Ármos Lóránd: Apám a Holdig

Ármos Lóránd első verseskötetében (Rózsahús, 2005) a 19–20. század fordulójának kiemelt helyszínét, a nagyvárost választotta szövegvilágának első számú terévé. Az Apám a Holdig már csak halványan őrzi ezt az előzményt, mintegy mellékszálként, ennél sokkal fontosabbnak tűnik két, szintén nagy hagyományú téma poétikai körüljárása.

A kötet következésképp két egyenlő nagyságú ciklusra oszlik; az első részben – mondjuk így – szerelmes versek találhatók, a másodikban olyan alkotások, melyek valamiképpen a (nem hagyományos értelemben vett) nyelvbe vetett lét önreflexívnek mondható megnyilvánulásai. A kezdő ciklus (Milyen kölyköket?) darabjai tehát igen kényes területre merészkednek, a magyar és világirodalmi versörökség szempontjából mindenképpen, hiszen feltehető a kérdés, hogy kortárs költőként milyen formai és legfőképpen stílusbeli nehézségek árán lehetséges egy poétikailag hiteles szerelmi költészetet megvalósítani. Ármos láthatóan számol ezekkel az akadályokkal, költeményei egy félig-meddig rejtett tematikus szálon, lineárisnak is vélhető időrendben haladnak, melyben egy szőke lány, illetve a lírai én hozzá való viszonya kap kitüntetett helyet. Egyfelől tehát a próza irányába való narratív elmozdulás, másfelől a sokszor felbukkanó szenvtelen és tárgyias hang megléte teremtené meg azt a távolságot, amely elengedhetetlennek bizonyul(na) a pátoszosság elkerüléséhez. Mindehhez egy több ízben felbukkanó motívum társul: a „tiszta”, evilági felnőttlét gondolata. Ármosnál ugyanis az együtt-lét mindig valamiféle előző, ösztönszerűnek címkézett életmód felülírása is: „Hajamat levágtam, hogy jobban szeressen. / Lábamra francia gombaölőt vettem. // Mielőtt kimondtam azt a nagy szerelmet, / levágtam magamről a szőrt is, ahol kellett […] ösztöneim porán így leszek szép felnőtt […] általa lehetek én is evilági” (Tisztító). Az ezt követő együttélés leírása során ennél is élesebb szétválasztás történik, a kiismerhetetlen és örvényszerű múlt és a biztonságos, ám korlátok közé szorított jelen tárgyiasul, majd térbelivé alakul: „Ablakunk alatt volt világom dőzsöl / éjjelenként: Te comboddal őrzöl. // Mintagazdaság az életem ettől. / Rácsaid védik a kintet a benttől” (Aminél többet). Mindezen jellemzők egy jól strukturált, (ön)ironikusnak is olvasható beszédmódot eredményeznek, éppen ezért igen sajnálatos, hogy a ciklusban helyet kaptak olyan közepes versek is, amelyek sokszor gyengítik a működőképes koncepciót, hiszen jó néhány sor(pár) nem feltétlenül képes hordozni az előzőekben már felvállalt hangvételt (Ennyi lett, Megülni azt stb.), vagyis nem tudja kikerülni a pátoszosságot; ezen némileg segít, hogy József Attila A hetedik című költeménye újraíródik (Milyen kölyköket?), illetve történik egyfajta továbbépítkezés Tandori Dezső és Kosztolányi költészetéből (Cinikus lettem, és várom halálod; Megülni azt).

A kötet második része (Élek és nézek) több izgalmas kérdésfeltevésre is vállalkozik, ebből talán a leginkább jelentőségteljes a tájversek új megvilágításba helyezése és a nyelv rögzítetlen és megbízhatatlan aspektusának kiemelése. Ha az utóbbinál maradunk, akkor első pillantásra is nyilvánvalóvá válik, hogy Ármos egy többnyelvű közeget vázol fel, amelyben ugyanakkor nem jelent akadályt a kommunikáció; ami felfoghatatlan e rendszerben, az általában a lírai én identitása: „ezek hárman nem értik, hogy dolgozhatom / a magyar csoportban románként. // Végül leszűrik: két anyanyelvem van. (Bárcsak a bíróság szűrné le, / és felvenne tolmácsnak, ötezerért!)” (Nap mint nap) A nyelvi és kulturális kavalkádban a vers-én jól kiismeri magát, egyik nyelvről bátran vált a másikra, de a párbeszéd csupán néhány pillanatkép erejéig tart, és a forgószínpadszerű technikának köszönhetően a bevallottan költő beszélő végül a következő közhelyre jut: „Így járunk körbe, mentegetőzve, / így telik szépen az élet. (Mariana elmondja) Mindez leginkább arra mutathat, hogy másféle vélekedésre ebben a közegben nem is lehet jutni, s noha kényelmesen tágnak és belakhatónak látszik a nyelvi sokszínűség, úgy vélhető, hogy sok minden elhallgatásra kényszerül. Ahogy azt a „nyelvbe vetett lét” kifejezésével jeleztem, Ármos ilyen típusú versei parabolaszerű utalásokként foghatók fel: a lírai én a nyelv olyan aspektusára lesz kénytelen hagyatkozni, amely elsősorban rögzítetlen, másodsorban frázisok és címkeszerű történetek elbeszélésére képes. Egyébként igen hatásos szerkesztési elvként lehet számon tartani, hogy maga a probléma már két ember között is megjelent az előző ciklusban – („Elviszlek az ügyvédemhez. / Pénzért elmeséli tán, / hogy kell együtt élnünk Pesten, / ha te szerb vagy, én román. // Boldogok leszünk, meglátod! / Dolgozol majd feketén”) – ugyanilyen mértékű cinizmus felvállalásával.

Ez a cinikus hangvétel ugyanakkor remek ellenpontot képez a tájversekkel, amelyekben Ármos az egyszerű képeknek köszönhetően a tárgyias leírások felé nyit anélkül, hogy a költőelődök megidézése elmaradna („Telet ígérnek a varjak, / de hol leszek én, mire eljön?”). Külön kiemelésre érdemes a Fehér, benn címet viselő vers, amely az önreflexív értelmező mozzanatként is felfogható sorok miatt Ármos költészetének egyik figyelemre méltó jellegzetességét is adja: „Téliesíted a kertet. / Mi kevesebb volt, több most így. // Ami kell, magába fogja. / A többi lebomlik, tessék. // Csontra, izomra fokozva / téliesíted a lírát.” Ebben az értelmezésben, kiegészítve természetesen a többi hasonló típusú költeménnyel, a táj –  noha sok esetben egy kertbeni környezetről esik szó – nem otthonosságot sugall, hanem részvéttelenséget, amit a lírai én produktív különbözőségként hasznosít, és éppen ez utóbbi aktus teszi Ármos tárgyias tájverseit különlegessé.

A kötet címadó verse összességét adja a korábban előnyben részesített szempontoknak, összefogva a tájverseket, a nyelv körül csoportosuló kérdéseket és a két ember viszonyára építő költészetet, s mindez tovább bővül a korábbi ciklus verseihez való nagy ívű utalásrendszer kiépítésével. („A fázó körútról hazaszálló este / figyel kicsit, s ha kínomat kileste, / ölébe fektet, és ő írja tovább.”) Az Apám a Holdig című költemény így lesz egyszerre a szintézis helye és a könyv egyik központja.

Ármos Lóránd legújabb kötetében körvonalazódni látszik számos olyan lehetőség, amelyekkel élve a későbbiekben bizonyára elkerülhetőek lesznek a középszerű megoldások, hiszen a kötet jó poétikai megoldásai arra engednek következtetni, hogy a fentiek továbbgondolásával létrejöhet egy olyan versbeszéd, amely hangsúlyosabban lesz egyéni, s így a költői hagyományba való illeszkedés is erőteljesebb kontúrokat kaphat.

(Erdélyi Híradó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Ráció Kiadó, 2009)