×

Szavaink érzékletességéről

Részlet a Czakó Gábor – Juhász Zoltán szerzőpáros Beljebb a magyar észjárásba című készülő könyvéből

Czakó Gábor

2010 // 05
Nyelvédesanyánk szemléltető ereje rengeteget köszönhet a szófajszabadságból és az igei bőségből eredő roppant mozgékonyságának. Főneveink könnyedén vállalnak jelzői szerepet: szöcskenyáj, vendégoldal, rókalelkű, legénytoll, tilalomfa – hogy csak a Toldiból idézzünk –, és amikor „nyelvel a kuvasz is”, akkor megmozdul az önmagában tunya főnév, itt a nyelv, s ki-be jár a kutya szájában. Az igeként való ragozhatóság jóvoltából bármikor, bármelyik névszó a tettek mezejére léphet. Ezen túlmenően az összetételek képeket festenek. A két főnév házasságra lép, és összeadja a maga tulajdonságait. Mindegyik jelzője a másiknak: a szöcske a nyájnak, a legény a tollnak, a róka a léleknek és viszont. Ez a művelet kiküszöböli a nehézkes „olyan, mint” szerkezetet, ezáltal tömörít, visszahatást is tartalmaz, továbbá hivatkozik a természet időtlen idők óta tartó megfigyelésének közös tapasztalataira.

Ne maradjon említetlen, hogy összetett főneveink az elvont fogalmakat is megérzékítik: a csalót mi szélhámosnak nevezzük, a lustát naplopónak, a semmirekellőt léhűtőnek. Megannyi mozi… Hoppá! No, hisz a csaló, a semmirekellő önmagában is kép, nem beszélve a lusta hangzásának érzékiségéről!

A magyar nyelv szótára (CzF) példák tömegével érzékelteti, hogy az r, az l és a t hangok milyen jelentések kialakításában működnek közre különös buzgalommal.

Másutt arról esett szó, hogy magánhangzóink közül a mélyek mennyire elsöprő többséggel szolgálnak a távoli, terjedelmesebb, lomhább jelentések megformálásában – amott, pufók, vastag, lassú stb., míg a magasak a közelség, a kicsiség, a fürgeség kifejezésében segítenek – itt, kicsi, gebe, keskeny, izeg stb. Mindenütt leszögeztük, hogy – néhány hang- és jelenségutánzó kivételével: á-mul, u-gat stb. – a hangoknak nincs pontosan körülhatárolható jelentésük, inkább csak „érteményük”, jelentéshajlamuk.

Ez összefügg a hangutánzással, hangfestéssel, amiben mássalhangzóink még többet tudnak, talán mert többen is vannak. A CzF 302, az r-re épülő szót, jobbára gyököt vagy szótörzset sorol föl, amelyek a tűz sercegésével-ropogásával, recsegéssel, pergő ismétléssel, erővel s hasonlókkal összefüggő jelentések alapjai. A származékokkal együtt ezernyi szóseregről van szó! Az l a lenge, libegő, lassú, lágy stb. jelenségek kifejezését segíti kis híján kétszáz alkalommal – ismét csak gyökökről és tövekről beszélünk, a származékok hadát nem vettük számba. A t tettképző, ezért jele a múlt időnek, s ragja a tárgynak, hiszen a tárgy mindig igéhez kapcsolódik: látom az asztalt. Föl kell figyelnünk a nyelvünket vizsgáló marslakó intése nyomán a szókezdő hangok „alacsony entrópiájára”: talán az érzéki hangzók „tervezik” a szókezdő hangokat.2

Az indoeurópai nyelvek kutatói általában elvetik, hogy a hangoknak önmagukban értelemképző hajlamuk volna, s teszik ezt joggal, hiszen az ő világukban úgy igaz – mutatja ezt az is, hogy igen alacsony a hangutánzó szavaik aránya. Hanem bizony a hangérteményhajlam és a hangutánzó szavak szaporasága más nyelvekben erősen összefügg.

A hunfalvyzmus is tagadja a hangérteményeket. A Szegedi Egyetem honlapján (www.arts.u-szeged.hu/finnugor/orak/4ea.ppt) közzétett előadásvázlat szerint az alábbi három tétel „az uráli ősnyelv rekonstrukciójának elméleti alapja:

a) jelentés és hangalak között nincs szükségszerű kapcsolat

b) a nyelvi változás törvényszerűsége

c) a változások rendszerszerűsége”.

Témánk szerint bennünket most csak az a) pont érint. Méghozzá döntően, mert amennyire nem igaz, annyira meghatározza a jövendő nyelvészek, s ami nagyobb baj, a magyartanárok és tanítványaik viszonyát anyanyelvünkhöz.

Nos, a kitalált vagy vakon átvett „elméleti alapok” elseje sok ezer ponton ellenkezik eleven és hatalmas nyelvekkel, melyeknek a lét különböző hangjaihoz, jelenségeihez kapcsolódó nyelvi megnyilvánulásai nyilván a szóbeszéd kezdeti, tehát ősi rétegéhez tartoznak.

Molnár Zsolt és Czeglédi Cecília (MCz, 2010) idézi ázsiai nyelvek kutatóit, akik szerint a magyarhoz hasonlóan toldalékoló japánban, koreaiban igen magas a hangutánzó szavak aránya, a szintén ragozó indonéz nyelvnek pedig minden szavában megtalálható ilyen elem.

De térjünk a magyar szavakhoz! Vajon nálunk a jelentés és a hangalak közt szükségszerű-e a kapcsolat, avagy nem?

A kérdés hangyányit sem teoretikus, hanem gyakorlati: utána lehet számolni. Persze nem könnyű, mert a hangalak–jelentés kapcsolat nem egyszerűen hangutánzás. A hangutánzókon kívül vannak hangfestő, nógató, indulat- és egyéb szavaink, de vannak olyanok is, amelyeknél a hang együtt jár valami mozgással, pl. loccs – valami loccsan, csobban a vízben. A CzF – kínlódva a meghatározás nehézségeivel – az ilyeneket „mozhangutánzóknak” nevezi. Akadnak olyan szavaink is, amelyek nyomán mintegy megképlik a nevezett dolog, mert ajkunk, pofánk eljátssza: púp, fúj, szív stb. Másoknál nincs hallható összefüggés a hangalak és a jelentés között, mégis világos, ha egy fejre azt mondják, hogy tök, egy pálinkára azt, hogy víz, egy tudósra azt, hogy marha. Gallai Kristóf atyámfia újgazdagék szalonjában „csilliárd cuccot látott”.

Nos, lássuk a számokat.

A Magyar etimológiai szótárban (MESz) szereplő szavaink közül hangutánzó 539, hangfestő 322, önkéntelen hangkitörésből keletkezett 26, állathívogató 19, terelő 5, gyermeknyelvi 48, indulatszó 64, játékos szóalkotás 2, becéző 32. Ez összesen 1032 szó a 13 ezerből, melyben felénél kevesebb, csak kb. 5000 a honi szó. A számolást géppel végeztettük, mégpedig úgy, hogy a MESz által a fönti jelzőkkel illetett szavak kerültek a hálóba. Ha ötezret veszünk magyarnak, akkor a MESz hazai szókincsének kb. 20 százaléka tartozik ebbe a csoportba. Ámde a magyar nyelv szemléletessége, érzékisége ezzel még távolról sem merül ki!

A MESz szavait kiegészítve CzF gyökszótárában gyors számolással hirtelen találtunk még 88 mozgást szemléltető gyököt, melyekből olyan, szinte látható szavaink keletkeztek, mint a ballag, billeg, csoszog stb. Senki sem állíthatja, hogy ezeknek a jelentése nincsen összefüggésben hangalakjukkal. A csoszog hangot is utánoz. Gondoljunk a billegben lengetegkedő, libegő l-re! Ha c-re cseréljük vagy zs-re: biceg, bizseg/bizsereg, egész más szót kapunk, s minden ép magyar nyelvérzékű számára nyilvánvaló, hogy a hangok következmény nélkül nem csereberélhetők. Az alakot megjelenítők közül a kerekség, dudor szavai 86-an voltak, pl.: búbos, görbe, pohos, a laposságé 33-an: terjed, terül, lap, lapos stb. A magasságot szemlélteti 8 szavunk, pl. orr, sudár stb. Ez együtt 215. Összeadva a MESz érzékítő szavaival 1247 jön ki, ami máris 25 százalék közelébe nyomja arányukat. Jó észben tartani, hogy a 215-ös szám a CzF-ben csak gyököket takar, melyek némelyikéből tucatszám, másikából százszámra sarjadnak szavak! Persze roppant izzasztó munka volna megszámolni a sokféleképpen (!) szemléletes szavainkat. Molnárék nekiveselkedtek, s úgy találták, hogy a magyarban a közvetlen hangkövető gyökök aránya kb. 30-35 százalék. Ebből indulati és nógató kb. 5, hangutánzó kb. 25-30 százalék. A közvetett hangkövető (jellegutánzó) – vil-lan, tün-ékeny, csil-lám stb. – gyökök aránya kb. 30-40 százalék, ebből mozgásutánzó – moz-zan, lib-eg, ráz stb. – kb. 10 százalék. Az összes nagyjából a szókészlet többségét, kétharmadát-háromnegyedét teszi ki! A jellegutánzók közé tartoznak a CzF-ből föntebb idézett „alakot megjelenítők”, melyeknek szemléletes voltához nem fér kétség. Ha hozzávesszük kifejezéseink, szólásaink, közmondásaink és friss mondataink képiségét, akkor bízvást kijelenthetjük, hogy igaz Karácsony Sándornak a magyar észjárásról tett alapvető megfigyelése: szemléletes (Karácsony, 1985).

Ekkora „közvetlen” és „közvetett” hangkövető szósereg egyszerűen elfújja azt az elméleti föltételezést, hogy a magyar nyelvet olyan csoportba soroljuk, amelyben „jelentés és hangalak között nincs szükségszerű kapcsolat”, s egyúttal meg is magyarázza, hogy az ilyen kiagyalt elméleti előföltevések nem vonatkoznak sem a régi, sem az élő magyar nyelvre, hanem valami másra. Szomorúan utalunk a kisebbrendűségből fakadó utánzásra: a magyar értelmiségiek egy része „vigyázó szemét” folyton az éppen divatos Párizsra veti a föladat és az igazság helyett. Sok magyar nyelvész szeretne kitörni a vidékiségből, s szeretne fölzárkózni a trendi, nyugati tudományos izmushoz=szabványhoz. Törődik is azzal, hogy magyari tanítványai semmi strukturalizmust vagy posztmodernizmust nem szívtak magukba az anyatejjel!

Az érzékletességnek azonban ezzel még nem jártunk a végére!

Számos gyökünk képe máig eleven, pl.: a hab, melyből habzik, habos stb. szavaink származnak, vagy a csíp, melyből a csípés, a csipetke – a Sárközben: csipödött eredett3. A csip vastag hangú párja a csup: csupál, azaz lecsipkedi pl. a leveleket egy ágról, és az csupasz lesz.

A gyökcsaládok sajátja, hogy a szabályszerű hangváltások után is viszik magukkal a képet: vir-rad, pir-kad, vir-ul, vör-ös, vér-es stb.

Más gyökök viszont elaludtak, az idők folyamán elvonttá lettek. Vegyünk egy aprócskát: „ha, elvont gyöke a takarót, burkot, héját jelentő haj, hám, hás, hártya származékoknak” CzF. Ha jól belegondolunk, sőt, megnézzük, akkor látjuk, hogy a ha csakugyan nem jelent semmit önmagában, ám a származékok a szó szoros értelmében megmutatkoznak előttünk, tudjuk, mi történik, s hogyan, ha hámlik a bőrünk, ha a gyönge fagyban hártyásodik már a pocsolya vize. Onnan tudjuk, hogy látjuk. Ugyanúgy, mint a rétest, a kőttest (kelt tésztát), a szőttest, a varrottast, a metéltet, az aszaltat – a kinézetükön túl még az elkészülésük folyamatát is megismerjük – a nevükből! Szinte az őskori névmágia bukkan elénk, miszerint a név azonos a viselőjével, s aki tudja valakinek-valaminek a nevét, az a hatalmában is tartja…4

Alig akad olyan szavunk, melyhez éppen a szemléletesség szelleme ne csatolt volna átvitt értelmet, olykor többet is: láz – lázadó, gaz – gazember, fa – falábú (focista), fatökű, fajankó, fakabát stb. Fej gyökünkből is előbújt vagy három tucat szó: fejetlen, fejedelem, fejből, fejezet stb., ám oldalága is hajtott, mint gyökeinknek általában: fő – főember, főnök, Körösfő stb.

A szemléletességgel együtt jár a mellérendelő szemléletünk, amely oly erős, hogy ellentéteket is egyben tudunk látni. Miért? Talán mert azok a Lét mélyén egybefüggnek, akár az élet a halállal… Tudunk erre kézzelfoghatóbb példát is. „A hé v. hév vagy hő szóban és a hi-d-eg, hű-s, hó szókban levő különbséget – amazok meleget, emezek hideget jelentvén – mint látjuk, csak az önhangzók, vagyis a lehelésnek különböző foka, tömöttebb és terjedtebb kiömlése jelöli. Így a sínai nyelvben hán hideget, hín pedig hőséget jelent. Tudjuk a köz életben is, hogy a meleg ételt, italt megfújjuk, hideg tenyerünkbe pedig bele huhúkolunk” – CzF. A hős, amíg ki nem szorította a mai „mell nélküli ember”, bizonyára hő-s, azaz heves volt, s nem hűvös – legföljebb holtában. A he-hi-hő-hű hangváltásokban némelyek a magyarban is föllelhető hajlító – idegenül: flektáló – nyelvek hatásának tanúit látják. Azonban ha forró ételünket vagy fázós kezünket leheljük, rögtön tudni fogjuk, hogy itt őstettekről s azok nyelvi „kinyomatáról” van szó.

Képzett és összetett szavaink gyakorta pontosan leírják a jelentést. Vad – vadász, vadóc, vadas, vadon, vadul. Ennyi példa talán elég ahhoz, hogy lássuk: képzőink mennyire buzgólkodnak szavaink megérzékítésében. El lehet játszani bármely gyökszavunk ragozgatásával: juh, eb, mér, húz, vagy összetett szavaink szemlélésével: tűzoltó, kéményseprő, számítógép stb. Még az úgynevezett elvont értelmek is szemléletesek a magyarban: helytelen – aki vagy ami nincs a helyén testi és szellemi értelemben; hirtelen – értesítés nélkül, váratlanul; testvér – milyen gyönyörűen érezteti e szép rokoni kapcsolatot!

Alighanem régi hitvilágunk emlékeit őrzik a Nappal kapcsolatos, talán mitológiai események leírását sűrítő kifejezéseink: napkelte – a Nap jelképmadara a sas, reggel fiókaként kikel; este jő a napáldozat – a szép fényes Nap föláldoztatik a még nála is nagyobb istenségnek. Valószínűleg hasonlót jelent a Csángóföldön, Erdélyben használatos napszentület, de a közönségesnek vélt napnyugta is, amely este, a Nap estekor történik nyugaton, hiszen a nyugodalom, a nyugvás maga a halál: itt nyugszik – olvassuk a fejfákon. A kelta mitológiában a Holtak Országa, a Boldogok Szigete a Nyugati Óceánban terül el. A népzene gyökrendszere című fejezetben igazoltuk, hogy létezik kapcsolat a magyar és a kelta népzene között.

A képzel – kép által fölidéz stb. szavainkban ismét egy őskori eszme maradéka képlik meg előttünk (Czakó, Beavatás a magyar észjárásba, 2008). A platóni idea, a „dolgok valódi képe: képez – kép által megvalósít az, aki mester, aki erre képes

Jegyzetek

1 Részlet a Czakó Gábor – Juhász Zoltán szerzőpáros Beljebb a magyar észjárásba című készülő könyvéből.

2 Lásd kötetünk A gyökök, a marslakók és az entrópia című fejezetét.

3 Ajánljuk minden Tisztelt Olvasónk figyelmébe a decsi „kakaspörkűttet csipödöttee”!

4 Mózes is jó okkal kérdi a csipkebokorban lángoló, de el nem égő jelenés nevét. (Kiv 3,2 skk.)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben