×

Az integető gesztenye

Láng Zsolt

2010 // 05
Csak hevert az ágyon, és ha behunyta szemét, rögtön sírni kezdett. Nem értette, miért. Ha már sír, akkor zokogjon. Ez a lappangó könnyezés semmit nem hoz, semmit nem visz. Amikor tizedikben a hőtanhoz értek, Koch teljesen kivirult, ragyogva magyarázta a lappangó hő jelenségét. Soha egyetlen kísérletet sem készített elő annyira lelkesen. „Melegítés közben a víz hőmérséklete folyamatosan emelkedik, ám száz foknál megtorpan, eltelik néhány másodperc, mennyit mértünk, Bereczki?, három?, eltelik három másodperc, és a hőmérő meg se moccan, látszólag nem történik semmi. De akkor mi történik?” Az egész osztályt képes volt megborzongatni evvel a titokzatos nemtörténéssel. A fizikát is lehet szeretni. De most nyár van, eszébe sem jut az iskola, olvasni sincs kedve.

Végül megint ráköszöntött a magányos kalandozások korszaka. A hosszú nyári délutánokon egyre messzebbre, a Céldombon túli néptelen mezőkig elbiciklizett. Ez az irány biztonságosnak bizonyult. Újabban már az utca végében is határőrök, rendőrök, hazafias gárdások posztoltak, nem volt tanácsos arra menni, főképp egyedül nem. Hallott olyan szóbeszédet, hogy lelőttek egy fiút. A gyerek apja mérnök volt az Unióban, Skoda kapitány ismerte, de persze előtte nem beszélt erről, az átszűrődő éjszakai suttogásokból rakta össze ezt is. Olykor eljutott a Sárerdőig is, a kicsi fahídról leste a napozó békákat. Hazafelé megpihent a Deák téri parkban. Kerékpárját nekitámasztotta a trafóháznak, ő meg leült egy rozoga padra. Elüldögélt néha sötétedésig.

Egy idő után felfigyelt arra, hogy mihelyt megérkezik, a paddal szemközti gesztenyefa meglengeti egyik ágát, mintha integetne neki. Ez az integető gesztenye láthatólag irritálta a szomszédos szilt. Vészjóslón remegtek hegyes levelei, mintha vihar készülődne. Menekültek a madarak, ijedten röppentek át a jegenyére, és pihegve, értetlenül bámultak vissza.

– Hogy az a rézfarkú ükömfütty húzná hántolóját a törzsedre, te habókos vagül – dörögte rémes káromkodással. – Hiába jártatom a pofámat neked?! Mit mind integetsz?! Nem szabad a nyakunkra hoznod, mert a végin ránk lőcsöli a fejszékkel és rönkfeszítőkkel, fűrészekkel és szekercékkel felszerelkezett ótvaros favágókat. Vedd már abba a szálkás eszedbe, te reves belű szúcsemege!

– Jó, jó – felelte a gesztenye –, de mért kell így beszélned!?

– A szilfák így beszélnek. És különben se oktass engem, te vízívó, undorítóan bűzlő vagül.

Mintha már ült volna itt a padon, beszélgetett volna ezekkel a fákkal. Akkor talán szótlanabb volt a szil, nem szidta a fiatal gesztenyét. Miről is beszéltek akkor? Valamilyen lóról, hogy élne egy ló a föld alatt. Vagy ezt Irénkétől hallotta? Irénke is mesélte, de a szil korábban. Talán két-három éves lehetett, akkoriban sokat jártak erre. Megtörtént? Igen, pontosan emlékszik rájuk. Egyszer felsorolták a fejszék fajtáit, a rönkvágókat meg a fűrésztípusokat is. Vágó-, hasító-, gallyazó­fejsze, harcsafűrész, keretes, rókafarkú, lengő fűrész. Vasék, faék, rönkfogó, bordás fejszeélező. Másképp honnan tudna ilyesmiről? Gyerekkocsiban ücsörgött, igen, anyja ki-kitolta ide, és a nővérére bízta, miközben ő a sarki boltban vásárolt. A nővére el-elbolyongott papsajtot szedni. Egyszer idegen gyerekek állták körül a kocsiját, levették a sapkáját, az orrát piszézték, a fülét billegtették. Nem bántották, csak kíváncsiskodtak, kedveskedő érdeklődésüket a szadizmus meg-megvillanó sztanioljába csomagolva. Amikor anyja kijött, elkergette az utcakölyköket, aztán leteremtette nővérét. Nem szidta meg nagyon, inkább saját magának szólt a szemrehányás, amiért meggondolatlanul beletemetkezett az éhes emberkígyó gyomrába.

Lehet-e egy fa a bizalmasunk? Nyilván sokkal több időt kellene a padon ülnie, az időbe belegyökereznie. Vannak-e rosszakaratú fák? Ő ezzel a szillel nem szívesen találkozna egy néptelen utcában. A gesztenyével a világ végére is elmenne. Gyerekként a nagyszülők kertjében uralkodó diót, kérges, mohafedte törzsével, messzire nyúló ágaival a család ősanyjának képzelte: nagyanyja nagyanyjának a nagyanyjának a nagyanyja. Nem bánná, ha öregkorában diófára hasonlítana. Vagy platánra, magányos sirállyal az ágak között. Az öreg diófának mesélte el első combszorítós élményét is. A diófa előtt nem szégyenkezett.

Az anyja előtt sem szégyellte sohasem magát, szinte várta, hogy beteg legyen, és testét kitakarhassa előtte, várta, hogy anyja lemeztelenítse, ledörzsölje, benyúljon a hajlatokba is. Szerette a fürdetéseket. Anyja hetente egyszer lecsutakolta. Érdekes, azt például a nővérétől tanulta meg, hogy szét kell nyitnia a szeméremajkait is, amikor mosakszik, anyja ezt soha nem tette meg, hagyta, hadd ázzon, és amikor mosdatta, nem nyúlt oda, nem húzta szét, tapintatosan érintet­lenül hagyta. Ettől váltak igazán személyessé a mozdulatai. Ahogy mosdatta, ahogy testecskéjét illette, tükre volt saját magának. Mennyire szerette a hancúrozást, az elmerülést, a hidegbe eresztett forró sugarat, amit lapátolva kevert a kád kihűlt vizébe. Aztán érkezett az anyja, és beszappanozta, leöblítette a zuhanyrózsával, ő hápogott, anyja mondta, csukja be a szemét, fogja be az orrát. A törülköző, a hajszárítás, a friss ágynemű… Fürdetéskor friss ágynemű is dukált, amitől egy kicsit idegenkedett, néhány percig túl kemény és hűvös volt, anyja ugyanis keményítette az ágyneműket, arról csak később szokott le, de aztán a keményítő hamar megpuhult, friss illatú álmai lettek, szerette, főképp ha tél volt, olyankor a cserépkályha illata keveredett az ágynemű tiszta szagával.

Nem emlékszik pontosan, mikortól mosakszik egyedül. Valószínűleg az első vérzése óta. Anyja valamit észrevehetett, talán a pizsamáján megjelent egy pötty, este, lefekvés előtt anyja bejött, és mondta, hogy kislányom, ha vatta kell, ott van a fürdőszobában, a kisszekrényben. Ennyi volt lényegében az ő nemi felvilágosítása. Nővére? Ő szintén alig mesélt ezekről a dolgokról, de legalább elleshette tőle, hogyan kell a vattát összeilleszteni, ellaposítani, hova kell csomagolni a használtat, hogyan kell megmosdani utána.

Négyéves lehetett, a Lükő Béla utca sarkán megkérdezte anyját, hogyan születik a gyerek. Emlékszik világosan a kérdés konkrétságára. Tudniillik kérdése beékelődött anyja ismertetőjébe, aminek során a piskótasütés fortélyaiba szerette volna a konyhai teendők iránt érdeklődő kisebbik lányát beavatni. A gyerekszülés előkészítése, levezetése szintén leírható receptszerűen, ő legalábbis erre számított. Ám anyja azt felelte kurtán, hogy itt lesz a szívem alatt, innen veszik ki, és ettől a választól annyira meglepődött, hogy teljesen megkukult. Nem értett semmit, ám megérezte a válasz költőiségét, a titokzatosságát, megérezte anyja hangjában, hogy felesleges kérdezősködnie, hogy el kell fogadnia, és ebben a formában kell megértenie, nem szavakban, hanem ebben a fátyolosságban, ebben a titokzatosságban.

Azt, hogy a gyereket hogyan kell csinálni, megálmodta. Különleges, emlékezetes képekben, szavak nélkül. Mintha a víz alatt történt volna, találkoztak a testek és a testrészek, amelyek áttetszők voltak, néhol átlátszók, mintha arra szolgálnának, hogy szemléltessék, mi történik közöttük és bennük. Sokszor elcsodálkozik, mennyi mindenről van tudomása, mennyi mindennek az isme­rete vésődött belé. Itt vannak ezek a fák is. Honnan a közös tudásuk? Nem ugyanaz a borzongás van-e benne is, amikor megfogja a hideg, tömör vasat? Ennek a szilnek embergyűlölete nem ugyanabból a borzongásból fakad-e? A vastól való iszonyból?

Vajon nem titkos szövevény az élet? Fák, nedvek, álmok közötti rejtett kapcsolat?

A szívem alatt kihordom. A kádban csutakolt gyereket illető félénk mozdulat, amivel nem nyitja szét a szemérmét, pedig hát belőle lett, a testéből, anya szülte anyag, kilenc hónapon keresztül benne lakott, együtt csináltak mindent, és mégsem, a szemérem valóban szemérmet jelent. A mozdulatban, anyja mozdulatában születik meg a szó, nem a lába között, nem a hasítékban a combja között, nem ott van a szemérme, hanem anyja néma szavában, tapintás nélküli, vagyis tapintatlan érintésében.

És mintha csak megértette volna gondolatait, a fiatal gesztenyének az idős szil arról kezdett károgni, hogy a vas hidege átjárja majd a testét, és akkor rájön, milyen nagy volt a tévedése: bízott az emberekben.

– Kurvára megszívod, öcsi!

Sebe ezt az egészet nem értette. Sebe Péter Mihály (és újabban Burebista) nem érezte meg, mennyire másféle mozdulatra volna szükség, hogy a fejsze, amivel az ő testébe hatol, ne legyen szétszakítója. A fejsze, amivel testébe csap, ne legyen hideg vas, hanem ellenkezőleg, csorbaságának kiegészítője, odaillő ék legyen, ékesség az éknek való vágásban. A fa könnyen hasítható, egykettőre megtalálja a favágók szeme a hasadás vonalát. A szem már maga is hasítani képes. Azt mesélte a szil a gesztenyének, hogy ő már látott közelről favágást, nem is egyet, nézzen körül, nem gyanús neki, hogy ő itt az egyetlen öreg fa? A többie­ket mind kidöntötték, a többi szilt, gyertyánt, öreg gesztenyét. Három jegenye maradt életben az ötvenből. Három. Sebe, amikor ránéz, és szemöldökét felhúzva megkérdezi, hogy te nem vetkezel?, ezzel a kifent pengeszóval, nem vetkezel?, ő elszégyelli magát, mint amikor földrajzból felel, és nem tudja, hol találhatók az országban cukorgyárak, de hát hol van a legnagyobb, az a híres, nagy gyár?, kérdezi tőle Boros tanár elvtárs, ő erre elpirul, mert észreveszi a jóindulatú feleltető arcán a biztatás alól átütő csalódottságot, ugyanezt a csalódottságot látja Sebén is: megint nem tud valamit, amit pedig mindenki tud. Sebe pedig szemrehányón térdel az ágyon, és sürgeti őt is, aztán feláll, és szinte lelöki, és mint aki régóta kigondolta, mit fog cselekedni, nem enged a pillanatnak, nem éli meg a percet, a jelennek semmit nem enged át, mindent ő akar birtokolni, csakis ő, Sebe Péter Mihály Burebista, aki neki nem éke, de még csak nem is sebe, hanem pusztán megtévesztően előadott szerep, mi lesz?, kérdezi, és már gyömöszöli is, akrobatikus mozdulattal ledönti, előre kitervelte, hogyan teszi, és a mozdulat valóban bravúros, ámde üres, végtelenül üres, úgy forrasztja őket egybe, hogy nincs benne (a mozdulatban) egyetlen porcikájuk sem.

– Jönnek – mondja Bori –, itt vannak, hallom a Gyulát! – Erre Sebe rémülten felugrik, öltözködni kezd, menekül, és Borinak épp ez volt a célja, menjen el, menjen el minél hamarabb. Sebe pedig rohan, azt is csak másnap kérdezi meg, ki az a Gyula. – Hát a Skodánkat hívjuk annak, Pánczél Gyulától vásároltuk, azért.

Szívesen elmesélte volna a gesztenyének Sebe fejszecsapásait. Ahogy a testébe akarja belegyömöszölni magát. Teljesen mindegy, hol, csak találjon egy rést. De ez is álságos, mert miközben rést keres, ugyanakkor hatalmasra dagadva máris rátelepedett, tetőtől talpig bevonta ragacsával. Legalább a kisujjamat engedd be, így könyörög, miközben kisgömböc módjára elnyelte már a házat is. Sebe világkrónikát ír, ő Homérosz és Menasszesz, Tacitus és Plinius, idősebb és ifjabb egyszemélyben, ő Nostradamus és Victor Hugo, ő Ady Endre és Sza­bolcs­ka Mihály, ám valójában képtelen beépülni, képtelen egyetlen személyes szóval beépülni az univerzum végtelen könyvébe, ő egymaga akarja megírni az összes könyvet. Ám azt csak utánzattal lehet, így hát a Sebe élete az élet utánzata. Töredékességnek nevezi, ha valaki csupán egyetlen szót hoz össze egész életében, holott ő az, aki annyira töredékes, hogy nincs is.

– Eszem fazeka, te sanda, mihaszna kóricás – kárpálódott a szil, anélkül, hogy tudni lehetett volna, kinek címezi szavait. Gyanítható azonban, hogy a lemihasznázott kóricás Bori lehetett.

– Miért vagy ilyen ellenséges? – kérdezte a gesztenye.

– Agyament favágók, a sápkór ragyázzon beléjük! Istenverte vasbelűek, húzná le róluk a bőrt a rönkhasító atyaisten!

– Inkább hallgass már! Nem látod, elszunnyadt.

– Kit érdekel, te csermenyák, te forgácsagyú vagül. Még a végin szerelmes leszel belé, és itt csorog a gyantád, ha meglátod.

– Nocsak, te ismered a szerelmet?

– A gyökérszagú úristen ismeri, nem én. Híg agylötty találmánya. A mi nyelvünkben még csak szó sincs rá.

– Akkor te honnan veszed?

– Kölcsönszó.

– És honnan tudod, mit jelent?

– Te átkozott simónyál, hagyj már ezekkel az örökös ellenkezésekkel, öregebb vagyok, bölcsebb vagyok, erősebb vagyok, mit akarsz, menj, és hallgass, ragyázza rád az eget az isten.

– Felébreszted…

Bori valóban felébredt. A fákra emelte tekintetét, azok hallgattak. Felállt, kéjesen nyújtózkodott, majd hazakarikázott. Magában folytatta a fák párbeszédét. Mi is a szerelem?, tette fel újból a kérdést. Tudja-e, mi az?

Gyerekáldás? Testi közösség? Náluk otthon ilyesmiről sem lehet beszélni, akkor hát a jóval megfoghatatlanabb szerelemről hogyan lehetne? Skoda kapitány és anyja szerelmesek voltak egymásba? Igen. Másképp hogyan történt volna, hogy a szülők engedélye nélkül egybekeltek. Miért a tiltás? Sejtelmes családi hallgatások övezik a múltat. Talán amiatt, hogy különbözött a vallásuk? Ez akkoriban, hatvanvalahányban még számított, bár nem sokat. Különbözött társadalmi rangjuk? Akkoriban már mindenkit kollektivizáltak, ha maradtak is különbségek, letagadták. Hogy egyikük a régi folyómeder egyik, másikuk a másik partján lakott, vagyis a régi-régi ellentét továbbélésében elleneztek volna valamit, amit erősebb különbözések mellett megengedtek? Ugyan, nem és nem. Magát a szerelmet ellenezték? Ám mivel megvolt már a gyerek, mégiscsak egybekelhettek? Megint a gyereknemzésnél lyukadnánk ki? Ennek náluk végképp nincs semmilyen története. Nem úgy, mint Zsuzsiéknál. Gyakran elmondta, hogy őt tűz mellett csinálták, azért olyan eleven. Hogyhogy?, kérdezte ötödjére is Bori, és már jött is a történet a tábortűzről, fent a hegyekben, ahol Zsuzsi apja, akitől anyja utóbb elvált, bár az továbbra is rájárt, így mondta, rájárt a válás után is, mert lényegében mindig csak az volt a fontos mindkettőjük számára, ott fent a hegyek között is, apja és anyja összebújt a tűz mellett, megcsinálták őt, még az érettségi előtt, azért olyan fiatal az ő anyja.

Tűz mellett csinálták, de hogyan? Mit lehet erről tudni? Mit érzett a Zsuzsi anyja, amikor a leendő férje bebújt mellé a pokróc alá? Amikor a teste megsejtette, hogy valami komoly történik? Tud erről beszélni? Nem tud.

A fákat kivágó favágók tudják-e, hogy a fák élőlények? Tudják-e róluk, hogy megérzik a nap melegét vagy a felhők borúját. Hogy szinte megrészegednek a zivatarok illatától? Meghallják távoli városok mormogását. Gyönyörködnek a föld alatti ló énekében. Beszélgetnek egymással. Van olyan beszéd, ami nem keres szavakat. Az ilyet nehéz lefordítani. Jóllehet a nyelvek közül nem a magyar áll legtávolabb a fák nyelvétől, mi több, a fa mozdulatlanságát jobban kifejezi a metafora, mint a jelentés változó erőterében mozgó fogalom, márpedig a magyar gyakran használ képeket. „Ismerd meg a beszélő helyzetét, máris jobban érted a szavait”, mondogatja Dezseő tanár elvtárs az óráin. Hát igen, ez az. A fák előtti padon ülve ráérezhetünk, mi is a beszéd. Figyelni kell a molekuláinkra, az apró, lebegő részecskékre, amelyek leválnak bőrünkről, és megérkezve a fák leveleihez, felszívódnak, aztán jön a válaszmolekula, bőrünkre tapad, és receptorainkkal máris leolvassuk változó rezgésszámait. A beszéd meghallás. Másképp nem beszéd, hanem erőszak.

Ő nem akarja, hogy Sebe rátelepedjen, mint fákra a fogalmi beszéd. Nem akarja, hogy Sebe úgy csináljon neki gyereket, hogy azelőtt nem beszélget el vele. Hogy nem szólítja meg a sejtjeit. Sebe ondósejtjei beszélgessenek el az ő petesejtjeivel, válasszák ki a megfelelőt, távoli üzenetekkel vegyék rá, hogy kiszakadjon a csillámok közül, és induljon el a találkára. Olyan nagy dolog volna?

Hetekig nem történt semmi más, kerékpározás, üldögélés a parkban. Még nevet sem adott a gesztenyének. Lehetne Mosolyka.

De mi az a vagül?

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben