×

Vasárnapi körút

Potozky László

2010 // 05
Becsúsztatta nyugdíjának utolsó ötvenbanisát a persely száján, majd kisurrant a templomajtón, és megállt a tiszteletes előtt. Jóformán még egymásba sem csúszott a kezük, máris hadarta:

– Tiszteletes úr, fontos megbeszélnivalóm…

A lelkész nem volt szokva ahhoz, hogy a hívektől való búcsúzás közben félbeszakítsák, mégis higgadtan felelt.

– Először köszönjek el mindenkitől, Pál, utána majd meglátjuk.

Pál komolyan bólintott, félrevonult a templomkert egyik kidőlt sírkövére.

Egy asszony búcsúzott el a paptól, majd szétnézett, mintha keresne valakit. Tekintete a sírkövön gubbasztó férfin akadt meg, feléje indult.

– Induljunk haza, vén Kézesi – mondta.

– Te csak menj nyugodtan, nekem van még valami elintéznivalóm a tiszteletes úrral. – Majd a fanyalogva távozó asszony keze után kapott. – Nincs véletlenül egy kis pénzed?

– Nincs.

Kézesi Pál fiatal korában asztalosként dolgozott. Jól keresett, a járás összes falvából tódultak hozzá bútort készíttetni, alig győzte a rendeléseket. A gazdasági válság viszont, mint minden más iparágra, az övére is rátiport. Sosem gondolt más jövedelmi forrás keresésére, remélte, valahogy csak kihúzza a válság végéig, az sem tarthat, míg a világ. De éppen azon az őszön érte el a mélypontot, amikor első osztályba készült a lánya. Hogy elő tudja teremteni az iskolakezdéshez szükséges pénzt, pálinkafőzésre adta a fejét. Hiszen ha valami, akkor az ital minden időben elkel. Volt egy kis szilvása, betakarította a gyümölcsöt, leőrölte, cefrézte. Még a nagyapjától örökölt egy ósdi rézüstöt, gőzölőt is kerített valahonnan, de az alszeszt már nem csapolhatta le. Utólag nem tudta eldönteni, mi hibája lehetett a gőzölőnek: egy óvatlan pillanatban szétpattantak az illesztékek, és a kicsapó gőz meg a szétfröccsenő szilvaszósz telibe találta Pált. Mégis, szerencsésnek mondhatta magát. A fején egyáltalán nem sérült meg, és mivel épp féloldalt állt az üstnek, csak az egyik karját, hasának egy tenyérnyi felületét meg a lábát érte a forró massza. Hasa és lába megúszta néhány vízhólyaggal, védte őket a munkaruhaként használt vastag posztó kezeslábas. Feltűrt ingujjú karjáról viszont szinte izomig lefoszlott a bőr, úgy hámozták le a sürgősségin, mint a banánt. Jó évig még az ujját sem tudta mozgatni csupa var, vastagon bepólyált kezén.

Rokkanttá nyilvánították, nyugdíjazták. A megégett kéz azonban sehogy sem akart nyugodni, sajgott a nap minden órájában. Addigra Pál idegrendszere már annyira hozzászokott a fájdalomcsillapítókhoz, hogy muszáj volt valami más módot találnia szenvedése enyhítésére. Először sörrel kísérletezett. Boldogan jött rá, pár üveg már igen jótékony fájdalomcsillapító hatással bír. Aztán valami erősebb után nyúlt. Eleinte felesége hordta haza neki az égetett szeszt, örült, hogy ura annyi idő után némileg visszanyerte életkedvét, és nem kell tehetetlenül szemlélnie, amint szeme láttára gyötrődik. Eltelt még egy év, a sebhelyek végleges formájukba rojtosodtak, és ezzel együtt a fájdalmak is megszűntek. De Pál nem hagyta abba az ivást. Nem tudott megválni a kellemes zsibbadtságtól, amit akkor érzett, ha szeszt vett magához, emellett pedig spiccesen jólesett eljátszadozni göcsörtös bőrének domborulataival.

Most is önkéntelenül feltűrte zakója ujját, és végigsimított a karján. Közben észrevette, a tiszteletes egymagában áll a templomajtó előtt. Felpattant a sírkőről, és odasietett.

– Sajnálom, Kézesi, de most nem lehet – vonta meg vállát a tiszteletes. – Épp az imént juttatta eszembe a feleségem, hogy már elígérkeztem a nőegyletnek, velük van megbeszélnivalóm. Majd legközelebb.

Pál átlátott a kibúvón, mégis firtatás nélkül búcsúzott. Pedig hány böhöm hordó porosodik a paplak pincéjében! De ha nem, hát nem – az ember ne erőltesse rá magát senkire. Fejébe csapta keményített ellenzőjű sapkáját, és elhagyta a templomkertet. Átvágott a főtéren, a falu vége felé vette az irányt, arrafelé, az utolsó házak egyikében lakott egy régi komája. Jó ember, sosem csúfolta.

Egy idő után Kézesi mesterkéltnek kezdte érezni az otthoni zugivást, ekkor kezdett feltünedezni az ivóban. Ott ragasztották rá a gúnynevét is: Túrosnak, Fókának becézgették a keze miatt. Hiába, neki valaha volt becsületes munkahelye, nem a sáncban fetrengve kamaszodott, nem volt zsigeri iszákos, ős-szesztestvér. Mégis, pótolhatatlan cimborává vált, akin kitűnően lehetett szórakozni: Kezeskedsz, hogy megadod? Itt a kezed, disznóláb! Tűzbe mernéd tenni érte a kezed? Azonban a komák nyelve csak akkor élesedett ki igazán, amikor Kézesiné először feltűnt a füstben mártózó asztalok között, hogy hazatessékelje a férjét. Jók lehetnek azok a göcsörtös ujjak, fehérnépbe az való! Pali, te ne várd az ezüstlakodalmad, mert akkor le kell gyalulni az ujjad, hogy rá lehessen húzni a karikagyűrűt! Olykor, különösen mikor még kicsik voltak, anyjuk a gyerekeket is magával vitte, mint megcáfolhatatlan érvet a hazamenetelre. Kézesi ilyenkor nem cirkuszolt, bűnbánóan felhajtotta az italát, majd kitántorgott az ajtón, és kézen fogta a fiát vagy a lányát. Egyszerre mindig csak egyiket, a rossz kezét a gyerekek nem merték megfogni, miután az egyik kocsmatöltelék egyszer magához intette őket, és megsúgta: ha az apjuk túros karjához érnek, az övék is olyanná változik. Kiskorukban a gyerekek még elviseltek egy-egy kocsmakirándulást, aztán ahogy cseperedtek, restellni kezdték magukat, és hagyták anyjukat egyedül menni.

A kocsmától csak néhány porta választotta el komája házát. Pál megállt a kapu előtt, az udvarról egymást túlkiabáló, vidám férfihangok röppentek fel. Valahonnan a ház mögül füst szállt a magasba, szénen sülő hús szaga terjengett. Hazajöhettek a gyerekek, gondolta Kézesi, biztosan azért a nagy felhajtás. Vajon illik-e ilyenkor bemenni? Üsse kő, úgysem ül sokat! Felhajt néhány pohárral – akad az ünnepi asztalon elég –, és már megy is tovább, ennyit biztosan nem vesznek zokon. Lehajtott fejjel, szórakozottan maga elé bámulva ment végig az udvaron, mint aki csak úgy betévedt.

Mindenki elnémult, Kézesi az asztalhoz érve lekapta a sapkáját, köszönt. A férfiak kezet nyújtottak, kényszeredetten hellyel kínálták. Egy pad szélére kucorodott, igyekezett nemtörődöm hangon felelni arra, hogy mit iszik. Sör, bor, pálinka? Pálinkát kért, csak ennyicskét, ni, mutatta, épp hogy megnyalintja. Bedöntötte az első pohárral, jólesett. Majd a másodikat, harmadikat. Hagyta, hogy terítéket tegyenek elébe, közben illedelmesen szabadkozott: már megy is, látja, rossz időpontot fogott ki, majd máskor visszajön, igazán ne fáradjanak miatta. Tálalás előtt megivott még egy kupica pálinkát, majd úgy döntött, bekapcsolódik a beszélgetésbe, ne mondhassák, hogy csak piálni jött.

– Te nem a Misu vagy? – fordult oda a szomszédjához. – Osztálytárs voltál az én Ágikámmal, nem? Találkoztatok mostanában? Ő is a városban van. Nem sűrűn jár haza, nagyon elfoglalt szegény.

Egy este egyedül maradtak otthon a gyerekek, míg anyjuk elment hazahajtani a családfőt az ivóból. Hány éves is lehetett akkor Pistu? Tizenhárom, tizennégy? Mániákusan szerette a motorokat, szerzett is valahonnan egy lestrapált robogót, azt bütykölte, minden álma az volt, hogy egyszer üzemkész állapotba hozza. Télen, hogy meg ne fázzék, egy szűk szerszámoskamrában dolgozott, benzines ronggyal próbálta eltávolítani az alkatrészekre kövesedett gépzsírt, sarat. Ágika a házban tett-vett, mikor fájdalmas hörgés ütötte meg a fülét az udvarról. Öccse a hóban fetrengett, orrán-száján dőlt az égett hús szagát hordozó füst. A sürgősségin kiderítették, hogy mikor dugiban rá akart gyújtani egy cigarettára, kigyulladt a légutaiban felgyűlt benzingőz. Legalább kiment a szabad levegőre, és nem robbantotta fel magát. Lélegeztetőre tették, de hiába: két óra leforgása alatt teljesen felköhögte a tüdejét. Ágika száraz szemmel, zokszó nélkül temette el öccsét. Tavasszal beköltözött a városba, és azóta csak temetésekre járt haza.

A házigazda alig hallhatóan dörmögött az orra alá: ezentúl majd bezárkózik, az istenit a Fókájának! Pál visszaintegetett a kapuból, de becsukni már elfelejtette maga után. Kitérült a patakot kísérő főútra, folyással ellentétesen indult el. A sógorához igyekezett, nagy piás hírében állt az is. Kis híján elszalasztotta a házat, csak az előtte álló kútról ismerte fel. Felhúzott egy veder vizet, megmosta az arcát, majd a száját is kiöblögette. A kapun belül sehol egy teremtett lélek, csak a hátsó udvaron szemezgetett néhány tyúk. Bezörgetett a konyhaablakon.

– Szervusz – köszöntötte fakó hangon az ajtót nyitó asszony. – Déncsi alszik.

– Milyen baja van? – kérdezte Pál, miközben letelepedett az asztal mellé, és egy rokonszenves kristályüveggel kezdett szemezgetni.

– Fáradt – szólt a beletörődő sóhaj –, de tölthetek egy pohárral.

Kézesinek még nem volt annyira elfelhősödve az agya, hogy egy kis átlátszó színjátékra képtelenné váljék.

– Nem kérek – mondta.

A sógorasszony kapva kapott a válaszon, megragadta az üveget, és a kamra felé indult. De Pál nem hagyta futni ilyen könnyen.

– Ez az idei meggy? – döfte belé hátulról a kérdést.

Selymesen buggyant ki a pálinka az üveg nyakán, és csordult alá a kupicába. Pál egymás után felhajtott kettőt, majd miközben a harmadikat dédelgette, csak hogy ne legyen olyan nyers a látogatás, sógornője egészsége felől érdeklődött. Amaz elpanaszolta, ízületeit reuma sanyargatja, s néha a gyomra is huncutkodik. Pál a szakértő hangján javasolta, kúrálja a sóközi büdösgödörben, minek tétovázik, mikor saját falujában, házától egy köpésre megtalálja a gyógymódot minden nyavalyájára?

Már az ötödik poharat küldte alá, mikor az ajtóban hirtelen Kézesiné tűnt fel. Szeme egyetlen villanásával felmérte férje állapotát, majd, mintha épp csak látásból ismernék egymást, többé rá se hederített, csak húgával társalgott. Pál sebtében még benyalt egy pohárkával, majd csendes istenhozzáddal távozott. Felesége nem tartott vele. Vasárnapi körútjairól sosem cibálta haza, s már jó néhány éve, mióta fiuk meghalt, a kocsmából se.

Még tiszteletét tette két-három portán, de eredménytelenül. Volt, ahol sóspereccel kínálták, süteménnyel, de akadt olyan is, ahol le sem ültették. Végül egy helyen zárt kapura talált. Tanácstalanul bambult a falu fölé magasodó szőlősdombra, némi töprengés után a Sóköz felé indult. Ott laknak ám a jó emberek! Estbe hajlott már a nap, mire ellődörgött odáig. Csalódottan érezte, egy kortyot sem bírna már lenyelni, egyébre sem vágyott, csak hogy lefekhessék. Bemászott egy közeli gyümölcsösbe, leheveredett egyik fa alá, elaludt. Nyugtalanul hánykolódott, zizegett alatta a fű. Pistuval álmodott.

Feltápászkodott a fűből, fejébe nyomta a sapkáját, a sötétben tapogatózva átmászott a kerítésen. Éjfél körül a nyitott ablakkal alvók hallották, amint végigcsoszog a Sóköz útján, majd léptei a patak zubogásába vesztek.

Két, a rajtuk átlépdelő lábak által üvegesre csiszolódott gerenda nyúlt át egyik partról a másikra, alatta, alig egyméteres mélységben bukdácsolt a patak. Megmarkolta a bal oldalon húzódó korlátot, elindult, talpa alatt vibrált a fa. Mintha oldalra fordulna az egész híd… Kemény felület szántott végig fájdalmasan jobb sípcsontján, a túlsó parton őrködő fák kitörtek a síkból, felborultak. Beverte a fejét, valami hideghez préselődött az arca, fülébe tompa moraj költözött. Feltápászkodott a csúszós köveken, utánakapott a sapkájának, mielőtt az elsodródott volna az árral, és úgy, vizesen a fejébe csapta. Úgy döntött, ha már elázott, fölösleges kikászálódnia a vízből. A kertje aljában folyik a patak, a medret követve játszva hazatalál. A sima patakmederbe helyenként gübbenők mélyedtek, s Kézesi már derékig vízben járt, amikor ismerős fa árnyékára lett figyelmes. Ez lesz az! Ez a fűz már az ő kertje végében kókadozik.

Kikúszott a homokos partra, négykézláb mászott előre a földig hajló lombsátor alatt. Füves síkságon találta magát, melyen még egy szénaboglya sem domborította a láthatárt. Eltévesztette a házszámot, az istenit! Ez nem az ő kertje! Na de nincs baj, most már csak hazakujtorog valahogy. Enyhén lejtett a talaj, lábán cuppogott a cipő. Hirtelen záptojásbűz csapta meg az orrát. Ekkor jött rá, a kénfürdővel szomszédos réten kószál. Hogy is nem gondolt erre? Egy percig azt hitte, hogy eltévedt! Irány haza, de csak óvatosan: jó lesz vigyázni a kigőzölgésekkel – néha annyira tömények, hogy a feléjük betévedő madár is pórul jár. Zakója zsebében ráakadt egy gyújtóra, és csodák csodája, nem nedvesedett át a kovakő, első kattintásra szikrát vetett a gáznak. Maga elé tartotta a pisla lángot, ameddig a tűz megél, addig az ember is.

Hopp, a sapka! Az ellenző alig hallhatóan koppant a földön. Lehajolt érte – efféle mutatványra ilyen pityókosan nem tanácsos vállalkozni –, fejével beleszántott a fűbe. Kötőtűként döfött orrába a záptojásbűz, kezében még mindig ott volt a gyújtó. Megkeccentette, szikrabogáncs, láng sehol. Sziszegést hallott, kígyó lehet a bozótban. Jó lesz elhúzódni! De itt nincs is bozót. Se kígyó! Egy pillanat! Ez nem is sziszegés. Inkább a fű zizzen valaki lába alatt. De hiszen ezek léptek! Egy kamaszgyerek léptei! Fiam! Pistu!

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben