×

Czakó Gábor: Magyar–magyar nagyszótár

Balázs Géza

2010 // 05
Szótárirodalmunkból sok szótár hiányzik. De arra senki sem gondolt, hogy hiányzik a magyar–magyar szótár. Sőt: „nagyszótár”. Önmagában a magyar–magyar is paradoxon, de hogy egy tenyérben elférő „nagy”-szótárról van szó: kétszeresen az.

Pedig a jelenség, a nyelvek megkettőződése nem példa nélküli. Rendszerint a totalitárius rendszerekben alakulnak ki igen látványosan a nyelven belüli nyelvek. Fölbukkan a szavak más jelentése, és kötelező jelleggel terjed: mától minden másként volt, van és lesz. Visszatér a primitív társadalmak mágikus hite a nyelv erejében: ha valamit kimondunk, az úgy is van, vagyis a szó egyenlő a tettel. Ha viszont úgy van, gondolják a diktátorok, akkor szavakkal lehet uralkodni, megváltoztatni a világot. És ki lehet találni a szóbűnt: vagyis büntetni azt, ha valaki másként mond valamit. Ha szóban másként mondja, nyilván másként is gondolja: az pedig a gondolatbűn – a megtorlás végső célja ez. Ezek szerint a hatalom, az erőszak nyelvéről van itt szó.

Hogy gondolat- vagy szóbűn elképzelhetetlen legyen, „tudományosan” létre kell hozni az új nyelvet. Orwellnél ez az újbeszél (newspeak): „Az újbeszél célja…, hogy minden más gondolkodási módot lehetetlenné tegyen. A szándék az, hogy ha egyszer az újbeszélt véglegesen elsajátították és az óbeszélt elfelejtették, eretnek… gondolat szó szerint elgondolhatatlan legyen… Szótárát úgy szerkesztik, hogy egyfelől megadják a pontos és sokszor nagyon finom kifejezési lehetőséget minden olyan jelentésnek, amelyet egy párttag ki akar fejezni, másfelől kizárnak minden más jelentést…” (George Orwell: 1984)

Orwell tudósokat megszégyenítő pontos karikatúrája, voltaképpen ellenutópiája hamarabb megszületett, mint Victor Klemperer tudományos dolgozata a Harmadik Birodalom nyelvéről. De, sajnos, a történelem további anyanyelvi szótárátírásokat eredményezett, ez történt a hol szocializmusnak, hol már kommunizmusnak nevezett időszak évtizedeiben. A kettéosztott Németország keleti fele, az NDK sajátos politikai zsargont hozott létre, a DDR-Sprachét, amelynek kisszótárait ma turisták vehetik kézbe, és röhögnek az NDK-nyelv sutaságain: például kifordított jelentésein.

A totalitárius diktatúrák mindegyike beleesett ebbe a gödörbe. Természetesen valamennyi szocialista ország, élükön a Szovjetunióval, kialakította a maga sajátos második nyelvét. A szocializmus bukásával együtt a politikai retorika, a politikai nyelvhasználat sajátos, új jelentésteremtő ereje nem múlt el: ma már szinte minden hatalom él vele – tehát úgy látszik, hatalom és nyelv szoros házasságra lépett, tarthatjuk az országot akár diktatúrának, akár demokráciának, vagy ha úgy tetszik: demokratúrának.

A magyar nyelv megkettőződéséről az első fecskepár Fónagy Iván és J. Soltész Katalin 1954-ben megjelent könyve volt: A mozgalmi nyelvről. Aki harcos kritikát vagy beolvasást keresne benne, nem talál, csak annyit, hogy a mozgalmi nyelv sajátos pártzsargon, amelyben különféle bürokratikus szerkezetek jelentek meg. Ennél jóval kevesebbért is nagyon sok járhatott az idő tájt. Ismerik a mondást: „Politikai viccet mesélni szabad, csak le kell ülni érte.”

Az ötvenes évek megkettőzött nyelvéről Kolozsvári Grandpierre Emil írta le egyik regényében: „szemantikai (jelentéstani) forradalom” zajlott. Egyszeriben minden mást kezdett el jelenteni. A békeharcnak semmi köze nem volt a békéhez, a békekölcsönnek sem a békéhez, sem a kölcsönhöz. A szavak egyszerűen nem azt jelentették, amit eredetileg. Először ekkor fogalmazódott meg, hogy talán szótár kellene a történelemhez. Magyar–magyar szótár.

A magyar társadalom valóban az 1950-es években, a Rákosi-korszakban találkozott a nyelvi forradalommal. A hatalom félt a Ferencvárostól, Kinizsire keresztelte. Félt magától a keresztelés szótól is, ezért mindent, ami a kereszténységre emlékeztette, megszüntetett. Pestszenterzsébet sok, Pesterzsébet maradhat. Az egyház is gyanús volt: akadt, aki fölvetette, hogy Nyíregyháza nevéből tűnjön el az egyház. Szerencsére nem volt, aki végrehajtsa, bár akkor jó idő járt az efféle szorgalmasokra. Tűnjenek el a régi hősök, a magyar történelem, legyenek új hősök, akkor is, ha nem voltak: Guszev utca.

A hatalom alsóbb rétegeiben a szolgalelkűség még tovább lépett. Nehogy már valaki félreérthesse a derék Rákos-patak menti viperafajta, a rákosi vipera nevét és lehetséges jelentését, legyen rögtön: parlagi vipera. 1950-ig rákosi, akkortól parlagi…

De ez csak a durva bevezetés volt. A nyolcvanas éveket írjuk. Omladozni kezd a szocializmus, akkor megpróbálják szavakkal gyógyítani: demokratikus szocializmus. És sajnos azóta is, folyamatosan zajlik az efféle nyelvpolitika. Nem tudnak valódi munkát végezni, valódi változásokat hozni, megpróbálják hát szavakkal. A szavak eluralkodtak a tettek fölött, sőt a tettek helyére léptek… Minden politikus eszköztárában az első ez a retorika, amely ellen a retorika tudósai tiltakoznak. Ez nem retorika, ez manipuláció!

Czakó Gábor az 1986-ban Eufémia címmel megjelent kötetében írta le a kor hazugságnyelvét. Annak nyomán született meg a Magyar–magyar nagyszótár. Viccnek szánta. Jó vicc.

Az író érzékeny a szavakra. Az átlagember megteheti, hogy csak megközelítőleg jól vagy pontosan használja a szavakat, mondjuk Bodri helyett kutyát vagy kutyaféleséget, vagy állatot, vagy mozgó valamit, esetleg izét mond. Az „izé megharapott” és a „Bodri megharapott” egyaránt érthető, bár ez sem egészen mindegy, ki tudja, milyen szérummal kell kezelni az izé- és a kutyaharapást. Akkor se mindegy, ha a szőrivel… A jó irodalom az életünkről szól, életünk leglényegéről, már hogyne lenne fontos számára a szavak pontos jelentése.

A Magyar–magyar nagyszótár szócikkekből áll A-tól Zs-ig, az aberrációtól a zsidókérdésig. A szócikkek változatosak, meglátásom szerint hol a címszó megfordításai, vagyis antonimák, hol félremagyarázatok (ekkor bizony Timár György félremagyarázó szótára vagy nevető lexikona jut eszembe), hol írói történetek-anekdoták (ekkor leginkább Temesi Ferencre gondolok – gondoljunk mi is rá, éppen most hatvanéves!). A szótárjelleg pedig Hernádi Miklós Közhelyszótárát is eszünkbe juttatja. De tudom, hogy az írók nem szeretik, ha hasonlítgatják őket. Különösen azt nem szeretik, ha ötleteiket másokkal kötik össze.

A szavak ideológiai telítettségére Orwell különösen az eufemizmusok kapcsán figyelmeztet: „A … szókincsben egyetlen szó sem semleges ideológiailag. Igen sok az eufemizmus. Ilyen például a gyönyörtábor (kényszermunkatábor)… majdnem pontosan az ellenkezőjét jelenti annak, amit jelenteni látszanak.” Czakó Gábornál ez a „Nyelv”-harctér, ahol a fogalmakat megszállják, kifacsarják, átprogramozzák – amelyik nép nyelvével ezt megteszik, az rabszíjra kerül…

Lássunk ezek után néhány nyelvi magyarázatot és néhány példát a Magyar–magyar nagyszótár szócikkeire!

A „magyarázat” téves magyarázat, félremagyarázás vagy áletimológia: Adó – az Állam szépszerével veszi el azt, amit erőszakkal is megkaparinthatna. (A nagybetűs szavak újabb szócikkekre utalnak.) Bor – cukorból, vízből és aromákból készült fejfájdító folyadék, íze a Piac gusztusára emlékeztet. Bunkó – érv. Feminista – olyan nő, aki nem hisz nőiessége erejében. Hazaszeretet – főbűn, különösen, ha Magyar. Parlament – szómenede, az olasz parlare (beszélni) és a magyar menni igékből.

Máskor az akarattal „téves” magyarázat megfordított nézőpontból fakad: Apa – családon kívüli, tartásdíjköteles Férfi.

Ismét más esetben a téves magyarázat túlzáshoz (paradoxonhoz) vezet: Árpád – a magyar irredentizmus ősalakja a IX. században.

A téves magyarázat létrejöhet nyelvtani elemmel, például fosztóképzővel: Bal – fosztóképző.

A „magyarázat”, ahogy említettem, sokszor ellentétes jelentés (antonima) vagy ideológiai okból hazugság, politikai hazugság: Barátság – a régóta keresett ötödik dimenzió: két (létezett) szocialista ország közti gyűlölet kiterjedése.

Eufémia Czakó Gábor vizsgálódási területe. Az Orwell által is emlegetett megoldás az eufemizmus, a dolgok megszelídítése: Besúgó – civil kontroll.

Avagy egyszerűen irónia: Ellenforradalom – a nép megkísérli elkergetni önmagát.

A magyarázatok között van vicc, nyelvtani vicc (ráadásul idézet, ki is lóg a szótárból): Anna – a legszebb föltételes mód (Kosztolányi Dezső). Avagy egyszerű szóvicc: Borissza – icce homo. Boksz humana – emberséges verés. Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány – Rákosi és Farkasai után Kádár Apró Dögeivel… (A vicc jelenkori politikusok nevével is folytatható.) A következő tréfában a vicc alapja a sorolás, a halmozás: Fő – főnővér, főtörzs, főcsapó, főszerkesztő, főttkukorica… A vicc alapja a szóhatár-eltolódás: Privatizáció – haza árulás.

De lehet a magyarázat egyszerű hasonlat is: Akadémikus – tudomány papjai közt a püspök. (Ez egyébként csak enyhe irónia, holott a hasonlat gyilkos is lehet.)

Czakó Gábor szótárában találhatók még téves következtetések, szillogizmusok (tréfásan kecskeszillogizmusnak is szoktuk nevezni az efféléket): Abortusz 4. – egyesek szerint gyilkosság, mások szerint alapvető emberi jog, tehát az ~ alapvető emberi jog a gyilkossághoz.

A szótárból előbújik a mesélő író, amikor mondás, anekdota formájában alkotja meg a magyarázatot: Család – Gyerekünk sajnos nem lett, csak ez a négy leány. (Talán ismerik az erdélyi mondást: Megszületett a gyerek, és gyerek!)

Az író eljátszik a megfordítás megfordításával: vagyis olyan címszót is alkot, ami a valóságban nem létezik. Nincs antiprivatizáció, demagógus, faragott tuskó; igaz, az eljárást ismerik azok, akik olyasmiket találnak ki, hogy demokratikus centralizmus avagy ellenforradalom. Antiprivatizáció (nem államosítás!) – a legrosszabb haza is jobb tulajdonos a legjobb multinál. Demagógus – népművelő Öszödisztánban. Faragott tuskó – civilizációs végtermék.

Egy valós nyelvtani jelenség, „fosztóképző”, vagyis olyan jelző, amely megváltoztatja, eltorzítja egy szó jelentését. Ezeket a nyelvészeti pragmatika fokozóknak vagy csökkentőknek nevezi: Fosztóképző – Ilyen a Bal, a Béke, a Haladó, a Korszerű, a Szabadság, a Szocialista, a Tömeg… Haladó 2. – Haladó értelmiségi, haladó demokrata… De van a szónak ellentétes-paradox meghatározása is: Haladó 1. – Baloldali tömeggyilkos v. támogatója.

Külön fölhívom a figyelmet a szótár egyik kulcs-címszavára. Pontos látlelete az értékek, a szélső értékek viszonylagossá tételének: Helyes és Helytelen megkülönböztetése – antidemokratikus diszkrimináció, szigorúan tilos. S ha már irodalom, lássuk a Hermeneuta címszavát a maga teljességében:

1. Hermész görög tolvajisten papja, 2. szövegszarkák védelmezője, 3. olvasók idejének fosztogatója. Látható, hogy a „félremagyarázás” 1. túlzás, részleges etimológia, 2. félremagyarázás, 3. félremagyarázás, paradoxon.

A szótárban vannak még a szótárstílustól elütő, az irodalmihoz azonban illő nyelvi formák: sajátos, de utalásos nevek (Öszödisztán), sajátos grammatikai formák (aztat tilos lenne, enmaga).

A szerző biztatja az olvasót (bocsánat: Olvasót), hogy jegyezze fel saját címszavait. Nos, az enyémek: megosztó, bevásárlóközpont, mese, bocsánatkérés, békepap… És majd folytatom.

Ez tehát a szótár harmadik, „játszva bővített” kiadása. Közös öröm lenne az íróval együtt, ha nem lenne szükség újabb kiadásokra!

(Cz. Simon Bt., 2009)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben