesz, ha együttműködik az ügyét vizsgáló illetékesekkel, különben megátalkodottságát beismerésnek fogják tekinteni, és az mindannyiuk számára kellemetlen lesz, nos, akkor az a nő… az a boszorka…

– Mit csinált?

– Nevetett. – Odorics döntötte magába a pálinkát. Három pohárral is felhajtott, mielőtt folytatta. – Csenterics közölte vele, kénytelen lesz a várasi hóhér segedelmét igénybe venni a további kikérdezéséhez. Engem küldött fel a tanácsurakhoz, hogy a kínvallatáshoz engedelmüket kikérjem. Az urak vitatkozni kezdtek, szükséges-e a tortúra. Végül megegyeztek abban, hogy helyes ráijeszteni a vádlottra, az ilyesmi általában elégséges ahhoz, hogy a kérdezett ne húzza az időt, így ebédre mind otthon lehetnek. Le kellett vonuljunk a pincébe, ahol a hóhér a munkaeszközeit tartja. Azt hiszem, a mi bakónk jóakaratú gazember. Mielőtt a vallatáshoz hozzálátott volna, bemutatta a tortúra eszközeit, egyenként sorolva, melyik mire képes. Szelíden szólt az asszonnyal, szinte barátsággal kérte, ne kényszerítse a szerszámok használatára. De hiába volt minden. Az a nő… a hóhért is kinevette. Ekkor Csenterics az isteni igazság nevében kiadta az utasítást a tortúra megkezdésére. A hóhér hátrakötözte a nő kezét, felhúzta egy éles fogú létrára, kötelet csavart rá, addig szorította, míg az asszony ruhája által nem vérzett. Mivel a nő ekkor sem adott ki egyetlen hangot se, a hóhér lenyírta a haját, fejére pálinkát öntött, és meggyújtotta a maradék haját. Szikrázva ég a haj, úgy fut a láng rajta, mint a mutatványosok görögtüze. Borzalmas bűze van.

Újabb fél pint pálinkát rendelt. Nem hatott rá a szesz. Én úgy éreztem, mindenem kiszárad, kértem még egy sert.

– Ezután a bakó kénbe mártott tollakat égetett a nő hóna alatt és a nyakán – folytatta Odorics. – A nő elveszítette az eszméletét. A hóhér fellocsolta, de oly ügyetlenül öntötte rá a vizet, hogy a jegyző úr ruhája is átnedvesedett. Alexander uram ekkor engedelmet kért Csenterics Hubától, hogy átöltözködhessen, mivel a pincében amúgy is kegyetlen hideg van, s ő nem szeretne ágynak esni e szerencsétlen baleset következtében. A kanonok utasította a hóhért, kötözze az asszonyt újfent a létrára, hagyják ott „pihenni”. Rázártuk a szekatúrakamrát, a hóhér elment ebédelni, mi felsiettünk a tanácsurakhoz, hogy beszámoljunk a dolgok állásáról. Igen elégedetlenek voltak. Mindazonáltal megengedték a jegyző úrnak, hogy hazafutván száraz ruhát öltsön, de hamarjában igyekezzék vissza, nehogy ránk esteledjen, mielőtt bevégeznék e „szerencsétlen ügyet”. A teremszolgát elküldték ebédért a Két Ökörhöz címzett fogadóba, s tovább ittak. Csenterics Huba nem borozott, hiába biztatták. Nem is evett velük; mikor a sültek megérkeztek, a legtávolabbi sarokba vonulva imádkozott, hogy – miként mondotta – lelkét megerősítse. Engem nem kínáltak. Egész nap nem ettem, nem ittam egyetlen kortyot sem.

Újabb pálinkát rendelt, vedelte, mintha vizet.

– Ebéd után folytatódott a tortúra, véghezvitelében már a hóhér legény fia is segédkezett. Miután a véres létráról levették, az asszony kezét szorosabbra kötvén testét meggörbítették, sebektől hólyagos hátára is pálinkát öntöttek, meggyújtották. Ezután kötélcsigával a mennyezetig vonták, majd eleresztvén a felhúzókötelet, hagyták, hogy az asszony a földre zuhanjon. Ezt háromszor megismételték, majd két vasszögekkel teli deszka közé zárták, lábára ötvenfontnyi vasat akasztottak, így vonták ismét a magasba. Martha ekkor már nem tudott nevetni. A hóhér megsajnálta. „Ha azt gondolod, hogy nem vallasz, azért, hogy halálra gyötörjünk, akkor tévedsz, asszony, mert mindenképp meg fognak égetni.” Ekkor Martha, ki épp a feje fölött függött, sarát és levét a hóhérra engedte. A jegyző úr közölte velünk, hogy ilyen fertelmes bűzben képtelen tovább koncentrálni, ezért az eljárást holnapig felfüggeszti. Reggel hatra kell ismét megjelennem. Ha még életben találjuk, a vajákosnő holnap délre bizonyosan meghal, hacsak az Úrjézus nem segít valamiképp rajta.

Nem voltam képes Krisztus urunkra bízni Martha segedelmét. Egy szuszra futottam vissza a kolostorba. Véresre csépeltem öklömet az apát úr ajtaján.

– Martha meg fog halni, ha nem segítesz rajta!

Pius atya parancsára a testvérek elvonszoltak onnan. Képtelen voltam elaludni. Talán megtébolyodom reggelre, ha Dániel be nem jön hozzám. Martháról beszéltem neki egész éjjel. – Anyám helyett anyám – mondtam neki –, nem ismerek nála tisztább lelkű embert.

*

Másnap hajnalban az apát úr bement a várasba. Odorics szerint ő akadályozta meg Martha további kínzását, védelmét magára vállalta a szombatra kitűzött tárgyaláson.

Tömve volt a tanácsháza nagyterme.

Marthát a várasban mindenki ismerte. Sokakat gyógyított meg a főzeteivel, nehéz szüléseknél bábáskodott, a hervadó szépasszonyok hozzá fordultak, hogy ráncaikat elsimító kencét kérjenek tőle, a bajba került lányokon másképpen segített.

Amikor két poroszló bevezette a terembe, alig ismertem meg. Sebek borították. Tépett ruházata csupa szenny, fekete arcából lámpásként világított nagy, okos szeme. Félelmet alig, inkább megvetést és keserűséget láttam benne, mintha azt üzenné, mit nemegyszer mondott nekem: látod, Nyulacska, minden megtörténhet. A bírói pulpitustól balra, a csupasz padlóra térdepeltették le. Keze a háta mögött volt összekötözve. Mégis kihúzta magát, amennyire bírta. Mosolyogni próbált. Fogait kiverték, véres volt az ínye.

Az ülést a várasi bíró nyitotta meg, ismertette az egybegyűltekkel a vádat, mely szerint a javasasszony kétes tudását nem Istentől, hanem az Ördögtől nyerte, kivel oly mély szövetséget kötött, mintha házastársa volna. Nem véletlen, mondotta a bíró, hogy a vádlott soha nem ment férjhez, a várasfalon kívülre költözött, hogy senki ne lehessen tanúja a Sátánnal folytatott fajtalankodásának, éjféli mezítelen röpködésének és egyéb bűbájainak, melyekkel aszályt, jégesőt, sőt bányaomlást is képes előidézni. E vádakat Isten kegyelméből és a magas bíróság megbízásából a kolostor jogtudós barátja, Pius atya képviseli az eljárás során, míg védelmét a köztiszteletben álló apát úr maga látja el.

Pius hosszú, dagályos bevezetőjét Mózes könyvének egy igéjével kezdte („Varázsló asszonyt ne hagyj életben!”). Két hírneves, németföldi szerzetestársunk (egy bizonyos Jacob Sprenger és az Institoris néven elhíresült Heinrich Kramer) Malleus maleficarum című (miként hangsúlyozta: „iránymutató”) művére hivatkozva hosszan ecsetelte a hit védelmezőjének szent kötelességét, miszerint személyes érdekeit és vonzalmait figyelmen kívül hagyva kimerítő alapossággal kell feltárnia mindazon vitathatatlan ténykörülményeket, melyek az eretnekség gyalázatos pörölyeként „jeleskedő” boszorka bűnösségét bizonyíthatják.

– Íme, a tudós kölni egyetem által approbatiót, azaz megerősítést nyert könyv, amelyet a kalocsai érsekség bocsátott tisztelve szeretett plébániánk rendelkezésére, s melyet Csenterics Huba segédkanonok úr volt olyan kegyes kölcsönözni nekem, hogy a benne foglaltak szerint, a legnagyobb törvényességgel járhassak el e sajnálatos és szégyenletes ügyben, amely Selmec várasát könnyen keverné oly gyanúba, miszerint nálunk minden megtörténhet.

Martha felnevetett. Nem is nevetés volt, inkább károgás.

Pius felmutatta, majd átadta a teremszolgának a vaskos kötetet, hogy az eljuttassa a bíró s utána minden ott ülő tanácstag kezéhez.

– Emez alapos és kimerítő műből – fordult hozzájuk Pius –, amely Ince pápa hírneves bullája szellemének megfelelően íródott, bárki megtudhatja, hogy a boszorkányok képesek állattá alakulni, állat alakban embert, állatot megrontani (lycanthropia, Werwolf, küldött farkas); fő tevékenységük a rontó varázslat, bár mások rontásának elhárítására is képesek. A varázslathoz és a repüléshez eszközt egyenesen az Ördögtől kapnak, vagy kereszteletlen gyermekek húsából, bizonyos növényekből és egyebekből főzött boszorkányzsír használatával válnak képessé erre. A legtöbb boszorkány megtévesztésből templomba jár, de a szentségeket meggyalázza, a szent ostyát az Ördögnek viszi, hogy az ő segítségével mindent elkövessen az Úr hatalma ellen.

Miközben a selmeciek izgatottan hallgatták e dörgedelmeket, a tanácsurak sorra belelapoztak a kérdéses kötetbe, egyedül Pregitzert nem érdekelte a könyvészeti remek.

– Mi köze lehet eme szörnyűségeknek Martha Lindenfeldhez? – kiáltott valaki a hátsó sorokból.

– Köszönöm kérdésed! – bókolt neki Pius. – Éppen ezt szándékozom részletezni nektek, hogy e gyalázatos perszóna miként kötött szövetséget a Sátánnal.

– Te magad vagy a Sátán – szólalt meg ekkor Martha –, de hála a Mindenhatónak, soha életemben nem szóltam még veled.

Néhányan nevettek.

– Én nem találom ezt olyan mulatságosnak, mint egyesek – szólt komoran Pius. – Csak azok nevetnek egy boszorkány szavain, akik maguk is bűnösek!

Nagy csend lett.

– Inkább szomorú, mintsem nevetséges, hogy szeretett várasunk polgárai közt olyanok lapulnak, akik nem félik az Istent! Az ilyen kacagók is vizsgálat alá kerülhetnek. Bizony eljön az idő, mikor elválik az ocsú a pelyvától.

– Helyes! – kiáltott fel Levendel pék a városatyák közt. – Tűzzel-vassal fogjuk kirostálni sorainkból az eretnekeket!

Felzúgott a terem. Néhányan éltették, mások lehurrogták a péket. Ezek voltak többen. Pregitzer a bíróhoz hajolva súgott valamit. A bíró nyakig vörösödvén szólásra emelkedett.

– Köszönjük tanulságos bevezető szavaidat, atya – mondta Piusnak –, de úgy véljük, ideje lenne a lényegre térned.

– Hiszen éppen ez a lényeg, bíró úr! – csattant Pius atya hangja. – Éberré kell tennünk ezt az álmos várast, hogy soha többé ne kelljen efféle pert folytatunk e tisztes falak közt, Selmec szégyenére! Egyetértek Levendel mesterrel, itt az idő, hogy várasunk egészséges teste kivesse magából, s már csírájában fojtsa el a bűn minden fertelmes kezdeményét! Ami pedig e gyalázatos perszóna bűneit illeti, azok a következőek.

Hetet-havat összehordott Martha ellen, majd (megint Pregitzer és a bíró intésére) átadta a szót a védelemnek. Az apát úr cáfolat nélkül utasította vissza a vádakat, mondván, szükségtelen sorra vennie őket, mivel nincs élő ember a várasban, ki hitelt adna e koholmányoknak. Higgadt szavait megtapsolta az egész tanácsterem. Magam is boldogan hujjogtam a többiekkel.

– Úgy van! A javasasszony ártatlan!

– Elválik! – kiáltotta a pék.

Ismét a bíró vette át a szót, összegezvén az elhangzottakat.

– A világi bíróság készséggel aláveti magát Krisztus szolgái tudós érveinek, de mivel sem a vád, sem a védelem oldaláról nem hangzott el perdöntő bizonyíték, és mivel egyetlen tanú sem vallott Martha Lindenfeld ellen, megszüntetjük az eljárást.

– Egy pillanat, bíró úr! – szólt közbe Pius. – Még egyikünket se kérted fel, hogy tanút szólítsunk állításaink igazolására.

– Hiszen fölösleges… – köhécselt a bíró.

– Korántsem! – dörögte Pius. – Sokan vannak e várasban, kiknek örömmel várt magzata halva született, tehene megdöglött, beteg rokona elhalt ez asszony mesterkedései folytán, de mivel félik a Gonosz hatalmát, nem mernek ellene vallani. Viszont igenis jelen van köztünk egy olyan valaki, ki bár a vádlottal szoros kapcsolatot tartott, így mindőnk közül a legjobban ismeri, mégis erős hittel van felvértezve a Sátán minden praktikája ellen ahhoz, hogy bátor tanúvallomásával minden vádpontomat igazolja.

– Úgy? – pislogott a bíró. – És ki volna az?

A többiekkel együtt vártam, kit fog szólítani Pius.

Az én nevemet mondta.

– Rendben – sóhajtott a bíró –, hallgattassék meg hát Selmeci Andreas, a kolostor laikus testvére.

Remegő lábbal botorkáltam a középre. Martha sebekkel vert, feldagadt arca hasonló volt az enyémhez, amint bátorító mosolyt igyekezett felém küldeni. Odorics biztatóan intett. Pregitzer ásított. Az apát úr tekintetét hiába kerestem. Lehajtott fejjel imádkozott.

– Megesküszöl Jézus Krisztusra és az Úr összes szentjeire – fordult hozzám Pius –, hogy csakis az igazat feleled minden kérdésemre? – Igent bólintottam. Nem érte be ennyivel. Elefántcsontból faragott feszületet emelt elém. – Csókold meg, úgy esküdj!

Megtettem.

– Igaz-e – fordult félig a hallatóság felé –, hogy kora gyermekkorod óta jól ismered emez istentelen némbert?

– Nem istentelen! – feleltem. – Asszonyanyám és ő közeli barátságban voltak. Martha tanított az első imára. Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik most a szemem…

– Ne most csukódjon le! – szakított félbe Pius. Kivárta, amíg a szavait követő nevetés elült a teremben. – Inkább arra felelj, igaz-e, hogy anyád a nagy ragályban pusztult el?

– Igaz.

– Hanem az igaz-e, hogy akkor kapta meg a vészt, amikor a várasban már napok óta senki nem betegedett meg?

– Igen.

– Elmondanád nekünk néhány egyszerű szóval, miként történt e sajnálatos haláleset?

Nem tudtam, mit akar ezzel.

– Régen volt – feleltem.

– Úgy van – bólintott Pius –, mást nem is kérnék arra, hogy ilyen rég múlt dolgokat idézzen, de amint én magam, úgy az egész váras tudja, milyen rendkívüli az emlékezeted.

– Felelj az atya kérdésére! – szólott a bíró.

Elmondtam, anyám miként halt meg. Sokan megkönnyezték a szavaimat.

– Tehát, ha jól értem – mosolygott rám Pius bátorító együttérzéssel –, Martha Lindenfeld főzetével próbáltad anyádat gyógyítani.

– Nem egészen – mondtam. – A gyógyitalt magam készítettem.

– Az ő receptje szerint?

– Igen.

– És anyád belehalt! – csattant Pius hangja.

– Nem attól halt meg, a ragály vitte el.

– Avagy mégis a boszorkányfőzet!

– Nem volt abban semmi boszorkányság! Szárított komló, beléndek és maszlag fájdalmat és lázat csillapító főzetéhez kevertem az ürömfüvet és az apróbojtorján levelét, mely igen hatásos a gyomorpanaszok ellen. Kérdezd meg erről bármelyik doktort vagy Xavér testvért, a mi felcserünket…

– Nem a tanácsaidra, csak a válaszaidra van szükségem – torkolt le Pius. – Hány éves voltál anyád halálakor?

– Tizenkettő.

– Mégis tudtad, melyik növény mire való…

– Mindent Marthától tanultam – feleltem büszkén.

– Elmondanád nekünk, hogy mi mindent?

– Ő ismertetett meg a füvekkel, fákkal, virágokkal…

– És a bogarakkal, ugye?

Zavarba jöttem.

– Ha valaki nem tudná – fordult Pius a hallgatósághoz –, Andreas testvért különös vonzalom fűzi az állatokhoz. Évek óta szamarakkal és kutyákkal hál, ővelük beszélget, ám ami ennél jóval különösebb, kibelezett bogarakat gyűjt a kolostor pincéjében.

– Nincsenek kibelezve!

– Talán nem mindegyik – tárta szét a karját –, megengedem. De van köztük olyan, amelyiknek fejét, torát és potrohát ízekre szedted, hogy megtudd, hol fészkel bennük a lélek?

– Mikor még kisgyermek voltam.

– Kitől tanultad, miként kell felboncolni őket?

– Magamtól jöttem rá! – feleltem dacosan.

– De tyúkot, nyulat bontani e némbertől tanultál?

– Bármelyik asszony tudja, mit hogyan főzzön a levesbe!

A terem nevetett.

– De azt már korántsem tudja mindegyik asszony, hogy a nem kívánt magzatot miként hajtsa el?

– Nem értem a kérdést.

– Akkor másként teszem fel. Kérdezted-e Martha Lindenfeldet, hogyan szokott angyalt csinálni?

– Kérdeztem, de…

– De?

– Nem mondta meg.

– Nem mondta meg! De megmondhatta volna, tehát tudja!

– Lehet.

– Szóval lehet. Azt azonban bizonyosan tudja, miként kell szerelmi bájitalt keverni, amely bűnre csábítja az ártatlan szüzet?

– Nem tudom.

– Ne hazudj! Eskü alatt vallasz! Vagy talán már nem emlékszel arra, hogy e boszorka éppen tőled rendelt bogárlárvákat e célra?

– Igen, de az is régen volt már…

– Megelégszem az igennel. De hagyjuk is az undorító férgeket és a szerelmet. Mást kérdezek. Vajon az igaz-e, hogy e boszorka megjósolta neked, hogy az elmúlt őszön nagy esők jönnek, noha ennek nem volt semmi jele? Mindannyian emlékeztek ama felhőszakadásra, amely a bányászok temetése napján kis híján elmosta a várast!

– Nevetséges – mondtam.

– Szóval nevetséges – bólogatott Pius. – Ez a boszorkány – mutatott Marthára – bájitalt főz, magzatot hajt el, jégesőt varázsol a felhőtlen égből, bárki erejét elveszi egyetlen szavával… Avagy téged talán nem varázsolt el?

– Martha soha nem tenne ilyet!

– Honnan tudod?

– Ő csak fájdalomcsillapításra használja ezt a képességét, míg ellenben mások…

– Ne másról beszélj most! Arra felelj, amit kérdeztem. Elvette-e minden erődet a puszta pillantásával, vagy sem?

Egyetlen ember volt, kinek minderről beszéltem. Dániel ott ült a hallgatóság közt, a másik három nemrég vizsgázott novícius mellett. Ártatlan arccal nézett a szemembe.

– Elvette – mondtam. – De erre bárki képes, ha gyakorolja. Én magam is megpróbáltam a kutyáimat delejezni…

– És sikerült?

– Nem – vallottam be.

– Hála a magasságos Úristennek, ilyesmire csak egy boszorkány képes. Ki tudja, kiket hogyan rontott meg a főzeteivel vagy szemmel veréssel, melytől a tehénnek elapad a teje, a várandós asszony elvetél…

– Befejezted, testvérem? – Az apát úr szólalt meg. – Vagy a védőügyvéd meg se szólalhat a Malleus maleficarum által előírt eljárásrendben?

– Dehogynem, apát úr – felelt Pius készségesen. – Kíváncsian és illő tisztelettel várjuk mentő érveidet.

– Érvelni csak érvek ellen lehet – mondta az apát úr. – Ám mivel itt ilyenek eddig nem hangzottak el, csak sunyi gyanúsítgatások, utalások holmi évekkel ezelőtt történtekre, magam sem érveket hozok fel ez asszony védelmére, csupán közölni óhajtom a tisztelt bírósággal és a váras jelen lévő népével, hogy Martha Lindenfeldet leánykora óta tiszta szívű, jóakaratú, szerény és becsületes, istenfélő emberként ismerem, ki tudását és tapasztalatait csakis felebarátai épülésére és javára használta és használja fel. Igen remélem, és mélyen bízom benne, hogy az én szavam legalább annyit nyom a latban, mint az általam vezetett kolostor laikus kistestvérének „vallomása”. Ezért kérem a bíróságot, hagyjon fel e szégyenletes ceremónia lefolytatásával, ne tegye magát nevetségessé, senkit ne félemlítsen és ne alázzon meg.

A bíró szünetet rendelt el.

Hátracsörtettem, Dánielhez.

– Hogy tehetted ezt?

– Semmit se tettem – felelte.

Az apát úr karon ragadva elvonszolt mellőle.

– Maradj veszteg! – sziszegte. – Pius az én engedelmemmel teszi, amit tesz. Muszáj e gyalázatos cirkuszt végigcsinálnunk, hogy mindez belekerülhessen a jegyzőkönyvbe, amely ország-világ előtt bizonyítja majd, hogy eleget tettünk minden formaságnak, s immár hivatalosan is kijelenthetjük, hogy egyetlen boszorkány sincs Selmecen. Ne nézz így rám. Marthának semmi baja nem lesz. A bíró fel fogja menteni. Ülj a helyedre.

A teremszolga csendre intette a zsibongó hallgatóságot, a bíróság bevonult a terembe. Egyedül Pregitzer hiányzott közülük. Mindannyian felálltunk a tiszteletükre.

– Megfontolván a vád és a védelem álláspontját, nem találtunk meggyőző bizonyítékot arra nézvést, hogy Martha Lindenfeld javasasszony boszorkány volna! – közölte a bíró.

Szavait üdvrivalgás követte.

A teremszolga csengetett.

– Csendet! Csendet!

– Ugyanakkor arra sem találtunk kielégítő bizonyítékot, hogy a vádlott nem bűnös. Mivel ő maga nem volt hajlandó egyetlen szóval sem védekezni, amiként bűnösségét sem ismerte be, a bíróságnak jogában állna e perdöntő bizonyítékot a vádlottból kikényszeríteni. Ám miként azt a körünket izzó főfájására való hivatkozással az imént elhagyó Pregitzer úr volt szíves megfogalmazni, Selmec várasának tanácstestülete nem vérszomjas vadállatok csordája, hanem kiművelt emberfők felelős gyülekezete, ezért nagylelkűen eltekintünk a kényszervallatástól, s kegyesen megnyugszunk Isten ítéletében. A vádlott tehát szabadon választhat, tűz- avagy vízpróba formájában óhajtja magára vállalni az istenítéletet.

Soha ekkora csend nem volt még a világon. Úgy tűnt, senki nem meri megtörni, ítéletnapig fogunk ott állani, valamennyien. Martha lábából kifutott az erő, hangtalanul összecsuklott.

– Égessük meg! – kiáltott fel a pék.

Ekkor a sokaság, melynek nagy része kedvelte Marthát, egyemberként üvöltött fel.

– Máglyára vele!

Martha mégsem égett meg.

Mint Odoricstól később megtudtam, az apát úr alázatos könyörgésére és Pregitzer hathatós nyomására a magas bíróság végül a vízpróba mellett döntött, így másnap a várasi őrség hatalmas léket vágott a bányató jegébe, hová Martha Lindenfeld felpeckelt szájjal, kezén-lábán gúzsba kötve belévettetett, és örökre elsüllyedt.

– Igaza volt a tisztelt apát úrnak – közölte az istenítélet eredményét a bíró a váras népével –, nem volt boszorkány a szerencsétlen némber.

Házát még aznap feldúlták és kifosztották a többi szerencsétlenek.