×

„Itt bent a vatta-némaság”

Önreflexív motívumok Nemes Nagy Ágnes költészetében

Urbán Péter

2010 // 05


Az életem nem a meredek óra,
amelyre lábam, látod, futva lép.
Én fa vagyok, háttérre rajzolódva,
sok szám közül egy száj vagyok a szóra,
és az, amely lezárul legelébb.

A csönd vagyok, két hang közé bemetszve,
melyek csak lassan hangolódnak egybe:
mivel a hang Halál magasba csap –
De a sötét hangközben elrezegve
megbékélnek. S az ének szép marad.


(Rilke, ford.: Nemes Nagy Ágnes)

Nemes Nagy Ágnes az értelmezői gyakorlatban is igen termékenynek bizonyuló elméleti munkái1 nemcsak azt támasztják alá, hogy szerzőjük mennyire otthonosan mozog a költészettan nem kevés kortársát foglalkoztató, illetve a modern irodalomelméletben is jelentős vitákat generáló kérdéseiben, hanem ezek a mindig utánozhatatlan pontossággal megfogalmazott szövegek azt is sejteni engedik, hogy a sorok mögött a versírás, az elmondhatóság mélyen megélt problémái, a nyelvvel naponta megvívott csaták2 személyes tapasztalatai, győzelmei és vereségei rejlenek. Nem meglepő tehát, hogy ennek a tudat által folyamatosan ellenőrzött alkotói folyamatnak a lenyomatát számos helyen explicit módon is őrzik a versszövegek.3 Az alábbi tanulmány a lírai életműnek ebből a sajátságos aspektusból való újraolvasására és értelmezésére vállalkozik azoknak a költeményeknek a középpontba állításával, melyek a mű születését, az alkotói munkát tematizálják, illetve a szöveg irodalmiságára, megalkotottságára irányítják a befogadó figyelmét. A szövegnek ez a saját létrejöttét elbeszélő önreflexív funkciója olykor metanyelvi jellegű kijelentésekhez kötődik, máskor azonban – és talán ez tartogatja a reinterpretáció számára a legtöbb eredményt – számtalan formában metaforizálódik.

Hogy gondolatmenetünket belátható keretek között tartsuk, és elkerüljük a metaforák szisztematikus felsorolása esetén fenyegető parttalanságot, a dolgozat kiindulópontjaként – felvállalva, hogy a döntés részben önkényes – Nemes Nagy Ágnes emblematikus versét, a Közöttet választjuk. Természetesen azt nem állíthatjuk, hogy ez lenne az egyetlen helyes út, néhány jelentősnek tűnő körülmény megfontolása azonban meggyőzően irányítja figyelmünket a Közöttre mint olyan versre, amely önmagában képviselheti az életmű számos jellemző vonását. Az egyik ilyen, a költemény kitüntetett szerepét sugalló körülmény az, hogy a Között a költő legkedveltebb motívumainak „találkozási helye”. Akár egy katalógusban, egy helyen találjuk itt a Nemes Nagy Ágnes-vers újra és újra visszatérő szereplőit, az angyal, a („az égő paták”), a levegő, a kő, a tó, a nap, a szobor, a feltámadás, a fa, a vágy, a madár, a vízió stb. motívumait, amelyek – jellemző módon – az életmű gerincét alkotó versek címeként vagy tárgyaként köszönnek vissza: Fák, Lélegzet, Szobrok, A tó, Ekhnáton az égben (nap), Lázár (feltámadás), Madár, A szomj (vágy) stb.4 Nem elhanyagolható, hogy mind a szerző, mind a kritika5 jelentős része bizonyos értelemben összefoglaló versnek tekinti a költeményt. Nemes Nagy Ágnes, aki nemcsak versének, hanem a Napforduló első ciklusának, sőt később az összegyűjtött költeményeit tartalmazó kötetnek is a Között6 címet adja, így nyilatkozik egy interjúban: „S ez jelzi alighanem a legpontosabban – amit tulajdonképpen mindahány versem érint –, hogy »az ég s a föld«, »a nap s az éj«, »az ég s az ég« között, feszültségekben élünk, mai emberek. Információk pólusai között, szélsőségek magasfeszültségében. Kötelező választások, lehetőségek és lehetetlenségek között, a jelenségek keresztezési pontján” [kiemelés: U. P.]. Egy másikban pedig egyenesen így fogalmaz: „A Között különben kulcsvers […]. Az egyik bemérési pont, ahol a legmesszebbre futottam ezen az úton.”7 Ezt az összegző jelleget hangsúlyozza több, a verset érintő tanulmány is. Lengyel Balázs például „a költő tartalmainak és eszközeinek egyfajta összefoglalóját” látja a Közöttben,8 Harsányi István szerint a költő fő témáját, a „köztes állapotot, annak minden kínját és gyönyörét” dolgozza fel,9 Vajda Endre „szűkszavú tematikus összefoglalót” talál az utolsó szakaszban,10 Bányai János figyelemre méltó tanulmányában fejti ki, hogy a költemény „mintegy összefoglalásként fogalmazza meg az alapvető élményt” („az időbe és a térbe szorult állandó kettősséget”), illetve a Kettős világban és a Mesterségemhez című verssel együtt alkalmas a költő „gondolati híranyagának elrendezésére”, valamint e költészet „alapvető strukturális elvének megfigyelésére”.11 Schein Gábor pedig, aki a Közöttet a Napforduló első ciklusa legjelentősebb darabjának tartja, úgy vélekedik, hogy a vers „a kötetzáró Ekhnáton-ciklussal együtt alapjaiban határozza meg a többi szöveg értelmezését”.12

Hipotézisünk tehát az, hogy a Között, amely több szempontból kiemelt műként a Nemes Nagy Ágnes-i versvilág számos jellegzetességét magán hordozza, az életmű felől újraolvasva, annak megvilágító erejére támaszkodva értelmezhető a nyelv, a költészet, a megszólalás problémáját tematizáló, illetve a saját maga létrejöttét elbeszélő szövegként is. Másrészt viszont vizsgálódásunk arra is alkalmat ad, hogy feltérképezzük e költészet ilyen „önreflexív” motívumainak sorát.

„Az élő pára fái” – A fa motívuma

Nemes Nagy Ágnes versvilágának egyik legmeghatározóbb, számtalan formában visszatérő eleme a fa, amely szinte kimeríthetetlen archetipikus, mitológiai, néprajzi és egyéb konnotációi13 révén a költemények sokféle olvasatát kínálja, és így a különböző indíttatású szöveginterpretációknak is gyakran a fókuszába kerül. A fa-motívum e lírában betöltött szerepét legátfogóbban Lehóczky Ágnes tanulmánya tárgyalja.14 Lehóczky szerint az életművet feldolgozó szakirodalomban két egymástól elkülönülő poétikai irányzatként emlegetett objektív, tárgyias költészet, illetve a mítoszteremtő, mitikus költészet párhuzamba állítható egymással,15 és amint a dolgozatból kiderül, a két megközelítési módnak ez a rokonsága a leglátványosabban a fa képében testesül meg. Az idevágó művek tüzetesebb vizsgálata után Lehóczky arra a következtetésre jut, hogy „ez a motívum – legyen az ennyire rövid »szócska« – Nemes Nagy Ágnes egész világképét magába sűríti; magában foglalja azt a fajta kozmikus és mitikus világlátást, mely kiindulva a teremtés problematikájából a kimondás és a költői teremtés problematikájába ütközik. Annak a költői kimondás16 nehézségeiből fakadó harcnak a demonstrálása, mely a huszadik század költészetében érik meg igazán, mely a költői lehetőségek korlátaiba ütközve megteremti magának a költői teremtés lehetőségeinek megújhodását.”17 Hasonlóan vélekedik Schein Gábor is, aki a Fák című vers kapcsán szól a fa és a költészet ilyen egységéről: „Ez a vers, amely képzeteit az elbeszélt időbeli és a nyelvi mozgások együttese követésével alkotja meg, egyszerre mutatja be egy képi világ alapítását, és beszéli el a befogadás munkáját. A befogadásban a befejezett mű nem az önmagában, tárgyként létező művel azonos, hanem azzal, amely az őt megalkotó gesztus reprodukálására hív, és arra, hogy elérjen a kimondottban kimondhatatlan, azaz nyelv nélküli mozgások érzékeléséig. A befogadás munkájához hasonlóan a fa képi világának megalapítása is produktív természetű, ami az én-szerűség, a szubjektív szituáció narratív megalkotását is jelenti, de nem az én kimondásával, hanem a látásban a világ annexiójával.”18 Mindezeket az a költői koncepció is alátámasztani látszik, hogy Nemes Nagy az eredetileg a Napforduló kötetben megjelenő Fákat későbbi gyűjteményes köteteiben mintegy mottóként a többi vers elé helyezi, amivel megnöveli e motívum súlyát, és figyelmessé teszi a befogadót az elmondással, illetve az elmondhatósággal kapcsolatos jelentéseire, amelyeket számos helyen tetten érhetünk, ha alaposabban szemügyre vesszük a fa motívumát megjelenítő szövegeket. A Kettős világban egyik fontos darabja a Példázat:

Papírban kaptam ezt a szót,
mely messze földön pálma19 volt.
Papírba göngyölt gyenge tőt,
s most lám, előttem földbe nőtt.

Nedvvel telik, rügyet fogan,
s érik vele minden szavam,
mivel sudáran felszökik,
s valódi lombot hajt a hit.

E szépen megrajzolt képet többen választották már mondanivalójuk szemléltetésére: Schein Gábor szerint a költemény azon szövegek közé tartozik, amelyek „a megjelenőben érzékelik a rejtőzködő lényeget”, és „olyan metaforikus térbe vonják a beszédet, ahol nem a jól megválasztott jel és a jelentés összetartozásában, hanem a metaforikus mozgásokban bomlik ki a rögzíthetetlen értelem”,20 Horváth Kornélia „a papír–papirusz, valamint a szótő–növényi tő önreflexív etimológiájára”21 emlékeztet, Lehóczky Ágnes úgy vélekedik, hogy a pálma növekedésének képe „a kimondás folyamatát, a költői processzust” mintázza.22

A szubjektum fává válását beszéli el a Diófa című vers: „Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem / veled a hasító, kérgesítő időben. […] te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat, / gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta te tartasz, barna törzs, te, nagy szemű diófa.” A költő és a fa az előbbihez hasonló azonosságát fedezhetjük fel A látványban: „Egy fában lakom. / Lombja évszaktalan, / az égig ér, a dadogásig, / és látom zsúfolódni zárva-termő / gyümölcseit” – és az Azelőttben is: „De most titokban egy fa nőtt / ott bent, nem vettem észre, nem.” A fával mint hírt hozó „tárggyal” találkozunk A tárgy fölöttben: „Mert fény van minden tárgy fölött. / A fák ragyognak, mint a sarkkörök. / S jönnek sorban, derengő végtelen, / fénysapkában 92 elem, / mind homlokán hordozva mását – / hiszem a test feltámadását” – a Fenyőben: „pikkelyes gyökerű fenyőfaoszlop / roppant törzsében most halad / egy paleolit távirat” – az Éjszakai tölgyfában: „Mert sürgető volt. / Oly sürgetően állt ott mozdulatlan, / mint egy hír, tölgy-alakban, / amely elfárad megfejtetlenül”, valamint a Szikvója-erdőben: „A fenyőerdő plátói ideája. […] olyan tekintet az, amelynek fényes útja / csak itt, nem-ismert oldatban világít.”

A Között fái, amelyeknek tehát a fa fent említett, több forrásra visszavezethető konnotációi mellett az életműben már többször meggyőzően kimutatott, a költészettel, a versírással összefüggő jelentéspotenciált is tulajdonítunk, Nemes Nagy Ágnes lírájában is kuriózumnak számítanak:

egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás nagy angyalokat.

Az „élő pára fái” metafora mögött álló hasonlatban ugyanis a fa nem a hasonlított – mint azt a legtöbb esetben megszoktuk –, hanem a hasonló tag, tehát nem a megnevezett, hanem a megnevező, amivel – ahogyan már korábban utaltunk rá – a (költői) szó (illetve a teljes költemény) funkcióját testesíti meg. E kép azáltal is számot tart a Közöttet az életmű kontextusában újraolvasó értelmező érdeklődésére, hogy a mottóként kiemelt Fákban tapasztalttal ellentétes folyamatot láttat: míg ott – Nemes Nagy Ágnes kedvelt fogalompárját kölcsönvéve – a fa konkrét látványa lényegül át egyfajta látomássá („és ködbe úszik át a fa / akár a test emlékezetbe”), addig itt a hidegben láthatóvá váló lehelet konkrét látványa hívja a versszövegbe a fák látomását. Ez a vízió mint valami csak a kiválasztottaknak szóló, önmagán túlmutató tartalom (Nemes Nagy szavával: „hír”) meglátása a tárgyban, olvasható a költői ihlet metaforájaként is.23 Iser – a Nemes Nagy-interpretáció számára is jelentős eredményeket ígérő – tanulmányának fényében pedig úgy is fogalmazhatunk, hogy a valóságból kiválasztott tárgyak az irodalmi szövegben jellé válnak, a valóság meghatározottsága túllép önmagán, ezzel egy időben pedig a mindeddig megragadhatatlan imaginárius formát kap, és ellenőrzés alá kerül.24

A Között „köd-fáinak” a rokonait az Ekhnáton az égben című versben fedezhetjük fel, ahol az Éjszakai tölgyfa esetében is felbukkanó megfejtetlenül maradó jelentés motívuma támasztja alá újabb érvvel a fa és költészet kapcsolatát:

Ott az erdő.
Darabokban jár a köd.
Ötujjasan, mint elhagyott kezek,
vagy fölnyúlnak függőlegesre,
már-már uszályos mozdulat,
s jelentésükig el nem érve
halványan folynak a földre,
ahogy vonulnak –
ahogy kinőnek és ledőlnek
ezek a felhős, hosszú törzsek,
egy másik erdő jár a fák közt,
s egy másik lombot hömpölyögtet.

(A két vers feltűnő hasonlóságára az adhat magyarázatot, hogy a Lengyel Balázs által sajtó alá rendezett összegyűjtött versek25 függelékében [Feljegyzések a Között-höz] címmel közreadott szövegben éppen az Ekhnáton-versből imént idézett sorok variációi köszönnek vissza, ami arra enged következtetni, hogy a költő az eredetileg a Közöttbe szánt, ám abból végül kihagyott sorokat később beépítette az Ekhnáton az égben második versszakába.26 )

A költői énnel már többek között a Diófában azonosított „földből égbe ható” fát idézi föl a felkanyarodás mozzanata, ahogyan a lehelet „lenti” fái – „akár a vágy” – törekednek a „fenti” felhő-lombok27 felé. Ennek kapcsán tehát említést kell tennünk a lélegzés és a vágy motívumáról.

A lélegzés képzete, amely a fotoszintézis révén eredendően kötődik a növényi léthez,28 a fákkal együtt is többször előfordul Nemes Nagy költeményeiben, ráadásul éppen ott, ahol a költői kimondás szempontjából oly fontos „hír” sejthető. Jellemző példa az Éjszakai tölgyfa sokat idézett részlete: „És lélegeztek mindaketten. […] Mert sürgető volt. / Oly sürgetően állt ott mozdulatlan, mint egy hír, tölgyalakban, / amely elfárad megfejtetlenül”, illetve a kevésbé számon tartott Lélegzet című vers, amelyet az angyal és a lélegzés összekapcsolása is rokonít a Között-tel:

Ne hagyj el engem, levegő,
engedj nagyot lélegeznem,
angyalruhák lobogjanak29
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.

Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
mig kettőnk arca közt lebeg30
a lélegzetvételnyi végtelen.

A szintén felfelé kanyarodó vágy Nemes Nagy Ágnes költészetének egyik egész életművön át tetten érhető motívuma.31 Jellemzően önmagában, a vágyakozás tárgyának megnevezése nélkül áll, és így azáltal, hogy ezt a nyelvi jellegű elvárásunkat kielégítetlenül hagyja, a jelentésszerkezetében meglévő ’hiány és hiányzó közötti feszültség’ mozzanatát32 domborítja ki. A hiány, ami egyébként szintén jellemző szava és eszköze e lírának, mint már fent láttuk, szorosan összefügg a vers születéséért vívott csatával.

A fa-motívumot megtöbbszöröző lélegzés és vágy tehát még intenzívebben írja bele a versszövegbe a kimondhatóság kérdését.

„Egy percnyi ég” – A költészet mint mértékvétel

„Ez mértékvesztés, Uram.” Így rója föl az Istenről című költemény beszélője a teremtés alapvető „elhibázottságát” és benne különösen az ember létének elviselhetetlenként megélt paradoxonját, amelyet már a Paradicsomkert angyala is szóvá tesz: „Őt mire szántad? – Mire néki / a testtelenből testbe lépni? / Mire gömbnyi szemében úszva / a fenn száguldó esti ég? […] Mire a lét alatti lét?” Ugyancsak a mérés aktusával találkozunk a Kettős világban című versben: „Hazám a lét, de benne ring a mérték, / mint esti kútban csillagrendszerek […] Megindulok, mint földmérő az égen, / s pontos barázdán igazítva lábam, / a nyíri tájat csillagokba lépem” – és a Mesterségemhez soraiban is: „mesterségem, mégis te vagy, / mi méred, ami mérhetetlen.” Ez utóbbi ars poetica értékű költeményekben a mérés motívuma magának a költészetnek a problémafelvetéséhez vezet el bennünket, hiszen a lét paradoxonja itt érintkezik a művészet paradoxonjával:33 az időbe zárt léten túl megsejtett időtlenség („esti kútban csillagrendszerek”) ellentmondásával szembesül a költészet is, ami a végtelent, a mérhetetlent hivatott mérni. A költészetnek ez a mérésként, mértékvételként való elgondolása – ahogyan több kritikusa is rámutat34 – különös rokonságot tár fel Nemes Nagy lírája és a heideggeri filozófia között: „A költés feltehetően kitüntetett mérés. Sőt, talán a »költés mérés« mondatot más hangsúllyal kell ejtenünk: a »költés mérés«. A költészetben történik meg mindaz, ami lényegi alapja szerint mérés. Ezért a mérés alapaktusára kell figyelnünk. Ez abban áll, hogy legelőször is vesszük a mértéket, amellyel adott esetben mérünk. A költésben történik meg a mérték vétele. A költés a szó szigorú értelmében vett mértékvétel, amely révén az ember mértéket kap létezésének tágasságához. Az ember halandóként létezik. Halandó a neve, mert meg tud halni. Meghalni tudni annyi jelent: a halálra mint halálra képesnek lenni. Csak az ember hal meg – mégpedig folyamatosan, amíg a földön időzik, amíg lakozik. Lakozása azonban a költőiben nyugszik.”35 Nemes Nagy Ágnes a nyelv válságáról szóló esszéjében pedig így fogalmaz: „Térjünk vissza a kezdethez, a nyelv elégtelenségéhez, amely tény mindnyájunk égető élménye. Úgy gondolom, a nyelv válsága elsősorban mérőeszközeink válsága. […] Nyelvünk elégtelenségének érzése pontosságigényéből fakad. Túlságosan sok mindent megtudtunk az utóbbi időben a világról, önmagunkról. Sok volt ez a 20. század, sok volt a távlat, és sok volt a részlet, sok volt az eszme, és sok volt a tapasztalat – s így többek közt megtanultuk azt is, hogy mit nem tudunk kimondani. Új távcsöveink – új élményeink – szinte bántó közelségbe hozták mindazt, amire még nincs szavunk. Differenciáltabb mérőeszközeink kimutatták az eddig elhanyagolhatónak vélt – és oly fontos – mennyiségeket.”36

Ha e gondolatokat szem előtt tartva lapozzuk végig a költeményeket, feltűnővé válik, hogy a mérés fogalma által meglehetősen gyakran vésődik a szövegekbe a költészet ilyen módon felfogott hivatása: „Kint is repedt a boltozat, / s csillagot mér velem, / míg rajza vonja ujjamat, / a képzelt értelem” (A kín formái); „mert szótagokkal méred az időt […] sorok rácsán elméd hiába rág” (Bűn); „Alattuk összehasonlítások meg a mércék, a köb- / méterek, a lat, a földárnyék nagy kúp-palástja a térben, a centik, az évek, az égi fokok; láb, din, de- / cibel, hétfő, kedd; következmények, elvonások. […] (És per- / sze mögöttük a kőfal – hogy el ne felejtsük –, a / fentemlített váz, a mérce-pillér, olykor váratlanul, / kiszögellve, belekönyökölve történeteink mintáiba.) […] Egyetlen / macskát elmesélni mégis, egy szinte következmé- / nyek nélküli macskát […] keresztül, át, haránt a mércerendszerek párkányain…” (Az utca arányai); „Egyetlen mértani hely rezeg ott, / áttetsző burokba zárva” (Villamos-végállomás); „De teneked már bőrödre tapadnak / a síkosak, s a mérhetetlenek(Parainezis).

Más versekben a mérést az idő mérésének motívuma képviseli: „Mint levelét az ág a fagyban, / számlálgatjuk a perceket(Mindent tudunk); „Testből idővé válva lassan / a napból éjbe így uszom” (Otthon); „Egy percre a bunker, a kő-köpet, / egy értelmezhetetlen időállapot kiszökve a térbe, és / mögötte mind a többi” (Villamos-végállomás); „Mi volt igaz? Akár ma vágyam – / s a két igazság összefut, / és csitul szomjam percnyi vádja / (bár mérhetetlen mély a kút)” (Mint Thomas Mann, ha múltba kémlel…); „s a földrecsúszott, bő batyuknak / sarkán kihullik az idő. // Egy lépés: ágy, egy lépés: árok, / egy lépés: hang, egy: némaság” (Menet).

A Között már a címével is kapcsolatot létesít a heideggeri filozófia gondolatrendszerével, Heidegger szerint ugyanis éppen „a között méretett ki az emberi lakozás számára”.37 Egy másik fontos egybeesésre Varga Mátyás mutat rá:38 Heidegger a Mi a metafizika? című művének bevezetésében egészen meggyőző módon Nemes Nagy Ágnes motívumai köszönnek vissza: „Csak az ember egzisztál. A szikla van, de nem egzisztál. A fa van, de nem egzisztál. A ló van, de nem egzisztál. Az angyal van, de nem egzisztál. Isten van, de nem egzisztál.”39 Az életműből vett példák tanúsága után, illetve az imént látott párhuzamok tudatában már bátrabban ismerhetjük föl a szövegben a mérés fogalomkörébe vonható kifejezéseket:

A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás nagy angyalokat.

A „költői mérés” lenyomataként értékeljük a versszövegben a „madártan” (ugyanígy a következő szakaszban a „földtan”), illetve a „percnyi ég” kifejezéseket. A madár látványa felidézi az őt mérő tudományt, mintha a madártan „tervrajzai” repülnének a látomásbeli égen, éppen úgy, ahogyan azt a Falevélszárak című költeményben is látjuk:

Ki veszi észre a fák tervrajzait? Amelyek rögtön

testbeöltözötten mutatkoznak a lomb mögött, pál-
cikák, nyelek, inak szövevényét, precíziós percegé-
sét, amint milliméterre számítottan emelik, helyezik
a levelet – meddig emelik? Pontosan a fényig. Mind-
egyiket saját helyéig, e mértani helyig, melyet betölt.
Kit érint ez az átmenet az ág és a levél közt, kit ér-
dekel a segédvonalak hálózata? A lombkoronák pá-
toszában elbújt szabatosság, mely hossz, szög és irány?

Ahogyan itt a „fák tervrajzainak” észrevétele nem valami természettudományos érdeklődést jelöl, hanem az ág és levél közötti átmenet „mértanai helye” által való megérintettséget, úgy a Között „madártana” sem az ornitológia egzakt tételeit takarja, hanem a költészet mértékvételre szóló hivatását írja a versbe, amivel az egész életmű mottójaként álló Fák „tanulni kell” költői parancsát visszhangozza. A mérhetetlen méréséről van szó: ott „ködbe úszik át” a megtanulandó fa, itt a madártan érveinek „foszló szárnya” van, a „percnyi ég” pedig beláthatatlan következményű, azaz – amint azt a fenti esszérészletben is olvastuk – a rendelkezésre álló mérőeszközök alkalmatlanok a megmérendő tárgy megragadására, így a „madártan”, a „földtan” és a „percnyi ég” a pontos mérésekkel dolgozó tudományok atmoszférájának40 megidézése révén éppen a kimondhatatlanság („mérhetetlenség”) problémájára hívják fel a figyelmet.

„A tagolatlan feltámadások” – A költészet mint formaadás

A végtelen költői mérésének paradox kérdésével rokon a forma problémaköre, amely e költészetet vizsgálva két szempontból is meghatározó jelentőségű. E szempontok versbeli összefoglalóját olvashatjuk a függelékben41 közreadott Nem hiszem én… kezdetű költeményben:

Nem hiszem én, hogy az ördögi mesterség, ama verstan,
Mely verslábra okít, ügyesen számlálva az ujjon,
Ám, mit Arany kíván, ama belső formát,42 amely már
Szinte a tartalom: azt csak a költő tudja, a költő.

Mondd, fiatal költő, mért nem tanulod meg a formát?
Lánglelked nem tűr ó béklyót új repülésen?
Tudhatnád: nemhogy repülő nem száll a magasba,
Atmoszféranyomás feltétele nélkül a légy sem.

A formán tehát egyrészt a „külső formát” értjük, azaz a versnek egy viszonylag jól mérhető aspektusát, „látható oldalát”.43 Nemes Nagy Ágnes verstani érdeklődése nemcsak az első publikációitól kezdve megjelent – még az őt ilyen-olyan okokból elmarasztaló – kritikák által is elismert44 formai virtuozitásból tűnik ki, hanem rendkívüli műveltségét tükröző esszéiből is. Ezek egyikében arra is rámutat, hogy a forma a jó költő kezében akár az ihlet forrása is lehet: „A versforma tehát kényszerít; kihagyat, betoldat, hamisít, ordenáré közhelyekbe vonszol, óságos konformizmusokba, önmagunk elvesztésébe. Továbbá ihlet, segít, agyba vés, elbűvöl, madárpiszokból aranyat csinál.”45 A formának a vers születésénél játszott meghatározó szerepét a Tartózkodó kérelemről írott, sokat emlegetett elemzésében46 mutatja be a gyakorlatban. Nemes Nagy szerint a vers létrejötte egyrészt az első két sor megírása után felfedezett tüze bánt – tulipánt rímnek, másrészt az ősi hetesek és nyolcasok mögött „kísértő” ionicus a minore meghallásának köszönhető.

A verseket olvasva azonban világossá válik, hogy a forma jelentősége ebben a külső, „technikai” kérdésben még korántsem merül ki, sőt – ahogyan A formátlan című költemény is sejteti – a vers születése valójában éppen a „forma elrekesztése”, a forma megalkotása a végtelenből:

A formátlan, a véghetetlen.
Belepusztulok, míg mondatomat
a végtelenből elrekesztem.
Homokkal egy vödörnyi óceánt
kerítek el a semmi ellen.
Ez a viszonylagos öröklét
ép ésszel elviselhetetlen.

Eszerint tehát a versírás elsősorban formaadás, a formátlan, a végtelen „elhatárolása” (vö. De nézni), azaz a kimondhatatlan kimondása. E hét sor, amelyből az is kiolvasható, hogy Nemes Nagy Ágnesnél ez az önellentmondás mennyire gyötrő probléma,47 voltaképp a végesben megragadott végtelen motívuma révén a „földmérő az égen” vagy az „esti kútban csillagrendszerek” képekhez vezetnek vissza, vagyis a mérhetetlen mérésének kérdéskörét egy másik, a költeményekben legalább annyira tetten érhető aspektusból tárják fel: „a gömbformát nem is tudom én / miért szerettem / szemgolyót, koponyát, földgolyót, efféle / határolt véghetetlent” (De nézni); „tagolt a part, a test, a szó / hajózható, tapintható” (Utazás); „torzul ez a tömör üresség / hol tárgyak állnak, mint az eszmék, / a volt testek lélegzete / nem látni semmit, a háznak, / ennek a határolt hiánynak, / melynek kapuin ki-be jártak / a tény, a vágy, a képtelen, / már nincs több léte, mint amennyi / két perc között tud megjelenni / rézsút és névtelen, / e levegő körül, mely olajos / a belepréselt léttől, mint dióbél / vagy agyvelő körül a csonthéj, / ropog a fal, ropog, szakad, / nem látni semmit, / s aminek teste volt, hazátlan / agyaggá dől a roskadásban” (Ház a hegyoldalon); „Tömör keringés, talpa van, / csak a hiány alaktalan – / de már a vágy sürög, mutat / hiány-fát és hiány utat. // S a Semmiség is annyit ér, / amennyit házak közt a tér” (Keringélő); „Bámulja csak / a tagolatlan arcokat, / mik tagolatlan, tenyeretlen / nagy felföldekről vallanak” (Hazafelé); „Mi ezekhez képest az előtér? A szegények bib- / liája bizony, kép, kép, újra kép, forma meg inda” (Az utca arányai); „úgy, mint- / ha nem volna forma, nem volna, csak szél” (Villamos-végállomás).

Hasznos lehet, ha a versek mellé állítjuk a költő egyik megvilágító erejű esszéjének részletét is, amelyben a költészetnek erről a „belső mértanáról” ír: „Az irodalom tehát láthatatlanból teremt láthatót, a nyelv elvont közegén át foghatót – a pszichében is egész bizonyosan jelen lévő »geometria« törvényei szerint. S hogy mennyire jelen vannak a pszichében a tényleges vagy az átvitt értelmű geometria törvényei, arra bizonyság a jó mű, amelynek valamiféle rendezettsége hatásának alapfeltétele. A vers legigazibb »mondanivalója« egy alak, egy arány, egy ritmus, szerkezet, szín, hangnem vagy akár egy kép, ez az átvitt értelmű látvány, bármifajta ábrázolat, amely valami módon megfelel lelki geometriánk egy szögletének, az anyagból kinőtt lelki alakunknak, amint éppen visszaalakul testszerűvé, érzékelhető művé, formává.”48

A versírás mint formaadás, mint a végtelennek a végesben való elmondására tett kísérlet a Közöttben egyrészt a feszültség állandó jelenlétében, másrészt a tagoltság/tagolatlanság motívumában érhető tetten. A mindenfajta formát szétfeszítő feszültséget a roppanásai, a hasadnak, a szakadnak, a feszítik, a széthasgató, a villámcsapásai,49 a szaggatások, a hasgatások és a tűrhetetlen feszültségei szavak képviselik a szövegben:

A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai.

A tagolt/tagolatlan ellentétpárral többször találkozhattunk már a fenti versrészletekben, de a költő előszeretettel használja e jelzőket esszéiben is. Székely Magda költészetéről például így ír: „… a költő fedésbe hozza a gondolatot a szóval, a tagolatlan közérzetet a tagolt kifejezéssel”50 [kiemelés: U. P.], a Között-tel kapcsolatban pedig így fogalmaz: „A versírás – nekem – e kettő közötti egyensúlyjáték. Kényes egyensúly: keskeny ösvény két szakadék között. Vagy másképpen: az egyértelmű szó és a tagolatlan közérzet párharca. De folytathatnám tovább a kettősségek felsorolását, ennek a »között« állapotnak a bekerítését, ami számomra a költészet.”51 A tagolatlan melléknév tehát Nemes Nagy Ágnes szóhasználatában a megragadhatatlant, a „névtelent”, a kimondhatatlan kimondandót jelöli, míg a tagolt jelző a kimondás eszközére, a kifejezésre, a nyelvre és így magára a formaadásként elgondolt versre vonatkozik. A költészet paradox feladata tehát – ezeket a szavakat kölcsönvéve – a természeténél fogva tagolatlan mondanivalónak a tagolt nyelv általi kimondásában áll. A versekben ennek a nyelvnek a keletkezése, az artikuláció folyamata játszódik le újra a szemünk előtt.52

A Között szövegébe a tagoltság képzete a táj révén szövődik bele, amelyhez már a gyakori együtthasználat által is kapcsolódik a tagolt jelző.53 A tagolatlan szó pedig a Nemes Nagy Ágnes-i vers- és gondolatvilág egyik jellemző motívumához, a feltámadáshoz társul, amelyet e költészetben több okból is a költészet egyik metaforájaként tarthatunk számon. Rónay László szerint például a feltámadás a költői kifejezés kényszerének terhétől54 való megszabadulást jelenti,55 Széles Klára már idézett tanulmányában a költői szó szakrális jellegére hívja fel a figyelmet, amely a „teremtés és megváltás funkcióitól súlyos”, és így voltaképpen nem más, mint „sajátos, művészi értelmű feltámasztás”.56 Nemes Nagy Ágnes feltámadáson egyrészt – saját magára vonatkoztatva – a kényszerű elhallgattatás utáni megszólalás újbóli lehetőségét,57 másrészt – gondolatmenetünk számára releváns módon – a vers születésének egyik lényeges mozzanatát érti, és Rilkét idézve így nyilatkozik: „Feladatunk, hogy a világot láthatatlanná (tudattartalommá) tegyük, de olyan erővel, hogy az bennünk mintegy újra feltámadjon58 [kiemelés: U. P.]. A Között „tagolatlan feltámadása”, azonkívül, hogy a tagolatlan jelző és az életmű imént vázolt háttere révén képviseli a költészet kérdését a szövegben, emlékeztet a lélek és a test (tárgy) feltámadásának az objektív költő számára szintén nem érdektelen tagolatlanságára (osztatlanságára),59 illetve a hasonló fogalomkörökben szokásos használatai révén (feltámad a szél, feltámad a tenger stb.) visszautal a vers tájképeire.

A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között –

„Lélegezni a zúzmarás nagy angyalokat” – A lélegzés motívuma

Nemes Nagy Ágnes Rilkéről szóló esszéjét egy „Rilke-szótárral”, a legjellemzőbbnek vélt motívumok felsorolásával, magyarázatával zárja. Az egyik, ilyen módon is kiemelt motívumcsoport a szél, levegő, lélegzés, lélek: „szélfúvások, levegőélmény. És velük a lélek szó, mai tabuink közül való. Íze avíttas, tremolói kényelmetlenek. Helyettesítjük ezzel-azzal, a tudattal főleg, de hát nem arról van szó. Valóban sok-sok tapasztalattal kell megedződni, meg kell idősödni ahhoz, hogy az éppen érvénytelen, felhígult szavak ne zavarjanak a versben. Nem az archaizmusra gondolok, az könnyű. A félmúltra. »Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig!« – hogy kihűlt ez a gyönyörű Tóth Árpád-részlet, mert szavai kihűltek. Tartalmai nem. (Szóváltozások, megmaradás.)”60 E sorok, amelyek a két költő szellemi rokonságára is rámutatnak, akár egy „Nemes Nagy-szótárként” is olvashatók, amely abba az alkotói műhelybe is betekintést enged, ahol az alábbi részletek is születtek: „mondd, mondd, hogy megérte az elme / sötét szobába hasító / csíkosan villogó szerelme, / megérte ez a fulladó / lélegzetvétel, ez a képzelt / értelem, ez a néma szó, / absztrakció, distinkció” (Védd meg); „Szobánkban lassan vándorol a hold, / az asztal mögé lép-lép hosszú lába, / a halk beszéd halk lélekzésbe folyt, / emelkedik és lappad zummogása.” (Mihályfalvi kaland); „És lélegeztek mindaketten. // Néhány madárfészek a tölgy hajában, / bennük alvó madár, mintegy gondatlanul, / ott-feledetten” (Éjszakai tölgyfa).

A levegő motívuma legerőteljesebben talán mégis a Között első szakaszában jelenik meg. Sajátos módon önmagában is képes a költészet fent látott „közöttjének” megjelenítésére, hiszen kitölti a két pólus, a föld és az ég, a „lent” és a „fent” közötti teret; bár anyag, amin „szilárdan támaszkodik madár s madártan”, könnyűsége és láthatatlansága révén az anyagtalannak és így valami transzcendensnek a képzete társul hozzá,61 ami a versben az angyalok lélegzésében testesül meg. E levegőben, a két „szárnyas lény”, a „legégibb földi” madár és a „legföldibb égi” angyal találkozási helyén mintegy sűrítve képviseltetik magukat a dolgozatunkban vizsgált, „önreflexívnek” bemutatott motívumok: „az élő pára” lehelete a kimondott szót, a lombként látott felhők a fa képét, az „érvek foszló szélei” és a madártan pedig a mérést idézik föl. Mindez azt jelzi, hogy a levegő Nemes Nagy Ágnes költői „szótárában” az eddig tárgyalt motívumok közt is kitüntetett szerepet foglal el.62

A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás nagy angyalokat.

Bár azt korántsem állíthatjuk, hogy dolgozatunkban az összes idevonható szempontra kitértünk, néhány példa kiragadása révén azonban igyekeztünk bemutatni, mennyire intenzíven járják át Nemes Nagy Ágnes költészetét azok a motívumok, amelyek a vers alkotásának folyamatát beszélik el, a költészetnek a költő által egzisztenciális súlyú kérdésként megélt problémáját tematizálják, valamint a szöveg megalkotottságára, irodalmiságára hívják fel a figyelmet. Bár vizsgálódásunk tárgyát részben érinti, itt nem tértünk ki a nyelv, az írás, illetve a beszéd fogalomkörét közvetlenül megjelenítő metanyelvi kifejezések szerepére, amely jelentősége okán önálló kifejtést igényel. Hogy gondolatmenetünket átlátható kereteken belül tartsuk, vizsgálódásaink középpontjába egyetlen költeményt, a sok szempontból emblematikus Között című verset állítottuk. Nem átallottuk azonban a Közöttre vonatkozó gondolataink mögé a lírai és prózai életmű meglehetősen bőséges hátterét megrajzolni, hiszen az új, igen termékeny szempontokkal szolgált a költemény értelmezéséhez. Mindez azonban fordítva is igaznak bizonyult: a Között mint kiindulópont az egész lírai életműre is érvényes módon segített feltérképezni ezeket az önreflexív motívumokat.

Jegyzetek

1 A szakirodalomban többször hangsúlyozott és éppen az esszék tanúságtételével alátámasztott tény, hogy Nemes Nagy Ágnes legtudatosabb költőink egyike, így nem csoda, hogy az interpretációs gyakorlatban e szövegrészletek meglehetősen gyakran és el nem ítélhető módon jelennek meg egy-egy állítás igazolásának vagy szemléltetésének szándékával. Megfontolásra méltónak tűnik azonban az is, hogy e nagyfokú alkotói tudatosság által kínált szempontrendszer mennyiben válhatott egyeduralkodóvá a költői életművet értelmező diskurzusban.

2 Vö.: „Belülről nézve minden írás többé-kevésbé csatavesztés. Kívülről nézve persze nem az; de most nem erről van szó. Versírás közben a költő mozgósítja mindazt, ami rendelkezésére áll (hogy a hadi képeknél maradjak), mozgósítja eszközeit, mindenekelőtt a nyelvet, tapasztalatait, általános és pillanatnyi céljait, teljes személyiségét, a kort, a beléivódott társadalmi és egyéni indíttatásokat, a stílusirányzatot, a divatot, a divatellenességet és így tovább.” (Nemes Nagy Ágnes: Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 34.) Idekívánkozik a Mesterségemhez című vers részlete is: „s tűzzel csíkos levegőben / szülik a szüntelen csatát, / sejt-korom óta ismerős / végtelen Buda-ostromát, // hol minden vibrál és veszendő, / hol minden fércelt, foszladó, / hol rojtosodik már a szív, / s egyetlen szálon függ a szó”.

3 Solymos Ida az esszékben és a versekben kirajzolódó költői arc teljes azonosságáráról beszél: „Nemes Nagy Ágnes ama ritka költő, akinek önmagáról, munkásságáról kialakított elképzelése minden árnyalatában azonos a műveiből kirajzolódott szellemi arcával.” (S. I.: Szobrok és istenek. Életünk, 1968/1.)

4 Lengyel Balázs – véleményünk szerint már vitatható túlzással – egyenesen azt állítja, hogy a „vers annak nyílik meg, aki Nemes Nagy Ágnes korábban megteremtett motívumait, képzeteit, képi összegzéseit tudata szélén hordozza, s nem itt találkozik vele első alkalommal”. E meglátását a levegő, a ruhaujj, illetve a zúzmarás angyalok motívumának előzményeit vizsgálva szemlélteti. (L. B.: Között. Nemes Nagy Ágnes versének elemzése. In Domokos Mátyás – Lengyel Balázs (szerk.): Erkölcs és rémület között. In memoriam Nemes Nagy Ágnes. Nap Kiadó, 2004, 208.)

5 Már az is sokat elárulhat, hogy a Között Nemes Nagy Ágnes egyik leggyakrabban említett költeménye.

6 Nemes Nagy Ágnes: Között. Összegyűjtött versek. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1981.

7 Nemes Nagy Ágnes: Látkép gesztenyefával. Kabdebó Lóránt interjúja. In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások II. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 246.

8 Uo. 212.

9 Harsányi István: „A névtelen érzelmek senkiföldjén”. Nemes Nagy Ágnes ars poeticája. In Domokos Mátyás – Lengyel Balázs (szerk.): i. m., 372.

10 Vajda Endre: Nemes Nagy Ágnes. In V. E.: Válogatott írások. Tanulmányok, könyvismertetések. Tevan Kiadó, Békéscsaba, 1994, 209.

11 Bányai János: Kettősségek között. Nemes Nagy Ágnes három verse. Híd, 1971/10.

12 Schein Gábor: Nemes Nagy Ágnes költészete. In S. G.: Poétikai kísérlet az Újhold költészetében. Universitas Könyvkiadó, Bp., 1998, 85.

13 Ezeknek sokszor idézett összefoglalója Jankovics Marcell könyve, A fa mitológiája. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1991.

14 Lehóczky Ágnes: A mitikus jelentéssel telítődő tárgyi kép. A fa-motívum Nemes Nagy Ágnes költészetében. Irodalomtörténet, 2002/1.

15 Uo.

16 Kiemelés: U. P.

17 Uo.

18 Schein Gábor: i. m., 73–74.

19 Kiemelés az eredetiben.

20 Schein Gábor: i. m., 35.

21 Horváth Kornélia: Fák, tárgyak, szavak. Nemes Nagy Ágnes: Fák. In H. K.: Tűhegyen. Verselemzések a későmodernség magyar lírája köréből. Krónika Nova Kiadó, Bp., 149.

22 Lehóczky Ágnes: i. m., 130.

23 Vö.: „Azután – azzal a közismert, alattomos kiszámíthatatlansággal – megjelenik az »ihletett pillanat«. Belecsap az emberbe, s egyszerre elszakítja a környezetétől, hogy máshová kapcsolja. Hová kapcsolja? Ezt bizony nem könnyű körülírni. Hogy elszakít a környezettől, az világos, még akkor is elszakít, ha a környezetből indul ki, egy tájból, jelenségből, képzettársításból, bármiből. De hova visz? Valahová, ahol minden intenzívebb. Ahol minden éles, erős, nagy, sugárzó. Minden önmaga lényegét mutatja, persze a kellemetlenség is. Az édes édesebb, a keserű keserűbb. Mint az Északi-sark: egyszerre csak kitűzi az északi fényt, hadd lüktessen a feje körül, hadd lássák, hogy ő az Északi-sark, hadd mutassa a jelenlétét, mint a szentek szentségét a glória. Az ihletben minden tárgynak északi fénye van.” (Nemes Nagy Ágnes: Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 30.)

24 Vö. Wolfgang Iser: Fikcióképző aktusok. In W. I.: A fiktív és az imaginárius. Az irodalmi antropológia ösvényein. Osiris Kiadó, Bp., 2001, 21–41.

25 Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei (szerk.: Lengyel Balázs). Osiris Kiadó, Bp., 1995.

26 Jogosan vetődik fel itt a Nemes Nagy Ágnes-versekre vonatkozó filológiai vizsgálódások szükségessége. Ilyenre – leszámítva Lengyel Balázs néhány elszórt megjegyzését – szinte egyáltalán nem találunk példát. Hasznos lenne például feltárni az általunk vizsgált versekéhez hasonló rokonságokat, sokat segíthetne a költő által nem dátumozott költemények keletkezési idejének a kötet évszámánál pontosabb meghatározása, az 1995-ben megismert, a függelékben „ömlesztve” – mindössze egy-egy időintervallum-megjelölés alatt – közreadott versek, versrészletek, szövegfoszlányok „státusának” tisztázását pedig múlhatatlanul fontosnak tartjuk. Nem világos ugyanis, mely versek tekinthetők kötetbe nem válogatott, de a költő által az életmű teljes értékű darabjainak tartott művek, és melyek a Nemes Nagy által „nem sikerültnek” minősített és ezért nem közreadott vagy egyszerűen félbehagyott költemények.

27 A felhő maga is többször válik az elmondás képévé: „A földi légkör ritka némasága, / amint nem írja, sűrű tábla, / fogyhatatlan felhőbeszédeit, / egy-két vonal csak, jel-törmelékek, / megkísérelt értelmezések, / foszlány, képző, ígéret” (Négy kocka); „Hadd lássam még a szakadék felett / felhőbe vágott arcodat” (Irgalom).

28 Vö.: „Csak a növény a tiszta egyedül. / Nem ismert kategóriát. / S a bűnös széndioxidot / éjszaka mégis ő cseréli át. / Tisztán ragyog az égi sátor / a tölgyek néma megváltástanától.” (Széndioxid)

29 A lobog egy hangutánzó-hangulatfestő szócsalád tagjaként eredetileg a levegőmozgást, illetve az ezáltal keletkezett hangbenyomást jelenítette meg. (Vö. A magyar nyelv etimológiai szótára. Főszerk.: Benkő Loránd Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.)

30 A lebeg etimológiailag rokon a levegő főnévvel. (Vö. uo.)

31 Erről részletesen: Urbán Péter: Nyújtózás a végtelen felé. A vágy motívuma Nemes Nagy Ágnes költészetében. Mester és Tanítvány, 2007. augusztus.

32 A Magyar értelmező kéziszótár meghatározása szerint a vágy főnév jelentése ’hiányérzet kielégítésére való erős lelki törekvés’.

33 Vö. Poszler György: Objektív líra – szubjektív mítosz. In P. Gy.: Ars poetica – ars teoretica. Válogatott tanulmányok. Magvető Könyvkiadó, Bp., 2006, 918.

34 Pl.: Schein Gábor: i. m., 33., Juhász Anikó: Lét és líra. Rilke – Heidegger – Nemes Nagy Ágnes. Orpheus, 1995. tél/1996. tavasz, Varga Mátyás: Időtlenség a mulandóságban. Nemes Nagy Ágnes költészetének ismeretelméleti problémafölvetéséről. Pannonhalmi Szemle, 1996/3.

35 Martin Heidegger: A filozófia vége és a gondolkodás feladata. In M. H.: „… költőien lakozik az ember…”, T-TWINS/Pompeji, Bp.–Szeged, 1994, 200–201.

36 Nemes Nagy Ágnes: Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 13–14.

37 Martin Heidegger: i. m., 199.

38 Varga Mátyás: „egy kőbe dobod magadat”. Lét és egzisztencia Nemes Nagy Ágnes Napforduló kötetében. Műhely, 2001/1.

39 Martin Heidegger: Mi a metafizika? In M. H.: „… költőien lakozik az ember…”, T-TWINS/Pompeji, Bp.–Szeged, 1994, 181.

40 Vö. Nemes Nagy Ágnes: Látkép, gesztenyefával. Kabdebó Lóránt interjúja. In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások II. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 227–228.

41 Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei (szerk.: Lengyel Balázs). Osiris Kiadó, Bp., 1995.

42 Kiemelés az eredetiben.

43 Vö. Nemes Nagy Ágnes: A vers mértana. In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 157–158.

44 Aczél Tamás szerint például a „versek közelebb állnak a forma tökéletességéhez, mint a tartalmi feloldottsághoz”. (A. T.: Nemes Nagy Ágnes: Kettős világban. Nagyvilág, 1947/3.) Csorba Győző a nagy költészet lehetőségét látja meg a művekben, de ez csak abban az esetben érhető el, „ha a ritka formai fegyelem nagyobb belső fegyelemmel párosul, és a reminiszcenciákat felváltja az egyéni mondanivaló”. (Cs. Gy.: Kettős világban. Sorsunk, 1947/2.) Rajnai László pedig a hiányosságnak értékelt tényezők mellett éppen a „formai biztonságot” fedezi fel mint olyan jellemzőt, ami „igazi, nemes művészet jelent” (R. L.: Negyedik nemzedék. Sorsunk, 1948/1.).

45 Nemes Nagy Ágnes: Formakényszer. In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 517.

46 Nemes Nagy Ágnes: Valódi tulipánt. Egy Csokonai-vers keletkezése. In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 272–276.

47 Simon Zoltán szerint „nem sok olyan költőnk van, akinél ez a gyötrődés annyira központi és kitapintható probléma lenne, mint Nemes Nagy Ágnesnél”. (S. Z.: Nemes Nagy Ágnes: Napforduló. Alföld, 1968/4.)

48 Nemes Nagy Ágnes: A vers mértana. In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 152–153.

49 Nem véletlen, hogy a villámcsapás a szintén az elmondhatatlansággal összefüggésbe hozható néma jelzőt kapja.

50 Nemes Nagy Ágnes: Jegyzetek a rejtőzködésről. Székely Magda versei. In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 434.

51 Nemes Nagy Ágnes: Tudjuk-e, hogy mit csinálnuk? In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 22.

52 Vö. Alekszandr Potyebnya: A szó és sajátosságai. Beszéd és megértés. In Kovács Árpád (szerk.): Poétika és nyelvelmélet. Válogatás Alekszandr Potyebnya, Alekszandr Veszelovszkij és Olga Frejdenberg elméleti műveiből. Argumentum Könyvkiadó, Bp., 2002, 147–154.

53 Nem véletlen, hogy a Magyar Értelmező Kéziszótár a tagolt szócikkbe jellemző használatként felveszi a tagolt táj kifejezést is.

54 Vö. A Madár című verssel.

55 Vö. Rónay László: Nemes Nagy Ágnes: Napforduló. Tiszatáj, 1968/1.

56 Vö. Széles Klára: Nemes Nagy Ágnes lírája. Kortárs, 1982/10.

57 Vö.: „Az embernek föl kell támadni. A következő köteteimnek, amelyek a hallgatás után jelentek meg, az alapproblémája az, hogy hogyan lehet feltámadni. […] Nekem a tárgy szó sokat jelent. […] A tárgyakban egyébként nemcsak jelentés van, nemcsak hír van, hanem bizonyosfajta öröm is. Azt hiszem, az érzékeltetés és az érzékelés öröme nélkül nincs költészet, és az ember akkor támad föl, amikor az érzékelést újra megtalálja.” (Nemes Nagy Ágnes: Írószobám. Mezei András rádióinterjúja. In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások II. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 353.)

58 Nemes Nagy Ágnes: A létkérdések és a vers. Széll Margit beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel. In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások II. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 414.

59 Vö.: „Hiszem a test feltámadását” – idézi a Credót A tárgy fölött című versében.

60 Nemes Nagy Ágnes: Rilke-almafa. In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 399.

61 E képzetek mélyen beleíródnak a nyelvhasználatunkba is, gondoljunk csak a lélegzik és a lélek szó etimológiai rokonságára vagy olyan kifejezésekre, mint a kileheli a lelkét.

62 Vö.: „A szépség ösztönjellegű szükségletét igazolja az is, hogy alig van ember a világon, aki ne találná szépnek a kék eget, a napsütést, a tengert. A tetszés mögött itt az ősi életfeltételek, életszükségletek felismerése rejlik. Az embernek mindig is lételeme volt a nap, a kő, a fény, a víz. Ezért éneklik meg szinte öröktől fogva a költők a bioszférának ezeket az alapelemeit. Himnuszban és szabadversben, a pápuáktól Homéroszig és Petőfiig. […] Talán csak a levegőről született kevesebb dicséret, de ez nem csoda: a levegő léte kevésbé feltűnő, létfeltételeink közül ez a legnehezebben tudatosítható, és ezért emelik át viszonylag ritkán az esztétikai szférába.” (Nemes Nagy Ágnes: Örömszerző művészet. Földes Anna interjúja. In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások II. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 449.)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben